Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20102010.05.17 13:06:16

 


Mecseki csörtetés











Írta: Pásti Tamás   

Hamahama VII. – Mecsek


A Vidám Baszk Vaddisznók csapat csörtetésének krónikája.


 


Bonyhádon a kilences kocsiállásnál várakozva találkozom az elsõ túrás arcokkal. A „falujáró” várható menetideje Hosszúhetény, kultúrház megállóig körülbelül egy óra lesz. Váralja, Máza, Szászvár, Kárász –figyelik a mögöttem ülõ versenytársak a településeket jelzõ táblákat. Látványos szerpentinen érjük el Zobákpusztát, ami után már lassan készülõdni kezdünk a leszálláshoz.


 


A busz elmegy, nekem meg a nevemet kiáltják. A szemben lévõ oldalon ott áll Dani, a Vidám Vaddisznók csapat egyik alapembere, egyenesen Szegedrõl. Nagyon fel van dobva, mert stoppal jött, és sikerült valahol Mórahalom környékén egy olyan szerencsés fuvart találnia, aki némi kitérõvel ugyan, de a faluig hozta. Most a többi szegedi kollégát várja, akik hamarosan meg is érkeznek a Pécs felõl jövõ, zsúfolt busszal. Vonulás az iskolához, még találunk helyet az egyik bordásfal mellett, ahol egy vékony szõnyeg is jut, extra gyanánt. „Tudtam én hogy nem kell polifoamot hozni.” :)


Kirándulást szervezünk a „Tavernába”, ahol ugyan nincs Szalon sör, de van ingyen csocsó, az udvaron parkoló Ikarus 266-os (laprugó-ráncajtó mindhalálig…), és elvetemült földrajzos és biológus társaimmal rögtönzött térképet készítünk az asztalon a poharak és üvegek segítségével arról, hogy ki melyik részérõl érkezett ide az országnak. Ahogy sötétedik, visszaballagunk. Befut Zsolti is a következõ busszal, illetve Frodó és a „másik” Zsolti is, autóval.


 


Közben kiderül, hogy két háromfõsre tervezett csapatunkból (a Vidám, és a Baszk Vaddisznókból) hiányzás miatt egyetlen ötfõs csapatnak kell alakulnia. Így áll össze az új csapat: „Vidám Baszk Vaddisznók”.


 


Az eligazítás kint az udvaron. Elõzõleg azt találgattuk odabenn, merre lesznek a pálya határai. Kint meglátjuk a kivetített térképet, ami alapján nem jön be az a tippünk, hogy a hegység keleti és északi fele alkotja majd zömmel a pályát. Nem tûnik túl jónak, mert az Árpádtetõn túli területekkel kevés út köti össze a hozzánk közelebbi részt. Ráadásul Komló belterületén nincs pont, számomra ez csalódás. Ha rajtam múlt volna…talán a szénosztályozó elõtt lett volna egy õrzött pont...:)


 


Az „itinier” elõször csak nagyon kicsiben látszik a kivetítõn. De akárhogy is nézem, a Koszonya-tetõnél bizony 04:00 van írva a zárás idõpontjának. És tényleg. Mesteri szivatás, jobb mint amikor a Karancs csak reggel nyitott ki a múlt tavaszi túrán. Elsõk között startolunk 22:58-kor, a csapatfotó elkészítése után.


 


Abban állapodunk meg, hogy elõször irány Koszonya, aztán majd talán a Tubes. A Köves-tetõ (ahol a busz is átjött) bõ félórás út, a kezdeti friss erõvel. Innen egy kis dzsungelharc is emeli a hangulatot a turistaösvényen, de kisvártatva rajta vagyunk a Koszonya felé vezetõ úton. A sötétben is érezzük, az itteni úthibákkal valami nincs rendben. Túl hirtelenek, túl egyenletesen futnak egy törésvonal mentén. A Béta-akna tömedékelése itt alighanem kicsit rosszabbul sikerült…


 


Elérjük a pontot fél egy fele, ahol a standard kérdés után („Az autót lehet asztalnak használni?”) gyorsan kitöltjük a tesztet, és még bizonytalanul válaszolunk Attilának, a pontõrnek is, aki stratégiánk felõl érdeklõdik. Ami tényleg nincs még kialakítva. Tempózunk a betonon Árpádtetõ felé, jó az út, itt még csukott szemmel is lehet haladni. Mert úgy kezdek már álmosodni. Pedig még alig két órája jövünk, és az éjszaka jó része még hátra van. A Mecsextrém Parknál extrém pihenõt tartunk – a bobpálya indító állomásán, ahol egyébként minden tárva-nyitva, ha akarnánk, a fél berendezést elvihetnénk. „Mennyibe kerül egy meganyúl?” – így a kérdés. Hát, én ilyen névbõl meg kell mondjam, elõször valami édesség nevére tippelek, már kezdek is valami büfészerû építményt keresni, aztán derül ki hogy ez a játszópark-belépõ neve…Van világítás, így itt nézegetjük meg a térképet. Végül is Mánfa mellett döntünk, több okból is. A 66-os úton gyalogolni éjszaka még elmegy, a csak hajnal felé nyitó Tubesig nincs elég pont, kavarogni kéne az erdõben sokat, Mánfa felé pedig sorban van több is.


 


Nem jutunk messzire, a következõ 51-es számú tereppont egy éjjel-nappali büfé a fõút mellett. Itt a többiek bevágnak egy hamburgert, én csak egy fröccsel frissítem magam. A rádióból meg szól a zene: „Tonights gonna be a good night…”. És kint is vagyunk a 66-oson. A magyar 66-os ugyan nem olyan hosszú mint USA-beli megfelelõje, de azért híres-hírhedt, leginkább baleseteirõl. A jól autózható-motorozható, de azért éles kanyarokban ember-alakú fekete plakátok jelzik, nem árt ésszel vezetni ezen a szakaszon.


 


A TV-torony mint egy világító szemû óriás robot, vigyázza Mánfát. Csönd van a faluban, egy róka oson el elõttünk, szájában erõsen baromfinak tûnõ zsákmányával. Fél négykor ott is vagyunk a második õrzött ponton. A halandzsa-vers jópofa, a második versszakot én vállalom, nem okoz gondot. Mikor a feladatot elmondták, azt hittem hogy minimum 20 sor lesz egy versszak :)


 


Haladunk tovább, és már oldódik a sötétség, mikor a Kõfejtõ-kutat keressük egy szûk szurdokvölgyben. Dagonya, végre otthonos környezet a vaddisznó-csapat számára…Ha már átjöttünk a patakon , akkor nincs miért visszatérnünk a Nagy-Mély-völgyben futó útra, hanem a piros kereszt jelzést választjuk, ami Vágottpusztára vezet. Annak ellenére, hogy a völgyben megsûrûsödnek körülöttünk a csapatok, nincs aki a mi példánkat követi. Jelentkezzen az, aki járt Vágottpusztán, kíváncsi lennék mennyi csapat követte a miénkéhez hasonló stratégiát a pályának ezen szakaszán…Ami ugye abból állt, hogy a legnyugatibb útvonal mentén sûrûsödõ fakultatív pontokat érintettük, a helyett hogy a Mánfa és Tubes közötti területet középen taroltuk volna le, kitérõket téve jobbra-balra egy-egy forrás kedvéért.


 


Kicsit bealszunk amíg a közel szintben haladó sárga jelzést követjük, a Büdös-kútnál tartjuk a következõ pihenõt, ahol kapásból három fakultatív pont is van. Szép szakasz jön, a Remete-rét felé, és a Sós-hegyen „három óra elhagyatottság” után találkozunk egy másik csapattal. Itt még van erõnk kilátót mászni, már csak azért is, mert az itteni 10 pontos kérdés válaszát fent kell keresni. Ez után másszuk a Tubest, ahol is medvehagymától illatozik az egész erdõ. Nyolc után érünk a harmadik õrzött pontra. Zsolti jól horgászik, meg vagyunk elégedve a zsákmánnyal. A pontõrök itt jelzik, alig néhány csapat van aki harmadikként érkezett hozzájuk – azaz nem állhatunk túl rosszul. És észrevétlenül repül el a délelõtt. A Misina alatti sípályán tapossuk a füvet, majd a Kantavár felé vesszük az irányt. Itt sem futunk össze csapattal, egészen amíg az Árpádtetõt a Tubes aljával összekötõ útra nem érünk, ahol viszont tömegek mozognak mindkét irányba. Itt tartunk egy következõ, reggelizõs pihenõt. Ha még azt akarjuk hogy a Cigány-hegy és a Zengõ is meglegyen, akkor innen hajtani kell. Ráadásul betonozni fogunk, ami ennyi megtett út után már elég rossz…


 


Nincs más hátra, beszélgetünk hogy azért valahogy elteljen az éjszaka már érintett útszakasz Árpádtetõtõl Béta-aknáig. Én Danit tartom szóval (és közben diktáljuk a tempót), a többiek picivel mögöttünk szintén elmélyülnek valami témában. Néha-néha órámra nézek, próbálom megbecsülni, teljesíthetõ-e a tervünk. A megtett kilométerekkel arányosan csökken a bizodalmam benne. Zobákpuszta elõtt kisebb esõt kapunk, fülledt a levegõ, fogy az erõ. Pont elõttünk bezárják a boltot – pedig egy sör jól esett volna. Kisebb pihenés után már érzem is az utóbbi mûutas kilométereket. Alig bírok talpra állni, fáj mindenem. Házi pálinkát dobok le fájdalomcsillapítónak és hangulatjavítónak, így megyünk tovább. Megpróbálom énekléssel feldobni a hangulatot, ez idõlegesen sikerül is. „Ifa megy a hegyen”, aztán a Hétköznapi Csalódások Komlóról szóló dala is sorra kerül…


 


Egyre többször nézek a térképre, egyre rövidebb távok tûnnek egyre hosszabbnak. A vadászház körül leszek elõször pesszimista – és mondom, hogy nem biztos hogy odaérünk. A kéken mászunk a Cigány-hegyre, mintegy bemelegítésképp a Zengõ elõtt. Egy lendülettel megy, de nagyon kiveszi az erõmet. Az õrzött ponton kábé úgy nyúlok a tea után, hogy azt remélem, cukor van benne, pótolja valami elszállt erõmet. 14:45 múlt, az elõttünk lévõ csapatból mondják, át lehet érni négyre, a pont zárási idejéig a Zengõre. A térkép alapján pontatlanul becsüljük mennyi odáig a távolság, mint kiderült bizony majd’ 5 kilométer volt. Talán ez így jó, mert 3-3,5 kilométernél mi nem tippeljük ott és akkor messzebbre…


 


A csapatom rohanni kezd (amint meglátjuk a Zengõt, a maga teljes életnagyságában), keresztül a felé vezetõ nyergen. Kivagyok már, egyszerûen nem bírok velük futni. Szerencsére a nagy lépteim megteszik a magukét, így nem maradok le nagyon. Közben elhagyjuk az elõttünk lévõ csapatot – mint késõbb megtudjuk, ez kisebb lelki törést okozott nekik. (De azért õk is még idõben értek a Zengõre.) Azt mondom a többieknek: Menjetek, mindegy mi lesz, ha beledöglök is, de 15:59-re fent leszek a tetõn. Fél négy körül állok meg ott, ahol a sárga jelzés egy meredek ösvénybe vált, és toronyirányt vezet a csúcsra. Talán elsõsorban a lelkierõt kell összegyûjtenem. És nekivágok. Sok a kiálló fagyökér, szerencsére olyanok mintha lépcsõn mennék. De attól még szenvedek. Egy szem kekszet rágok el két perc alatt, meg-megállok, megint haladok, kicsit szédelegve, valamivel a csapattársaim mögött. 15:50 körül már látom a tornyot, laposodik az emelkedõ is. Igen, meglesz most már! Szerencsére elég sokan vannak, sok a holtidõnk is lesz ez által, így lehetõségem van kicsit összeszedni magamat. Mint egy éve a Karancson, ott is gyilkos volt az emelkedõ, és ott sem volt aztán erõm a kilátóba felmászni. Frodó és Dani megoldják a labdás feladatot. Itt tényleg medicinlabdát is kellett volna adni, úgy viccesebb lett volna. Amúgy éjszaka biztos még jobb móka lehetett…::)


Innen már lassan ereszkedünk. Idõ van, egyszer még el is tévedünk majdnem. Az iskola elõtt még kitöltjük a transzferek maradékát, és még szintidõn belül, beérünk.


 


Nagyon álmos vagyok már, a vacsoráért is szinte csukott szemmel állok sorba. Gyorsan elköszönök a két Zsoltitól, akiknek még az este Budapestre kell érniük (merész vállalkozás) – aztán alvás is…


 


Reggel már úgy ébredek, hogy azért nem fáj minden lépés, mint elõzõ este. Ez határozottan pozitívan érint, két kört is teszek a zsíros kenyeres asztal felé. Az elsõ húszba mindenképpen tippeljük magunkat az eredményhirdetés kezdetekor. Aztán amikor már az elsõ öt helyezettet állítják fel, és köztük vagyunk, egyre hihetetlenebbnek tûnik a dolog. X pont ebbõl, Y abból, nem ezek nem mi vagyunk! Ezek sem! Dobogót mászhatunk, noha a Dobogó-tetõ kimaradt a pontjaink közül…Nos, elég valószínûnek tûnik hogy ezt a rekordunkat se fogjuk egyhamar megdönteni…


 


Jó stratégia, jó csapat, kis rohanás, némi szerencse – ezek kellettek a harmadik helyezéshez. Hazaútban még Frodóval elbuszozunk Komlóra (szeretne benyomást gyûjteni a városról), onnan ütemes menetrendû vasúti/vonatpótló közlekedés híján Sásdig stoppolunk (a helyiekkel történõ beszélgetés hiányzott volna, szocio-élményekkel is gazdagodunk). Sásdon jól csúszik a pécsi sörgyár remeke, itt szállunk fel végül a hazafelé tartó vonatra, fél tizenkettõ körül.


 


A szervezésben most sem kellett csalódnunk, a mecseki táj is tetszett, jó idõnk volt –  így ahogy Dani fogalmazott, most csak magunkat kellett legyõznünk, nem az elemekkel küzdöttünk. Az ötbetûs feladvány megfejtését jelentõ helyen pedig szeretnénk õsszel ott lenni…


 


Pásti Tamás

Vidám Baszk Vaddisznók csapat