Túrabeszámolók


LeFaGySz

Tibet19Túra éve: 20102010.03.03 17:03:36

LEFAGYSZ 58 --- > 48


Mindig akkor írok, ha meggyötör egy túra. Az ember már csak ilyen az extrém dolgok mozgatják az ihletét, szeretné megosztani, kiírni magából az élményeket.


Nehéz hét, túlóra, baleset, idõjárás elõrejelzés mind „jó elõjelek” egy amúgysem könnyûnek ígérkezõ túrához. Késve indulok, szinte utolsónak fél kilenc után. Esik rendesen, de várható volt. Az elsõ kör csak 12,6 km. … Szerpentines út fel Bábahegyre, majd a hírhedt Északi zöld következik nyaktörõ lejtõkkel és ’állva legelõ” emelkedõkkel, fûszerezve a patakok feletti kockázatos ugráskombinációkkal. Csúcspontként a végén a Tolvaj-hegy magaslik elém, rosszabb mint amilyennek hittem és könnyebben felmegyek rajta mint gondoltam. Talán erõt ad, hogy két túratársat látok és el tudom hagyni õket. Lefelé is csúszik minden, a láb néha önmaga ura és folyik a víz. Az Öreg Bencében kedves fogadtatás, de Úristen negyed tizenkettõ, valahol elszállt az idõ. Kicsit hezitálok, irreális a szintidõs teljesítés, ha nem tudok valahol az idõn hozni. Rita biztatására továbbindulok.


Pedig agyban itt szétesem, Pusztafalu szélén jövök rá, hogy túlmentem a temetõi elágazón. Nehéz elfogadni egy 5 órás Budai Trapp után hogy még a 4es átlag sincs meg, hiába fekszem a pályára. Mozaikok, töredékek, zaklatottság, elveszettség – vissza a K+ ra, kicsi fel, kicsi le, csúszás, víz, sár, fejfájás, Füzéri vár, Füzéren újra benézek egy utat és feleslegesen megmászok egy patakon túli dombot. Kétségek gyötörnek, most nagyon rossz egyedül menni, még panaszkodni sem lehet senkinek. Kattog az agy. Biztosan kell ez, tényleg megéri ez a szívatás. Nem tudom, nincs válasz, nincs magyarázat, bár „az élet célja a küzdés maga”. Nincs szörnyûbb látvány, mint amikor a fehér hóra esõ esik. Nem elég, hogy olvadással lassan tovaillan a tél, hanem a természet galádul, mint ádáz ellenség gyorsítja és folyamatosan, könyörtelenül esõvel áztatja a fehér takarót. Szedd össze magad ! Meg fogod csinálni !– talán hiszem, talán nem. Nekem ez volt az egyik legnehezebb rész, pedig ez elvileg egy könnyû szakasz… két úttévesztés, a piros nehezebb követhetõsége, Pányoki útnak olvasott kút. Nem történt semmi, nem akart eljönni az a jelzésváltás. Ezen a részen Elvis szép koncertet adott. Már az erdõben haladva feltûnt mögöttem Szla, talán Hollóházán ment be vhova. Most nem akartam beszélni, fõleg mást terhelni enerváltságommal. Az elágazó után jobb lett, furcsa, de túllendültem a mélyponton és a gondolataim arra terelõdtek, hogy közeleg a szóbeszéd szerint kegyetlen Szurokhegy, félelmetesen emelkedett elõttem, mégis a megváltást jelentette – a hódítás célját.


Telefonon figyelmeztetés érkezik, de nem hiszem, hogy az eddigieknél lehet nagyobb víz. Egyszercsak ott állok a hegy lábánál, a kisebb folyóvá duzzadt patakocska elõtt. Nézegetem a lehetõségeimet, amik a nullához konvergálnak. Út az nincs, az idõ is szûkösen mért - dönteni kell gyorsan…mielõbb. Jónak tûnik balról egy ágon át való ugrás, muszáj sikerülnie. Majdnem, elvétem. Megcsúszom, érzem, hogy süllyedek a fagyos folyamba és sodorni kezd a víz, lepereg az élet… Nem, erõs vagyok. Elkapok egy ágat és kihúzom magam a túloldalra, mint egy partra vetett hajótörött. Reggel óta kisebb megszakításokkal fáztam, de semmi ahhoz képest, amit érzek. Kegyetlen hideg, hidegebb mint farkasordító téli éjszakákon. Az olvadó nulla fokos víz olyan mintha jégbe zárnák a két lábamat, a kamáslin felülrõl befolyó jeges víz a cipõmben még jó ideig ropog minden lépésnél. Leírhatatlan módon fázom. Dühös vagyok és értetlen – miért kellett bele esnem? Józanésszel ki kéne szállni, felmelegedni egy fûtött szobában, meghagyni másoknak a kalandokat. Nem tudom megtenni, küzdeni jöttem, mint sokan mások is – a hegyekkel, önmagunkkal. Most még inkább, csakazértis :-) Menni kell és nem lesz semmi baj, remélem. Talán a csontjaimig hatoló fázás, talán a küzdeni akarás teljes mértékben gyorsabb lépésekre késztetett. Találkoztam Vaddinoval és csapatával, õk is biztattak, majd Jámborral, Lupinékkal. A baráti szavak elfeledtették a fázást, a kínokat. Valahol a zöldön pontnál utolérem S. M.-t, kicsit õt is megkóstolta az északi zöld. Annyira örülök, hogy nem kell egyedül mennem. Gyorsítok, követ. Beszélgetünk, telik az idõ és a táv. Ismerem ezt a részt magántúráról, sok kis kõ lesz még, sok lejtõ és emelkedõ. De legalább nincsen víz, csak hó és lassan a cipõben szinte felmelegszik a lábam. Közben a nap kezd lemenni, ha egyáltalán feljött ma. Mindenesetre alkonyodik, balra misztikusan hegyek vonulatai derengenek a szürkeségben, jobbra vörösen rajzolódik az ég alja, népi babona szerint másnapi szelet jövendöl. Ez a Nyerges hegy vonulata, a 700-as csúcsokat itt kezdtem begyûjteni sok évvel ezelõtt. Nagyobb határkõhöz érünk, a 21 es, az utolsó a NagyMilic elõtt. Boldogan veszem észre, hogy alig három óra alatt meglesz ez a szakasz. A csúcson pecsételünk, elõvesszük a lámpákat.


Másfél óránk van a hátralévõ útra. Folyamatosan kocogunk vagy gyorsan botladozunk. Ismert út Bodó rétig, majd Füzérig. Itt megint elvétem a kanyart jelzés hiányában, a központ és a templom megtekintése után a jó úton haladunk, a lépcsõ után a vár felé indulunk a piroson. Újabb korrigálás után végre a kéken a Senyánszki rét felé, pár perccel fél nyolc után odaérünk, még elengednének minket NagyMilic felé, de maradunk a döntésünknél, nekünk elég volt egyszer. A kék négyzeten csúszkálva, vizeken pár perccel a zárás elõtt célba érünk, ahol én is meg tudom, hogy több mint egy óránk maradt… a felemelt szintidõbõl. Jaat odaadja a csodaszép jelvényt és gratulál… Elsírom magam ok nélkül. 58ra jöttem és nem sikerült, itt ez nem feladás, csak nekem rossz lelkileg. Nem bírtam a fázást, nem akartam beteg lenni vagy egyszerûen csak gyenge voltam. VM szerint rossz lélekkel csinálom, nem sikerülhet minden … lehet, de most rossz érzés.