Túrabeszámolók


Bükki kilátások

getheTúra éve: 20062006.03.14 21:58:15
Bükki Kilátások egyéni túra

"Találtam magamnak pár dolgot,
Na, dolgok, mondtam most, maradtok
Veszek nektek szép ruhát,
Kólát meg kakaós csigát"

(Kispál és a Borz: Nincs nagy baj)


Szakadó esõ péntek este a kis faluban. Alkalmatlan minden szabadtéri programra. Mi lesz ebbõl... VadMalac-féle 19. túrázási axióma: "Mindig el kell indulni." És tényleg. Megint igaz. Reggelre fehérbe burkolózik a táj, még kicsit esik a hó, aztán az is eláll. Rövid autózás Szilvásváradra, ma innen indulunk kirándulni. Egy pár ismerõs, kicsi-a-világ heurisztika, micsoda véletlen, egyikük autóval van és elviszi a táskámat. Egy asztalon megtalálom egy útvonal leírását is, én is pont ezt akartam végigjárni, így lehet, hogy könnyebb lesz.

Elsõ sarkon ki a faluból, csónakot nem hoztam, pedig lehet, hogy kéne. Kéne, de aztán mégse, ahogy emelkedünk ki a völgybõl, a talaj, vagyis inkább a hó úgy lesz egyre szilárdabb. A Kelemen-széke oldalából váratlan kilátás tûnik fel, a környezõ dombok-hegyek pengeéles körvonalai szinte hasítják a levegõt. A rét sarkán lengedez egy szalag, valaki itt hagyot fellógatva egy bélyegzõt. Ha már itt van, emlékül otthagyom nyomát az útvonalleírás hátulján. Innen már nincs messze a csúcs, ahol próbálom megjavítani elszakadt cipõfûzõmet, több-kevesebb sikerrel. Lecsúszkálunk a Katonasírokhoz, a hó miatt még egyszerûbb is a lejtõ. Aztán emelkedünk fölfelé a tejfölszerû ködbe-felhõbe-fogalmam sincs mibe. Hosszú az emelkedõ, de kényelmes, hiszen kicsi a dõlésszög. Az Õr-kõ-réten lábnyomkavalkád, de az emlékek és az útjelzõ tábla segítenek. Gondoljuk, ha már itt vagyunk, felnézünk az Õr-kõ csúcsára is, de kilátást hiába várunk. Sûrû köd, ha fejest ugranék bele, azt hiszem, megtartana. Valaki ittfelejtett egy bélyegzõt, ha már itt van, ezt is használjuk.

Ezután visszacsúszka a rétre, kis iránytévesztés után rátérünk a kék jelzésre. Még jó, hogy van nyom taposva, ezt a szakaszt hó nélkül sem egyszerû követni - ösvény híján - az ördögszántáson keresztül. Rövidesen odaérünk a Cserepeskõi-barlanghoz, ahol benézve látjuk, hogy valaki ittfelejtett egy nagy adag almát. Ha már így alakult, veszünk belõle, s emlékül itt is pecsételünk egyet papírunkra. Rájövök, hogy meredek jeges lejtõn hóban botokkal mérsékelten jó ötletnek bizonyul csak almát enni, így gyorsan eltüntetem a maradékot, s csak azután indulok tovább. Nemsokára elérjük az Õserdõ bekerített területét, ahogy mászunk körbe a kerítés mentén, egyszer csak elõbukkan a nap, vidámmá és barátságossá varázsolva a tájat. A Toldi-kaputól már csak egy nem túl hosszú de kissé meredek emelkedõ van hátra a Tar-kõig - a látványt nem lehet leírni, csak átélni. Az erdõszélre érve lefejelek egy keresztbe lógó faágat, amit nem láttam a fejemre húzott kapucnitól... Szerencsére egy horzsoláson meg némi szédülésen kívül más bajom nem esik, így a Bükk 900-as csúcsai túramozgalom bélyegzõjének kipróbálása után gyorsan indulok tovább a Keskeny-rét és a Nagy-mezõ felé. A Nagy-mezõ szélén egy szembejövõ túrázó ajánlja, hogy látogassuk meg a nem messze lévõ síházat, ahol van egy nagyon kedves család, akik minden arrajárót fahéjas teával meg zsíros kenyérrel kínálnak.

Nem sokáig maradunk, bár vendégszeretetük megengedné, mert hosszú utat kell még megtennünk. Nem is figyelem, hogy merre megyünk, egy gerincen ballagunk hosszan, lefelé, csak néhány rövid emelkedõ ad enyhülést a merevedni kezdõ izmoknak. Nemsokára elérünk egy mûutat, ezen haladunk egy darabig, bár a burkolatból nem sok látszik a hótól meg a latyaktól. Az erdészháznál a többiek emut látnak, én meg csak egy kutyától rezzenek össze. Utána kicsit leszakadok a csapattól, meg kell állnom enni valami csokit, aztán egy lejtõn meg a sárban-latyakban csúszkálva próbálom behozni a lemaradást. Útitársaim rendesek, a lejtõ alján megvárnak, így kerítésmászás után együtt mehetünk tovább. Egy újabb erdészház után ismét mûút, bár ezt meg vagy 15 cm jeges lötty borítja. De mivel úgyis csuromvizes már a lábam, teljesen mindegy, hogy hová lépek.

Nemsokára elérjük az ódorvári emelkedõ alját. Az utolsó próbatétel, a méregfog, amit ki kell húzni. Lassan megy, de biztosan, nagyhalál-jelenet nélkül. Még egy kis egyensúlyozás a tetején a forráshoz, majd a felérkezés boldog megelégedettsége. Kilátás, csúcscsoki - utóbbi kissé lejjebb a pihenõnél. Már csak le kell száguldani a Völgyfõ-házhoz. Itt ismeretlenek állítanak meg, s kínálnak teájukból meg kekszükbõl kedvesen, ha már arra jártunk. Aztán kezdõdik a Török-út, amelynek vélt vagy valós - mindenesetre emlékeimben élõ - egyhangúságát alaposan átértékeli 90 kilométer gáton sétálás, vagy a Barcika-túr végigjárása... szinte rövid és szinte sajnálom, hogy vége. A nap még pár már-már giccsba hajló képpel ajándékoz meg minket, mielõtt végleg elbúcsúzik, s szerencsére ebben annyira elmerül, hogy kivár addig, amíg el nem érünk a Várkúti Turistaházba, s csak akkor tûnik el a horizont alatt...