Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

pesza91Túra éve: 20102010.06.27 00:28:21

Turul 192





Bevezetés



Tavaly a Kazinczy túra elõestéjén Baksa Józsi barátom megosztott velem egy titkot, amit most kikotyogok: 2010-ben szeretne egy 200-as túrát rendezni, egy viszonylagosan könnyebb, és a többség által ismertebb terepen. A rendezõ elve az volt, hogy a résztvevõk maximálisan ki legyenek szolgálva, és minél többen tudják sikeresen teljesíteni a távokat, köztük a leghosszabb 192-est is. Mindemellett felsõbb tartalommal is meg lett töltve, amely a túra nevében, az útvonal kijelölésében is megnyilvánult. Ezekhez a nemes célokhoz, keresett és talált támogatókat, lelkes pontõröket, egyesületeket. Tudom, hogy vannak olyanok, akikben elsõ, ránézésre visszatetszést kelt a „túra ideológia köntöse”, de ha valaki mélyebben, alaposabban tájékozódik, elgondolkodik ezen, akkor láthatja, hogy itt, olyan alapértékekrõl van szó, ami mindannyiunkat összeköt, függetlenül attól, hogy a világ egyéb dolgairól, hogyan gondolkozunk, milyen elképzeléseink vannak.



Ezen gondolatokat Nád Béla olyan közérthetõen és nagyon szimpatikus módon fogalmazta meg, hogy ennél jobban talán nem is lehet. Ezért most beszúrom ide. Ha valaki csak ezt a pár sort olvassa el, már megérte megírni ezt a beszámolót. Íme az idézet:



„Tudni KELL: A 192 kilométeres menet a TURUL nevet kapta, mert tudni Kell, hogy ez nem egy szégyenletes valami. Ez egy õsi magyar szimbólum, honfoglaló õseink jelképe. Más nép jogos büszkeséggel „gizdul” ha ilyen ezredéves múltja van. Tegyük ezt mi is - merjünk büszkék, lenni. Van egy 90 kilométeres résztáv is TRIANON néven. Vannak akik szerint: Mi a fenének kell hergelni a szomszédokat? vagy Vissza úgy sem lehet csinálni! Azt nem, de tudni KELL: Mert a múltunk része, amiért nem nekünk, másnak kell szégyenkezni. - Nesze neked Wilson elnök- te nemzetek önrendelkezési joga! Végül egy szolid kis 50-es táv, mely Boldog Özséb nevét viseli. Mert tudni KELL, hogy van egy magyar gyökerû szerzetesrend- a pálosok-, amit itt alapított ez a derék egyházfi az Árpádok idején. Itt a Dunakanyar meseszép tájain épültek elsõ kolostorai. Attól, hogy a történelem viharai a központot Lengyelországba sodorták ez a rend a miénk.(is).

 

Emlékezni KELL: Arra, hogy az a nép, aki elfeledi a múltját, annak a jövõje erõsen megkérdõjelezhetõ (sok-sok nagy magyar fogalmazta meg más-más köntösben ezt). Ez a túra – reményeink szerint- emlékezetet arra, hogy van nekünk egy dicsõséges- a sok balsors közt- felemelõ eseményekben bõvelkedõ történelmünk. Ahogy egy rock zenész szövege szól:” A büszke TURUL madár szárnya alatt…..” Emlékeztet arra, hogy valaha tele volt az ország a védõ madár szobraival. Óvta a négy véget, épült Tatabányán. Aztán 1920. június 4- e- TRIANON. Ezután csak fogytak, fogytak a büszke madarak. Aztán-, na, ez igazán furi- volt, aki nálunk is bontani akarta az egyiket…

Emlékezni KELL Szent Istvánra, aki megteremtette Mária országát. Arra, hogy a kereszténység védõbástyája lettünk. Arra a Boldog Özsébre, aki itt élt és alkotott. Idõt állót- a pálosok rendjét.

 

Látni KELL: Egy turista nyilván tud, emlékezik, de legfõképp látni szeretne. Csodás tájat és meseszép épületeket. Na, aki végigsétálja a távot az nem fog panaszkodni. Láthatja a grandiózus turult, járhatja a Gerecse rengetegét. Megállhat néma fõhajtásra a pusztamaróti emlékhelynél, ahol 20000 magyar holtteste nyugszik. Megismerheti a szaléziak szépen rendben tartott azilumát Péliszentföldkereszten. Megnézheti Babits „csigáját”, az esztergomi bazilikát. Sétálgathat az õsi pálos kolostor romjai közt Pilisszentléleken. Gyönyörködhet a Duna ezüstös félholdjában a Görgey-bércrõl.”


  

 

1.rész A túra elõestéje





A kaposvári, most már Csapó Judittal, Szla1-el egy vonaton közelítjük meg fõvárosunkat. A Keletibõl trolibusszal, majd ismét vonattal, aztán gyalog, végül pedig komppal érjük el a Szentendrei szigetet. A homokzsákok tucatjai és a pár nappal ezelõtti vízállások még jól láthatóak. Hamarosan megérkezik a túra fõrendezõje, Baksa Józsi és Bea, akikkel elõször a helyi fatornyos étterembe megyünk. Ilyen túra elõtt muszáj tartalmas ételt enni. Az étlapon szerepel Joe kedvence is, amely roston sült borjúkarajt takar, de nem azt választom. Nekem elég a szezámmagos csirkemell és burgonyalángos párosa, amely kellõen laktatónak bizonyul, miközben sok más mellett, beszélünk a holnapi napról is. Mire végzünk az esõ is elered, de legalább nagyon. Szállást Józsi biztosít számunkra, „Székelyvándor falván”.

Kevés helyen szoktam ilyen jót aludni, mint itt. A Duna közelsége, szemben a Pilis vonulatával kellemes atmoszférát ad. Nagy a kontraszt a városi panellakás után. 

A ház beltere nem olyan képet ad, mint amit korábban megszoktam. Aki nem tud semmirõl az is láthatja, hogy itt valami nagy dolog készül. Mindenfelé dobozok, tele pólókkal, kitûzõkkel, papírokkal.



Miután összekészítem a depókat és a start garnitúrát, megkapom a pólómat, jelvényemet, és az elsõ részrõl az itineremet. Alapvetõen jó ötletnek tartom, hogy több részletben kapjuk az útvonalleírást. Ez a tavalyi Kazinczyin is tetszett. Teljes, részletes térképvázlat nincs mellékelve, de itt már nem is várható el. Egyébként is, én még más korszakban szocializálódtam, amikor alap volt, hogy térkép van az embernél. Mondom ezt annak ellenére, hogy bizony a kissé elavult 1989-es Gerecse térképemet nem raktam be a csomagomba, de ezért késõbb el is nyerem a jogosan megérdemelt „jutalmamat”. Az  útvonalleírás részletes áttanulmányozása után nyugovóra térek, de most valahogy nehezen alszom el, csak szenvedek. Ennek ellenére másnap frissen ébredek.   





2. rész Turultól Turulig  táv:72 km  szint:1409 m



Ahogy más hasonló kaliberû túrákon, elsõsorban most sem igazán az foglalkoztat, hogy teljesítsem. A teljesítés önmagában - tartalom nélkül- semmit nem ér. Öröm, hogy egyáltalán itt lehetek, meg kell becsülni nagyon. Van aki ezen a hétvégén dolgozik, és van akinek sajnos nincs meg hozzá az egészsége, hogy itt legyen. Ez mindig átfut az agyamon ilyenkor: ez egy ajándék az élettõl. Sokan –ismerõsök, munkatársak- szokták kérdezni, ennek meg mi értelme, mi motivál? Nem hiszik el, hogy lehet ezt élvezni, persze aztán szívnak még egy nagyot a cigibõl. Ez ilyen, nem vagyunk egyformák. Szerencsém van, olyat szeretek, ami egészséges is. Ami leginkább motiválni szokott az a táj, az útvonalvezetés, a túratársak akikkel szívesen találkozok, de leginkább az a semmihez sem hasonlítható érzés, hogy legyûrsz x kilométert és teljesen fittnek érzed magad. Persze ez utóbbihoz tenni is kell, még hozzá alázattal, nem adja magától a természet.



Terveim és céljaim persze nekem is vannak, de ezek flexibilisek, ha a körülmények úgy alakulnak, változtatok rajtuk. Elõzetesen úgy kalkuláltam, hogy a legjobb verzió az lenne, ha a második éjszaka kimaradna. De az még messze van. Elõször azzal is elégedett leszek, ha eljutok világosban Tatabányára. Még nem voltam soha a Turul szobornál, és a tatabányai panoráma is érdekel.



Pontban 5 órakor kelés, pakolás. Fél hétre már a Turul szobornál vagyunk. Ezt se láttam még. Most annyi idõm van, hogy akár le is festhetném. A rendezõ stáb több tagját megismerhetem és végigkövethetem a folyamatot az elsõ résztvevõ megjelenésétõl az utolsókig.  8 óra után pár perccel Józsi félrehívja a 192-es táv résztvevõit egy rövid eligazítás elejéig, aztán indulhat a menet. Az Istenhegyi út bal oldali járdája ekkora már megtelik többek között „Kerecsenesekell, Árva Vincésekkel, Zongorosokkal”. Gyorsan felveszem az egyenletes tempómat, majd a kaptatón megkezdem az elõzéseket. Végre világosban is szemügyre vehetem a Széchenyi emlékmûvet, ahol Bubu bélyegez (8:36). Innen a Kitörésrõl is ismert útvonalon közelítek Normafa felé, miközben két kóbor eb riad meg, gondolom nem a hatalmas kigyúrt testem látványától. Normafán Tamics Gábortól vizet, cserlacitól Börzsönyi forrástúra kedvcsináló prospektust kapok.



Makkosmária felé félúton Rushboy és Martye ér be, ez az egyetlen hely a túrán, ahol kicsit kocogok. Ennyi bõven elég is volt. Mire feleszmélek már itt az újabb pont (9:12). Víz és  snickers begyûjtése után már a piros sávon folytatom. Jó a terep, könnyen lehet haladni. A pontok eleve sûrûn helyezkednek el, de így még tömegesebbnek tûnik az elõfordulásuk. Budakeszi mûút (9:51).

Nemsokára jelzetlen szakaszhoz érek, a szalagok egészen Petneházy lovastanyáig kísérnek (10:20). A barátságos lovak megdögönyözése közben legyûrök egy-egy sajtos és hagymás pogácsát is. Az ellátás kiváló, ennek ellenére raktam be tartalék étket: csokikat, mandulát, földimogyorót és 2x 5dl izoitalt, amit a Mátra 115-ön kaptam por formájában és reggel frissiben kevertem össze.          



Nagykovácsi felé Martyeval és Rushboyyal megyek kellemes idõben. Egyenlõre senki sem panaszkodhat a hõség miatt. Nagykovácsi központját éppen parkettázzák, ezért igen nagy a káosz, de a szalagok és a józan ész segítenek megtalálni a pontot a Plébánia kertjében (11:28). Apenta bodza mellett háromféle rétes a választék, a meggyesre esik a választásom. Sikerül egy magot is telibe találnom, de úgy néz ki erõsek a fogaim. Bori és Beri Zsuzsi osztja a rétest. Gyõri Péter bélyegez. Daniék elindulnak, mondom menjetek csak, majd találkozunk Esztergomban vagy –ezt már nem biztos hogy hallották- egy másik túrán.



A munkaterületen kifelé szerencsétlenkedek egy sort, nem akarok lezárt területre menni, de aztán 5 perc alatt csak átverekszem magam valahogy a felforduláson. Mondtam is Józsinak, hogy rendben van, hogy a túrázók kedvében akar járni, de azért a fõtér felújítása kissé túlzásnak tûnik:).



Rácsatlakozok a sárgára, amely egyben a Fehér út is. Ezen egyenesen a bombatölcsérig kell mennem. Ha minden igaz, ott is lesz ismerõs pontõr.

Közben megérkezik a  forgókapu, ezúttal katonaruhába öltözött, fagyoskodó pontõrök nélkül. Ezt a részt sem láttam még világosban és nem csalatkozok benne. Nemsokára nyílt részre érek, a kék égen feltûnõ gomolyfelhõk és a környezõ hegyek tökéletes harmóniát  sugároznak.



Többek között megérkeznek a futólányok, Boszi72-ék is, feldobva az amúgy sem rossz hangulatot. A perbáli pont után természetesen már õket sem láttam többet. Hamarosan elérem a mezõt. Eleinte nem értettem mi olyan furcsa ezen a szakaszon, azután belém nyílalt a felismerés: a lábnyomok hiánya a hóban. Mivel ezt a szakaszt jól ismerem, nem teszek eleget az itiner felhívásának , nem lépek be a Turul olvasószakkörbe, arra még épp elég alkalmam lesz. A tetõrõl már látszik a gombaüzem, de elõbb még beugrok Apámhoz pecsétért, ropiért, vízért, paradicsomért, no meg némi biztatásért  (13:00).



Távadatokat itt még nem nézek, csak azt, hogy hányadik oldalon, hányadik sorban vagyok. Megkezdem a második oldalt az igen részletes útvonalleírásban. Pontban 13:30-kor érkezem a perbáli focipályához, amit könnyû megjegyezni, egyik kedvenc csapatom Hollandia kezdi a játékot Japánnal, kissé délebbre innen. Február óta szépen leparkettázták egész Perbált, középen egy szökõkutat is létesítettek.

Emlékeimben egy igen hosszúnak tûnõ szakasz szerepel Szomorig, de végül tévedek, nem vettem figyelembe, hogy most nincs lábközépig érõ hó.  Acsányapuszta a vártnál hamarabb érkezik, az újabb frissítõponttal. 3 féle nápolyi és az állandó kellék a víz, a választék. Az útvonal minimálisan módosul, mert a tó kiöntött, így a széles aszfalton, majd földúton folytatom, hullámozva. Elõttem a Kakukk-hegy ékeskedik. Rövid, meredek kaptatón érem el a következõ állomást. A lányoktól kapott bélyegzõ után, már a kálváriát tanulmányozhatom a lejtõn lefelé. Februárban keményen meg kellett küzdeni ezzel a Perbál-Szomor szakasszal, most gyorsan mennek a kilométerek köszönhetõen a jó terepviszonyoknak, amely az egész elsõ etapon elkísér. Rosszabbra számítottam.



Szomorra beérve megszólítok egy helyit, érdeklõdve a kultúrház felõl: „ Ja, ti vagytok a madarasok, egy nagy plakát van  nem messze innen”.  Valóban, nemsokára megpillantom a Turulmadarat, és most már azt is tudom, melyik a kultúrház, szemben a Kitörés túra céljával lokalizálódik. Tankert már messzirõl megismerem, mutatja az utat befelé. Jöhet a gulyásleves, miközben Szabózével beszélgetek. A leves jólesik, bár nekem kicsit erõsnek tûnik, nem spóroltak a cseresznyepaprikával. Még maradt belõle, egy szemtõl biztos meg sem állnék Esztergomig. Túl oldalt a kocsmában igénybe veszem a mosdót és akkor már vilmoskörtét is vételezek. A kocsmában jól kifaggatnak a helyiek és mindenféle alternatív út ötlettel állnak elõ, nehéz megértetni velük, hogy kötött útvonal van:).        



Gyermely nagyon közel van mûúton, közben félúton visszatekintek még Kakukk-hegyre. A részletes leírásnak köszönhetõen hamar átszelem a falut és egy háziorvos rezidenciája mellett elhaladva érem el a Szõlõhegyet, amelyen a dûlõ úton Gyarmatpusztáig jutok. Szomortól-Koldusszállásig még nem jártam ezelõtt, így különös érdeklõdéssel várom ezt a szakaszt. A domboldalban a fáktól takartan, érdekes alakú torony látható. Leginkább egy boszorkány leszállópályához hasonlítható képzõdmény, amennyire a takarásból meg tudom állapítani.



Rövid, monoton, nem túl szép átvezetõ szakasz után megkapjuk a jutalmunkat. A magaslatra kiérve szép környezetbe érünk, tarjáni halastó illatot érzek a levegõben. Paprikáskrumplival kínálnak, de most elég a savanykás alma, vízzel, csokoládéval. A halastavak között a murvás úton folytatva, már feltûnik elõttem a tatabányai tv torony is. Nagykovácsi óta egyedül haladok, a pontokon azonban mindig találkozok túratársakkal. Tarjánban elõször a református templom környékét ellenõrzöm, majd a kaotikus templom tövében lelem az újabb pontot (18:27).  



Az itt kapott snickerst félreteszem, majd késõbb jól fog még jönni. A faluból kivezetõ mûút után, az általam még ismeretlen kék kereszt jelzésen, bevetem magam jobbra a rengetegbe. Hamar tréfás helyre érek. Elõször 50 métert jobbra, majd balra megyek, jelzés sehol. Gondolom itt valami turpisság van és igen, szemben a susnyásban folytatódik az út. Innentõl végig egyértelmû az út a Kék becsatlakozásáig. Problémát csak az jelent számomra, hogy nem tudom „vakon” végzõdik -e a kereszt, nehogy lendületbõl elhagyjam a Kéket. Na ezért is kell térkép, kiosztom magamnak az elsõ büntetõpontot. Kissé nyálkás az út, de nem vészes, a pocsolyákat pedig ki lehet kerülni. Szép tisztás, majd kerítés következik, melynek jobb oldalán folytatódik az út. Van jel, de nem árt figyelni, világosban könnyebben észrevehetõ. Innen már hamar megjön a Kék és az ismerõs pálya, ha kicsit gondolkodtam volna, akkor térkép nélkül is megkapom a választ. Irány Koldusszállás felé. Nem oly rég itt futkostam lefelé, most maradok a tempós gyaloglásnál. Már közel a ponthoz, jön szembe az elsõ 192-es résztvevõ: Gazdag Tamás. Ez Igen!. A közös szakaszon még további 3 emberrel találkozok.



Molnár Gábor a pontõr, apenta bodza, málna többek között a kínálat (19:35). Visszafelé még találkozunk, hamar indulok is tovább, a tatabányai körre. Az eleje az ismert sárga sáv, majd a számomra új kék négyzeten balra fordulok. Tetszik ez a kör, nagyon pihentetõ. Most már csak pár sor van vissza az elsõ etapból. Nemsokára a sárga négyzet is megjön, ahogy az itiner ígéri, majd az autópálya zaja töri meg a csendet, kizökkentve gondolataimból. Végül a mûúton enyhén emelkedve kerülök, egyre közelebb a részcélomhoz.



20:33-ra jutok a Turulhoz, szentanna, Corradi Surd többek között az állomás üzemeltetõje. Gondolom az Árpád Vezérek már régen elmentek, legalábbis a helyükben én biztos így tettem volna. Régi itiner eltesz, újat kapok, új célokkal, irány a Bazilika! Az elsõ feladat teljesítve, sikerült világosban ide érni. Ki is használom a szerencsés helyzetet és szemügyre veszem Tatabányát, valamint a monumentális Turul szobrot. Depócsomagomból hosszú nadrágra, friss zoknira, pólóra váltok, a poncsóm amely a rajt óta nálam van, most is marad a helyén, ki tudja mikor lesz rá szükségem.









3. rész Tatabánya-Esztergom  táv: 72,1 km szint: 2127 méter





A piroson indulok tovább „hátamban a védelmezõ madárral”. Hamar megérkezik a piros kereszt is, ahol már kezd sötétedni. A Kis-réti vadászháztól szembe megyek a Kinizsivel jó ideig. Koldusszállásig szinte lejt az út, nemsokára megérkeznek szembõl a Turulos sorstársak. Ezúttal én vagyok kedvezõbb helyzetben, hiszen már visszafelé jövök. Szeretem az ilyen közös szakaszokat, mert így sok ismerõssel lehet találkozni, tapasztalatot, információt cserélni.



Koldusszállás elõtt nem sokkal elõhúzom a lámpámat, a szembe jövõket pedig figyelmeztetem a kék négyzetre. A ponton Nomád, Groba tartózkodik  többek között. Folyadékvételezés és információcsere után, hagyom magam mögött Molnár Gábort, akivel ha minden klappol még fogok találkozni idén HálaIsten-tetõn.        



Bevetem magam a sûrû éjszakába, legközelebb hozzám elõrefelé Daniék vannak úgy másfél órára, mögöttem pedig egy srác nagyjából 5 percre. Visszatérek tehát a kék kereszt-kék elágazóhoz, de addig még találkozok Joeylineal, valamint rafterrel is. Vértestolnai mûútig rengeteg szempárral szemezek, valószínûleg róka lehet a mozgásából ítélve, valamint õz és szarvas is feltûnik. Nemsokára vaddisznók is jönnek és kérdõre vonnak, mi folyik itt? Tájékoztatom õket a rendezvényrõl,  és megadom nekik a fõrendezõ telefonszámát is. Érdeklõdnek róla mennyien vagyunk még a terepen. Szomorúan jegyzik meg, hogy itt nem lehet aludni, és itten a vadállomány nagy mértékû, indokolatlan  összezavarásának tényállása forog fenn. Sértõdötten arrébb húzódva közlik, hogy bizony õk elmennek a Vértesbe, mert ott legalább lehet nyugodtan pihenni. Igazuk van, maximum csak a pénzes külföldi vadászturisták lõnek a testükbe néhány golyót 3 méterre az etetõ helytõl, ahol persze elõtte még megetetik õket, pusztán karitatív célokból kifolyólag.



Ellentétes irányban még nem mentem a Kék ezen szakaszán, így most megtapasztalhatom milyen is ez. Ahol máskor felfelé megyek,  most ott értelemszerûen lefelé. 22:47-re érek Vértestolnai mûúthoz, Siményi Vili bélyegez és lát el pogácsával is. Mûút, majd következnek a létrák és a susnya. Az utolsó létra után csak nem akar megérkezni Bánya-hegy, valahogy ez a szakasz most hosszabbnak tûnik. Türelem rózsát terem és a zöld feltûnése után, már Bánya-hegyen kínálnak energiaitallal és csokival. Energiaitalt nem, de a kókuszos rúd csokoládét örömmel elfogadom, ez egy energiabomba. Toperczer András pihen a sátor elõtt, éjfél után tíz perccel járunk. Közben még egy túratárs is megérkezik és Nagykovácsi után újra többed magammal  fogyasztom a kilométereket. Fél körül indulunk tovább, kissé be kell melegedni, mozgás nélkül hûvös van.



Elágazás, Gerecse üdülõ, majd a meztelen csigát mellõzve a kövön, lecsorgunk hamar az aszfaltútra. Innen már közel az újabb pont, ahol Renáta és Gerda üzemelteti az oázist. Van itt minden, paradicsom, rétes, pogácsa, és fedél a fejünk felett (1:43). Tíz perc után át a réten, immáron csak Andrással. Roland? visszamarad kicsit aludni. Tetõre hamar felérünk, majd a sokak által ismert jellegzetes részek jönnek: kapuk, kanyar,  hullámvasút a vezeték mentén, végül a hajtûkanyar és éles rövid lejtõ a Bika-völgyi mûútig (02:55). A Börzsöny Akciócsoport pontjai következnek, elõbb a „Kitörés seprûje”, majd Péliföldszentkereszten Oszkár. Elõbb azonban töltekezünk a Bika-völgyi pontnál, tartalék ragtapaszokat is kapok. A nem túl sok állás után, a mûútról bevetjük magunkat az erdõbe, azaz bevetnénk, de kicsit 50 méterrel továbbmegyünk, ami egyben egy 130-as sporttárs szerencséje is. Elromlott a lámpája, néha világít neki, néha nem. Már 1-2órája itt kóvályog szerencsétlen. Balra kikorrigálom az irányt és már is a megfelelõ helyen vagyunk. Most már nem kell sokat sötétben haladnunk.



Péliföldszentkereszten Kenyeres Oszkár üzemelteti a pontot és ha már itt vagyunk, kapunk egy Öreg-kõ bélyegzõt is (3:45). Kettõ gitártokszerû képzõdményt fedezek fel balra a padokon, de mint kiderül, azok emberek hálózsákban:), a két elõttünk lévõ futó személyében, akik ledõltek pár órára aludni. Mi tagadás, nekem is jól esne egy cappuccino, na majd a Kakukk-sörözõben. Itt is van minden, köztük rétes is. A 130-on induló sporttárssal indulunk tovább, miután András megállt kicsit aludni. Mire kiérünk a nyílt területre, lassanként a lámpa is visszakerülhet a zsákba. Öreg-kõnél egyedül maradok, megállok 5 percre. 



Lecsorgok Mogyorósbányára, már távolról látom, hogy ebbõl nem lesz cappuccino. Zárva a helység. Mindegy, ez legyen a legnagyobb problémám. Vagdalthús tartja a frontot (5:18), éppen mikor indulok már érkeznek is meg a futó srácok a péliföldszentkereszti szieszta után. Kissé borús az idõ, reménykedem, hogy nem fog esni. Tokodi pincéktõl monoton dobolást hallani, hozzá ugyanolyan monoton énekléssel vagy inkább kántálással. Majdnem Hegyes-kõig elkísér ez a jelenség. Nemsokára  megpillantom  Nagy-Getét, ekkor még nem sejtem mit össze fogok szerencsétlenkedni a róla való fel és lejutással. Éppen Józsi érdeklõdik telefonon, hogy minden rendben van-e, mikor kicsit korábban kanyarodok be. Lemászok a lejtõn, gondolom majd ugyanoda visz. Nem egészen. Nagyjából fél órát szórakozok az út kereséssel, (visszamenni nem volt kedvem, hajtott a túramozgalmas vérem), mire egy dombról rátérek a helyes útra a fenyõfáknál. Jól megismertem a Gete körüli jelzetlen szakaszokat is.  Errõl az oldalról azért más megérkezni, mint a másikról. Kissé meredekebb. Jön az újabb pont, rögtön indulok is tovább.



Lefelé kissé tompán és álmosan haladok, aztán ugyanazt játszom, mint felfelé. A kanyarnál, a tarvágás felett, balra húzok, ahol találok is, feltehetõen egy-két régi kék jelzést. Meglátogatom a közelben lévõ mészbányát, majd a bánya elõtti csomópontnál lévõ útelágazás mindegyikébe benézek, ha már egyszer itt vagyok, úgy sincs jobb dolgom. Az egyiken elindulva pár száz méterrel odébb találok egy vadászlest, ahonnét szép panoráma és tájékozódási lehetõség nyílik a környékre.  Vissza az eredeti leágazóhoz, majd tíz méter után, ott a kék és az ismerõs tarvágás is. A vadászles, pedig a tetején, a tövében. Nem baj, most már ezt is tudom. Most már tényleg muszáj lesz egy cappuccino.



Sokat nem mentem pluszba, viszont egy órát vesztettem. Összességében másfél órát fordítottam a Nagy-Gete és környéke túramozgalomra. Ez van. Lõttek a világosban beérkezésnek. Csolnoki mûúton Siményi Mikiékkel futok össze. Itt is van rétes, és megint sikerül telibe trafálnom egy meggymagot. Tovább állok gyorsan, Kesztölc, Hársfa sörözõig meg sem állok. Nyitva van, gyõzelem. Cappuccino, márka meggy. Közben Mikiék is megérkeznek és néhány ponton át,  van ismét társaságom. A Kék után újabb pont, majd rögtön nekiindulok a zöldnek a kaptatón. Örülök, hogy itt vezet fel a túra. A tetõ alatt, õz fut el elõlem a bokorból. Szembõl gyalogos turista közeledik. Õ a zöldet, mi a szalagokat keressük. Kölcsönösen elõnyös üzletet kötünk, õ megmutatja a szalagokat, mi meg a zöldet.



A túra egyik fénypontja következik: széles, jól járható úton, ugyanakkor szép erdõrészletben halad az átvezetõ út. Kezdetben gerincen haladunk, majd szerpentinezve, lejtve érjük el a mûútnál lévõ pontõrt. Esztergomig ez az egyetlen szakasz, amely talán úgy 1 km-el hosszabbnak tûnik, mint ahogy azaz elõzetesen megadottakban szerepel. Itt már újra van olvasni való és lassanként elérek a füzetecske aljára. 10 perc volumen, elektrolit és kalória pótlás, miközben néhány repkedõ jószág önkéntes véradónak gondol, de a válasz sem marad el…



Újra egyedül indulok tovább, a mûúton lehet döngetni. A sárgára sokat nem kell várni, hamar megérkezik a kerítés is, kissé trutyis a környéke, de ezt leszámítva nem panaszkodhatok. Hamarosan kiérek az erdõbõl és megkezdõdik a csalinkázás. Ez az út úgy vált irányt, mint egy jó csatár, teljesen kiszámíthatatlan. Végül is, ha azt nézzük egyáltalán nem unalmas, a környezõ hegyek pedig jó látási viszonyok mellett bõven nyújtanak látnivalót. A jelzés jó, egészen a Vörös-keresztig ezt követem. Zsírkréta, majd tûzés le a városba, ahol olyan érzésem van, mintha valaki mozgatná elõttem a Bazilikát. Mikor azt hiszem már odaérek, megint odébb röpül. Végül megáll elõttem. Természetesen minden oldalról körbejárom némi tanácstalanság mellett. Telefonos segítséget is igénybe véve, azért megtalálom a pontot. Tréfás kedvû emberek leszedték a szalagokat. Végül is ezt a közel háromnegyed órát amúgy is rászántam volna, mivel itt sem jártam még. Most, hogy a Bazilikát minden oldaláról megismertem és gyönyörködtem a kilátásban a Duna felõli oldalán, irányba veszem  a Macska lépcsõt. Innen átlagban 100 m egy sor az itinerben, így még a hajnali 5-tõl számított 34 órája való ébrenlét sem tud keresztbe tenni. Berényi utca- Mindszenty tér- Kis Duna híd- Szálloda- Mária Valéria híd mellett elhaladva, 150 méter és már meg is van az iskola, pontban 14:30-kor, ahol Józsi és Bea már vár.



Elég kevés ember tartózkodik itt, most hirtelenjében a rendezõkön kívül csak petami ugrik be. Második etap itinerje elpakol és máris megkapom az újat, ami ekkor még konszolidált állapotban van… Paprikás krumplival éppen végzek, amikor 6-an is betoppannak a 192-es mezõnybõl. Most csak pólót cserélek, felveszem az újat a „Turulost”, amit csak úgy mint tavaly a Kazinczyn, a végére hagyok. Talán most már megérdemlem és ha minden jól megy ebben érkezhetek meg Visegrádra, de addig még nagyon sok víz fog lefolyni a zöld sávon, a hirtelen jött zuhinak köszönhetõen.





4. rész Esztergom-Visegrád táv: 45,558 km szint.1677 méter



Egyenlõre azonban esõrõl még nincs szó, sõt érzésem szerint a 3 nap legmelegebb  2 órája következik. Pontban 15:00-kor hagyom el az iskolát, az újonnan kapott olvasnivalóval a kezemben. Az utolsó etap 6 szakaszra van osztva, az elsõ Fári-kútig tart. A leírás nagyon részletes, így hamar és könnyedén megtalálom a kivezetõ utat. Újabb hídon átkelve, átszelem a Széchenyi-teret, majd elindulok egy igen masszív kaptatón, ahol is megkezdem az utolsó szakaszra kiírt 1677 méter szint begyûjtését.  A Vaskapu turistaház felé vezetõ út a túra egyik legszebb része. Beérek két 130-ast, majd a menedékház után lecsusszanok Fári-kútig. Közben elkövetem az elsõ hasalásomat, ami azt eredményezi, hogy nyakig sáros leszek. Ezen a szakaszon inkább  a piros pöttyöket követem, mert a zöld kereszt elég hiányos.



Fári-kút teljesen más képet mutat, mint tavasszal. Hatalmas kidõlt fa takarja el, a most éppen üzemelõ forrást. Nád Béla pecsétel, vizet vételezek és a tartalmas kókuszos rúd csokoládét begyûröm a zsebembe, jól fog még jönni a második szakaszon, amely Pilisszentlélekig tart. Calcimusccal kínálnak, egyet elrakok, jobb mint a pezsgõtabletta, potensebb és gyorsabban hat.  Pár száz méter örömködés után jön a dzsumbuj vagy ahogy az itiner írja, gezemicés. Nagy élvezet lehetne ez sötétben, de most be kell érnem ezzel. Miután sikeresen átverekszem magam a buja növényzeten, hosszabb meredek szakaszra indulok. Már kicsi feljebb, esés után megfejelek egy kidõlt fát, de csak fél munkát végzek, így csak a fejemen lévõ búb jelzi a nagy találkozást. Végre valahára elérem a gerincet, amelyen nagyjából 6 km a következõ pont. Útközben találkozok egy kósza piros sáv jelzéssel, amelyet a térkép nem jelöl. Enyedi halála után benézem a balra élesen felfelét, de csak 100 métert megyek túl rajta. Elég sunyi kis hely. Mire visszaérek a vadkerítéshez, -ahol egy õz úgy megy el mellettem 10 méterre, hogy észre sem vesz- derekasan rákezd az esõ. Villámgyorsan felkapom a poncsót, mert a narancssárga dzsekim az eddigi tapasztalatim szerint nem vízlepergetõs, hanem vízbepergetõs. Percek alatt bokáig érõ patak alakul ki, amely velem szembe folyik és ismét megtapasztalhatom milyen a pocsolyával felitatott sárban menetelni. Ez a sebességemre is kihat, éti csiga elõz jobbról. Ha már egyszer feltûntetik a rendezõi számokat, akkor ki is használom a lehetõséget. Nád Bélától kérek és kapok megerõsítést: jó úton járok. Igazából ez a kósza piros nem hagyott nyugodni, ami ezek szerint már egy elavult jelzés. A hosszúnak tûnõ hullámvasutazás közben egy kiugrónál, legalább megtudhatom a távolabbi kilátásokat az idõjárás vonatkozásában. Az elém táruló látványhoz nem kell Meteo View: nem túl biztató a helyzet, a szemközti csúcs ködbe burkolózik.



El sem hiszem, hogy megérkezik a piros és lassanként közeledem a romokhoz. A köves, csúszós, meredek, vizes lejtõn, hátam mögött nagyjából 155 km-el, nincs kedvem valahogy ugrabugrálni, már csak azért sem, mert poncsóban igen nehéz. Ráadásul még az esõ is esik, pontosabban szakad. Már rég nem foglalkozom azzal, hogy beázik a cipõm, hiszen áll a víz mindenhol, felesleges finomkodni.



A pilisszentléleki kolostorromnál üzemelõ pontnál már 2 órája nem járt senki. A 192-es távon indulók nagyobb része még mögöttem van, így a forgalom most várható. A sátor alatt áttanulmányozom az elõttem lévõ szakaszokat és megpróbálom megbecsülni a várható idõtartamot. Semmi jóra nem számítok a zöldön és a zöld kereszten. Pontban 19:00 van, a pontõröktõl kapott infó alapján Dobogókõn fedett, meleg helység van. Végiggondolom a dolgot és újratervezem az eredeti elképzelésemet. Dobogókõ durván 7 km innen, tekintve a terepviszonyokat és az idõjárást, 2 órával kalkulálok. Ez pontosan elegendõ ahhoz, hogy még világosban odaérjek. Mivel a szintidõ hétfõn 12-kor jár le, és Dobogókõtõl 25 km van már csak hátra, simán belefér egy kiadós alvás. Ráadásul így hajnalban pihenten és világosban indulhatok neki az utolsó szakasznak. Ha szerencsém lesz, már az esõ is elvonul. Mire ezt végiggondolom, már egy lekváros kenyérrel kevesebb marad az asztalon.



Tehát fel a mûútra, majd a zöldre. Sok köszönet nincs benne, csakúgy mint a zöld keresztben. Az esõ csak nem akar elállni, és a terep se túl barátságos. Érdekes, hogy most senkinek nincs kedve futóedzést tartani, vagy ha igen, nem ezt az útvonalat választotta.



21:00-kor érkezem a turistamúzeumba, valóban meleg van, pedig nem is fûtenek. Bandrás61 és Tamási Géza van itt a pontõrökön kívül. Õk már készülnek tovább, én viszont hosszabb távra rendezkedem be. Kiterítem a poncsót, zoknit cserélek, eszek-iszok, majd a kisebb helységben lévõ székben végre lehunyhatom a szememet. 40 órája nem aludtam és  37 órája vagyok úton. Néha felébredek. 11 óra után érkeznek meg Dobi Zsigáék öten-hatan, aztán késõbb Nina és vaddino is. Több-kevesebb állás után, mindenki tovább indul. Végül valamikor hajnalban Nomádék is megérkeznek.



Öt óra magasságában, aztán nekikészülõdöm és negyed hat körül a már világosban nekiindulok az utolsó 25 km-nek. Úgy néz ki bejött az elképzelésem: frissnek érzem magam, elállt az esõ, és világos van, bár ez utóbbit borítékolni lehetett. Hamar félreállok Nomádék elöl, így most én vagyok a túra utolsó embere. Szépen bemelegszem a piros háromszögön és 6 óra után már az itiner útmutatását követve a mûúton sietve közelítek Hegy-tetõ felé. Az itiner szövegét volt idõm éjjel memorizálni.  A fényképezõgépem még az elõzõ esti esõben beadta az unalmast, idõszakosan mûködik csak. Amióta a T100-on Pilisszentlászló felé beleestem az egész cuccal együtt a sáros pocsolyába nem az igazi. Egyáltalán azt csodálom, hogy mûködik még. Sikáros után egy futóval találkozok, érdeklõdik a tevékenységem felõl. Aztán, valahol az aszfaltúton felirat ékeskedik: 3,5 tonna a maximum, amit elbír. Úgy kalkulálok, hogy ebbe még éppen beleférek.



Kisrigó még zárva van. Óvatosan oldalazva jutok le a mûútra, ahol jobbra az országúton érem el a pontot, és két túratársat. Víz, lekváros kenyér után indulok neki az utolsó durván 14 km-nek. Idõm van még bõven, az újabb esõt úgy néz ki megúszom a célig. Irány a Tabán, Pap-réten keresztül. Az aszfaltúton gyorsan mennek a kilométerek, aztán a Kéken hamar elérem a vízben álló rétet. A terepviszonyok jobbak, mint gondoltam, kényelmesen lehet haladni. Egy-két pocsolyás rész ugyan akad, de ez már nem oszt, nem szoroz. Vízverés-nyerge igazi jutalom falat, nem véletlenül jön erre az OKT. Kissé már odébb, eleget teszek az itiner felhívásának, a kék háromszögön kiugrok Borjúfõhöz, ahol valóban csúcskategóriás a kilátás. Nehezen tudok betelni vele, maradok is 20 percet, közben amim még van azt megeszem.



Innen már csak le kell csorogjak a Tabánig, ahol már nem is kérek semmit, hamar megkezdem a 3.etap utolsó befejezõ hatodik szakaszát. Van vissza 2868 méter 28 méter szinttel. Hamar elmellõzöm a Visegrádi Fellegvárat és az akupresszúrás úton, térdkímélõ üzemmódban érem el, elõször a kápolnát, a lépcsõket, majd a Mátyás Király utat. Ezen jobbra át, de már a rendezõ stáb tagjai itt gratulálnak és mutatják az utat A céltól nem messze szentannához csatlakozok és 11:15 perckor átlépem az Áprily Lajos Általános Iskola küszöbét, ahol a már beérkezett túratársak megtapsolnak.  A kitûzõ átvétele után paprikás krumplit és 6 darab barackot pusztítok el. Köszönhetõen az éjjeli pihenõnek, frissnek érzem magam, ráadásul megúsztam néhány esõs epizódot is, a sötét éjszakában.





5. rész: Utazás a bizonytalanba



A 12:05-ös buszhoz életem egyik leggyorsabb átöltözését kell produkáljam. A cuccom rohamléptekbe való összegyömöszölése után, futva érem el a buszmegállót, mint kiderül feleslegesen, mert a busz késik. Bubu a Rám-szakadékból érkezõ turistacsoporttal riogat minket, de szinte üres a busz, így a Bubu- Csörgõ Robi- Gudluking- - Nina- Nomád-
Petami-Siményi Miki- vaddinoból álló különítményünk (elnézést, ha valakit kihagytam), kényelmesen helyet tud foglalni a relatíve hosszúnak tûnõ úton. A metrón is együtt indul el a csapat, aztán egyre fogyatkozunk sajnos, ahogy közeledünk a Déli felé. Jó volt így együtt utazni.



A 13:45-ös IC-rõl éppen lemaradok, így miután benevezek egy MÁV kalandtúrára a 15:45-ös következõ járattal (ekkor még nem sejtettem semmit), elindulok gyorséttermet keresni. Ritkán veszem igénybe, de most teljesen megfelel a célnak. Egészen a Moszkva-térig jutok és ha már itt vagyok a Keleti felé veszem az irányt. Eredetileg Péterhez igyekeztem, de nagyjából harmadszorra felejtettem el, hogy ma nem vasárnap van, hanem hétfõ, munkanap, így nem valószínû hogy otthon van, a mobilom meg már elõzõ este lemerült. Hétfõn reggel az erdõben, kicsit furcsa érzés, jó lenne, ha minden hét így indulna. A pályaudvaron elõször az 5-ös vágányra írják ki a vonatom, jól megsétáltatnak az információközlõk. Mire visszaérek, már a helyes

11-es vágány szerepel a kiírásban. Kényelmesen elhelyezkedem a zsúfolásig telt járaton, majd  alszok is egy keveset. Félálomban hallom, hogy felsõvezeték szakadás van valahol, ezért állni fogunk, ennek ellenére fél perc múlva újra indul a vonat. Így jutok el Sárdbogárdra, ahol szárnyra kap a pletyka: árvíz miatt nem tudunk továbbmenni. Félóra múlva a kalauz közli, hogy a mentesítõ buszok elindultak idefelé, de bizonytalan hogy mikorra érnek ide. Meg kér mindenkit, maradjon a helyén.



Telik-múlik az idõ, szép sorjában érkeznek a vonatok, gyûlnek a népek az állomáson. Most már mindenféle ellentmondásos hírek érkeznek, már az a verzió a legerõsebb, hogy a holnapi napnál elõbb nem jutunk tovább innen. Közben az elsõ osztályon találkozok egy pécsi ismerõssel, de õ sem tud semmi újat mondani. Nehéz eligazodni az ellentmondásos hírek tömkelege között, mert tájékoztatás nem igen van. Este fél nyolc magasságában aztán megkérdezem a forgalmi irodát, akik tájékoztatnak, hogy mentesítõ buszok bizony nem érkeznek ide, merthogy a közúton is van fennakadás, valami löszfal omlás miatt, viszont összeraknak, majd valamikor egy Budapestre visszainduló szerelvényt, csak még személyzetet is kellene találni hozzá. Közben már a 17:45-ös IC is itt van, több személy vonattal egyetemben.



Megkeresem hát az ismerõst és üzenek Péternek, lenne-e számomra egy hely éjszakára. Ezután már csomagokkal együtt távozok a vonatról, hiszen állítólag bármikor közölhetik, indul a visszáru Pestre. Közben többen azért háborognak - teljes joggal - , hogy miért nem közölték ezt az apró problémát, már jegyvételnél, hiszen a 13:45-ös járat utasai is hasonló  élményben gazdagodtak. Az árvízrõl nem tehet a MÁV, de hogy birka módra miért küldik ide a semmibe a vonatokat, rajta az emberekkel, azt jó volna tudni. Nem egy ember el sem indult volna Pestrõl bele a bizonytalanba- köztük én is-, ha megkapja a megfelelõ tájékoztatást mondjuk a jegypénztárnál.



A tömeg miatt a váróterem túloldalán dekkolok, mikor nem egészen fél órával azután, hogy közölték, itt ma nem lesz semmi, megjelenik kettõ busz. A különjárat tábla még nem sokat árul el nekem, de a sofõrtõl nyert infó alapján egészen Dombóvárig repítheti a szerencsésebb és erõszakosabb utasokat a járgány. Elõször azon lepõdök meg, hogy nem kell jegyet mutatni, utána meg azon, hogy a vonat személyzete már itt csücsül. Érdekes, mintha azt mondták volna: maradjunk a helyünkön, majd szólnak. Mindeközben egy velõtrázó nõi sikollyal kezdetét veszi az õrület. Van nagyjából 100 hely minimum 5x annyi emberre. Persze a 15:45-ös IC utasai errõl mit sem tudva, békésen üldögélnek a helyükön. Rossz nézni, ahogy tapossák egymást az emberek, közelharc folyik minden egyes helyért. Itt aztán nem számít, hogy valaki gyerek, állapotos nõ vagy idõs, beteg ember, aki erõszakosabb az feljut. Nagyon nem jó érzés ezt végignézni, nem hiszem el, hogy nem lehetne ezt máshogy megoldani. Pl. 2 vasutas odaáll és a menetjegyek ellenõrzése után, a vonatok érkezési sorrendjében felengedik az utasokat. Tisztában vagyok vele, hogy csak az óriási mázlimnak köszönhetõ, hogy van helyem, ráadásul még a tülekedésbõl is kimaradtam. Egyszerûen csak jókor voltam, jó helyen, nem érzem túl igazságosnak ezt, és nem érzem magam túl jól tõle, de ez van.



Dombóvár felé nem túl gyorsan haladunk és az esõ is beesik, de ez a legkevesebb, már az sem érdekel, onnan, hogy jutok tovább. Mire tíz után megérkezek, már csurom víz a bal oldalam. Utolsónak szállok le a buszról, a szakadó esõben. Jól elillant a tömeg. Befutok a pénztárhoz, ahol a továbbjutási lehetõségekrõl érdeklõdöm. A hölgy kedvesen közli, menjek csak be a váróterembe, majd bemondják mikor indul a vonat tovább Pécsre, de nagyjából fél óra múlva számítsak rá. A srác akivel a buszon ismerkedtem meg, beüvölt nekem, hogy siessek, mert most indul a pécsi vonat. Újabb futás, felszállok és már indul is. Innen Pécsig minden ok, dehogy a többi szerencsétlennel mi történt, azt nem tudom. Egy biztos, a pécsi ismerõsöm nem volt fenn a vonaton, mert bár kerestem, nem találtam meg. A vonat beérkezése után az emberek sportot ûznek abból, hogy egymás elöl vigyék el a taxikat, nemhogy összeállnának felesbe vagy harmadmagukkal, megspórolva ezzel a viteldíj egy részét. Próbálkozom, de nagy fogadókészséget nem tapasztalok, pedig egy úr aki tõlem nem messze beszélte a vonaton, hogy Kertvárosba megy, elég jó alanynak tûnik. Ehelyett inkább azt mondja, hogy a belváros felé megy, és beugrik a taxiba… A következõ pillanatban kanyarodik be az utolsó kertvárosi busz, amirõl szinte mindenki elfeledkezett, én is. Hát persze hétfõ van…:).       







5. rész Pár szót a rendezésrõl



Nyilvánvalóan minden esetben kissé szubjektív a végértékelés. Általában végiggondolom, hogy mit csináltam volna máshogy, és esetleg javaslok néhány dolgot. Itt azonban ez sem megy, olyan volumenrõl van szó, amit egyszerûen nem látok át. Kívülrõl annyit tapasztaltam, hogy egy nagyon jó ötlet köré lett gyártva egy koncepció, melynek megvalósításához Józsinak sikerült sok megbízható embert, egyesületet (pl. Szigethalmi TE) szereznie. Egy ilyen túra idõbeni és anyagi ráfordítása természetesen óriási, de ez önmagában kevés. A legmagasabb színvonalú szervezõi munka, hatalmas emberanyag, türelem szükségeltetik hozzá. Írhatnám estig, hogy mi az ami tetszett, ehelyütt inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy Csodálom, hogy ezt így összehoztátok Nekünk! Bízva a folytatásban, köszönettel!







Péter               

 

     

A túra képei: turul2010.pesza91.fotoalbum.hu/