Túrabeszámolók


Káli

stalkerTúra éve: 20102010.05.05 23:59:15







Káli 60 (itineren 61,8 km)


2010.05.01.


 


Kora hajnali indulás után érkeztünk Bazsival 6 óra után pár perccel a révfülöpi vasútállomáshoz. Velünk együtt több túratárs is azt a variációt választotta, hogy inkább a célban hagyja a kocsiját, mert délután, fáradtan mégis csak jobb, ha az autó a közelben van (persze, ez csak azokat érinti, akik autóval mentek a túrára). Az állomáson találkoztunk Istvánnal, akivel az állomás épülete elõl induló autóbusz indulásáig beszélgettünk, ugyanis õ inkább a buszt választotta. A busz távozása után hamarosan befutott a mi vonatunk is, és átdöcögtünk Ábrahámhegyre. A vonatról aránylag sok túrázó szállt le, ezért kezdetben némi zûrzavart okoztunk a rajtoltatásnál. Itt újra találkoztunk Istvánnal, aki semmivel nem jutott elõbbre a rajtoltatásnál mint mi, ezért aztán 7 órakor hárman indultunk el. Ismertem István ritmusát, ezért mondtam neki, hogy nyugodtan hagyjon magunkra, de az elsõ ellenõrzõpontig kitartott mellettünk, így utólag is köszönet érte. Legközelebb már csak akkor láttuk, amikor mi felfelé kapaszkodtunk a Tóti-hegyre, õ már javában jött lefelé. Az ep. a salföldi kolostorromnál volt, szegény hölgyek az erdõ árnyékában álltak és közben a szúnyogok ostromolták õket. A pálos kolostor romja misztikusnak tûnt a reggeli fényben, a gótikus ablakkereten áttörõ napsugár lágyan ölelte át a boltíveket. Bazsi megkereste az elsõ geoládát, ezekbõl a túra során talált még egypárat. A kolostor után eleinte erdõben, majd réteken és szõlõk között vezetett utunk, majd feltûnt a Tóti-hegy látképe. A Balatoni Kék jelzésrõl a Z jelzésre váltottunk. A Z jelzésen haladva egyszer csak zavarba jöttünk, mert balról embereket láttunk közeledni. Azt hittük, hogy eltévedtünk valahol, de hamarosan kiderült, hogy jó pár túrázó levágta ezt a szakaszt és jöttek toronyiránt, egyenesen a Tóti-hegy felé. A hegyhez érve Bazsi elmesélte, hogy novemberben, a Tanúhegyek nyomában túrán itt szó szerint fenéken csúszott-mászott õ is megannyi túrázó társával. A hegyi szakasz meredekségébõl adódóan ezen nem is csodálkoztam, még így szárazon is embert próbáló szakasz. A tetõrõl csodálatos látvány tárult a nézelõdõk szeme elé, pecsételtettünk, s közben meglett a második geoláda is. A K jelzésig már az ismert útvonalon mentünk vissza, s hamarosan Salföldön találtuk magunkat a Természetvédelmi major elõtt. Itt frissítõ pont is volt egyben, óriás pogácsa, Balaton szelet, üdítõ és ásványvíz volt a menü. Frissítés után, a major kerítése mentén, egy iázó szamár üvöltése mellett hagytuk el Salföldet.


 


(Salföld: Ezen a területen már 900 körül megjelentek a honfoglaló magyarok. Kál horka nemzetségének szálláshelye volt. Az Árpád-házi királyok idején a községet Salkõkútnak nevezték. A falu élete a török hódításig virágzott; állattartás, szõlõmûvelés jellemezte.

Salföld sorsa 1543 után megpecsételõdött a török pusztítás miatt, csak 1711 után éledt újra a falu. Egy 1720-ból fennmaradt dokumentum alapján a betelepülõk magyar jobbágyok voltak. 1973-ban megkezdõdött az elvándorlás. Jelenlegi népesség: 49 fõ.)


 


Hamarosan feltûntek Kékkút házai és rövid idõ múlva már a templom mellett követtük az aszfaltra festett túrajelzést. A faluból Kari bácsi pincéjéig mentünk (az itineren az ep. találóan Check-point Charlie névre van keresztelve). A pincénél Kari bácsi és segítõje nagy lelkesedéssel kínálták a hegy levét, mely kisfröccsként fogyasztva nekem kifejezetten jól esett. Kari bácsinál újra enni kellett, termetes zsíros kenyerek kínálták fel magukat egy jókora éjszakai pillangó társaságában. (Senki ne gondoljon rosszra, valóban éjszakai pillangó volt, mely azt asztal lábába kapaszkodva aludta ki az éjszaka fáradalmait. Még most is kétértelmû, ebbõl már nem jövök ki jól:).


 


A már megismert hegyi úton tértünk vissza a falu központjába, majd a központból kelet felé vettük az irányt a K jelzésen.


 


(Kékkút: A honfoglalás idején a Kál-horka nemzettség birtoka volt Kál völgye. A település neve elõször 1333-1334-ben jelenik meg egy tizedlajstromban, de oklevélben elõször 1338-ban szerepel. A Káli-medence falvai a XIV. század közepéig királyi kézben voltak, majd Károly Róbert 1341-ben átadta a települést a veszprémi püspökségnek, innentõl 1913-ig egyházi fennhatóság alá tartozott. A török portyázások idején a település elnéptelenedett, de a portyázások megszûnésével a visszaköltözõk lassan újjáépítették. Népesség: 88 fõ.)


 


A Theodora-forrásnál megkóstoltuk a császárnõ kedvenc vízét, egy-két fotót készítettünk a palackozó üzemrõl, majd az aszfaltról letérve egy gyönyörû réten át, „Az idõ ösvényén” haladtunk észak felé. Pár száz méter alatt millió éveket utaztunk az idõben és a kábulatból csak a Kerekikáli templomrom csendes magánya ébresztett fel minket. Felszaladtunk a dombra, kiszolgáltuk magunkat a pecséttel, majd az omladozó kõfalakra búcsúpillantást vetve Mindszentkálla felé vettük az irányt. A falu központjába érve, a templom melletti kocsma elõtt ült néhány kerékpáros, akik az út porát locsolták már rendesen és majdnem elhittük nekik, hogy az ep. a kocsmában van. Végül, amikor a bazaltlépcsõket leküzdve, levegõért kapkodva felértünk a Kopasz-hegy tetejére, nem bántuk volna, ha már a kocsmában elintézhettük volna a formaságokat. A látvány azonban kárpótolt minket minden gyötrelemért és olyan nagy lelkesedés lett úrrá rajtunk, hogy lefelé is a lépcsõket választottuk. A hegy tetején a harmadik láda is megkerült. A hegyrõl leérve a falu nyugati szélén bandukoltunk, majd az OKT-n jutottunk el a Kõtengeren át, a Velétei palotaromot érintve Szentbékkálára.


 


(Mindszentkálla: Elsõ írásos említése 1277-bõl ismert. A Káli-medence községei  – köztük Mindszentkálla is -  Kál horka szállásbirtoka volt. Mint ilyen, l341-ben került a veszprémi püspök birtokába,  cserébe Tátika váráért. Eredetileg három község állt a mai Mindszentkálla helyén: Mindszent, Kálla és Kisfalud. Ezek összeépülésébõl, egyesülésébõl keletkezett a mai település. Kisfaludot 1548-ban felégették a törökök, majd a visszaköltözött lakosságot a XVI. század végén újra elkergették.  Kisfalud 1696-ban a veszprémi káptalan birtoka lett, ahol 11 jobbágy- és zsellércsalád élt. 1700-ban már Mindszentkállával együtt írták össze. Népesség: 311 fõ).


 


A falu központjában dnvzoli túratárshoz hasonlóan mi is tanácstalanul álldogáltunk, és hol a térképet, hol a felfestett jelzéseket böngésztük, de az itineren szereplõ  Pnégyzetet és az S jelzést sehol nem találtuk, így mi is azt gondoltuk, hogy a S3szög jó lesz nekünk, ami végül is nem bizonyult rossz döntésnek.


 


(Szentbékkálla: A falu nevének elsõ fele attól a Szent Benedektõl származik, akinek szerzetes fiai a legtöbbet tettek a Kál és Vérbulcsú ivadékok megmentéséért, s amelynek elsõ templomát Szent Benedek tiszteletére emelték. Lakosság: 207 fõ)


 


A Fekete-hegy kaptatóját leküzdve, virágokkal teli réten találtuk magunkat a hegy tetején, ahonnan már feltûnt a fák között megbúvó Eötvös Károly-kilátó. A pontõr volt annyira rutinos, hogy a kilátó legfelsõ szintjén helyezte kényelembe magát, de így legalább láthattuk a környezõ világot. Rövid pihenés után, továbbra is a Balatoni K jelzésen indultunk Balatonhenye felé. A falu központjába nem mentünk be, a presszó elõtt várt minket a pontõr hölgy, amin meg is lepõdtünk, mert az itiner önpecsételõ pontként tüntette fel a helyet. Pecsételés után bevettük magunkat a presszóba (mennyivel szebben hangzik, mint a kocsma) és jó hideg üdítõt ittunk. Bazsit egy jeges tea hûtötte le, engem pedig egy citromos Gösser, amit nem szoktam inni, de a nagy melegben most kifejezetten jól esett a kellemes, savanyú íze és a fejem se lökte meg, köszönhetem ezt a 2 fokos alkoholtartalmának. Kellõ felüdülés után a falut egy patakon átkelve hagytuk el a nyugati oldalon, majd egy kört leírva, gyakorlatilag a település keleti oldala mellett elhaladva tartottunk innen már majdnem végig dél felé.


 


(Balatonhenye: Elsõ említése 1181-bõl származik, ekkor Henney a település neve. Az itt feltárt régészeti leletekbõl kitûnik, hogy már a rómaiak idejében lakott hely volt. Az oklevelek tanúsága szerint 1262-ben a veszprémi vár nemes jobbágyai lakták. A falu északi végétõl mintegy 250 méterre kõfalak nyomait láthatjuk. Az Árpád-korban épült, Szent Margit tiszteletére avatott pálos kolostort 1365-bõl említik az írások. A törökök két ízben is feldúlták, ennek ellenére a település és lakossága túlélte a támadásokat. Az 1548-i rovásadó összeírás szerint a törökök felégették a falut, majd 1572-ben újabb törökdúlás pusztította el. Ezt követõen is állandó pusztításnak volt kitéve. Még 1610-ben és 1611-ben is puszta községként írták össze. Elõnevét megkülönböztetésül kapta, mivel Zala megyében - amelyhez 1950-ig tartozott - Ördöghenye és Pethõhenye községek is léteztek. Lakosság: 125 fõ).


 


Szántóföldek között, legelõk mellett haladtunk, így az árnyékot csak akkor élvezhettük, mikor a Nap idõnként elbújt egy-egy felhõ mögé. Hamarosan feltûnt a monoszlói templom tornya, melyrõl messzirõl még nem látszott, hogy milyen lepusztult állapotban van. A templom elõtt található egy artézi kút és a többi, arra járó túrázóhoz hasonlóan, mi is felfrissítettük magunkat, a kellemes, hûvös vízzel, kívül-belül egyaránt. Monoszlón, ha jól emlékszem egyetlen helyi lakost sem láttunk az utcán, de az udvarokban sem volt az a nagy nyûzsgés.


 


(Monoszló: A község nevezetes szülötte Monoszlói Ladomér, esztergomi érsek, aki a XIII. században, IV. László királyunk idején viselte ezt a súlyos szolgálatot. A keresztény királyhoz nem méltó életmódjáért többször megfedte a királyt. Elsõ okleveles említése 1252-bõl való. A település határában Árpád-kori földvár is állott: a Hegyestû-hegyen lévõ vár az alatta vezetõ utakat vigyázta. Lakosság: 136 fõ.)


 


Monoszló után a Hegyestûre kapaszkodtunk fel. A pontõrök itt is a legmagasabb ponton telepedtek le, akik közül az egyik éppen az igazak álmát aludta, a társa szerint éppen hogy csak kóstolgattak valami jóféle borocskát. A fiatalember párnának egy másfél literes ásványvizes palackot használt, szegénynek, hogy ki nem tört a nyaka. A Hegyestûrõl lejõve, a hegyet megkerülve nyugati irányba tartottunk Kõvágóörs felé, de még mielõtt a faluba értünk volna, egy legelõ közepén érintettük a Sóstókáli-templomromot. Az ódon köveken játszó, kora esti, narancsszínû fények és a közelben legelészõ birkanyáj középkori hangulatot árasztott a rét fölé. Az érzelmi ellágyulásból a Kõvágóörsre bevezetõ aszfaltos út talpat kínzó realitása riasztott fel, ez a szakasz valahogy nem jól esett. A falu szélsõ házaihoz érve, hirtelen bal kanyarral váltottunk át a P jelzésre, mely ezután már elkísért minket a célig.


 


(Kõvágóörs: Kõvágóörs elsõ okleveles említése 1263-ból való, ekkor még Szent-László-Örs nevezték. Elsõsorban a XVIII. századtól, de már korábban is a Káli-medence egyik legfontosabb településének számított. A honfoglaláskor ez a vidék az Örs nemzetség szállásterülete volt, innen a település nevének második része. Népesség: 862 fõ.)


 


Az utolsó emelkedõ következett és azon imádkoztunk, hogy a pontõr a következõ ellenõrzõ pontnál ne folytassa a mai nap hagyományait és ne kelljen felmenni a Milleniumi-kilátó tetejébe. Mikor a kilátóhoz értünk örömmel vettük tudomásul, hogy nem szereti a magaslati levegõt, ezért a torony aljánál várta a megfáradt túrázókat. Erõgyûjtés után, lépcsõket és aszfaltot leküzdve hamarosan Révfülöpre értünk, ahol a Vakáció Vendégházban már népes csoportok élvezték a jól megérdemelt pihenésüket. A célba 19 órakor értünk be, a gratulációk, az emléklap és a kitûzõ begyûjtése után szó szerint úgy vánszorogtunk el az állomás mellett parkoló autóig.


 


(Révfülöp: A túlsó part közelsége miatt õsi révhely, melynek elsõ írásos említése 1211-bõl származik. A virágzó középkori települést a törökök 1548 körül elpusztították, s Révfülöp ezt követõen lakatlan terület, majd Kõvágóörs szõlõhegyeként gyéren lakott puszta lett. A révközlekedés 1752-ben indult újra, s 1779-ben révházról is tudósít a korabeli forrás. Ettõl kezdve egy máig ívelõ, dinamikus fejlõdés jellemzi. Népesség: 1127 fõ)


 


Összegzésül: A túra a Káli-medence legszebb pontjait érinti, a táj szemet gyönyörködtetõ. A kapott itiner jól használható, melyet segített még az aszfaltra festés és a szalagozással is. Bizonytalanságot csak Szentbékkálán éreztünk, de végül is a jó irányba indultunk el. A kitûzõ és az emléklap nekem tetszik. A pontõrök mindenhol kedvesek voltak. A túrán egy negatívumot éreztünk csak: a 60 kilométert teljesítõk a 30 kilométeres táv különválásától fogva gyakorlatilag mostohagyermeknek érezhették magukat az ellátás szempontjából, pedig legalább 45 kilométer volt még hátra a túrából. Köszönjük a szervezést!