Túrabeszámolók


Téli Mátra

dyanTúra éve: 20062006.01.28 18:51:59
Hát, elõrebocsájtom azt az adatot amit az egyik szervezésben érdekelt embertõl (Hevér Gábortól) hallottam az utolsó ellenörzõpontom, miszerint kb. 1500 nevezõ volt a túrán ... a tény magáért beszél!

Reggel nyolc harminckor sikerült elindulni négyesben, Viki, Anita és András társaságában. Nekik ez volt az elsõ Téli Mátrájuk, nekem pedig a harmadik, bár eddig mindig a középsõ távra mentem, de most azért csak a 26-ra mert másnapra beterveztem a Hó-Fejérkét. A Rajtban nagyon profi volt a szervezés, hamar megkaptuk a szükséges itinert, és elindultunk a kanyargó konvojban Lajosháza felé. Mivel a nap már sütött, a minusz tíz fokot nem is lehetett annyira érezni. Lajosházáig igazán sétagalopp az út, a végén az a kis emelkedõ kell az izmok melegen tartásához. Még az elsõ ellenörzõ pont elõtt összefutottam Andrási Gábor barátommal. A Nagy-Völgyben épp dolgoztak a fakitermelõk, a Hatökör Uránál pedig az emelkedõn jelentõsen szétszakadt a mezõny. Eddigre már a napocska elbújt kicsit a felhõk közé, és bár a völgyben jelentõsen megült a hideg, de mégsem fáztunk - vagy tán a Vörösmarty-turistaháznál ránk váró meleg erõleves gondolata fûtött minket, ki tudja. Az elhasznált energia részleges pótlása után nekivágtunk a Pisztrángos-tó felé menõ útnak, ami számomra teljesen ismeretlen terep volt, hamar oda is értünk a következõ ellenörzõponthoz, ahol erdészek aprítottak fát a tûzhöz, és egy "VIP-sátor"-ból úgy jöttek ki az emberek, hogy enyhén dölöngéltek - ennek az okát még keressük. Gyönyörû volt a részlegesen befagyott Petõfi-forrás, így szavakkal elmesélni nem is lehet, talán ezért is fényképezett mindenki bõszen. És itt következett a túra legnehezebb szakasza, fel a gerincre a szerpentinen, majd tovább Kékes-tetõre. Itt én igazán elememben éreztem magamat, simán szökellve a mély hóban kerülgettem a lassabb embereket. Anita is szorosan mögöttem tartott, és ahogy elnéztem neki sem volt megerõltetõ. András elõször Vikivel szolidarított (Vikinek addigra már fájt a térde picit), de aztán ezt a szerepet Anitára ruházta, és a gerincen már együtt nyomtuk felfelé mint atom. Fent pedig nagy meglepetésemre forró tea várt minket, erre igazán nem számítottam de nagyon jól esett. Köszönet ezúton is. Kisebb pihi és étkezés után indultunk tovább, itt már a trekking-botom Vikinek adtam, mert sejtettem hogy jó segítség lehet lefele a fájós térdének. Anitával elõreszökelltünk, nagy élvezet volt a puha mély hóban ugrálni lefelé, aztán persze a Kecske-bárc alatt a piros sávnál bevártuk Andrásékat is, és onnan már együtt robogtunk tovább. A Kalló-völgy két szakaszán is kötelekkel segítették a meredek csúszós oldalon való haladást, szerintem ez igen praktikus ötlet volt (tavaly ugyanitt halálugrásokat kellett csinálnom). Az utolsó ellenörzõponton sok ismerõssel futottam össze, elõször is Nórival, aztán a Hevér Gabival és két barátjával. És itt kellett megtennünk egy döbbenetes felfedezést: nem férünk már bele a szintidõbe. Hát, ez van. Azért mentünk mint a fene a cél felé, Viki a fájós térdével elöl, de mint aki kétszeres gyorsítófúzión esett át, alig bírtunk loholni utána. Aztán végül 13 perc késéssel értünk be, így a jelvény nem járt, csak az emléklap.

Mindent egybevetve nagyon kellemes túra volt, nagyszerû túraidõben, viszonylag jó terepen, nagyon jó szervezéssel. Köszönet a szervezõknek!