Mátrahegy 20
Csak nézel, édes fiam, de nem látsz - mondta rajzórán, ezelõtt 66 évvel, Meilinger tanár úr. A valóságban cifrább szavak hangzottak el, amelyeket nem kivánok reprodukálni. Manapság, kisebb ügyekben is, sokan a biróságra szaladnak mondván, hogy sérültek személyiségi jogaik. Ezek az emberek nem értenék meg, miért nem jelentettük fel egykori tanárainkat, miért élveztük a helyzetet, miért "röhögött az osztály". Nem biztos, hogy értenék, hogy miért emlékszünk szeretettel a kapott barackra, vagy nyaklevesre. Lehet, hogy kellemetlen volt az adott pillanat, de a tanár jószándékát vagy szakmai tudását egy pillanatra sem vontuk kétségbe. Rám is nagy hatással volt egykori kiállitása, amikor szinte meghökkentem: hát ilyet is tud, nemcsak vizfestékes lapjainkat becsmérelni?
Efféle gondolatok ébredtek bennem, amikor beléptem az erdészeti szakiskola csarnokába. Mit is kellene látnom? - kérdeztem magamtól és forgatni kezdtem a fejem a jólismert helyszinen. Lehet, hogy több mindent észrevettem, de emliteni kettõt fogok. Az egyik tárgyi, a másik személyi. Elõször a tárgyi tényekkel szembesültem. A hosszú, regisztrációs asztalon laptopok álltak csatasorban, mögöttük mindenre elszánt személyzet. Kiss Gergõ áldásos munkája nyomán már megszoktuk errefelé az informatika hatékony jelenlétét, de nála nem látható a teljes masinéria, mivel egy mellékteremben van. Itt azonban világos volt, hogy korszerûen könyvelve leszünk és minden karikacsapásszerûen fog menni. A 21. században élünk, az elektronikus regisztráció szinte kötelezõvé válik a magát valamire tartó rendezvény számára. Az ötcsillagos túrák egyik csillaga biztosan azt fogja jelezni, hogy a tájékoztatáson és élelmezésen kivül itt korszerûen számba veszik az embereket. Kérem azokat a rendezõket, akik máshol és máskor már megvalósitották ezeket a dolgokat, hogy ne mérgelõdjenek soraim olvastán, mivel én csak egy kis amatõr vagyok, aki alig van jelen a sok túrán és most találta igazán szemben magát - és váratlanul - egy kiváló, jól mûködõ, nem sztárrendezvény megoldásával. 15 évvel ezelõtt még kellemes izgalommal nyitogattuk ki a számológépet, hogy meglássuk: hétfõre vagy keddre fenn van-e a Kinizsi névsora és statisztikája, most már igen elégedetten állapithatjuk meg, hogy pld a Mátrahegy is megvalósitja az egykoron luxusjellegû szolgáltatást. Ezen túlmenõen, azok a rendezõk se érezzék hátrányosan minõsitve magukat, akiknek nem volt módjuk ilyen szinvonalra, hiszen a hazatérõ gyalogló elégedett összbenyomása nem feltétlenül függ a technikai bravuroktól, sok egyéb komponens is hozzájárul ahhoz, hogy a fáradt utas megállapitsa: ide érdemes volt eljönni, legközelebb újból itt szeretnék lenni.
Ehhez az észrevételhez ugyan nem kellett nagy mûvészet, ha el akartunk indulni valamelyik távon - mondhatja bárki. Szent igaz, dehát a látottak különbözõ módon tudatosulnak bennünk, a lényegtelennek látszó események idõnkint elõbbre ugorhatnak. A másik, személyes vonatkozású "látomás", viszont csak az enyém. Évekkel ezelõtt ugyanis együtt gyalogoltam egy fiatalemberrel, aki akkor még középiskolás is lehetett. Nem tudom, hol fogyasztottuk vagy éppen növeltük a kilométereket - ez szemlélet kérdése - a Pilisben vagy a Mátrában, de a szükszavú beszélgetés során azért annyi kiderült, hogy Nagyrédére való és Szõke Györgynek hivják. Ki ne tudta volna akkor, hogy hol van Nagyréde, hiszen Morvai kazánkirály széles ez országban ismertté tette a település nevét. Közös témáról indulni mindig jó, ragoztuk is a szavakat és hogy mindez nem múlt el nyomtalanul, azt késõbbi találkozásaink tanusitják. Múlt az idõ és az egykori túrázóból szervezõ lett s egy alkalommal meg is hivott a Mátrahegyre. Megköszöntem az invitálást, de biztosat nem tudtam igérni. Nincs sok idõm, ráadásul ütközhetnek is az idõpontok. Maradt a jószándék. Ebben az évben azonban, más szempontból kellemetlen események miatt, változott a naptár és igy Jocó fiam ajánlatával élve, lehetõség nyilt a részvételre. Itt most megállok egy kitérõre.
Az én középiskolás túraélményeim a Bükkbõl származnak. 1943-ban voltam - az akkori számozás szerint - elsõosztályos gimnazista. Földrajztanárunkat Kühne Lászlónak hivták és ha a tisztelt olvasó megtekinti a Bükk turistatérképét, illetve fellapozza a jelenkori Magyar Turista megfelelõ számait, akkor bõségesen fog találkozni a "Kühne-dinasztia" tagjaival. Lászlón kivül Pál, Andor és Adolf neve szerepel, mindnyájan sokat tettek a bükki túrázás érdekében. Az én tanáromról , pár éve, szép, fényképes cikk jelent meg a turista ujságban, s ha megtalálom, akkor utólag beirom a lelõhelyet. A földrajztanár egyike lehet azoknak a személyeknek, akik megszerettetik a diákokkal a természetjárást, különösen akkor, ha az út bejárásán túl van egyéb mondanivalójuk is. Ha már Kühnét emlitettem, hozzáveszem az érettségi elõtti idõ földrajztanárát, Bándi Gézát, akit mi, komisz kölykök, idõnkint azzal gyötörtünk, hogy a hegyen felfelé gyorsabban kell menni, mint vizszintesen. Õ vállalta a kihivást, együtt fujtatott velünk. Együtt voltunk. Példaképnek számitott. Az ilyen emberek tanitványai akarnak majd olyanok lenni, mint tanitójuk. Ettõl lesz mindig utánpótlás és túramozgalom. Akkor is, ha nincsenek menõ cuccok, nincs márkás sportcipõ és ruha, energiaital és gps, meg - egyáltalán - cipõ és turistajelzések a fákon. Fiatalon könnyen feledjük, hogy háború van vagy volt.
Kicsit meglódultam és ez Szõke Gyuri megjelenésének köszönhetõ. Ime egy fiatalember, aki rendezõvé nõtt az idõ során, mert megszerette ezt a "szakmát" és hajlandó is volt tenni érte valamit. Ezzel "le is szállok" róla, csak hasznos katalizátornak fogom tekinteni elmélkedésem számára. Hiszen tele vagyunk fiatal rendezõkkel! Lapozzuk fel a túranaptárt és máris, tucatjával jegyezhetjük fel a kiváló, ifjú rendezõ hölgyek és urak nevét. A multkor emlitettem egy diákot, aki elõttem kapdosta a lábait a 98-as Mátra Maratonon, s ma az útvonalelhagyók rémévé lett. Isten ments, hogy neveket irjak, hiszen mindenki egyformán kedves nekem a "megnõtt" túratársak közül. Gyuri is csak azért került névszerint emlitésre, mert felborult a naptáram, elmentem a Mátrába és éppen õ állt elõl a nevezési asztalnál. Segitett látni valamit, amit mindenki láthat, aki kinyitja a szemét. Egyébként legyünk szolidárisak az "idõs" rendezõkkel. Ne felejtsük el, hogy egyszer õk is voltak fiatalok.
Talán a konkrét túrával is kellene foglalkozni, ezért áttérek az elméletrõl a gyakorlatra. A körülmények alakulása folytán a húsz kilométeres távot tartottam célszerûnek. Nem kellett korán indulni és a kiirást nézve, könnyû kis mászkálás igérkezett. Ez utóbbira még visszatérek.Szép idõ volt, a déli oldalon valamivel fagypont fölötti hõmérséklettel. A sokféle táv miatt sok jelentkezõ gyûlt össze. 9 órakor indultam el, hogy terv szerint, még korán visszaérjek. A magam módján nekilódultam a Muzslának és félóra alatt fenn voltam. Utána a napos oldalon, idõnkint lágy, de nem kellemetlen talajon mehettem tovább. Mind a festett mind a korrekciós jelzések rendben voltak. Elégedetten érkeztem a szanatórium bejáratához, majd boldogságomban eltévedtem, ami jó tiz perces késést okozott. Mindegy, a szembe jövõ tizkilométeresek felvilágositottak arról, hogy merre igyekezzem, igy befutottam a mátraházai autóparkolóba. (10:52)
A parkolóban tavasz volt, de tudtam, hogy az északi oldal majd más lesz. Igyekeztem elfelejteni tévelygésemet és igyekeztem a Honvéd-üdülõ felé. Az országút könyökénél hozzáfogtam a felfelé mászáshoz a S jelzés mentén. A tavaszból nagyon hamar tél lett. Mire elértem a So indulását, bizony szép kis havas tájra jutottam. A Pisztrángosig tartó út nem nehéz, viszont óvatosan haladtam, mert jég, keményre töppedt hó váltakozott rövidebb "száraz" vagy olvadt szakaszokkal. Nem akartam elesni, ezért bõvebben adtam idõt a haladásra. Igy jutottam el az ellenõrzõ pontig. (11:38) Ekkor mély lélegzetet vettem és nekifogtam a Kékesre felmászáshoz. Egy óra kell hozzá, nem kell türelmetlenkedni, fenn leszek. Fáradtság, megállás nélkül fel is jutottam, a tervezetthez képest 3 perc késéssel. (12:41) A Tetõ étteremben nagy élet folyt, csábitott a forralt bor is, de szilárd maradtam, mert jól éreztem, hogy sok idõ menne el a sorban állással. Volt viszont kiváló tea, jó hõfokon és nagy mennyiségben. A rendezõség lelkivilágának javitása érdekében bemutattam saját, szines mûanyag poharamat, amelybe áttöltöttem a rengeteg papirpohárban kitett teák egyikét (másikát), kidomboritva fegyelmezettségemet. Hozzátartozóim megnyugtatására, a Tetõtõl harmadszor kezdeményeztem mobilhivást eredmény nélkül, mivel - mint utólag kiderült - a célszemély mobilja lemerült. Eddigi beszámolóim elég sötét képet festenek a mobiltelefon használatát illetõen.
Veszélyérzés nélkül léptem ki az étterembõl és átvágtam a szanatórium felé. Mivel a forgalmas kõlépcsõt nem takaritják, ezért balra kikerültem, majd az arra dolgozók csapását követve kibújtam a szétfeszitett keritésen (nem én feszitettem szét). Kerülõ utam eredményeként megállapitottam, hogy a kósza hireknek igaza van: az elsõ épület csúnyán leromlott állapotban van. Ezután jó hangulatban mentem tovább a PZ jelzésen, de az út hosszabbnak mutatkozott, mint gondoltam. Kezdtem már élénken várni a két festés elválását, de nagyon lassan ment a haladás. Mellékesen, szép összefüggõ hó boritotta a földet, volt vagy egy arasznyi. Végre elváltunk és lejteni kezdett az út. Mivel a Téli Mátrán követendõ ösvényhez vagyok szokva és ott mintha gyorsabban pörögnének az események, elégedetlenné váltam, mert nem akart jönni a Vályus-kút. Bizony, ha meggondoljuk, hogy 13:37-re értem oda, nem nagyon lehettem lelkes, hiszen elment háromnegyed óra lépkedéssel. A pont meglett, az épület közel áll az összeomláshoz, a derék pontõrök szép tüzet raktak. A füstjét még most is érzem.
Készen vagyunk. Innen csak le kell menni Mátrafüredre és slussz. Hát még egy ilyen idegtépõ menetelés ritkán fordul elõ. Nem voltam még ezen a Zöldön és azt gondoltam, hogy hipp-hopp ott vagyok Füred szélén. Az ösvény kanyarog, nagy kövek tarkitják, itt pocsolya, ott pocsolya, aztán patakká alakulnak a vizek. A pataknak több ága is lesz, a szélén kell egyensúlyozni, átugrálni itt-ott, és nem akar balról bejönni a Négyeshatártól esedékes P. Megy az ember: balról hegyoldal, jobbról hegyoldal, elõrefelé világos, de soha nem lesz belõle kinyilás. Közben szépen múlik az idõ. Mi lesz itt? Azt gondoltam, hogy lezseren sétálhatok, közben még kimegyek a szintidõbõl! Iszonyú botrány akkor is, ha körülöttem mindenki igyekezni látszik! Szégyen ide vagy oda, kocogásra kell fogni a dolgot, mert már csak fél óra van és még nem látszik semmi. Hát ez egy jó kis buli volt. Morgásomra az egyik túratárs megjegyzi, hogy egészen jó tempóban megyek. Aha! Nem most kellett volna rájönni az ütemezésre. Ismerõs túrázókat hagyok el futó köszönéssel. Nekik lehet, hogy sok idejük van, nekem nincs. Abbahagyom a pszichozást. Végül feltûnnek a házak, elérem a kisvasút állomását és kocogva-futva-sietve benyargalok a célba. (14:45) Már csak negyedórám maradt a szintidõbõl!
A számitógépes csapat kezelésbe vesz és alig lélegzem egyet-kettõt, már kezemben van az oklevél és a kitûzõ. Huh! Feszültségemet levezetendõ a kedvenc automatához sietek, közben a már benn lévõ Erzsébet menyem zsiros kenyeret rak elém. Ezek fenséges percek, az élet igazi élvezete.
Már azon gondolkodtam, hogy gyászjelentést irok, amikor az ismételten kiváló rendezõség statisztikáját szemlélve rájöttem, hogy ezen a távon földcsuszamlás történt. A többi távhoz képest bennünket tépett meg leginkább a sors. Lehet, hogy mindenki könnyelmû volt? Szerencsém volt, rosszabbul is járhattam volna? Dehát ezzel vigasztaljam magam? Muszáj ide még egyszer eljönni. |
