Kiadós esõt, hideget mondott a hétvégére az elõrejelzés. Mi ennek ellenére neki indultunk a Szarvaskõi Öko-Park túrára.
Már megelõzõ nap felutaztunk, hogy reggel korán indulhassunk. Nehezen ébredeztünk a fázós éjszaka után. Így 06 óra 45 volt mikor neki vágtunk kik ki a maga távjának. Én az 50km-et választottam. A hosszabb táv mindig eltávolodik a kiépített turista utaktól, szép részéit mutatja be az erdõnek. Az Inov-8 Roclite 315 cipõben megyek, azzal a céllal, hogy biztos van olyan tulajdonsága, amit még nem fedeztem fel. Kezdünk egy kicsit egymáshoz szokni. :-)
A Szarvaskõ várához egy kis emelkedõ egybõl felébresztett. Szép kilátás fogadott bennünket az elsõ pontnál.
A párából elõ bukkanó kis házak. Utunk a hegygerincen folytatódott. Mellettünk a völgyben a pára kísérteties tájat hozott létre. Majd megpillantottunk egy gömb szivárványt benne. Ilyen látványban még nem volt részem. Már nem is bántuk, hogy késõbb indultunk, így megláthattuk.
Kellemes kora reggeli idõben folytatódott a túra. Szép erdei ösvényeken vitt. Ilyen helyen a kocogás is más. A nap egy kicsit éreztette a melegét. Az elõzõ napok idõjárásának nyomai igencsak látszódtak. Olykor víz átfolyások voltak az úton. Könnyedén szökkenve lépegettem a sárosabb, vizes részeken. Most nem olyan szorosra kötöttem a cipõt. Most még egy kicsit mozogott benne a lábam, de arra gondolva, hogy az idõ múlásával és a terheléstõl dagad a lábam teret akartam neki adni. Tekintettel arra, hogy a speciálisfûzés – Met-cradle nem enged.
A fû kissé vizes volt a reggeli harmattól. A cipõm jelezte is, hogy hahó én nem vagyok vízálló. Tudtam is, így próbáltam elkerülni a vizesebb részeket. Úgy éreztem gyorsan megszûnik, hogy vizesnek érzem a cipõt.
Gilitka kápolnánál volt a második pont. Majd a Lak-völgyi tónál levõ pontot a lakott részt elkerülõ úton közelítettük meg. Ajánlatos volt az útleírást olvasni, mert eltért a jelzéstõl. Itt betonúton haladtunk. Most nem jelentkezett a kényelmetlenség a cipõnél.
A pontnál finom almát kaptunk és a tó vizében visszatükrözõdõ bél-kõi oldalt csodáltuk. Olyan hatása van, mintha alpesi tájon lennénk. A betonút tovább kísért bennünket, de az erdõ változatossága elterelte a figyelmünket. Fenyõerdõben esõtõl felduzzadt kis patak sietett lefelé.
Az utak egyre sárosabbak lettek. Fõleg ott ahol a fakitermelés miatt a jármûvek összeszabdalták. Igen hasznosnak éreztem a kamáslit. Ha nem is hosszú szárú
Egy meredek lejtõn jutottunk le a Szalajka völgybe. Egy kicsit nézelõdtünk az Erdei kiállításon. Fõleg a több millió éves fák és az évgyûrûket bemutató volt számomra érdekes.
A Fátyol vízesés bõ vizével sok látogatót odavonzott. Az ottaniak azt mondták ritkán ilyen felduzzadt. A pont érintése és egy fotó után õseink lakhelye felé indultunk. Biztos jó kondiba lehettek. :-) Szépen, biztonságosan kiépített meredek út visz felfelé. A régi családi fészekben ismét egy fotó a családi albumba és indultunk is Istállós-kõre.
A kezdeti igen szép óriás köves rész után igen kemény felfelé kaptató jött. Még az elején bírtam tartani az ütemet, majd úgy éreztem kezd elfogyni a levegõ. Meg-megálltam. Tudtam csak egy út van a felfelé vezetõ. Kis könnyebbség, hogy a közel 2km-es távon van két kis 200m-es kissé vízszintes rész. :-) Amúgy meg majd 500m szintkülönbség. Az Achillesem kezdett fájni. Persze úgy mentem felfelé, mint egy medve. Teli talppal. Próbáltam technikát váltani. A lábfejjel fogni a talajt. Így a sarkam nem ért le. A fájdalom megszûnt és könnyebb is volt haladni. A szívem szinte a kezembe dobogott, mikor a mellkasomra tettem a kezemet. Így értem fel a 959m magasságra. Talán nem véletlen a kereszt a csúcson. J Egy hála, hogy feljutottam. Nem sok pihenés volt. A pont berajzolása után indulni kellett. Nem kicsit ki is melegedtünk, de az idõjárás is szelesebbre fordult kezdett lehûlni az idõ. A nap is eltûnt. Fáztunk.
Csokival pótoltuk az elveszett energiát és kocogni kezdtünk. Egészen jó volt már lejtõn haladni. Olasz kapunál levõ pontnál finom zsíros és lekváros kenyérrel, folyadékpótlási lehetõséggel vártak bennünket. Szép ligetes óriás tisztásokkal tarkított részen haladtunk Bánkútig. Itt különváltak útjaink. Én az 50km-es távnak megfelelõen Bél-kõ felé vettem az irányt.
Ismét egyedül az erdõben!
A fák óriássá váltak. Az erdõ neszeire jobban felfigyelek. Hol egy madár szólal meg trillázva, keresve a párját vagy éppen veszélyt jelezve. A fák suttognak. Mennyivel másabban szólal meg egy bükk erdõ, mint egy fenyõ. Próbáltam nem a hatása alákerülni. A kék turistaútra figyelni. Kerékpárosok csapata haladt el mellettem. Jó utat kívántunk egymásnak. Egy kicsit bátortalanabbul haladok, mint ha nem lennék egyedül. A jelzésekre jobban figyelve. Nem szeretnék elkeveredni.
Kezdett zúgni az erdõ. A szél feltámadt. Hideg levegõt hozott magával. Az esõ szemerkélni kezdett. Az esõ pelerinemet a kezembe fogva mentem, ha hirtelen elkezd esni, fel tudjam venni azonnal. Végre túrázókat pillantottam meg. Tar-kõnél már nagy szél fogadott szinte majd elvitt. A szép kilátás kárpótolt. Nem sokat idõztem. Próbáltam sietni, hogy utolérjem az elõzõleg megpillantott túrázókat. Az esõ csak szemerkélt. Olvastam róla, hogy a Cserepes-kõ rész olyan mintha az ördög szántotta volna fel. Igen az a látvány fogadott. A kövek szinte barázdásan voltak. A cipõm csúszott a kissé vizes köveken. Nem tapadt. Így jobban oda kellett figyelnem.
Még egy szép kilátás a Csereped-kõnél.
A lejtõkön azért próbáltam kocogni. Az esõ egyre jobban szemerkélt. Mikor Bél- kõhöz értem már a viharos jellegû szél jobban felerõsödött. A pont õr lányok nylonból sátrat készítettek maguknak. Nem igen csodáltam a kilátást, mert egyre jobban esett.
Felvettem az esõ pelerint és neki vágtam az utolsó befutó résznek. 9.15 km. Az esõ neki bátorodott. Kitartóan áztatott.
A cipõm, még ha vízálló lett volna se tudta volna felvenni a küzdelmet. Az átázás esetleg kicsit késõbb jelentkezett volna. Szerencsére még láttam az utat így ki tudtam kerülni a nagyobb vizeket. A zöld jelzést kellett követnem. Sokszor bekötõ utak jöttek, mentek. Tudtam, hogy itt nem szabad elnéznem az utat. Az, hogy szakadatlanul esett és senkivel nem találkoztam nyomasztó érzést keltett bennem. Tudtam, hogy két túrázó vagy elõttem, vagy utánam lehet. A 70km-es távosok még ezután jönnek. A térképet alig vehettem elõ. Hiába tettem bele nylonba az már egy kicsit hadirokkant lett. Féltem vizes lesz a térkép.
Bizonytalanul haladtam elõre. Az idõ és távérzékem csõdöt mondott. Csak menni, menni az esõben, a sárban.
Könnyebbség érzés volt mikor a vége felé megpillantottam a már látott túrázókat. Csatlakoztam hozzájuk. Õk ismerték a terepet. Bátram mentek. Sárban vízen keresztül. Annak ellenére, hogy teljesen átázott a cipõm még mindig stabilan tartott. A lejtõkön jól tudtam kocogni. A sáros utat szinte szerette. Jól fogta a talajt.
Nagy könnyebbség volt, mikor megláttam a Szarvaskõ házait. A Gilitka patak kilépve medrébõl az úton hömpölygött. Kikerülve értünk a célba.
Kedvesen fogadtak bennünket. Forró tea zsíros kenyér és lekváros, mézes. Igen, a zsíros kenyér kihagyhatatlanul finom volt.
Már kezdett sötétedni. Az esõ nem hagyott alább. Sokan fõleg a 70km-sek még úton. Minden tiszteletem az övéké. Sötétben, fejlámpával zuhogó esõben…
Az 51,9 km, szintkülönbség 1807m alatt egyszer sem fordult meg a fejembe, hogy miért jöttem el, vagy az, hogy többször nem jövök. Mondták, hogy ezt az idõt csak gumicsizma állotta volna. Így az Inov-8 Roclite 315jó társam volt. Végig jól tartotta lábamat. A sáros út ellenére. A megkötés erõssége jó volt. Most is adott újat. A vizes kövekre ügyelnem kell. A lejtõn nem medve módjára közlekedünk.
