Sárga 70 avagy a bugyijából kivetkõzött teve
Vegyes kíváncsisággal és ennek megfelelõ érzelmi állapotban (mivel ennyire éjszakai túrán és ilyen hosszú távon még sosem voltam) szálltam vonatra, metróra aztán újra vonatra, hogy elérjek a messzi és addigra teljesen besötétedett Esztergomba. A Boszival való találkozás és beszélgetés oldotta némileg az éjszakai túrától való "félelmet". Kissé botor módon nem vettem és vittem magamnak és magammal sem térképet, sem itinert (pedig mintha lett volna a rajtban). Aztán nekivágtunk a távnak s óvatos futással abszolváltuk a sötét mezõket s erdõket. Újonnan vett fejlámpám kiválóan teljesített igaz sokáig csak takarékos üzemmódban használtam, mivel Rushboy (akivel sokáig együtt haladtunk) két lámpával valóságos fányáradatot teremtve világította meg az utat. Volt azért botladozás, nappal futni azért valljuk be más. Pilisszentlélek volt az elsõ, de nem utolsó frissítõpont, ahol mindenféle jóval kínáltak. A két frissítõ, aki aztán Solymáron tûnt fel újra nyerte nálam most a legjobb frissítõk díját. Amúgy az egész túrára jellemzõ volt, hogy mindíg akkor jöttek a frissítõpontok, amikor szükség volt rájuk. Igaz nem mindenhol volt ennivaló, de vizet szinte mindenütt adtak. Hasonlóan jó ellátás fogadott bennünket Klastrompusztán is. Aztán kissé unalmasabb, hosszabb szakaszok következtek, néha-néha városok fényeivel a távolban. Vörösvár elõtt kezdett el pirkadni, ami lenyûgözõ látvány és pirkadat illat orgia volt. A kocsmában lezúztam egy jó KV-t is. A város betonját elhagyva az Antónia árok fogadott, ahol felfelé alig tudtam lépést tartani Rushboy hatalmas lépteivel. A Muflon-itatóban épp hajnali borozgatás zajlott, Furcsa szokás. A zsíros hegyen még egy feltételes pont is volt, aztán hosszú lejtõ Solymárig. Megragadott a Paprika patak mentén való haladás is, ahol elõször jártam életemben. Aztán egy húzós emelkedõ s a nem szeretem hosszú hegyoldal a Virágos-nyeregig. Itt kezdett elszállni az erõm. Az Újlaki hegyre fel már szenvedtem kissé. Szerencsére innen sokáig lejt, leszámítva a közbensõ egy-két emelkedõt. A Nagy-hárs hegy aztán megadta a kegyelemdöfést. Már csak vagy még 15 Km innen. A Csacsi réten a pontõr a saját sajtjából kínált és volt víz is. Köszönet a sajtért innen is. Jólesett a Makkosmária-i frissítõponton a cola. Átbukva Sorrento-n sok-sok gyaloglással, de elértem a 24-ökrös hegyi pontot. Az ott lévõ pontõr lányok szerint innen az egyértelmû szalagozást kellett csak követni. El is értem a Csiki csárdához, amirõl én azt hittem ott a vége. Mert az otthon megnézett térkép szerint a sárga ott ér véget. Vártam vagy 10 percet s nem értettem mi van. Aztán felfedeztem, van még egy szalag egy kisebb utcában is. Nyomás tovább tehát. Innen hosszabb közönként de volt egy-egy szalag. Aztán semmi. Újra visszaballagtam az utolsó szalagig s nem értettem a dolgot. Nyilván fáradt voltam s egyre dühösebb. Aztán jött egy futó s õt követtem. Így értem be végül is. Elnézést innen is a rendezõktõl, hogy a végén kicsit kifakadtam rájuk, de egy 70 Km-es futás végén szerintem sokkal-sokkal egyértelmûbb jelzésekre van szükség a futóknak. S az is érdekes, hogy az éjszakai szakaszt tökéletesen kiszalagozták, s a virágos nyeregtõl is nagyon jól felújított jelzések és szalagok voltak. Sajnálom mindenesetre a dolgot, hogy ez rávetült a végére. Pedig a kapott kupa, érem, oklevél, kitûzõ és még egy szép sárga polo is igazán gazdag ajándékok voltak.
Végül is brutál mód elfáradtam, de ez volt a cél. Egyre tovább bírom a hosszabb távokat s ez igazán biztató.
A szervezõknek köszönet a rendezésért, az ellátásért és az ajándékokért. Leszámítva az etap végén a szalagozást minden rendben volt ezzel a túrával. A sárga szín most már hordoz valami többletet is nekem.
|
