Túrabeszámolók


Cuha 25/35/50/ Bakonyalja 25/45 / (Erdőalja 25) / Bakonyerdő

Boszi72Túra éve: 20102010.07.19 13:26:51

Cuha 50












Messze van az a Bakony, a ½ 4-es kelés meg igen nagy kihívás. Az elsõ metrót várva még akkor battyogtak haza az illuminált állapotú fiatalok az éjszakázásból, tele volt a peron a sörösüveget szorongató ifjakkal, kevés tiszta tekintettel találkozik ilyenkor az ember. De 5-re már Jucinál voltam, most csak ketten mentünk futkosni. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, most is az út elején elvétettük az autópályáról a lehajtót, némi idegeskedés, hosszas korrigálás, aztán iszonyatos nevetésbe csapott át a hangulatunk, mire Bakonyszentlászlóra értünk, már csak a szépre emlékeztünk és fülig ért a szánk. Végül is jól akartuk érezni magunkat, és ezt sikerült is kivitelezni.


Bubuéknál gyorsan neveztünk, majd meglepetésként a rajtban ásványvizet is kaptunk, én gyorsan lecsaptam az utolsó szénsavmentes palackra, amit alig tudtam a zsákomba tuszkolni. De akkora kincs volt a várható hõségben, botorság lett volna elutasítani, így viszont kényelmetlenül domborodott a hátizsákom minden irányban. Kényelmes tempóban nekivágtunk az 50 km-nek, lassú kocogást terveztünk csak, tekintve, hogy a kondim mostanság hagy némi kívánnivalót maga után és a kánikula sem sarkallt nagyobb erõfeszítésre minket.


Kifelé haladva a faluból az elsõ érdekesség a helyi turi-butik, ahol egy üres, foghíj-telken a földre lerakott ruhanemûk között keresgélték a nõk az alkalmi vételt.  Elhagyva a falut homokos talajon haladtunk, de ami nagyobb gondot okozott, az a legyek bosszantó zaklatása volt. Ott dongtak tömegesen a fejem körül, pimaszul nekirepültek az arcomnak, fõleg a fákkal fedett területeken gyûlt meg velük a bajunk. A piros jelzés a kerítés mellett vitt, egyszer csak nem láttuk a jelet, hátrafordulva szembesültünk vele, hogy a szántón átvágtak az emberek. Kerülgetve a kukorica szárakat igyekeztünk visszatérni a kijárt útra, Juci kicsit mérges volt, amiért a közvetlen mögöttünk jövõ srác nem szólt utánunk. Mentünk tovább, kezdett kissé erdõs hangulatot venni a táj végre. Gyorsan elértünk az elsõ EP-ig, Pápateszérre, ahol egy helyi biciklis bácsi érdeklõdött a pontõröknél, mi ez a felhajtás. Továbbra is dominált a homokos talaj – nem szeretem – Jucival beszélgetve haladtunk Fenyõfõ irányába. Beérve a faluba rendezettség látványa fogadott minket, velünk szemben a gyönyörûen karban tartott templom, ám elõtte nem hagytuk ki a kék kutat, ahol felfrissítettük magunkat. A falut követõen elértünk a 2. EP-re, a Fenyõfõi mûúthoz, ahonnan Moiwáék már épp indultak tovább. Itt vizet és müzlit is kaptunk, ráadásul befutott kedves ismerõsünk, Don, örültünk a viszontlátásnak. Jucival mi kicsit elidõztünk itt, az árnyas fák között, majd megköszönve az ellátást célba vettük a zöld jelzést. Megint lassan erdõs részen haladtunk, örültem a szép fenyveseknek és az isteni fenyõillatnak. Viszont már csorgott rólunk a víz a hõségtõl. A Bodzás-árok elõtt elbizonytalanodtunk, az itiner szerint inkább egyenesen kellett volna menni az árokban, viszont mindenki a háromszöget választotta balra fel, majd megmondták az érvet is: erre rövidebb az út. Na jó, mentünk a többséggel, fent szép kilátás, önellátó matricázás a Pápalátó-kõnél, fénykép készítés, haladás tovább Alízháza irányába. Szerencsére erdõben vitt az utunk, a fák árnyéka életmentõ volt. Lecsorogtunk a Hódos-érhez, ahol nem láttuk a jelzést, bár az itiner alapján egyértelmû, merre tovább. Elõre szaladtam, majd megláttam egy szinte kivehetetlen jelzést egy fán, így aztán megnyugodva zötyögtünk a dózerúton. Átkeltünk egy gázlón, majd egy jelzetlen szakasz következett, bár az elõttünk haladók jól kitaposták az ösvényt az embermagasságú dzsindzsásban. Ekkora már tele volt a lábam megdagadt karcolásokkal, csípésekkel, a reumatikus fájdalmak a csalánokkal való akaratlan barátkozás miatt minden bizonnyal elkerülnek az idén is. Ez a rövid nadrág átka. A dombot megmászva már a vasútállomásnál feltételezhetõen fellelhetõ ivási lehetõség hajtott minket tovább, de a srác eléggé kifogyott a hideg italokból, mégis lecsaptunk 1-1 palackra, jól esett a hûvös kóla, életmentõ. Kellemes, fákkal övezett szakaszon kocogtunk, már vártuk a Felsõ-Cuha-völgyet számítva némi izgalmas patakátkelésre, kalandozásra. Hirtelen Juci egyik földijébe, Icuba botlottunk, nagy volt a viszontlátás öröme, így egy ideig vele gyalogoltunk. A patakátkelések nem várattak magukra, az elsõ kettõt szárazon abszolváltam, aztán alternatíva híján nemes egyszerûséggel átgázoltam  a vízben – Juci már korábban megmerítette a cipõjét. Ismerõs szakasz volt a Bakonyi Mikulásról, akkortájt is tetszett ez a rész. A Viaduktnál fotózás, majd az erdei iskolánál újabb EP várt ránk, ahol nagyon kedves és humoros pontõr fogadott minket, mindenkivel kezet fogott, elismerve az eddigi teljesítést, ami kivétel nélkül mindannyiunkat meglepett, csokit nyomott a kezünkbe, és elindulva tovább is velünk tartott kicsit és felkészített, mire számíthatunk a továbbiakban. Köszönjük a kedvességét, üdítõ szintfolt volt a túrán. A pirost követve már többnyire kocogva értük el a Kõpince-forrást, ahol rávetettük magunkat a hideg forrásvízre. Milyen egyszerû és természetes dolog a víz, ilyen hõségben mégis rettenetesen megnõ a jelentõsége az ember szemében. Fényképezés újból, egy elegáns kinézetû, cincérszerû, díszes rovart is lekaptam, majd nekikezdtünk Zörög-hegy meghódításának. Itt Icus lemaradt tõlünk, finom kis emelkedõ volt. Itt-ott kerülgettük a kidõlt fákat, felérve újból saját kezûleg matricáztunk. A zöld jelzésen ereszkedtünk Csesznek irányába, szintén bevillantak a Mikulás túra emlékképei, ismerõsek az ösvények, kanyarok, a vár nagyon szépen mutatott a zöld körítésben, zeneszó szállt az irányából.  Kõmósó-völgynél most nem kellett használnunk a láncot, Gethe adta a pecsétet és az útbaigazítást, majd mentünk a zsidó temetõ irányába. Ömlött rólunk a víz, a komfort érzetünk nem volt az igazi, még jó, hogy a vár szép látványt nyújtott minden irányból. Kis keringés Cseszneken, majd kiérve szalagokat követtünk, itt-ott felakasztottuk a földön talált darabokat. Átvágtunk egy kis susnyáson, ahol volt csalán, ott biztos megcsiklandozott engem egy-két szál, én biztos megtaláltam, hol a bokám, hol a könyököm sajgott egy darabig.


De jött a szépséges Alsó-Cuha-völgy kielégítve minden kalandvágyunk. Az utat elmosta a víz, rémisztõ volt nézni, korábban milyen magasságokban hömpölygött az áradat. Másztunk, kerülgettünk kidõlt fákat egyfolytában, út hiányában friss csapásokat követtünk a meder meredek partján. Gázoltunk a vízben megint, hûû, de jól esett a lábamnak a hûs víz, majd elértünk egy mászós részhez, ahol a perem nekem is jó derékig ér, Juci nem tudott kis ember lévén egyedül felkeveredni. Más nincs, bakot tartottam Jucinak, kipróbáltuk, elbírtam, így sikerült felmásznia, már csak nekem kellett felvakarnom magam valahogy. Nem bántuk, hogy kicsit lassabban haladtunk, érdekesebbé tette az útvonalat, hogy alternatív megoldásokat kellett kieszelnünk, mászni, hajolni, egyensúlyozni kényszerültünk. Jucinak már elfogyott a vize, az én tartályom nagyobb volt, egy ideje már én itattam, továbbra is jókedvûen haladtunk az orrunk után, visszaszámolva a métereket az EP-ig, ahol víz is volt. Kedves idõs úr igazolta az ottlétünket, mi meg rávetettük magunkat a vízre, sõt, meglepetésként mogyoró és perec is csillapította az éhségünket. Nagyon nyugalmas, kellemes hely volt az Ördög-rét, aztán csak sikerült indulásra ösztökélnünk magunkat. Kiderült, egy kilivel több van hátra a számítottnál, mindegy. Kocogva szép lassan gond nélkül, fenyõkkel övezett úton leértünk Szentlászlóra, ahol szép emlék-fénykép és kitûzõ volt a jutalmunk, valamint mindenféle feltéttel ellátott puha kenyér és persze szörpök. Kis beszélgetés a gyorsabb ismerõsökkel, fürdés – mennyei érzés volt újra tisztának érezni magunkat – majd lassan haza indultunk.


 Köszönet a szervezõknek, szép útvonalú, kellemes túra volt, az itinert követve nem nagyon lehetett eltévedni sem és szépen bemutatta a Bakony szépségeit.