Normafa 20
Lenyomom az ébresztõt és megállapítom, hogy jobb lenne inkább tovább aludni, végül mégis felkelek.
A Normafánál kellemetlen hideg szél fúj, felveszem a kapucnimat és feljebb húzom a cipzárt a dzsekimen. Látok néhány ismerõst, üdvözöljük egymást, aztán mindenki megy a maga útján.
Nem tervezek valami nagy vágtát mára, ez olyan próbaút lesz, összeszedtem egy részleges izomszakadást, és azóta elõször próbálkozom túrával.
A hó belepi a tájat, felteszem botjaimra a nagyobb tányért és elindulok. Szeretem a téli tájat, mindig lenyûgöz ez a fehér lepel, a sötét és a világos szín kontrasztja.
Már a túra legelején érdekes megfigyelni, ahogy az emberek alternatív útvonalakat választanak maguknak, van aki beéri annyival, hogy keresztbe megy a tisztáson, van azonban aki a kék kört meg sem közelíti, az országúton rövidíti rendesen a távot, még ezt a 20 kilométert sem képesek tisztességesen végig gyalogolni.
A kék körön sétálva rengeteg szép dolgot láthat az ember, a város felé megnyíló növényhiányos réseken keresztül csodálhatjuk a várost. Ilyenkor korán reggel még csendes a környék, még nem népesítik be a szánkózni, síelni, sétálni vágyó emberek tömegei.
A lábaim alatt ropog a hó, mélyen süpped bele a bakancsom, élvezem a sétát, a kis kápolnánál megállok egy pillanatra. Felérve az út melletti sétányra kemény, letaposott út vár, jeges, síkos, keresem a puhább, nem mély havat, amiben megkapaszkodhat a bakancsom talpa, a botok jó szolgálatot tesznek, egy idõsebb futó jön velem szembe, majd egy fiatalabb hölgy. Elhaladok a bokszolók edzõtáboránál, vagy legalábbis a valamikori edzõtáboránál, áthaladok egy kis parkolón, jobbra egy irtásra érek, talpam alatt vagy 15 méteres szakadék, a kilátás remek, készítek néhány képet. A felhõkön átszûrõdõ napfény színezi az ég alját.
Figyelem a hóba taposott lábnyomokat, bakancs és sportcipõ lenyomatokat azonosítok, itt-ott kutyák is szaladgáltak, sõt madár nyomokat is látok.
Elhaladok a libegõ elõtt, ha családdal jövök erre, megmelegszünk a pihenõrészben lobogó kandallótûz mellett, egy pohár forraltbór társaságában, most azonban még nincs nyitva, így haladok tovább.
Az Erzsébet-kilátó felé vezetõ aszfaltcsík kemény kaptatóján baktatok felfelé, megint megcsap a csípõs, hideg szél lehelete. Fent autóban pecsét, rákerül a papíromra, indulok lefelé. Csodálom a Hármashatár-hegyet, Nagy-Hideg-hegyet.
Szépjuhászné pecsétjét is begyûjtöm, rátérek a sárga sávra, és jó ütemben csúszkálok a többiek után. Magam is meglepõdök, milyen kellemes sétát jelent ez a rész, pedig sokadszor járok már erre, minden esetre elhatározom, hogy a családdal is eljövök egyszer ide.
Mellettünk fut a Gyermekvasút fekete sínpárja, ahogy a Szépjuhászné felõl erre kanyarog, figyelem a helyenként elõbukkanó talpfákat, ahogy egyenlõ közönként követik egymást.
Az erdei ösvény enyhén elkanyarodik és a dombok takarásába kerülõ vaspálya egyedül halad tovább a számára kijelölt úton. Kissé emelkedõ szakaszon taposom a havat, elõttem halkan beszélgetõ társaság, teszi ugyanezt. Felérve cinege halk éneke a jutalom, élvezem, a tavasz illatát jutatja az eszembe.
Éles kanyarral lefelé vesszük az irányt, a vasútnál érem utol a társaságot, félreállnak, engedik, hogy menjek, megköszönöm, átlépkedünk a síneken, és a Tüdõszanatórium kerítése mellett haladok tovább, itt a szûk ösvény helyenként sáros, jeges, rendesen csúszik, nyaktörõ, a nyomokból ítélve, volt már, aki pórul járt.
Futó érkezik mögém, félre állok, átballagok egy fahídon, hallgatom Budakeszi ideszûrõdõ hangjait. Enyhe emelkedõ után lefelé haladok, leérve a völgybõl erõs kaptatón mászunk felfelé, elhagyok egy hölgyet, becsatlakozom a piros sáv mellé és Virágvölgy felé veszem az irányt.
A piros jobbra leágazik Makkosmária felé, én azonban a sárga sávon egyenesen haladok tovább egy keskeny ösvényen, vadregényes körülmények között, kidõlt fákon mászok át, bozótokat kerülök ki. Lassan szemerkélni kezd valami, talán hódara, gondolom.
Csacsi réten nincs ott a pont, tanakodunk, az egyre jobban csepegõ valamirõl kiderül, hogy esõ, és ez az esõ itt már szakad. Felveszem az esõkabátomat, készítek egy fényképet, bizonyítékként, hogy itt jártam, azután megyek tovább. Hiányzik a csoki, amit itt minden évben megkaptunk. Rövid séta után szembetalálkozunk a pecsételõ sráccal, csokit nem kapunk, pecsétet igen.
Embermagasságú bozótos között haladunk keskeny csapáson, kiérve, tágas erdõben bandukolunk tovább egy szekérúton, a zöld kereszten jobbra feltûnik Makkosmária templomának tornya, azután a parkja is, elhaladunk mellette és a piroson baktatunk tovább.
Kiérve az irtásra, helyenként jeges, másutt sáros, latyakos utat találunk, amelyen haladni rendkívül körülményes, nem sokkal késõbb azonban már, csak sár, itt már nincs mit tenni, bele a dagonyába és kész.
Beérve az erdõbe, fellátni a Végvári-sziklához, a hóval fedett, letaposott úton már egyszerûbb a gyaloglás. Begyûjtöm az újabb pecsétet, és már indulok is tovább.
Az erõsen emelkedõ útról elfogyott a hó, viszont maradt a híg agyagos talaj, nem nagyon lehet kikerülni, mélyútban haladunk, az esõ szakadatlanul esik, nincs a lábnak támasza, nincs lehetõség a megkapaszkodásra, a lendületvételre, a botom tányérig süllyed, a hegyes vége belekapaszkodik a latyak alatti keményebb földbe, ez segít. Beérve az erdõbe újra megjelennek a hófoltok, és könnyebbé válik az elõrejutás. Kicsit lendületesebben tudok haladni. Keresztezve a KFKI betoncsíkját, folytatom a piros 85-rõl is jól ismert utat.
Felérve kifújhatom magam, kellemes séta következik a havas erdõ minden szépségével, szeretem az erdõ csendjét, szeretem a messzirõl beszûrõdõ zajokat is, de nem szeretem, ha valaki hangoskodik, rádiót bömböltet, vagy cigaretta füstöt fúj a friss erdei levegõbe.
Balról beköt egy szekérút, mélyútban folytatódik a lefelé haladó jelölés. Köves, jeges, havas, nehéz talaj, óvatos elõrehaladást feltételez, itt elesni komoly zúzódásokkal járna, figyelembe véve a jókora szikladarabokat a talajon.
Piktortégla üregeknél beszerzek egy újabb pecsétet, majd egy szûk, sáros, latyakos, hó olvadékos csapáson baktatok a domb teteje felé. Baloldalon csak foltokban van hó, jobb oldalon egybefüggõ a takaró. A kilátszó talaj laza szerkezetét igyekszem elkerülni, inkább a havas részeken keresek stabilabb fogást.
Fenn széles útra érek, lazán sétálok tovább, a keréknyomok kemények, jegesek ezért inkább a köztük levõ részt választom. Már messzirõl látszik a következõ pont, az Irhás-árok. Körülötte sok ember álldogál, odaérve meleg tea, zsíros kenyér, hagyma, csalamádé várja a megfáradt vándorokat. A vendéglátás szívélyes, jó kedélyû, az étvággyal sincs semmi probléma.
Új lendülettel haladunk ebben a szép völgyben a város felé, leérve a lakott részre és egy koszos, latyakos aszfaltcsíkra, amely mély kontrasztot alkot a tiszta fehér hóval, amely körülveszi azt. Jól látszik, hogy ez nem a szegények negyede, Mercédeszek és egyéb gépcsodák húznak el mellettem, egyetlen Trabant, vagy Zsiguli sincs.
Hosszú séta után megérkezünk a Magasúti lejtõhöz, a környezethez illõen Audiból kapunk pecsétet, hogy rögtön utána rövid idõre megválva a házak adta látványtól, fák között folytassuk utunkat. Ez egy jelzetlen vagy rosszul kijelzett út, ezért a rendezõk jól látható kék szalagokat akasztottak ki, ezen a részen helyenként a hó teljesen hiányzik az ösvényrõl, avaron lépdelek felfelé, fent hétvégi házak és lakóházak között haladunk egy darabon, jobbra, majd szemben a TV adó két tornya teszi jellegzetessé a tájat. Szinte járhatatlan ösvényen csúszkálok lefelé. Tavaly itt hatalmasat estem, most megúszom, de van, aki úgy látja jobb, ha fenéken közlekedik, megelõzve a komolyabb bajt.
Egy rozoga egykorlátos hidacskán araszolok óvatosan keresztül, újabb hétvégi házak következnek, majd felfelé kanyargó, jeges, havas, sáros csapáson bandukolok.
A kápolnánál egy jó kedélyû pont õrt találok, kicsit elbeszélgetünk, kiderül, hogy szerencsésen ideért mire elállt az esõ.
Hosszas gyaloglás után felérek a tévétoronyhoz, itt már csak foltokban van hó, de persze az ösvények letaposott hava még tartja magát, így hát csúszkálok, csetlek-botlok egy kicsit, aztán kiérve a Gyermekvasút elé, az aszfalton végre kényelmesen lehet gyalogolni, itt pocsolyákat kerülgetve érek utol egy ismerõst, akivel rövid ideig együtt megyünk, azután õ elfut, nekem ez most nem megy, úgyhogy szépen besétálok a célba.
4 óra 15 perces idõm nem okoz csalódást, átveszem az oklevelemet, a kitûzõmet, átöltözöm és elindulok a buszhoz.
|
