Lepke 40
Elõhang
Álmosan kevergetem a kávét, miközben körülöttem mindenki lázasan készülõdik a túrára. Azért remélem, még megvárnak az indulással. Lássuk, mi kell egy ilyen túrához... kéthetes újság, Budapest térkép, összecsomagolhatós szatyor, az nem. A csavarhúzón gondolkodom egy kicsit, aztán a táskában hagyom, ki tudja, még elfelejteném visszatenni. Fel kellene öltözni: amúgy sincs kifejezetten túraruhám, most azonban még a szokásosnál is alább adom, amikor a szokásos utcai holmimat veszem fel. Bedobok négy liternyi löttyöt a zsákba, felõlem mehetünk.
A nevezés
Vonyarcvashegy felé utazva a Suzukiban Kerek repkény széles mosollyal meséli a Lepkén elõször induló öccsének, hogy mi már ilyen meg olyan sokszor jártunk ezen a túrán és csukott szemmel is eltalálnánk... illene már tudnom, hogy ilyenkor kapitális méretû eltévedéseket szoktunk mûvelni, vagy legalábbis agyonjelzett elágazásokat, kanyarokat benézni. Rövidke sorbanállás, kitöltött nevezési lapokkal – Repkény édesapjának a papírján elnéznek valamit, besorolják a 40-es távra, holott a 25-ösön indul. Sebaj, majd magyarázkodunk a pontõröknek, hogy hová tûnt a köztes rajtszám. Ja, idén új itinert kapunk: színes térképpel, alatta a jól bevált útvonalvázlattal, a lap túloldalán éppen annyi információval, amennyire szükség lehet. Érdekesség, hogy nem az egyes pontok közötti szintemelkedést írják le, hanem az adott pont tengerszint feletti magasságát.
Elsõ szakasz: Vonyarcvashegy – Büdöskút I.
Furcsa név, de ha egyszer így hívják szegény Büdöskutat, amely ráadásul a Keszthelyi-hegység egyik jelentõs csomópontja a turistautak szempontjából. Kisétálunk a faluból, a szokásos Balaton-menti vityillók között, néhányuk árát összeadva már egész csinos használt villanymozdonyt lehetne venni. Lassan elszakadunk Repkény édesapjától, elérjük a fenyõerdõt, szinte észrevétlenül emelkedik az út velünk a Petõ-hegyre, ahol a pontõrök a kilátó lábánál unatkoznak, kapunk egy kettest a pecséten. Fellátogatunk a kilátóba, ha már erre járunk, ez a mai elsõ ilyen létesítmény: hibátlan körpanoráma tárul elénk, alig párás az ég alja, dél felé jól látszanak a Balatonszentgyörgyön túli dombok, az már Somogy. Olyan jól elbeszélgetünk, hogy elindulunk szembe a mezõnnyel, Repkényék édesapja érkezik szembe és nem érti, miért adjuk fel a túrát – nem égõ, ááá, nem. Két futó sporttárs minket követve szintén belesétál a csapdába, nagy elánnal húznak el újra mellettünk. Elkezdünk enyhén ereszkedni, nincs különösebb látnivaló, elég az erdõ, a csend és a nyugalom. Rövid idõre zökkenünk ki a nagy harmóniából, amikor megelõzünk három leányzót, egyiküknél egész diszkréten szól a mobilról a zene. De gustibus non est disputandum, tartja a mondás, én azért ezt mégsem nevezném zenének. Haladás viszont a tavalyi évhez képest, hogy nem mindhármuknál szól egy-egy telefon, hanem összesen szól egy. Gyorsan elõzünk, visszaáll a csend. (Személyes megjegyzés, nem csak errõl a túráról, hanem úgy általában a túrákon való zenehallgatásról: ma már olyan jó minõségû, kicsi, könnyû fej- és fülhallgatók vannak elérhetõ áron, hogy aki mindenáron zenét akar a természetben hallgatni, az vegye a fáradságot és használjon ilyet. Ezzel mást sem zavar és a zenét is hallja. Tényleg, énekelni ér? Az is zene, valamilyen szinten és lehet, az is zavar másokat.) Amíg a zenés témán tanakodunk, lassan kiérünk a Büdöskút elõtti réthez, balra a Köves-tetõn lévõ adótorony emelkedik a táj fölé, elõttünk fenyves sötétlik, azon túl már az ellenõrzõpont vár. Két pontõr pecsétel, mosolyogva, kedvesen.
Második szakasz: Büdöskút I. - Büdöskút II.
Innen elvileg nagy nyugalomban haladunk lefelé a Bélap-völgyi pontig. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy simán elhúzunk kelet felé a piros sávon, ahol egyébként a rövidebb táv halad. Alig ötszáz méter után kapcsolunk, Repkény bevallja, hogy õ tehet róla, nem kellett volna olyan magabiztosnak lennie a rajtban. Visszamegyünk a keresztezõdéshez, közben medvehagymát rágcsálunk, lelki sebeinkre gyógyírként. Irány dél, szépen ereszkedünk is a következõ pontig, ahol három lelkes ifjú adja a pecsétet és az útmutatást a barlang felé.
Közjáték: Szoba-kõ-barlang
Szépen kitisztított, poros csapás visz a völgy aljára, széles nyiladék vezet tovább felfelé, de nekünk az most nem kell. Inkább nehezen járható, alig kitaposott ösvénymaradékot követünk egy magas sziklahasadékhoz, ez a barlang, amelyet a fiúk odafent olyan lelkesen ajánlottak. A hasadék aljában nem olyan régi tûzrakás maradványai, oldalt sziklamászók által ütött lyukak, nyomok figyelhetõk meg. Megfigyeljük, nyugtázzuk, sziklát nem mászunk, visszakapaszkodunk az útra – utóbbit csak képletesen, amibe kapaszkodni lehetne, az mind szúr, csíp, harap.
Vissza a második szakaszhoz
Trappolunk tovább az úton, elõttünk fel-felbukkan a Balaton víztükre, szépen ereszkedünk, elérünk egy mûutat, egy idõ után elkezdek aggódni, hogy elfogyott a jelzés. Nem fogyott el, csak ritkás, különben is, a letérõnk nyugat felé eléggé egyértelmûen jelzett lesz – nyugtat Repkény. A legutóbbi benézés óta azért vannak fenntartásaim. :) El is érjük nevezett letérõt, valóban nem lehet eltéveszteni, de ellenõrzõpont most nincs, sõt, hivatalból nincs, a barlangos pontot a Szépkilátó követi. Felkaptatunk a Szerelemdombra, megelõzünk egy jólszituált társaságot, majd lebattyogunk a felhagyott dolomitbánya mellett Szépkilátóhoz. Sosem értettem, mitõl lehet ilyen nevet adni egy országúti pihenõhelynek, most már tudom – az út túloldalán van egy kilátópont, valóban szép kilátás nyílik a tóra és a Tanúhegyekre. Ehhez a felismeréshez elég volt valahol egy pillanatra visszanézni még a következõ emelkedõ eleje tájékán. Trappolunk tovább Pele apó tanösvényén, ez a part a bemelegítõ a Márványkõfejtõ-hegyre, ennek a túrának a hangulati (és földrajzi) csúcspontjára. A Batsányi-kilátón újra találkozunk a Szerelemdombon megelõzött társasággal, egy hölgy lelkesen magyarázza, hogy a Szent György-hegy a Somló. Ki kell ábrándítanom, alig tévedett 35 kilométert, légvonalban. Beszélgetni kezdünk, elmondja, hogy õk bizonyos Tõzike-túrára jöttek, ami nem indult, helyette valaki mások legalább 25 kilométert akartak megtetetni velük. Kellemetlen. Lentrõl vonat kürtje hangzik, a 9632-es személyvonat döcög Becehegy megállóhely felé, tisztán látszik a megálló kis, fehér kockaépülete, elõtte két piros téglatest: egy Bz motorkocsi és a hozzá tartozó Bzx mellékkocsi. Továbbindulunk, menetelünk egy ideig az impozáns gerincúton, aztán egyszerre Kerek repkény elbizonytalanodik – biztos, hogy nem kellett még elhagyni a piros sávot? Hirtelen mindhárman gyanút fogunk, még szerencse, hogy utolérnek a Fantom Tõzike-túra résztvevõi és kisegítenek némi helyismerettel. Nem tévedtünk el, csak túlságosan gyanakvóvá váltunk. :) Emelkedõ következik, alig érünk fel rá Danival, amikor a kissé lemaradó Repkény megnyugtat, hogy még kétszer ilyen meredek lesz a következõ.
Nevezett kaptató valóban meredek, mégis felérünk egy szuszra, szép óvatos léptekkel, a hegytetõtõl már lehet tempósabban lépkedni. Azért tartunk egy pár pillanatnyi szünetet, csodás a kilátás dél felé, a nyiladék szép keretet ad neki. Visszatérünk a zártabb erdõbe, nyílegyenesnek tûnõ út visz a következõ ellenõrzõpont felé, amelynél már messzirõl látszik, ahogy a rövidtávosok érkeznek a piros sávon, szép nagy csoportokban. Szerencsénkre éppen két nagyobb társaság között futunk be a pontra, elintézzük a formaságokat, aztán indulunk tovább.
Egészen harminc méter után Repkény kinéz magának egy szimpatikus kis fatönköt, hogy õ ott most zoknit akar cserélni. Rekordgyorsasággal végez, indulunk, fiatal fenyves, aztán irtás kíséri az utat, továbbá elképesztõen sok magasles, ahogy valaki már írta elõttem. Pap Gábor szokás szerint elrepül mellettünk, egyikeként a kevés általunk is látott futónak a túrán. Nem sokkal távolabb egy farakásnál pihengetõ gyerekcsoportot próbál indulásra bírni a tanító néni. Eltrappolunk mellettük. Aztán megelõzünk egy négyfõs társaságot, fetûnik, mennyire felöltöztek egy laza 25-ös túrára, ilyen cuccal legalábbis a Kilimandzsáróra indulnék el. Kellõen sérti is az önérzetüket, hogy meg merjük elõzni õket, a beszólásaikat még halljuk egy ideig. Kíváncsi vagyok, hogy aki ennyire nem bírja ki, hogy megelõzik, mit szólna egy Mátrabércen, vagy egy Kinizsin? Lassan, kanyarogva, ereszkedve megérkezünk a Szent Miklós-forráshoz, iszunk pár kortyot Repkény bögréje segítségével sorbanállás közben. A pontõrök itt is mosolygósak, vidámak. Kerek repkény vízmintát vesz az egyik pocsolyából, borzasztóan sajnálva, hogy a tavaly még vígan tenyészõ mocsár eltûnt. Késõbb derül ki, hogy ebben is voltak mágneses bacik, de nem olyan márkájúak, mint amilyet keresett. Haladunk tovább, keresztezzük az adótornyot ellátó távvezeték nyiladékát, majd elérjük a Kutyasírokat, szolgálat közben elhunyt rendõrkutyák nyugszanak itt. Széles utat követünk egészen Büdöskútig, megint.
Harmadik szakasz: Büdöskút II. - Vonyarcvashegy újra
A quadosok eddig sem voltak a kedvenceim és félek, már nehéz lesz megváltoztatni a véleményemet róluk. Amikor visszatérünk Büdöskútra, éppen egy népes szlovén quados társaság pislog tanácstalanul – késõbb tudjuk meg Mészáros Andrástól, hogy egy természetvédelmi õr megbüntette õket kemény tízezer forintra. Kíváncsi vagyok, Szlovéniában mennyi lenne a bírság, ha quaddal közlekednének egy nemzeti parkban, fogadnék rá tíz tolárban, hogy több, mint 40€. Visszatérve a puffogásról a túrára, a ponton elsõrangú zsíroskenyérrel fogadnak és hasonlóan elsõrangú a tea is, még egy repetát is kuncsorgunk a vidám pontõröktõl. Újabb emelkedõ következik, immár Pad-kõre, ahol újra elõvehetjük az itinert és újra kilátót mászhatunk. Különös, hogy ide nem nagyon akar feljönni senki, pedig az építmény távolról sem olyan ingatag, mint amilyennek tûnik. Körülnézünk, innen is szép a kilátás, ha kicsit magasabban lennénk a fák koronája fölött, az egész túra útvonalát szépen végig lehetne követni. Lesietünk a hegyrõl, Repkényt hívja az édesapja, hogy merre tartunk, mert õ most érkezik a célba. Késõbb még ránk telefonál néhányszor, erõsítendõ a motivációnkat. Mi azonban még a Z+ jelzés hosszú egyenesét tapossuk, tölgyerdõben és néhol fenyvesben.
Még a Csereze-hegyi pont elõtt megelõzünk egy néhány fõs diákcsapatot, nekik például borzasztóan elegük van már a túrából, bár ezt másképpen fogalmazzák meg. Annál nagyobb öröm lesz majd nekik célba érni, kitûzõt, oklevelet kapni – szól az egyik, türelmesebb énem. Minek kellett õket túrára hozni, elvégre a plázában megtalálnak mindent, ami õket érdekli, itt csak idegenül, kényelmetlenül érzik magukat (mint én egy plázában) – szól a másik, cinikusabb énem. Elhallgattatom õket/magamat, megérkezünk a pontra, ahol sokkal fontosabb dolgaink is adódnak, mint a tudathasadásos vitatkozás. Egészen pontosan meg kell kóstólni a pontõrök által oly kedvesen kínált házi fehérbort, igen ízletesnek bizonyul, köszönet érte! Így feltuningolva talpalunk lefelé, nem kihagyva a felhagyott bánya megcsodálását és a fiatal fenyvesen való átkelést sem. A trükk az, hogy kb. ötven méter után, amikor már csak alacsony fenyõfák vannak tõlünk keletre, figyelni kell a jelzéseket, egy szakaszon sûrûn festették fel õket a vékony fatörzsekre. Egy meredek, csúszós vízmosáson vezet le a jelzés, oda kell figyelni a lépésekre, hogy ne a fenyõ fogjon meg és lehetõleg én se a fenyõt. Nagy nehezen leverekedjük magunkat, a mezõny többsége a falu felé kerülve teszi meg ezt a szakaszt, nem hibáztatom õket.
Negyedik szakasz: Vonyarcvashegy széle – Vonyarcvashegy vasútállomás
Átszaladunk a 71-es úton, melyen kora tavaszhoz képest eléggé nagy a forgalom, majd ráfordulunk a part felé vezetõ keskeny mûútra. Népes csoport mellett megyünk el, a vasúti átjárónál Mészáros Andrásékkal futunk össze, itt még elhagyjuk õket, késõbb csatlakozunk egymáshoz. Keresztezzük a 26-os vasútvonalat is és nem figyelve a közeli padon ülõ két leányzóra, felkaptatunk a meredek, benõtt csapáson a Szent Mihály-dombra. Feltûnik, hogy senki nem jön utánunk, sõt, senki nincs a tetõn – a pont a fára ragasztott papír szerint leköltözött a szél miatt. Aha! Megvan, miért ültek lent a lányok. Néhányan becsületbõl felmásznak azért a tetõre, itt kapunk cukorkát Andrástól, bónusz szolgáltatásként, ha már nem jutottunk el a februári vasútmentõ túrára. Lesétálunk a ponthoz, megkapjuk a túra utolsó elõtti bélyegzését, a pontõrök azért igyekeznek mindenkit a domb megmászására buzdítani. Remélem, már csak a kilátás kedvéért is. Ballagunk tovább, újra vasúti átjáró, újra házak. Visszatérünk Vonyarcvashegyre, majd, sûrû forgalomban szocializálódott emberek módjára nem merünk lelépni a zebrára amíg erre egyértelmû lehetõségünk nem nyílik. Várhatunk egy darabig. Az utolsó emelkedõ van elõttünk a túrán, a falu névadójaként is mûködõ Vas-hegy. Jó meredek, a tetõn András mester most csokival örvendeztet meg, valamint egy ajándék kitûzõvel, hogy Repkénynek is legyen (az UKK Kisjubileumin én kaptam). A kilátóból megint megpróbálkozunk a „kompakt géppel távolról vonatot fotózni” címû mutatvánnyal, aránylag jól sikerül a mûvelet. A kilátó alján rápillantunk a pontõrök irodájára, tudjuk a résztvevõk számát és azt is, hogy hányan haladtak már át elõttünk. Nem mintha különösebben számítana. Leballagunk a hegyrõl, vissza az utcára, ismét át kell jutni valahogy a fõúton, egy nagyobb lélegzetvételni autómentes idõszakban ez sikerül is. Rákanyarodunk a célegyenesre, megérkezünk, lefékezünk. A rendezõktõl átvesszük a szokásos, szép díjazást, újításként mosolyognak hozzá. :) Köszönet a túráért nekik, és a társaságért Kerek repkénynek és tesójának.
Utóhang
Lentiig a szemembe tûz a nap a kocsiban, hiába variálok a napellenzõs és a manuális eltakarással, mindkettõ eredménytelen, ahogy kanyargunk a zalai dombok között. A beszélgetésbõl kiderül, hogy Repkény öccse is csatlakozik azok táborához, akiknek tetszett a Lepke. Vagyunk már néhányan.
-Kékdroid-
Néhány kép
|
