Túrabeszámolók


Sárga

Boszi72Túra éve: 20102010.05.05 10:40:25

Sárga 70 terepfutó












Soha nem voltam még éjszakai túrán és soha nem voltam még 70km-es túrán sem. Kihívás ez a Sárga 70 fõleg úgy, hogy fél óra szundikálás fért csak bele az idõbe indulás elõtt, ráadásul a barátaim nélkül indultam, mivel nekik más elfoglaltságuk volt , így csak lelkiekben jöhettek végig a távon. A Nyugatiban viszont összefutottam Teve kollégával, akivel beszélgetve gyorsan szállt az idõ, amíg Esztergomba zötyögtünk.


A tömegrajtnál felgyülekezett a bátrak kis csoportja és elindultunk. Amíg aszfalton haladtunk nem volt gond, de ahogy elhagytuk a várost, akkor szembesültem az éjszakai futás sajátosságaival. Úgy lépkedtem pár percig, mintha tojásokon lépnék, nem éreztem a talajt, valahogy nem vettem a távolságot, hol van gödör és hova léphetek biztonságban. Pedig jó lámpám volt. Aztán hozzászoktam és 3 sráccal együtt gyûrtük a kilómétereket. A Hold biztos pontot jelentett, megnyugtatott, hogy bármikor felnézhettem rá és mindig ott világlott felettünk. Nagyon figyeltem a lábam elé, de azért így is sikerült egyszer-egyszer összecsapnom a bokámat. Váratlanul egy apró béka került a fénycsóvámba, természetesen kikerültem a kis zöld jószágot. Érdekes, nem szeretem a békaszerû lényeket, de most õt is kivételesen szépnek láttam.


Furcsa, hogy míg kevesebbet láttam a környezetembõl az éj leple alatt, felerõsödött a többi érzékelésem, a szaglásom, hallásom és az érintés is. Csudi jó volt beszippantani az éjjeli, tavaszi illatokkal átitatott hûs levegõt, már csak ezért is érdemes volt fent maradni. Finom, friss, roppanós volt, ritka élmény. Élveztem, hogy csend van, csak a madarak csivitelését és apró erdei zajokat lehetett hallani. Ami hiányosság, hogy a legtöbbször fogalmam sem volt, merre jártam.


A szalagozás Pilisvörösvárig egyszerûen fenomenális, a fényvisszaverõ darabkák segítettek talán a legtöbbet, de néhol a szimpla szalag is biztonságérzetet adott, amikor megláttam. Dicséret a rendezõknek, az alaposságuk nagyon segítette az elõrehaladásunk.


A napfelkelte Vörösvár elõtt ért, meseszép volt a táj a bíbor színû égbolt alatt. Vörösváron beért Szilvi, akinek tanácsára hallgatva ott hagytam a lámpám és a pulcsim, utólag is köszönöm neki a hasznos infót. Már kezdtem fáradni, nem emlékeztem, használtam-e a dugókát, visszaspuriztam, de megnyugtattak, hogy „dugtam”. :-) Szaladgáltam tovább, amikor szembe találkoztam 2 sráccal, akikkel az éjszakai szakaszt többnyire együtt tettük meg, túlfutottak a Mónika sörözõn, nekik ott volt a cél. Innen már jó néhány szakasz ismerõs, tavaly a 40-es távon mentem és gyakran futok a Budai-hegyekben. Szilvi beért megint az Antónia árok után, engem a gyomrom a bokrok közé ráncigált, valamelyik energia szelet nem tetszett neki. Kissé nyúzottan értem Solymárra, ott kérdeztem elõször, hány kilinél is jártam. Már mögöttem a maraton?!? Juhéjj! Ráadásul kedves barátom is rám telefonált és pár mondatos buzdítása nagyon jól esett. Megújult erõvel vágtam hát neki a jól ismert és egyik kedvenc szakaszomnak mondható Alsó-jegenye völgynek. Rózsika forrásnál figyelmeztetést kaptam, miszerint a bringások hasonló szalagokkal jelölték az útjukat.


Jól ismerem ezt a szakaszt, azt is tudom, hogy Virágos nyeregig kanyargós, keskeny ösvény vezet, ahol nehéz elõzni, de most senki nem állta utam. Aztán éreztem, hogy itt a holtpont. Nagyon kemény holtpont. Csak tántorogtam, nehezek voltak a lábaim, egy az egyben átmentem Kis Vukba. :-) Elõttem még jó 25km, úgyhogy elõvettem az eddig még nem próbált energia-sûrítményt – ezúton is köszönöm Csabiéknak, hogy kipróbálásra megdobtak vele - leküldtem a maradék futósót is, ittam és vártam a csodát. Ezen a szakaszon elég sokat gyalogoltam, túlélésre játszottam. Újlaki-hegyre felfelé hirtelen megláttam Szilvit elõttem. A ponton feltûnt, hogy kétszer vissza kellett kérdeznem, mint mondtak a pontõrök, mert nem jött át az üzenet. Ez utána rendszeressé vált, kezdett agyilag kiütni a fáradtság. Ennek tudom be azt is, hogy Hûvösvölgy elõtt egy jól ismert irányváltást vétettem, és hirtelen a kéken találtam magam. Persze, hogy felfelé kellett visszacaplatni, evidens. De legalább a piros most kimaradt, tavaly azt is érintettem a túrán. Ígéretes fejlõdés. :-) Viszont végleg darabokra hullott a remény, hogy Szilvit beérjem. De mentem tovább, emelkedõket nem futottam. Aztán valahogy kezdett végre visszajönni az erõm.


Budaörs fölött megdöbbenésemre Szilvi jött velem szemben az ösvényen, valaki félreinformálta. Én tavaly nagyon vártam a túra végét és emlékeztem, hogy ez a jó irány, ismerõsek voltak az ösvények, a kilátás, ritkán vagyok ennyire magabiztos a helyes utat illetõen, mint ott, akkor voltam. Szilvi nem sokkal a pont elõtt elõzékenyen elengedett, de egy lejtõn seperc alatt visszaelõzött. Nemhiába, ezek a fránya lejtõk a mumusaim. Kezdõdött az aszfaltos szakasz, ami a cél közelségét is jelezte, úgy funkcionált, mint egy mézes madzag. Elõttem futott Szilvi és bennem valahogy fellobbant a versenyszellem, összeszedtem a maradék erõm és belehúztam, így sikerült a végére épp hogy leelõznöm.


Lihegve értem a célba, lerogytam egy székre, kivoltam, mint egy liba. 9:13 lett a vége és külön ajándéka a napnak, hogy a fáradtságon kívül semmim nem fájt a futás után, úgy tudtam járni, mint más normális ember, semmi zombira jellemzõ mozgás nem jellemzett.


Nagyon jó túra volt, jó rendezés és ellátás, kedves pontõrökkel. Köszönet mindenkinek, aki lehetõvé tette ezt az élményt. Jövõre újra ugyanitt!