Nem kedvezett az idõjárás a Balaton átúszásra. Viharos, hideg idõ lett. Volt egy B terv is a hétvégére a Mecsekben rendezett Hegymenet túra.
Nem sok idõm volt gondolkozásra, hogy bevállalom-e a szintkülönbséget – 2774m, 54,7 km-en-, már hajnalodott és indultunk Pécsváradra. Sok fiatal hajnali negyed 4-kor bulikból megy haza. De az én gondolataim már a túrán jártak. Rövidebb távon több szintkülönbség. Naná, nem véletlen Hegymenet. Olvastam korábbi beszámolókat, a Mátrabérchez hasonlítják. Még bennem ilyen gondolatok voltak, amikor arra eszmélek, hogy az útszélén egy lovat szeretnének vezetni kantár, minden nélkül. De a ló szilaj és tüzes, ellöki az emberünket ki nem valószínû, hogy egy „suttogó”. A ló elkezd vágtatni az úton., jó darabig láttuk még. Simán elmehetett volna egy Suzuki reklámnak is, ez a helyzet, ahogy száguld könnyedén, mint egy ló.
Ahogy közeledtünk egyre sötétebb felhõk gyülekeztek, persze mögöttünk már a felkelõ nap kacsintott ki a felhõk mögül. Csalogatott volna vissza bennünket. De milyen egy mindenre elszánt túrázó, nem foglalkozik, hogy milyen idõ van. Örömmel fogadtam, hogy Pécsvárad felett egy teljes ívû szivárvány volt. Mint egy kapu. Ez csak jót jelenthet a meglátásom szerint, no meg esõt a közelben.
Pécsváradon a Mûvelõdés házban kellett jelentkezni, regisztrálni. Még incselkedtem melyik távon induljak.15, 35, 55km-e. De magamban biztos voltam már hogy az 55 km-es távon indulok.
Hûvös volt, szemerkélt az idõ, a többieken hosszú nadrág esõkabát. A megelõzõ túrákból tapasztalva nem öltöztem be. Az elsõ pár kilométer után úgyis levetném. Most is az Inov8 Roclite 315 cipõben és inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban mentem. Jó alkalom ismételtem újabb teszt alá vegyem. Addig, addig készülõdtünk, hogy 07:10 lett,mire elindultunk. Rendes volt a rendezõ srác, mert szólt róla, hogy útvonalváltozás lesz. A korábbi vihar miatt nem engedték, hogy a Hármas-hegyen túrázzunk. Pedig kíváncsi lettem volna milyen pusztítást végzett. A természeti erõk erejének látványa tiszteletet ébreszt bennem iránta.
Kisebb csoportokban haladtunk Pécsvárad utcáin. A templom, a vár mellett elhaladva vettük az emelkedõket. Távolban a hegyek, sötét felhõkbe burkolózva vártak bennünket. Szinte gyorsan felértünk a Zengõre. Eddig még nem próbáltam túra bottal menni, de most az elmúlt túra utáni csípõ fájdalom miatt kipróbáltam. A technikája még nem a legjobban megy, de jónak tûnik. A kilátóba nem lehetett felmenni, mert életveszélyes. Eszembe jut, hogy nem régen a lokátort szerettek volna idetelepíteni.
Szalagozáson jutunk el a következõ pontra, jó kis lejtõ ment után. Hangulatos kerítéssel körülvett arborétumon mentünk keresztül. Mindszenti bíborost egykor itt tartották házi õrizetben. Jó lett volna elidõzni egy kicsit. Megcsodálni a tavi rózsákat. Sétálni a parkban, leülni a már kissé romos szökõkúthoz. Vajon egykor élénk társadalmi élet lehetett itt? Nem. Az épület alapjait több mint 200 éve tették le. Eredetileg püspöki nyaralónak álcázott pálos kolostornak indult. De se pálosok nem költöztek ide, se nyaraló nem lett. Volt Egyházi Szociális Otthon, bentlakásos polgári iskola. Most nem látogatható se az épület se az arborétum. Igaz egy kis állag megóvási munkálatokat igényelne.
Sokáig nem merültek bele gondolataim, mert a pontõrök meglátása visszahozott a valóságba. A pontnál többen összefutottunk. Így kisebb társaságban mentünk tovább. Túra történeteket meséltek. Én csak csendben hallgattam a „nagyokat” kik sokadik túrájukról meséltek.
Így gyorsan odaértünk Diós-kútra. Nem idõztünk mentünk tovább. Hosszabb szalagozott rész következett Takanyó völgyig, majd a Takanyó-hát. Továbbra is szalagozást kellett volna követni, de mi letértünk róla. Nem akartunk visszamenni, így GPS-sel, ill. térkép segítségével domborzati jelek alapján próbáltunk a turistajelzéssel ellátott útra visszatérni. Egy óriás kidõlt fafotózásra ihletett. Miközben fotóztam rátaláltam egy lábszárnak megfelelõ csontra. Egybõl jobbnak láttam indulni, nem szerettem volna én is a sorsra jutni. Úgy látszik tényleg ez Bermuda-háromszög lehetett a túrán, mert a többiek is letértek. De helyes volt az irány és jó útra jutottunk ki.
Megnyugtató volt látni a jelzést. Alig mentünk pár métert és gyönyörû mohás vízesés mellett vezetett el az ösvény. legszívesebben aláálltam volna, de nem volt elég nagy hozzá, legalább is leültem volna nézni. De így is, míg lefotóztam már ismét összefutottunk az ismerõs túrázókkal. Õk nem idõztek, mentek tovább. Mi se sokáig, már tapasztaltam mennyi idõveszteség, ha fotózom. Tudom annyira nem verseny, de mégis ilyen helyzetekben látszik, mennyi idõt vesz el.
Az elmúlt napok forrósága után kellemes túrázós idõ volt. Igyekeztem, ahogy az erõmbõl kitelt a lejtõn kocogni, hogy a fotózás miatt kiesett idõt behozzam. Már korábban hoztunk egy szabályt, hogy a lejtõn kocogunk. Nem is baj, hiszen a hegymenetben nem vagyok egy gyors tempójú.
Néha meg-megmorajlott az erdõ. Még 17 km-rel körül járunk, nem lenne jó egy kiadós esõbe beleszaladni. Így is úgy érzem már többet megtettünk. Lehet a már megtett szintkülönbség az mely ezt az érzést elõhozta. Egyre erõsebben süt a nap szinte már szorult.Ha létezik túrázók Murphy törvénye, akkor az is benne van, hogy tûzõ napsütéskor biztos nyílt terepen kell menni. Most is így volt, de egyre közelebbrõl jöttek az éles becsapódások hangja. Széles szekérúton haladtunk. Nem ismerem a talajtípusokat, de ha ahol kicsit is vizes sárga agyagként tapadt. Ez egy kicsit ad erõsebb lábmunkát, fõleg felfelé menet.
Már az erdõ zúgott. Jobbnak láttuk elõvenni az esõkabátot. Ahogy megálltunk elkezdett nagy szemekben esni, mintha egy vonat közeledne nagy robajjal elkezdett zuhogni, miközben sütött a nap.
No, így már még nehezebb lett a hegymenet. Most komoly, hogy végig csak felfelé kell menni? Ó, hol vagy szép nagy Alföld. Amilyen gyorsan jött esõ, oly gyorsan abba is maradt. Most csak örültem neki, hogy csak a széle kapott el bennünket. Késõbb hallottuk, volt ki nem lett ilyen szerencsés, és jégesõt kapott. Végül is nem szerettünk volna, száraz melegben túrázni. Egy kis frissítés jól jött. Ujjnyi széles repedések voltak az úton.
Ha kissé vizesen is, de odaértünk Máré-vár ponthoz. Persze a verbuválódott csapat már ott volt. Tõlük hallottuk a jégesõt. Gyors frissítés pezsgõtablettával és csokival. Közben azt latolgattuk, milyen messzire lehet a vár. Egy kicsit szõke nõsre sikerült a kérdés, mert ha kinéztünk a fakoronája alól ott volt a vár. Sajna nem vették figyelembe, hogy mi gyalogszerrel közelítettük meg és holmi pénzdarabokkal lehetett volna elfoglalni egy kis idõre. Így nem húztuk az idõt, kihagytuk. Pedig a monda szerint a pincében raboskodik egy elátkozott leány a vár kincsével együtt. Várja, hogy valaki megszabadítsa az átok alól. Megcsókol egy bikát, egy kígyót meg egy varangyos békát. Elátkozott királyfi nincs?
Együtt indult a csapat mit se tudva az elátkozott leányról. De az emelkedõk gyorsan szétválasztott bennünket.Néhol vadregényes lett az erdõ. A patakok mély völgyekben csordogáltak, megapadva a nagy melegtõl. A zárt lombkorona alig enged teret az alj növényzetnek. Egy fából épült kis viskóra lettünk figyelmesek. Nem is annyira viskó kéménnyel, kis terasszal ellátott ici-pici házikó. Már csak az erdei anyóka hiányzik a tornácról.
Nem erõsek a szintemelkedõk, így csak változatossá teszi a haladást, így gyorsan elérjük a Vörösfenyõ-kulcsosházat. Igen, a csapat találkozó lett. Mondták, hogy még most jön a nehezebb része. Az emelkedõk Dobogóra, Szamár-hegyre, Zengõ és persze a szalagozás miatt. Bennem egy kis félelem lett, hogy ha már õk így beszélnek róla, biztos s neheze még hátra van.
Egyszer csak megmutatta magát Tolna megye legmagasabb pontja Dobogó, 593m. Széles út vitt felfelé a sötét szálfa erdõbe. Még hangja is másabb, a szél felerõsödött. a pontõr próbálta a helyet széppé varázsolni, inni invitált bennünket. Hûvös huzatos volt az idõ, jobbnak láttunk gyorsan tovább lépni. Egy kis kör megtétele után ismét visszatértünk Dobogóra. Közben ismét eláztunk, megszáradtunk, megtudtuk milyen a Szamár-hegyre vezetõ út. Ahol rejtett pontõr volt.
Valahol az volt bennem, hogy csak Zengõre eljussak ismét. Csak mentem, mentem. Az emelkedõkön jó volt a túrabot.
Lendület-forrásnál már jól esett a várva várt zsíros kenyér. Igazi romantikus uzsonna. Az erdõ lágy ölén csemegézni, közben sétálgatni.
Egyre szebb arcát mutatta a Mecsek is. Patakok keresztezték egymást, feltûnt pár kisebb vízlépcsõ is. Szinte beleszédültem, olyan mély volt a patak meder. Vajon milyen lehet, mikor a hóolvadás után vagy egy nagy esõ után felduzzadva hömpölyög benne a víz. A hegyoldalt a kidõlt fák rajzossá teszik.
Óbánya település egy kis nyugalom az erdõ mélyén. Táborozók, kirándulók keltik életre. Az egyik ház udvarán gyerekkacaj a másik udvarban harcmûvészeti képzés hangjai törik meg a csendet. A falu kocsmájában van az ellenõrzõpont. Éppen a falu lakói délutáni kártyapartija folyik. Mosolyogva nézik a kissé sáros túrázókat.
Voltak kik frissítõ ponttá varázsolták egy kis sörrel üdítõvel. mi kihagytuk ezt a pihenõt. Irány a Somos-hegy. Egyre jobban lenyûgöz a vadregényes táj. Egy kis fényképezéshez veszek ki pihenõt. Nem tudok ellenállni a csábításnak.Somos-hegyen nem találunk se kódot se pont ellenõrt. Kicsit bizonytalanok voltunk, hogy mi történt. De tudtuk jó helyen járunk, így tovább mentünk. Talán az egyik legmeredekebb szakasz következett. Szinte csúsztam lefelé az avaron. Egész jó volt. Mintha havon csúsznék.
Így nem sokára elértük a Réka kunyhót. Kunyhónak igen szép kis turistaház. Óriás fenyõkkel körülvett pihenõ. Több turistaút találkozik itt. Szalonnasütési lehetõség is van. Pár percre mi is leültünk. Elmerengtem egy kicsit. Kedvencem a fenyõerdõ. Sajna tovább kellett menni. Igen ám, de milyen úton is? Jelzés meg van, de kidõlt fák állják utunkat. Más megoldás nem volt, mint átmászkálni rajta. Szerencsére csak mutatóban volt pár darab.
Lassan közeledik a Zengõ. Ekkor jutott eszembe, hogy állunk idõvel. Még 2 óránk volt, hogy szintidõn belül teljesítsük. Igen, ám de még hátra van a nagy emelkedõ. Bíztam a túra botban, hogy egy kicsit segít leküzdeni a nehézséget. Visszaszámlálás kezdõdött a
méterekben. Közeledett a túra nehéz része. Egy szalaggal jelzett kis ösvény volt a mumus. Próbáltam a tanácsolt hegymenet technikát alkalmazni. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem éreztem olyan erõsnek, mint az Istállós-kõre vezetõ utat. Azért jó volt az utolsó ponton áthaladni.
Zengõtõl már csak lefelé vitt az út. Szinte kínálta magát kocogásra. Így 3,2 km nem tûnt soknak. Meg is lepõdtünk, hogy ismét beértünk a túra alatt megismert csapatot.
De bennünket feltartóztatott egy fa a cél elõtt Teli faeperrel és körtével. Persze mindez egy törzsrõl fakadt.
Vidáman tértünk be a célba. 12 óra 20 perc alatt mentünk végig.
Különleges a Kelet-Mecsek vagy éppen titokzatos? Vadregényes? Bennem kellemes emlékeket hagyott. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ismerje meg egy kicsit jobban Ne csak a Zengõre vezetõ utat, az erdõ mélye varázslatos kincset rejt.
