IV.Béla teljesítménytúra 50 2010.04.18
„Titkok között barangoltam
s én is csak egy titkod voltam…”
Áprily Lajos: Természet (versrészlet)
Egész héten öngyilkos földigilisztákat kerülgettem a kerti járdán, és csak találgatni tudtam, vajon mekkorára dagad a sár hétvégére. Fölösleges volt tépelõdnöm, mert a sár nem volt nagy, sõt nem is volt. Ki látta? Ami volt: 24 karátos, hamisítatlan tavasz…
Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esõs napok varázsakép,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa, nedvesen ragyogva,
ha fényes vízbõl partra lép.
(Gerard De Nerval: Április (versrészlet)
(ford.: Radnóti Miklós)
2 év után újra a Gyepes-völgyben szaladok, azzal a céllal, hogy sok más túratársammal egyetemben, a Hódos-patak által feltöltött Ózdi-medence széles völgyrendszerét egy idõre elhagyva, a Vajdavár homokkõvidék 500-as csúcsokkal tarkított Heves-Borsodi-hegyhát nevû tájegységén töltsek el néhány nagyon kellemes órát.
Ahogyan a térkép is jelzi, a Kohász úton haladunk, a kék jelzésen, és hogy fokozzuk az élvezeteket a Keresztenyik-völgy bejáratánál, egy ligetbe rejtve már itt csobog a Kohász-forrás, és lám egy nimfa(bocs!) õrzi a titokzatos helyet. Komolyra fordítva: az ózdi természetjárók egy prominens képviselõjétõl kapom a pecsétet és a jó szót. Együtt kesergünk egy darabig azon, hogy a kohászat leépítését követõen ózdi fiatalok ezrei hagyták el a várost, más munkalehetõség után nézve, ezzel viszont a helyi természetjáró mozgalom elvesztette tömegbázisának egy jelentõs részét, a klasszikus hõskorszak mindörökre letûnt. A „megmaradt” ózdiak (egyébként a magyarokkal érkezõ „úz” népcsoport a névadó, a kabarokból pedig a környéken élõ palócok lettek), önfeláldozó munkával végzik a Vajdavár-vidék turistaútjainak a karbantartását, a helyi túramozgalom fenntartását. Az erdõt járó ember, csak azt tapasztalja, hogy titokzatos kezek festik a jelzéseket, takarítják a turistautakat, s ha az erdõgazdálkodás miatt szükségessé válik új nyomvonalakat jelölnek ki, csakhogy mi egy szép hétvégi napon kellemesen tölthessük a szabadidõnket a családunkkal, az erdõben. De a legtöbbünknek fogalmuk sincs kihez is tartoznak ezek a kezek. Most egészen közelrõl láthatok egyet. Köszönjük! Miután Magyarország vaskohászati üzemei bezártak, a nyersvas ára rövid idõn belül egekbe szökött, 12x-re emelkedett a világpiacon. Javaslom a kohászat újra beindítását, így a természetjárás is friss erõhöz juthat. A Kohász-út (bocs ha valakit untat) 115km-es vándorút, a miskolci vasgyártás 200. évfordulójára készítették el Miskolc-Ózd-Salgótarján útvonalon. Ma is teljesíthetõ jelvényszerzõ túra, 6 bélyegzõhellyel. Na ezt alaposan kiveséztem!
Elhagyom a „nimfámat”, és továbbszaladok a mûúton immáron magányosan. A reggeli 2,5 fok arra kényszerített, hogy elõre nem tervezett plusz rétegeket húzzak magamra, de egy rövid idõn belül energia-sejtgyáraim annyi hulladék hõt bocsátanak a környezetbe hogy, legszívesebben máris áruba bocsátanám a „klímakvótám” egy részét. Jobb híján elkezdem a vetkõzõs pókert, amit a piros jelzéshez érve teljesítek ki, ahol már "flush"-öm van (képzavaros mondat, de nekem "mindenhez van képem").
Ahogy az itiner kéri, nem ijedek meg a dobronyapusztai õrbódétól, sem a kutyáktól, tisztelgek csupán a rezzenéstelen arccal, hatalmas süvegben posztoló bakának, és belépek a „terra incognita-ra” (ismeretlen földre), hogy „György király nevében” birtokba vehessem.
A sorompótól keletre álló 1910 körül épült ivánkai vadászkastélyomba most nincs idõm betérni, a személyzet csak estére vár, a sikeres „pontvadászat” után, a nagyteremben terítenek. Kihagyom Borsodi (Frindt) László vadászíró emlékkövének megtekintését is.
Közben jó néhány korábban indult túratársat megelõzök, vannak egész csapatok is. Egy ideig egy nálam klasszissal jobb futóval próbálom tartani az iramot, de leiskoláz. Tavaly valahogy nagyon ment a futás, rendes 10-es átlagaim is akadtak a terepen, de ez nálam olyan korszakos, elmúlik, mint a kanyaró. Az idén csak nyüglõdöm, néha nagyon jól megy, de akkor meg mindig hülyére edzem magam, amitõl lerohadok, majd különféle diétákba kezdek, míg teljesen lemerül az energiatelepem, ugyan könnyebb leszek, ettõl jobban megy a futás egy darabig, ha feleszem magam jobb lesz az energiaszintem, egy idõ után erõs leszek, de mackóssá válok. Keresem a „Lagrans-pontot”, ahol minden egyensúlyban van, de csak rövid idõszakokra találok rá. Az elõbb leírtakat szoktam magamban szerényen „marton-paradoxonnak” nevezni. Az is lehet, hogy egyszerûen csak öregszem. Nem, az nem lehet! Az örök fiatalság titka csak annyi: nem kell a tükörbe nézni!
Néha, amikor felébredek, sorra veszem még az ágyban, csukott szemmel, mi az 5 legjobb és az 5 legrosszabb dolog az életemben. Az 5 legjobb közé a futás mindig befér.
Ahogy most a futással állok, és csak a futásról van most szó, azt a napokban elhunyt, generációkat tanító Popper Péter RTL klub által bejátszott életösszegzést tartalmazó riportrészletével tudnám jellemezni: „ÉN nem vagyok egy boldog ember. ÉN egy elégedett ember vagyok, akinek voltak (és vannak) boldog percei. De az nagyon sok.”
Most viszont keserû perceimet élem, mivel nem juthatok be, a valahol a közelben, a Keserû-orom aljában található pincébe, amelynek végében, a híres, mesterséges körülmények között megindult cseppkõképzõdés látható. Nahát, ilyen is van itt. Ki hinné? És még mennyi minden van, amit nem láthatunk egy ilyen túrán, de van. Rejtõzködõ állatok, bujkáló növények, geológiai jelenségek, az emberi történelem emlékei…
Közben letértem a vasútról, és egy rövid szakaszon rendesen bevadul. Szenvednek is páran, de én nem. Megnyújtom a lépteimet, ezt imádom! Most még a lábam is olyan, mint a hamvas szûz lány, szinte érintetlen. Felérek, és jobbra fordulok a piroson. Végre fix kártyapartnerem akad, akivel sorstársakként közösen vetkõzünk egy darabig, majd továbbindulunk. Innentõl kezdve Palina-pusztáig piros az adu. Több szálon és idõsíkban zajló beszélgetés indul meg közöttünk, aminek egy gallyon, túlfeszített húrként elpattanó kamásni-gumi vet hirtelen véget, így már nem jutunk el a végkifejletig… majd legközelebb.
Ahogy lefelé haladok, a tölgyeseket bükkösök váltják fel az északi oldalon. Paradox jelenség. A magashegyi növények a hidegebb völgyekben, a tölgyesek a tetõkön találhatók. A völgyben meglepõ, farkasboroszlánt is találni, ami pl. a Bükk-fennsíkra jellemzõ kárpáti növény, lentebb egyáltalán nincs. És vannak mások is. Lassan lekocogok a bükkösben. A hatalmas fák még így levéltelenül is árnyékba burkolják a völgyet. Mindenhol intenzív fakitermelés folyik és szinte az egész túraútvonalon. Az út mellett gigászi bükkfák és szanaszét különféle méretû fadarabok, lecsonkolt gallyak hevernek. Mindenütt farakások. De most nem dolgozik senki. Szabad szombat van, a favágók is teljesítménytúráznak. De az is lehet, hogy míg mi kimenekülünk a természetbe, õk inkább elmenekülnek elõle, és akkor lássanak erdõt a hétvégén, amikor a hátuk közepét. Végre beérek Palina-pusztára, ami a piros jelzés, a 20km hosszú,a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig tartó Partizán út egyik állomása, ma is teljesíthetõ jelvényszerzõ túra. Szõnyi Márton ejtõernyõs partizánvezérnek és csapatának állít emléket, akit a közeli Macskás tanyánál öltek meg a németek. Béke poraira! Feltételes ellenõrzõ pontként, egy máig is a közeli erdõben harcoló partizán alakulat létszámát kell megbecsülni, ezres nagyságrendben.
Na de itt a „feltétlen” ellenõrzõ pont is, ahol maga a „nagyfõnök”, Megyeri Laci teljesít szolgálatot,. „Piroskaként” meglepetéssel szolgál, az erdõ közepén kínálgatja kosárkájából az ínycsiklandozó „nagyisütit”. Nem kell semmitõl tartania, az Északi-Középhegység utolsó farkasát 1980-ban lõtték ki Mikófalvánál(vagy mégsem az utolsó volt?), ahol egy régi rossz szokása szerint egy birkanyáj körül ólálkodott. A „gonosz” farkasoknak vége, csúcsragadozóként maradtak a vadászok, akik idõnként valóban „csúcsok” tudnak lenni. Van még ugyan egy pár hiúz, de ki látta õket. Erdõkövesd határában egy 23kg-os példányt lõttek 1983-ban. Én csupán egyszer láttam egyet a Dona-völgyben, az út szélén álldogálni, szürkület után. A völgyön ugyan átmegy az országút, de mivel minden lakott területtõl távol esik, és az autóforgalmat már régen megszokták az állatok, mint veszélytelent, állatparadicsom, ahol a környezõ erdõket is beleértve tömegével élnek a vadak. Szürkületkor vagy utána igazi „safari” végigautózni is rajta. Visszatérve Lacira: mindenkinek, mindenrõl bõséges magyarázattal szolgál, soha egy pillanatra nem csüggedõ lelkesedéssel. Nekem, akit „marton4”-ként üdvözöl, egy írásomat dicsérve, ami extrém módon legyezgeti a hiúságomat, egy térképet mutat (A Bükk-hegység és környéke). Véleménye szerint ez a legjobb kiadás, ami ezt a régiót is a lehetõ legpontosabban ábrázolja, a többi kiadást el kell felejteni. Engem meggyõzött. Nem volt nehéz. Ózd Susa városrészérõl is beszél: a legbátrabb magyar település, az ott élõ emberek trianon után ugyanis kiharcolták függetlenségüket a cseh megszállókkal szemben. Elismerésem. Elmeséli, hogy miként forgott egy törött kuplung körül mindnyájunk sorsa, egy rövid ideig.
Ahogy ezt a hihetetlen vitalitással rendelkezõ „srácot” hallgatom, arra gondolok, hogy az ilyen emberek miatt képes fejlõdni a világ, az Õ segítségükkel mozdul a kerék elõre. Nélkülük jó néhány dologgal szegényebb lenne az életünk. Ha elveszítjük a fonalat, vagy csak ülünk összeroskadva, ölbe tett kézzel, ÕK jönnek és kiráncigálnak minket tecchalott állapotunkból. Képesek új értelmet adni a régi dolgoknak, és új dolgokat kitalálni. Közelükben mi is képessé válunk újra örülni. Köszönjük Laci!
Ilyen munícióval a zsákomban szinte semminek tûnik a sárga kaptatója, fent a tetõn pedig, egy tenger virágba öltözött, a napsütésben fénylõen fehérlõ, dongófelhõvel borított vadcseresznyefa lélegezet elállító látványa „kárpótol” a kis szuszogóért. Egy pár kilométer nagyon kellemes hullámvasutazás következik a Vörös-várat is érintve a sárga jelzésen, a Heves-Borsod megyehatáron, idõnként a zöld ölelésében. Néhol lelépem az út mellett heverõ kidöntött hatalmas szálfákat, úgy 30m körüliek. Most hogy könnyen lemértük, lehet is visszatenni õket. Valahol az erdõ szélén egy õsrégi csepel teherautó várakozik. A szívem egy pillanatra megsajdul, eszembe jut a gyermekkorom. Ilyen teherautón tanultam meg vezetni 2 éves koromban, az apám ölében. A szalagozás olyan lelkiismeretes, hogy tájékozódás helyett a pompás tavaszi táj élvezetével töltöm az idõmet. A völgyekben még nem szállt fel teljesen a pára, de így is messzire ellátni. Egy-egy nyílt gerincen, távoli hegyek sziluettje szolgáltatja a tapétát a közelemben a tavaszi sarjadzástól megindult, ritka elegyes erdõk színpompás látványához. Sárga, zöld, piros friss vesszõk, különféle barkák, a bokrokon fénylõ pontokként duzzadó fehér virágrügyecskék, üde-zöld kitekeredõ levélkék, tavaszi virágok, lednekek, tüdõfüvek, ibolyák és zümmögõ kis „repülõgépek” mindenütt. Ezt nem lehet megunni. Soha nem lehet megunni. A tavaszt nem lehet megunni (hulala).
Közben utolér 1-2 gyorsabb futó. A kék kereszt leágazónál, a Tálas-bükknél, ahol a sárga végleg beleveszik a dzsungelbe, és Domaházára már csak machete-vel és elefántölõ puskával felszerelt életunt kalandorok indulnak tovább, nem messze a hármas megyehatártól, egy páran összeverõdünk. Majd leválok róluk és lerobbanok a Dávid-tanyáig. Megérkeztünk a szûkebb vadászterületemre, ahol nyári idõszakban nap mint nap elõfordulok, fõleg kerékpárosan. A tanya tulajdonosától, aki itt töltötte gyermekkorát, hallom az igaz történetet, sõt a térképen lévõ név ellen is tiltakozik. Ismertetése túlfeszíti ennek a beszámolónak a kereteit. A férfi, egyébként helyi erdészeti vezetõként dolgozott a nyugdíjazásáig, rengeteg mindent ismer és tud a környékrõl, nem mellesleg a fiam volt osztályfõnöknõjének férje. Egyszer gyermekkorában leküldték egy vekni kenyérért Váraszóra, de a hosszú úton visszafelé megéhezett, és elkezdte csipegetni a kenyeret, ami pont akkora fogyott el, mire hazaért a tanyára. A következmények már az idõk homályába vesznek…
Az út mellett egy szép kis keresztesvirágú növénykére bukkanok, fényképezni próbálom,de sajnos vagy hál’istennek, elfelejtettem feltölteni az akkukat, így csak a mobilommal kapom le, haladhatok tovább. Közönséges dercevirág tenyészik a „marton”. Alsó hasogatott levelei tõrózsában állnak,szõrösek, felsõ levelei lándzsásak, egy kocsányon, több, kis négy sziromlevelû fehér virágocska nyílik. Középhegységek jellegzetes tavaszi növénye. Kielégülve szaladok tovább. Még a Szalajka-ház elõtt érem utol K.J. druszámat, aki ettõl kezdve hellyel-közzel túratársammá válik a táv második felére. A Hosszú-réten haladunk, a régi kék jelzésen. Mellettünk a Hosszúvölgyi-patak mocsara, ahonnan ránk mosolyognak a napsütésben sárgálló aranyveselkék. Visszamosolygok. Megérkezünk az erdészházhoz, ahol hajdanán az üveggyártáshoz szükséges hamuzsírt állították elõ. Hazaérkeztem. A házban még nem jártam ugyan soha, de ez az a hely, ahová autóval fel szoktam hajtani, a Heves-Borsodi-hegyhátban tett túráim egyik gyakori kiindulópontja. Van több is. Az utóbbi idõben nem nagyon jártam 50km-es túrákra, csak úgy magamnak edzegettem 20-30 kilométereket. Nagyjából ennél a távnál járok, így a lábam egyszer csak azt mondja, itt a vége, üljünk be a kocsiba és menjünk haza. Mondom neki értsd meg öreg, a kocsi Járdánházán van. Nehezen érti meg, hogy még 21km van hátra. Semmi baj. Még nem is mondtam, öngyilkos merénylõ vagyok, 2000 kilo kalóriabombával a hátizsákomban. Körbenézek, hogy csak magamban tehessek kárt, majd elhatározom, most robbantok. Iszonyú kenyér(ill. kifli)pusztítással jár az esemény, gyújtószerkezetnek Burn energiabombát használok. Az eredmény: az E=mxc2 képlet alapján: az energiaszintem ugrásszerûen megnõ, míg a zsákom tömege jelentõsen csökken, és fénysebességre teszek szert. (Egy régi barátom szokta mondani az ehhez hasonló poénjaim elszenvedésekor: ez fájt Józsikám. Nekem is!)
Pompás erdõkön áthaladva, szerpentinen tekeregve, a mûemlék épületekbõl álló Vállóspusztán érem be újra Józsit, ahol érthetetlen okokból valamiért nagyon megörülnek nekem. Félrehúzódva, szerényen letelepszem a forrás kivezetõ csöve mellé egy jó ki helyre, és elhatározom, hogy most aztán kiiszom a „hegy levét”. A többiek az asztalnál arról beszélgetnek, hogy nincs jobb a forrásvíznél, mialatt az üdítõitalt „vedelik”. A pontõr megfigyelte, hogy ki tudja miért, a zsíros kenyér jobban fogy, mint a transzzsíros (margarinos) kenyér. A magam részérõl 20 éve nem eszem margarint, amióta elõször olvastam Diamond: Testkontroll címû könyvében, hogy a III.Napoleon által „feltaláltatott” vajpótló tele van transzzsírokkal, és ez a mûanyag teljesen eltömeszeli az ereket. A még csak az elmúlt 1-2 évben hozott Uniós rendeletek azt hiszem 1%-ban maximálják a transzzsírok arányát (tehát legalább 20 év óta tudták, mégis nyakló nélkül etették az emberekkel!!!!) Talán már nálunk is szívvédõ margarinokat lehet kapni, bizalmatlanságom azért nem oszlott el. A „rama” egyébként sem tesz jót a „karmámnak”, a „vegák” karmájának persze a zsír nem használ. Senkit nem akartam megbántani, azonban udvariatlan voltam, mert „ajándék kenyérnek ne nézd a zsírját”. Csak a pontõr, túratársaim táplálkozás-egészségtani jó felkészültségét igazoló, gyakorlati megfigyelését szerettem volna egy picinykét elméletileg megtámogatni. A légtérzár miatt seprû nélkül érkezik a "Boszi-duo", az egyik "boszi" egy kis tuningolásra is szorul emiatt. Míg a pezsgõtabletták felszívódnak gondos önmasszírozásba kezd. Már látom is magam elõtt a transzparenst: Vállóspusztai Erdei Combsimogató. Közben befut Moiwa is, akire "felnézek", és úgy üdvözlöm. Már menetbõl intenzív fotózásba kezd, és elégedetten nyugtázza a terülj-terülj asztalkámat. Örülök, hogy ez a túra bevonzotta a „nagyokat” is. Igazán örülök.
Továbbmegyek, de a futás már csak ímmel-ámmal megy. Nem baj, mert gyalogosként is remekül haladok. Józsitól kaptam az elõbb gyaloglóleckét, most az Õ stílusában repülök, tartva a gyengébb kocogás ütemét. Hajtûkanyar következik a kéken, majd a zsíros-kenyértõl dagadó farral vágok neki a Dagadó-farnak. Jó edzés és ízelítõ a jövõ heti Mátrabérc-túrához. Hamar véget ér, nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt. Vagy hogy is van ez, enyém a vár, tiéd a lekvár? A Tarna-Sajó vízválasztó gerincére jutok, nagyon hangulatos jó panorámát nyújtó nyílt részeken, és napsütötte erdõkben vezet az utam. Egyre „tavaszabb” van, igazán jó a hangulatom. Néhol a dózer-utakon kibukkannak a 25-30 millió évvel ezelõtt hullámzó tengerekben keletkezett, a hegységet alkotó glaukonitos homokkõ vetõdések. Csupán a magasabb részeken érzem meg 1-2 pillanatra az Izlandból importált hamu kihullását, de lehet, hogy képzelgek. Ezért aztán kár lett volna otthon maradni. Igazán csinálhatnának már valamit az izlandiak a vulkánjaikkal, hiába segíti õket az Unió, ez a hála. Mégiscsak felháborító, hogy gyalog kell jönnöm, pedig repülõvel szerettem volna teljesíteni a távot. Újra összefutok Józsival, aki a Szarvaskõre, 537m magasba tett egy kis külön kirándulást a régi kék jelzésen, és elmondása szerint onnan próbálta átnyújtani az igazolófüzetét a szomszédos ökör-hegyi posztnak, aki mivel 7méterrel felette állt, nem volt hajlandó leszállni a „magas-latról”. Innentõl kezdve együtt haladunk megint egy jó szakaszon. Tréfásan megpróbálom rávenni egy kis vajda-vári kirándulásra, ahol, a legenda szerint, a vár alatti pincerendszerben Csicsó vajda bujtatta 4 napig Bélát, míg a völgyekben a tatárok száguldoztak ide-oda a királyt keresvén. Hogy járt e Béla király ezen az 529méter magas hegyen, ahol réz-, bronz-, és vaskori erõdítmények nyomai láthatók, nem tudom, de 1944-ben sokan bujkáltak itt, lakógödreik máig is láthatók. Elkezdjük a Borsodnádasdig tartó hosszas leereszkedést. Néhány éles, de jól jelzett váltás után lassan beindul a lábam, és elválok Józsitól. Köszönöm a jó társaságot és a meghitt beszélgetést. Legközelebb folytatjuk. A távnak ez a része nagyon kellemes, enyhén lejtõs szakasz, gyorsan elfogy. A „betondzsungel” elõtti utolsó oázis a Körtvölgye-forrás ligete, amit itt nem nimfák, hanem „pánok” õriznek. Fújok egyet, elraktározok a tüdõmben egy kis „hamumentes” levegõt, az elmémben és zsigereimben egy nagyon elvarázsolt pillanatot, majd búcsút intek a mitológikus hangulatú helynek, és elindulok a közeli Borsodnádasd irányába. Átvágok a településen, a szalagok sokat segítenek. Nagyon sok, a gyilkos napsugarak ellen születésüktõl fogva jól felvértezett, szimpatikus fiatalemberrel találkozok. Némelyikük megszólít és elbeszélgetünk. Érdeklõdve, értelmesen hallgatják a sztorimat. Ez már a jövõ generációja, én bízom bennük!
A virágzó gyümölcsfák övezte kerékpárúton haladva, ma már nem tudom hányadszor, újra mélyen megérint a tavasz. Csak gyalogolok már, de gyorsan ledarálom a távot, majd a polgárõrhöz érek, aki 2 éve vár, hogy újra eljöjjek, és átirányíthasson a fõút másik oldalára. Nem lehet könnyû itt állni egész nap, de olyan lelkesedéssel végzi a posztjával járó feladatot, hogy az már megható.
Az emlékmûnél a „szokásos” szívélyes fogadtatásban részesülök, mint 2008-ban, tiszteletünkre kisebb fogadóbizottság vonult fel. A tócsnit elhárítom, egyszerûen nem vagyok éhes, annyit ettem menetközben. Egyébként is Húsvét óta fogyózom, amikor is kiderült, hogy a bõvebb családot is tekintve, én állok a tápláléklánc csúcsán, magyarul mindenki fõz, csak én nem, ennek fejében viszont, mindent nekem kell megenni. Családi munkamegosztás. Bemutatjuk a Reggelre dagad be háj címû magyar filmtragédiát. Fõzte és megette…. további étkezõk…
Megülök viszont egy jól esõ percre. Lábunk alatt a Hódos-patak völgye, az Ózdtól Bükkszékig húzódó Darnó-vonal, földszerkezeti törésvonal, a 20-30 millió évvel ezelõtti tengerjárások peremvidéke. A mocsarakba hullt növényekbõl, kõszéntelepek keletkeztek, végig az egész vonalon Egercsehiig. Bükkszék környékén volt az ország második legnagyobb kõolajlelõhelye, de sajnos még a világháború elõtt teljesen kimerült. A szemközti dombokon már kizöldellt a fû, a kora délutáni napsütésben csillogó selyem-zölddel festi a tájat. Látom a domb oldalán a jól kivehetõ sávokat, és tudom, hogy a selftengerek partvidékén keletkezõ hajdani turzással szemezek. Jól érzem magam. Jó helyen, jó emberek között vagyok, ha csak egy percre is.
Egy kis idõ múlva már Járdánháza nevéhez méltó burkolatú gyalogjárón sétálok a célig. A település hosszasan kígyózó völgyfalu, majd Arlóval összeérve továbbtekergõdzik, a kígyó feje már Ózd felé sziszeg. A jobbágy vagy kisnemesi telkek szorosan egymáshoz préselve valaha a Hódosig nyúlhattak. A házak már kicserélõdtek, de a tornácos szerkezet sok helyen megmaradt. Az emberek szombati házimunkájukkal végezve, vagy csak kicsit megpihenve, kijöttek a házaikból, kiültek a tornácra. Sok helyre beköszönök. Szívesen, udvariasan fogadják. Valaki megkérdezi: hová sietnek maguk fiatalember? Tényleg, hová sietünk, kérdezem magamban, s egy pillanatra felröppen bennem, hogy jó lenne újra „civilnek” lenni, de rögtön elhessegetem a gondolatot, tudom, hogy én már nem lehetek többé az ami voltam, mert már örökre megváltoztam. Egy csaholó foxi-keverék kutyát nyugtató Úrnak azt mondom, ugyanilyen kutyám volt valaha, nem bánt ez senkit. Erre megmutatja sebhelyes kezét és a kutyára mutat. Mégsem ilyen kutyám volt.
Lassan rátelepszik a falura egy békés, megnyugtató, álmos szombat délután. A kutyák is elhallgatnak. Járdánháza csendesen fürdik a tavaszban.
Aztán hirtelen véget ér a 7:35 percig tartó álom, és egy nagyon szép oklevéllel a birtokomban, már a kocsimban ülve hajtok hazafelé. Vagy mégsem ért véget. Véget érhet ez valaha. Nem, nem lehet ebbõl felébredni. A természet szeretete, a szabadban végzett mozgás öröme egyfajta kómás állapot. Nincs rá gyógyszer, nincs rá semmilyen kezelés, nem gyógyítható.
És, hogy milyen a Vajdavár-vidék? Én ma ezt láttam benne. De mégsem ez, hanem valami más. És mindig más. És mindenkinek más. Megismerhetõ, de sohasem kiismerhetõ. Titok.
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent…”
(Radnóti Miklós)
Szegedi József
Pétervására
„marton4”
2010.04.18
Megjegyzés:
Az 1024km2 területû Vajdavár hömökkõvidék 6 tájegységre tagolható:
Gömöri-erdõhát
Heves-Borsodi-hegyhát
Heves-Nógrádi-hegyhát
Ózdi-medence
Pétervásárai-medence
Zabari-medence
A mai túra kiindulópontja az Ózdi-medencében volt.
A túra zöme a Heves-Borsodi-hegyhát területén zajlott.
Irodalom:
Báldi Tamás: Egy geológus barangolásai Magyarországon
Czenthe Huba: Erdõkövesd története
Czenthe Huba: Pétervására története
Katona Csaba: Vajdavár homokkõvidék
|
