A túra reggelén sikerült 4-kor felkelni, majd könnyû reggeli után a friss hajnali idõben kisétálni a buszhoz, amin 4:57-kor csekkoltam a jegy tanulsága szerint :) Egy átszállás, majd Békáson már több túrázónak látszó személy társaságában bandukoltam a nevezés helyszine, a Veres Péter gimi felé - ami egyébként a Buda határán túra célja is. Itt szépen beálltunk a sorba, és vártuk a nyitást.
A sor nõtt, az idõ haladt - egyszer aztán nyílt a bejárat, és egy nagy adag várakozó bebocsátást nyert - a megoldás nagyon jó, a várakozás kint, egy adag nevezõ bent, és ahogy elfogytunk, úgy jöhetett be a következõ csoport. Bent az emeleten több asztal, gyakorlatilag minimális várakozással megkapom a 105-ös rajtszámot, a füzetet, és irány a rajt!
A rajtnál ismét sor, még van pár perc háromnegyed hétig... Majd elindulunk. Profi módon megy a rajtoltatás, gyorsan fogy mindkét sor - kell is, hiszen ezres létszámról van szó... Öt perc múlva indulhatok én is - innen már nincs visszaút, Tatáig el kell mennem!
A városi aszfaltos szakaszról van térkép a füzetben, de ekkora tömegben fölösleges :-) Egy kellemes emelkedõ után végre földút, P- és tényleg elkezdõdik a nagy kaland.
A Pirosról (is) ismert útvonal fel, a Kevélyre - csak most jóval nagyobb a tömeg, de azért igyekszem saját tempóban tolni - elõzgetek, ahol tudok, szerencsére a terep is príma, úgyhogy lehet menni.
A nyeregbõl lefelé a K- sáros, csúszós, késõbb a Z- már barátibb talajviszonyokat hoz - még ott is, ahol a murva mellett, az erdõben kanyarog, hogy aztán felkapaszkodjon a Hosszúhegyre. Itt gyors bélyegzés, iramodás tovább. Lent, a hegy aljában megint letérünk a murváról, kidõlt fák alatt bújok át - ezen a szakaszon azért picit egyedül éreztem magam... Végül is távban-szintben szinte azonos a kettõ, de a jelzés az jelzés, nem igaz?
A Pilisi szerpentin a hosszas kapaszkodásért csodaszép panorámával kárpótolja azt, aki megáll nézelõdni, én most nem teszem, hiszen valahol az ötöde táján járok a távnak...
Pilisnyeregnél fél tizenkettõkor kapom a bélyegzést, a cipõbemutatót, meg a büfét kihagyom, és nekivágok a számomra még ismeretlen szakasz enyhe emelkedõjének. Kétágú-hegy, 40-es távon indulóknak molinó mutatja a pont helyét, nekünk itt sem terem bélyegzés :)
A lejtõ elviselhetõen meredek Kesztölc felé menet, a jelzést/útvonalat követni csapatostól szerencsére nem nehéz. Ezen a részen poros földúthoz is van szerencsénk, majd némi aszfalt után a Hársfa sörözõnél, picivel 33km után az elsõ komolyabb pihenõt is beiktatom - egy kávéval. Itt 10-15 percet ücsörgünk, beszélgetünk, majd tovább indulunk Dorog felé.
Dorogon, a Mária utcán keresztül vezetõ rövidítés korrekten ki van szalagozva, aztán a 40-es táv is véget ér, nekünk pedig következik a túra "mumusa", a Gete... Ismeretlen terepként nagyon "csalós" az emelkedõ - sunyi és hosszú... Egyszer megállok frissíteni, majd a csúcson a bélyegzés után csak idõt írok (15:10), és indulok tovább. Lefelé -hogy is fogalmazzam meg finoman- nem túl térdbarát szakasz következik: meg is jegyzem, hogy aki a K- ezen szakaszát kijelölte, annak legalább két felmenõje bizonyosan zerge volt :-)
A lejtõ után persze emelkedõ fog következni - elõtte viszont egy "nem túl jól" jelzett balkanyar a K+ jelzésre, azon meg jobbra be a bozótosba. A bozótosba, ahol "kellemes" löszfalat lehet mászni - merthogy arra vezet a jelzés. Sár szerencsére nincs, így lassan, de biztosan felérek a tetõre - szikrázó napsütés, meleg, nyílt terep... Katlan.
Elõttem meg a Hegyes-kõ... Persze addig egy repceföldet is megtekintünk :-) Itt teljesen elfogy a gyümölcslém, sebaj, nincs messze a Tokodiak által évrõl évre felállított frissítõpont, remélem, tudok vizet tölteni a palackomba.
Tudok. A Tokodi pincéknél olyan fogadtatásban részesülünk, amilyenre -én legalábbis- számítani sem mertem: Gyerekek hozzák elénk a vizet poharakban, mögöttük sorfalat állnak :-) a Túró rudit kínálgató hölgyek...
Két pohár víz, meg egy Rudi után leülök, és nézem, ahogy a beérkezõk között sürögnek-forognak - jó érzés látni, tapasztalni ezt a kedvességet. Picit odébb hûtött vizet kapok a palackba, meg persze a túrákon elengedhetetlen zsíros kenyérbõl (kellemesen sós) is lehet fogyasztani - a változatosság kedvéért savanyú uborkával.
Falatozás után elindulok, aztán picit távolabb leülök zoknit cserélni, hiszen közel féltávnál járunk; jólesõ, "mintha-kicseréltek-volna" érzés a lábnak a tiszta száraz zokni ilyenkor. Mogyorósbányára lefelé haladva elkezd cseperegni, aztán a temetõnél már az esõkabát is elõkerül, és a Kakukk vendéglõhöz esõben érkezek.
Beirányítanak a hátsó helyiségbe, bélyegeztetek, meg veszek két banánt, és gyorsan be is rámolom mindkettõt. Az idõtervem szerint tíz óra alatt kellett volna ide érnem - kb. fél órával csúsztam ebbõl ki - viszont a nagyobb kajálós-zoknicserés frissítés már megvolt, így azért nem olyan gáz ez sem.
A Bajóti Öreg-kõ alatti pihenõnél fél hét után pár perccel járok, pont nincs, szúnyogok vannak, úgyhogy az alkalmi csapatunk gyorsan tovább is áll, azaz elindulunk le, Péliföldszentkereszt irányába.
Bõ húsz perc múlva már ott is vagyunk, pont itt sincs, a kéktúra bélyegzés pontban este hétkor kerül bele az itinerbe. Itt sajnos a tömeg hatására sikerül a focipálya felé rövidíteni - szánom-bánom, legközelebb majd jobban vigyázok. Persze ez apróság azokhoz képest, akik a K- balra letérésével nagyjából szemben érkeznek az Öreg-kõ felõl, de akkor is bosszant, hogy így sikerült.
Boxutca, alvázkarbantartás :-)) majd nekivágok a következõ emelkedõnek, hogy a túloldalon a szódavizes ponton a saját bögrém terhére :-) frissíthessek.
Innen egy kellemetlen szakasz következett: Hosszan, egyenesen hullámvasutazva egy elektromos távvezeték alatt haladtunk - de itt legalább lehetett látni, hogy mi van elõttünk...
Pusztamaróton tájfutó rendezvénybe csöppentünk bele, pont nekünk nincs, hangzavar, "buli" van. Nomeg esti sötétedés is - A híd után lámpát kapcsolok, este 9 óra, nagyjából hat km még Bányahegy, terveim szerint 16 órán belül kéne onnan tovább indulni; úgy néz ki, hogy ez kényelmesen össze is jöhet, pláne, hogy innentõl ismerõs szakasz következik.
Ismerõs, persze, de köves, nem túl könnyen járható az eleje - aztán mégis jóval hamarabb ott vagyunk az üdülõnél, mint gondoltam... A K- nagyjából szintben haladó szakaszán pocsolyák, vízátfolyások vannak jócskán, de mindet ki lehet kerülni.
Bányahegy nehezen akar eljönni, de csak feltûnnek a fények egyszer - saját részre "történelmet" írok, hiszen eddig a Sárga 70 volt a leghosszabb túra, amit mentem, most pedig 72.67km-nél tartok - és teljesen jól érzem magam.
Betolok egy gélt, egy mûzliszeletet, utánaküldök egy ásványi anyag tablettát, leöblítem némi izotóniás itallal, meg ellátmányként kapott meleg teával.
Pihegés, beszélgetés is belefér - aztán belül a tervezett 16 órán elindulok - sokat nem jó pihenni, ez a negyed óra is elég volt arra, hogy picit rozsdásan kezdjek mozogni... Szerencsére gyorsan felveszem az utazó sebességet :) a nappali túrákról ismerõs útvonalon.
Kanyargás, kerítések, létrák, aztán a G50-en szerencsésen megúszott, itt jóval vacakabb állapotú tocsogós rész a kerítés mellett - sikerül azért beázás nélkül átjutni itt is. A vértestolnai mûútra sokakkal ellentétben a jelzést követve érek ki: odébb sok-sok autó parkol az út szélén - no igen, vannak, akik a "saját erõbõl"-t depóval együtt értik...
A túra -útviszonyokat tekintve- talán legpocsékabb része következik: szinte kikerülhetetlen pocsolyák, vízátfolyások, szerencsére sikerül többé-kevésbé szárazon megúszni. A K+ érkezik balról, majd a Tarjáni Malom-patak hídja mutatja, hogy lassan, de biztosan közeledik Koldusszállás.
Koldusszálláson meleg leves és tea között lehet választani. Levest kérek - forró. De nagyon jól esik, talán túl jól? Ugyanis picit rosszul leszek: szédülés jön rám... Picit ledûlök, 10 percre kikapcsolom a külvilágot - ez a "gyorsalvás" teljesen helyreráz: a körülményekhez képest frissen tolok be egy gélt, meg némi vegyes sós kekszet/ropit. Folyadékom szerencsére bõven van, alaposan leöblítem a "menüt", majd - a húsz perc körüli pihenés miatt - eléggé furcsa mozgással nekivágok a S- jelzésnek.
Emelkedõ jön, szerencsére a Kis-réti vadászházig ismerõs, tudom, hogy mire kell számítani - ráadásul kevesebb, mint 2,5 kilométer... Itt aztán elemet cserélek - a tartalék lámpám fényénél, aztán tovább, fölfelé...
Nem szeretem a murvás utat... Pláne nem ekkora táv megtétele után... Mindegy, menni kell - és megyek is, fejben a négyes átlagot számolgatom a következõ pontokig - Bányahegy után ez a taktika: csak a következõ szakasszal foglalkozom: csak arra számolom a távot, az idõt.
A S- lekanyarodik balra a murvás útról az Arany-lyuki elágazás felé, onnantól meg a G50-rõl ismert hosszú, unalmas egyenes szakaszk jönnek - emelkedõkkel persze... A letérést nem nézzük be, a fonódó P-S- jelzésrõl a jobbra felmenetelt viszont néhányan igen.
Zsibbasztó szakasz következik - elsõsorban persze agyilag - egyenesen fölfelé, nem túl meredeken, de hosszan... Jobbra magasles, az út balra tart, és szintesbe fordul, ahol jobbról visszatér a murva. Ránézek a térképre - durva... Nem akar közelebb jönni a Baji vadászház... Aztán csak-csak vége lesz az egyenes szaksznak, egy kanyar, meg mégegy, meg még néhány - aztán mégegy utolsó emelkedõ... Baji vadászház. Sokan ülnek a farakásokon, a földön... Innentõl picivel több, mint hét kilométer... De milyen hét kili...
Lefelé, persze. Az elején még semmit sem sejtek, a térkép sem mutat durva dolgokat, sûrûn húzott szintvonalakat. A valóság azonban... Nehéz ereszkedés - koncentrálni kell, mert csúszós, keskeny az ösvény, ráadásul a patakon is át kell kelni valahogy - száraz lábbal sikerül...
Lakott terület, beton/aszfalt - nem baj. és Nem is Baj - csak Baji szõlõk... A szántóföld közepén húzódó földúton megállok egy picit, valaki szól, hogy hajrá, már nem sok van - nem sok, persze - elõttem... Ja, hogy az ott nem Tata, hanem csak Baj? Messze van, de innentõl már négykézláb is... Távoli zaj. Vonat? Az már Tata... De addig még négy... nem is, csak három és fél km... Picit talán kevesebb. Egy óra. Á, jóval kevesebb. Jé, itt egy templom jobbra - no, ez már Baj. Meg 97,26km, ahogy a térképemre felírtam...
Megcsináltam? Nem, nem gondolok erre - majd a célban. Szemetes bal oldalon. Üres izós palack a kézben... Összelapítom, kupak vissza, bele a szemetesbe. Látszik a vasút. Fehéren villg a fénysorompó... Ide kell visszajönni? Második út balra, majd jobbra, keresztül a fenyõligeten... Túratársak itt egyenesen tovább.
Én megyek, ahogy a térkép mutatja - tudom, hogy erre hosszabb. Fõút - õk a távolban most kelnek át rajta, talán öt percet, ha nyertek... Tábor, jobbra, balra... Cél, 23 órán belül...
Megcsináltam. Nagyszerû érzés, de soha többé... Leves... Igen, leves. Meleg, sûrû. jólesik. Bármi, bárhogy, csak értelmes kaja legyen. Aztán kimegyek, leülök egy padra, és pihenek...
A vonathoz egy órával korábban elindulok, hiszen "messze" van az állomás... Másfél km :-) Ennek örömére jó sokat kell várni a hazafelé tartó szerelvényre, de sebaj - ücsörögni itt is jó.
Kelenföldön aztán jónéhányan leszállunk, igen, picit zombisan, de egy teljesített K100 tudatával irány a busz - hogy aztán már a jövõ évi indulás gondolata kezdjen motoszkálni bennem :-)
(Bõvebben: Túrablog)
|
