A Gyermekvasút Nyomában 20
A lekéset fogaskerekû vasút 18 perc ácsorgásra kárhoztat, de végül, csak sikerül feljutnom a Széchenyi-hegyre.
A regisztrálásra várók sora elég hosszú, ennek ellenére aránylag gyorsan végzek, és már indulok is. A verõfényes reggelben, tele izgalommal lépek ki az állomás területérõl.
Lépkedek a rajt felé igyekvõ tömeg között és hallgatom, ahogy a játszótér fái közt egy pergõ csõrû harkály szorgoskodik, és ahogy egy cinege vékony hangja szól vidáman a gallyak közül, amit egy rút varjú, rekedtes károgása tromfol a magasból. A hangulatos reggel idilli, éppen alkalmas egy kellemes márciusi hótúrára.
Ballagok az aszfaltcsíkon és csodálom a töredezett jégpáncélról visszaverõdõ napfény változatos játékát. A Széchenyi emlékmûnél szembejövõ emberek rosszalló tekintetébõl azt olvasom ki, hogy valamit nem jól csinálok, így aztán utánanézek, hogy merre is kellett volna jönnöm. Jövõre minden esetre a megfelelõ útvonalat választom, ugyanis borzasztóan felháborít, ha valaki nem a kijelölt távot teljesíti, mégis ugyanazt az oklevelet és jelvényt kapja a végén, mint aki tisztességesen ment. Mentségemre legyen mondva, hogy itt nem lett a táv lerövidítve, és a hátra levõ szakaszt méter pontossággal, betartva tettem meg.
Az emlékmû kellemes látvány, ahogy a zöld fenyõk körbeveszik a fehér lepellel borított tájban. Pecsételésnél van egy kis lökdösõdés, sokan vagyunk, de gyorsan sorra kerülök, leszaladok a lépcsõn, zsebre vágom a papírt, és már ballagok is következõ ellenõrzõpont felé.
Az utca végén jobbra fordulok, majd az elsõ sarkon balra. Figyelem az elõttem haladókat, a tájat, a tévéadó iszonyatosan magas tornyát és a mellette eltörpülõ régi mûsorszóró épületét. Széles úton haladunk, ropog a lábunk alatt a helyenként jégbe veszõ hó. Igyekszem megjegyezni, merre megyünk, mert itt az éjszakain eltévedtem és csak kerülõvel találtam vissza a helyes útra. Kiérve a zöld háromszögre, balra fordulok és kocogva haladok keresztül egy tisztáson, majd a szerpentines erdei ösvényen kerülgetek embereket, kutyákat, míg végül megérkezek a Kápolnához, a pecsétbõl szinte semmi sem látszik, hát ez most így sikerült, ennyi.
Leérve a völgybe elhagyjuk a jelzett utat, és jobbra elindulunk felfelé, kellemes erdei séta, remekül érzem magam, leveszem a kabátomat, a sapkámat, felgyûröm könyékig a pulcsimat. Szembe, futók ereszkednek lefelé, félrehúzódok, hagy menjenek, jó tempóban haladok, utolérek két ismerõst, csatlakozom hozzájuk.
Mélyen kimosott csapáson ugrálunk egyik oldalról a másikra, balra egy tisztás, a nyolcvanas években még mûanyag sípálya borította a hegyoldalt, gyerekek síeltek rajta, mostanra benõtte a gaz.
Keresztezõdés, jobbra fordulunk és rövid séta után, már látszik a Normafa megálló, nagy a nyüzsgés körülötte, lányok szorgoskodnak, a különbözõ színû lapokat más-más pecsételi.
Indulunk tovább, kis patakocska sötét csíkja mellett, a sínek szorításában betonútra érkezünk. Csodáljuk a villákat, szebbnél-szebb házakat. Csillebérc volt úttörõtábora mellett érjük el a hasonló nevû állomást, srácok nyomnak tintaformát a papírunkra és már távozunk is.
Vaspálya mellett haladunk, vonat érkezik, fényképeznék, elrontom, felfelé baktatunk, tapossuk a havat, jeget. Lefelé idõs emberekbõl álló csoport sétálgat, csodálkozva nézik kivetkõzött csapatunkat. Normafa Síháznál átvágunk a zöld jelzéshez, hó fútta úton bukdácsolunk, és helyenként térdig süppedünk.
Apró tévedés után disznófõ farakásainál begyûjtünk egy újabb plecsnit, visszafordulunk, és már mászunk is a gerinc felé, irigykedõ szemek kíséretében. Apró kápolna mellett ropogtatjuk a havat, távolról egy kutya csaholása és egy rigó hangja villantja a tavasz igéretét.
Átbukva a gerincen már látjuk a Virágvölgy állomást, megkerüljük az épületet, és meleg teával a kezünkben mesélem, hogy tavaly egy kis pálinkát is kaptunk aromás italunkba egy turistatársunktól.
Mûanyagpoharunk a fekete zsákban, mi pedig kicsit a sínek között, majd jobbra kitérve egy szekérúton folytatjuk menetelésünket, miközben egy hölgy kocog el mellettünk rossz irányba, eligazítjuk és követjük Makkosmáriához, ahol egy keresztet mutató pecséttel jutalmaznak minket.
Az erdõben egy szajkó hallatja a hangját, miközben ketten lazán lehajráznak minket. Kellemes sétaúton haladunk, halkan beszélgetve, nincs latyak, sár, hideg, panaszra nem lehet okunk.
Kissé szuszogva érkezünk meg a János-hegy vasútállomáshoz, a magas hóból csak a két sötét sínpár emelkedik ki. Papírunkra kapunk egy kivehetetlen pecsétet, köszönünk és átvágunk a dupla vaspályán, hogy a jéggel takart falépcsõn csúszkálva felérjünk újra a sétányra. A nap idõnként elõbukkan a vékony felhõréteg közül, és barátságos fénypamacsokban világítja meg a hóval és jéggel takart ösvényt.
A téli tájat csodálva március 15-én, arról beszélgetünk, milyen szépen felújították az Erzsébet kilátót, csak az a kár, hogy máris hullik a festék a belsején. A futó járda is jó ötlet, így az erdõ puha talaja után, nem kell a betonon futni a domb tetejéig.
A torony melletti padok egyikén, újabb tinta pacnit nyomnak a lapomra. Felnézek a kilátóra, a csúcsán lobogó zászló, hunyorgok az erõs fénytõl, fordulok és már ballagok is tovább. Átmászunk a hókotrók által készített hóakadályon és elkezdünk ereszkedni a völgy felé. Néhány helyrõl fantasztikus kilátás nyílik a Hármashatár-hegy távoli, havas tájai felé és a Nagy-Hárs-hegy kilátóval díszített csúcsára.
Átszelve a Budakeszi utat a Szépjuhászné állomás területén rálelünk a pontra. Pecsét. Aztán a sínek társaságában haladunk néhány lépést vissza, majd rátérve a sárga jelre megindulunk a Nagy-Hárs-hegy oldalában, a kilátó felé. Szembe egy szánkón, apuka érkezik kisgyermekével. A meredek tetején, letérve a sárga sávról igyekszem a torony felé, társaim intésére, hogy ne „kispistázzak” megnyugtatom õket, hogy erre kell menni, amikor meglátják a fára tûzött papírt, õk is megnyugodnak. Az újabb pecséten, valószínûleg a Kaán Károly kilátó látszana, de csak a torony teteje vehetõ ki rajta.
Nyaktörõ úton szánkázunk a bányáig, innen már könnyebben haladunk, kellemes sétányon, sziklás talajon nõt, alacsony fák társaságában. Nagyon szeretem ezt a részt, olyan mesebeli, kiálló, apró sziklákkal és rengeteg mohával, ami most csak a fák kérgén látható.
Elhagyva a sárga jelzést, rövid séta után, megérkezünk a Kis-Hárs-hegyre, ahol egy kisebb építmény tetejérõl megcsodálhatják a gyönyörû tájat azok, akik plusz szintre vágynak. Az ott lévõ kedves fiataloktól kapok egy ovális kört a papíromra, itt is csak ennyi látszik a pecsétbõl, ez a túra talán megérne egy kicsivel több tintát is – elmélkedek magamban.
Hosszasan ereszkedve érkezünk meg a vasúti átjáróhoz vezetõ lépcsõhöz, amely nem látszik ki a jég alól, és ahol éppen két lány próbál négykézláb felmászni, kevés sikerrel. Szemmel láthatóan lejutni sem egyszerûbb. Mondom is nekik – azt már látom, hogyan lehet feljutni… Nem mondaná meg valaki, hogyan kell ugyanezt lefelé megoldani? – aztán csak túl jutunk rajta, részemrõl a kõkorláton ameddig lehet, azután leugrok a jeges lépcsõre, kapaszkodva a kõfalba, és azt el nem engedve érek a forgó kerékhez, amely megakadályozza, hogy egyenesen a vonat elé fussunk. Társam javasolja állítsuk úgy, hogy amikor odaérkezik pont át tudjon rajta jutni, mivel megállni nem fog tudni, az biztos. Mondjuk neki, megpörgetjük, mert úgy mégiscsak izgalmasabb, de nem tetszik neki, így elvetjük az ötletet.
Hárs-hegy megállónál egy terepjáró áll keresztbefordulva az úton, félig az erdõbe, elzárva a gyalogos utat, a jég csapdájába zárva. Itt csak az lehet a kérdés, hogy vajon mit keresett ez az autó, ilyen mélyen az erdõben.
A kisvasút megállójánál kapok egy újabb tintapacát, miközben a láncra kötött ebnek, szemmel láthatóan nem tetszik a jelenlétünk, értünk mi a szóból és villámgyorsan továbbállunk.
Néhány perccel késõbb találkozunk egy újabb dzsippel, valószínûleg az elakadt társa megsegítésére érkezett ide, finom kipufogó gázokat eregetve a tiszta, erdei levegõbe.
Nem sokkal ezután balra térek, minekutána, újból megkapom a „kispistázás” gyanúsítást, ezért elõszedjük az útleírást és kiderül, hogy igazam van, az erdei tornapálya felé kell menni. Mivel lábnyom alig van, jogos volt a feltételezés, de ez csak azt jelenti, hogy nem sokan olvassák az útvonalleírást, szinte mindenki a hosszabb, de nem helyes irányba ment tovább.
Hamarosan elérjük a vasút pályáját, majd a parkoló után, átvágunk az Adyliget felõl érkezõ aszfaltcsíkon, és megérkezünk a Nagy-rétre. Egyik kedvenc sétányom, az erdõ felöli oldalon található, padokkal tûzdelt, ligetes, a nyári melegben, hûs árnyékot adó, szép gyalogút.
Ismét csak a pecsét széle látható, pedig én nagyon szeretem a jól kivehetõ lenyomatokat. Elérve a mezõ szélét elhaladunk a régi, romos szabadtéri színpad mellett, kiérve az erdõbõl jobbra fordulunk és meredek aszfaltúton kopogtatva botjaink hegyét, megkezdjük a Fazekas-hegy megmászását. Lihegve, szuszogva, kapaszkodunk felfelé, érezve, hogy már a táv vége felé járunk. Begyûjtve az utolsó elõtti pecsétet, olvadozó, már kissé latyakos csapáson baktatunk lefelé.
A Nagy-rét felõl érkezõ sétányon balra vesszük az irányt, rövid lefelé tartó séta után átmegyünk a sínek alatt, jobbra fordulunk és az aluljáró igénybevételével, felmegyünk a múzeumba, ahol megkapjuk az utolsó pecsétet a cél elõtt, valamint egy kedves invitálást, hogy nézzük meg a tárlatot.
A Vasutas Otthonban átvesszük a már elõre kitöltött oklevelet, ami megakadályozza, hogy fáradtan, izzadtan, hosszú, tömött sorokban várakozzunk a többnyire, körülményesen töltögetett papírunkra. A kitûzõ is egy-kettõre a kezemben van, mégpedig a teljesítés számának megfelelõ, örülök, hogy nem nekem kell megmondanom, hogy milyet szeretnék, hanem a megfelelõ fakkból, a megfelelõ kitûzõ vándorol a zsebembe.
A kajajegyünkkel beszerzett ízletes ételt, hamar befaljuk, felhörpintjük a teát. Elhatározzuk, hogy ezt a túrát a nyári éjszakában is megismételjük (augusztus 19-én), azután elbúcsúzok útitársaimtól, és elindulok hazafelé.
|
