Túrabeszámolók

EGER CSILLAGA 50 2010.09.18

„Summáját írom Eger Csillagának,

”Teljesítésének, viadaljának,

„Szégyenvallását lustálkodóknak,

„Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

„Ott a sok esõ, csak úgy ömlött vala…”

… 2010. nyarán megnyíltak az ég csatornái, és a Teremtõ hatalmas dézsákból öntötte ránk az áldást. Ennek köszönhetõen az  utóbbi idõben túrabeszámolók helyett gyakran inkább Vízözön (vagy Özönvíz?) legendákat lehetett olvasni. Szerte-szét mindenfelé új vizek keletkeztek, a turistautakon „süldõ” patakocskák és óriási tavak ütötték fel a fejüket, és csak esett, csak esett…

Ilyen várakozással néztünk elébe az idei Eger Csillaga 50 teljesítménytúrának is, de szerencsére nem így alakult…

Az idei Egri Bükk 50 teljesítése óta nem jártam szervezett teljesítménytúrán. Volt benne egy pár hónap építkezés is, meg hát maguk alá temettek egyéb ügyek… Közben meg kellett tapasztalnom, hogy még „mi” teljesítménytúrázók is megbetegszünk. De amikor a nyilvánvaló diagnózis ellenére a fõorvos úgy zavart el a kórházból, hogy tulajdonképpen mit is keres itt egy ilyen makkegészséges ember megnyugodtam, mivel rájöttem arra, hogy nem az egyes szervek gyengélkedése számít, hanem a szervezet egészének az összhangja, egyensúlya, amely képes kompenzálni a kilengéseket. És ebbõl a szempontból, mármint amit a szervezet összhangjának megteremtésén értek, beleértve a lelki egyensúlyt is, „mi” teljesítménytúrázók abszolút nyerésre állunk.

Az életünk is rendezett, annak kell lennie, hiszen, másképpen hogyan is tudna az ember nyugodtan futkározni az erdõben ha zavaros ügyei lennének. Azt a másik életünket, az igazit (vajon melyik az igazi?) jó karban kell tartani, hogy „jogosultak” lehessünk erre is, mint a matróz aki óceánokat szel át, hogy megérkezzen egyik családjától a másikig.

Persze a kényszerszünetben sem ültem folyamatosan otthon a TV távirányítóját nyomogatva. Excel táblázatba rovogattam a 10km feletti magányos teljesítéseimet, ami az Eger Csillaga 50-ig az idén már 1170km-t tesz ki, 7.5km/h átlagsebességgel, beleértve a fényképezésre szánt tetemes idõket is.

Nos, rabul ejtett az élet, és hogy Hoffival éljek, most „jöttem beszélõre”…

7:40-kor indulok a városközpontban lévõ „koleszból” 50km-es szombati „egészségügyi sétámra”. A kapuban az egyik fõszervezõ búcsúztat, egy kis beszélgetéssel adja meg nekem a kezdõ lökést. A hosszútávosok zöme már elrajtolt, de remélhetõleg a gyalogos mezõnyt hamarosan beérem. Itt-ott már kocogóra fogom, és a Rác-hegyre a hatalmas szõlõtáblák között még lazán kifutok, egy pár túrázót máris elmellõzve. Egyre erõsebb esõ permetezik, de nem kellemetlen, nincs rossz hangulatom, örülök, hogy eljöttem. Gondolom, bizony sokan meggondolták magukat a kedvezõtlennek ígérkezõ idõjárás miatt, fõleg a rövidtávosok közül. Pedig igazából „ez nem egy komoly esõ”, akár esõkabát nélkül is állható lenne, az ember hihetetlen gyorsan szárad futás közben. Jobbra az Eger-patak völgyében lassan leszakadozik a hosszan elnyúló Északi Lakótelep tömbje, ahol még gyermekkoromban kukoricaföldek és gyümölcsösök „tenyésztek”, ide jártunk valaha barátaimmal bringázni. Végül a távolban hatalmas piros betûkkel rikító TESCO-t és a narancssárga OBI-t („van kenobi, és most fél áron kapható”) is magam mögé gyûröm. Éppen ezen a hatalmas területen állt 1552-ben a egri várat bekerítõ török sereg Khadim Ali vezette északi tábora. A másik oldalon nyugat felé is lehet látni még máig is a török földsáncokat, amelyek egy felmentõ sereg ellen védték volna a törököket. A város nyaka vagy „tora”, átnyúlik egészen Felnémetig. Ez a török korban is létezõ falu ma Eger része, és ha a város a potroh, ennek a rovarszerû képzõdménynek a ma már igencsak megdagadt feje egyértelmûen a volt falu.

De mire Eger múltja és jelene lassan a ködbe veszik, kezdem sorra beérni korábban indult túratársaimat, aminek igencsak megörülök, mert remélem, hogy „ a nagy családból” kevésszámú ismerõseim közül ma is „ráakadok” néhányra. Így is történt. Nagy öröm látni az ismert és ismerõs arcokat. Közben mialatt élénk beszélgetés mellett az erdei földúton kialakult „Nagy Tavak” vidékét kerülgetjük a „turistamarasztaló sárban”, valahol a „Michigen-tó” táján kissé elérzékenyülök. Jól esik újra itthon lenni. Itt „menetel” a „tóparton” az a túratársam is, aki úgy szereti az erdei virágokat fényképezgetni. Aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet, és most, itt ez a közmondás nemes értelemben új jelentést és értelmet nyer.

Majd elérkezik a nap csemegéje. Az erdõ közepén találkozom egy önálló gondolkodásra képes kék robottal és egy kedves kis kék növénykével. Ebbõl már könnyen kitalálható, hogy Kékdroidról és állandó társáról Repkényrõl beszélek (névsorrendben). 2007 óta, amikor a teljesítménytúrázást elkezdtem látom rendszeresen a „szorgalmas” Kékdroid beszámolóit felbukkanni, és bár Kékdroid jóvoltából a „hálón” már korábban kapcsolatba kerültünk,  személyesen csak a 2010-es Mátrabérc túra elõtt futottunk össze elõször, egy pár percre. Most mód nyílt arra, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

A szarvaskõi várig terjedõ szakaszt így hármasban tesszük meg. Közben leomlik róluk a lepel, és örömmel tapasztalom, hogy azok az emberek, akikre idáig csak mint a teljesítménytúrázás szimbólumaira gondoltam, a rendíthetetlen, örök páros, akik hóban, fagyban, szélben, szakadó esõben, cikázó villámok között, tengelyt akasztó sárban ott menetelnek kitartóan az ország összes létezõ erdejében, kedves, okos, mûvelt, aranyos hús-vér emberek.

A sok közös téma közül összemelegedésként,  a túrázók örök slágerét a „vaddisznós” sztorikat tupírozzuk fel a legnagyobb szenvedéllyel. Még azt is bevallom, hogy a kelleténél több vaddisznó kalandom miatt, szürkületkor a terhelt szakaszokon  pl. a Marseilles-t énekelve szoktam magányosan rohanni az erdõben (vadászok ellen is hatékony fegyver), amikor egyszer csak tõlünk 10-20 méterre vaddisznó anyuka kocog át az úton, a legnagyobb lelki nyugalommal, mintha a zebrán kelne át, mögötte libasorban 4-5 a nyáron felcseperedett süldõ utódjával. Ekkor azt javaslom váltsunk témát. Pedig a 2 évvel ezelõtti nyáron a Bükkben átnyaralt medvérõl, a szakemberek által elismerten létezõ bükki farkasokról, a hiúzokról még nem is esett szó. Mi lenne, ha egy medve jönne velem szemben valamelyik bükki turistaúton? Biztosan azt hinném, hogy ez valami vicc. De hát tapasztalati tény, hogy nem szoktak medvék és farkasok szemben jönni velünk az úton, és ez több mint megnyugtató. Magyarország gyér erdõsültsége nem is kedvez az ilyesminek. Kékdroid lemarad a „csatlakozásról”, mert éppen az útjelzõ táblát fényképezi, úgyhogy ez a mi elsõ közös élményünk Repkénnyel. Fényképezõt szándékosan nem hoztam magammal, mára már az idõjárás miatt is inkább „futós”, mint „fotós” napot terveztem.

Kiérünk az erdõbõl, és következik egy általam nem túlzottan kedvelt „susnyás” szakasz, amibe egy párszor már belekeveredtem. Pedzegetem, hogy kerüljük ki ezt az elkerülõ úton, de társaim habozás nélkül, rendíthetetlenül nekivágnak, én megadóan kullogok mögöttük. A sok kinyír-kanyarban Repkény valahol lemarad. Szólok Kékdroidnak, hogy Repkény lemaradt, még a végén eltéved. Erre, mintha a világ legnagyobb baromságát mondtam volna (mert lehet, hogy azt is mondtam), Kékdroid méltatlankodva válaszolja: ugyan már Repkény nem téved el, dehogy téved. És akkor hirtelen megértek valamit abból, hogy a legenda mégiscsak igaz, Kékdroid és Repkény mégsem csak olyan köznapi hús-vér emberek. Kisebb kétségekkel ugyan de Kékdroid után eredek, míg a folyócskává vált meredek, szûk ösvényen hátast dobva gyakorolom a földi gravitáció áldásait, ami egy kicsivel lentebb bizonyíthatóan ugyanolyan jól mûködik, mert Kékdroid hasonlóképpen jut le a „folyómederben”. Ekkor már nevetnem kell, mert borzasztó muris, hogy egymás után potyogunk le, mint az érett gyümölcsök. De aztán leérünk, ahol Kékdroid utolsó megpróbáltatásként éppen csak elkerüli a karóba húzást, egy tényleg veszélyesen kiálló hegyes facsonkot, amit közös erõvel végleg hatástalanítunk, hogy javítsunk a túra túlélési arányán. Közben Repkény is leér, akiért annyira aggódtam, s úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elõ, míg én frissen dagonyázott vaddisznó, vagy még inkább rinocérosz látványát nyújthatom. Nem baj, hasznos az élõsködõk ellen, hogy a csupasz lábszáramra lassan vastag rétegben rászárad a sár.

Megérkezünk a szarvaskõi ellenõrzõponthoz, a parkolóba, ez számtalan egyénileg teljesített futásom kiindulópontja, szívemhez közel álló hely. Szõlõvel a kézben indulunk tovább a vár felé. Éppen lemaradunk az átjáróban áthaladó piros vonatról, de Kékdroid egy új oldalát bemutatva simán lehajrázza a vonatot, majd a szarvaskõi állomáson bevárja, hogy lefényképezhesse. Míg várunk rá felidézem azt a nyár eleji napot, amikor itt, éppen ahol most állok az árokparton találkoztam elõször az Orlay-murokkal ((Orlaya grandiflora), egy olyan különlegesen szép, fehér színû, ernyõs virágzatú növénnyel, amelynek a virágzatát nem sugárszimmetrikus virágok alkotják, de végül közös erõvel kialakítják azt, a mi nagy örömünkre. Felsétálva a várba, egészen a  vár felé magasodó sziklákig és tovább, számtalan különleges növénnyel találkoztam akkor, olyan ez a hely mintha botanikus kertben járnánk. Rövid idõ múlva visszatér Kékdroid a vasútállomásról, ahová a vasúti pályát követve szaladt el.  Enstein Speciális relativitás elmélete szerint a vasúti pályán egyenes vonalban egyenletesen haladó személynek lassabban telik az idõ, és ilyen sebességnél, mint Kékdroidé ez már számottevõ lehet, így egy pár trilliomod másodperccel megfiatalodva(vagy mi lettünk öregebbek ennyivel), boldogan tér vissza a sikeres „fotóhantingolásból”(bocs). Aztán felkapaszkodunk a várba. Útközben „erõs emberek versenyébe” botlunk, ahol a fatönk cipelés versenyszám zajlik éppen. Fel is ajánlom a segítségünket, hogy 1-2db „mázsás” fatönköt segítünk felvinni a várba, úgyis arra tartunk, ne menjünk már üres kézzel, de pechünkre lefelé kell vinni azokat, így ettõl a kikapcsolódástól sajnos ma elestünk. A várnál aztán „érzékeny búcsút” veszünk egymástól, mivel társaim várnézõbe indulnak, én pedig gyújtást adok a futócipõmnek. Végre kipihenhetik a velem eltöltött idõszak minden fáradalmát, kis csapatunk mára végleg szétválik.

Továbbfutnék, de rögtön defektet kapok. Háromszor kell lefejteni a lábamról a sáros futócipõmet,és a nem kevésbé sáros zoknimat, mire megszabadulok a tüskétõl. A Gilitkáig rendesen felszaladok, nem érzem a szintkülönbséget, jól futható a terep. Egyetlen akadályt csupán az utat napelemes kerti lámpaként szegélyezõ õzlábgombák, és más gombák látványa jelent, amiket jobb híján  a mobiltelefonommal kezdek megörökíteni. Mindenfélét látok. Van például olyan ami egy kifényesített fehér fiókgombhoz hasonlít, van olyan ami egy ökölbeszorított behajlított ujjú kézre emlékeztet, a kéz belseje kék, és mintha egy gyöngysor, vagy porcelán fogsor szegélyezné, olyan fogprotézisszerû , vannak olyanok amelyek egy  egész fatuskót teljesen betakarnak, és a számtalan különféle kalapos gomba, mindenütt amerre a szem ellát. Késõbb a Várkút utáni szakaszon, amikor már az izmaimnak egy kis nyújtásra is szükségük lesz, egy párszor leguggolok, és guggolás közben egy olyan „mikrovilág”, tárul elém újabb gombafajokkal, amit felülrõl egyszerûen nem lehet érzékelni. ( A gombák meghatározása jelenleg is folyik. Vannak már tippjeim, de egyelõre nem mernék galócát enni egyikre sem, azért nem írtam fajneveket.)

Ezután az Urunk „nagyijának” tiszteletére 1750-ben épült Szent Anna (Gilitka) kápolnához érek, ami a völgyrõl, a völgy pedig egy Kilit nevû püspökrõl kapta a nevét (becézett alak)- olvasom, utoljára július utolsó vasárnapján lehetett itt nagy nyüzsi. A padon megpihenek, és „némi oxigénnel vegyített szénhidrogént” veszek magamhoz kifli alakjában. Nem volt nagy az emelkedõ, de azért mégis megéreztem a felfelé futásokat. A héten már kétszer elfutottam magam, az egyik 25km-re sikerült, lehet hogy harmadszor már nem megy ilyen rózsásan. A kék-zöld kör(színvakok elõnyben) egy kicsit bevadul, majd hamar megszelídül. Fent a szintúton, éppen amikor egy irtózatos ütemben gyalogló idõsebb túratársat elõzök meg, ha nem is egy medve, hanem a fõszervezõ bukkan fel velünk szemben hirtelen az sövényen, aki olyan „mozi a moziban” kirándulásra indult a túraútvonalon, közben mindenkit kedvesen meginvitál egy „nagyfröccsre” a frissítõpontján. Fentebb a Homonna-tisztáson találkozom egy ismerõs túratársammal akivel a dózer-úton lévõ „itatóig” együtt haladunk, ahol csapra ütünk egy ásványvizes palackot. Ha a túraútvonalat, ami hozzávetõlegesen kör alakú, egy óra számlapjának fogjuk fel, nagyjából itt van dél, és az óramutató járásával megegyezõ irányban haladunk, míg az elõzõ években éppen az óramutató járásával ellenkezõ irányba haladtunk. A rendezõség megfordítva az irányt (némileg módosított útvonalon) gondoskodott róla, hogy be ne csavarodjunk végleg. Eddig két évet haladtam az elõzõ irányban, jövõre teljesen kicsavarodok, ha addig végleg be nem csavarodok (sanszos). A frissítõponton a nap végleg kisüt, és teljes pompájában megmutatja magát a kora õsz, azt az arcát, amit nagyon lehet szeretni benne. Nem rég hallottam, hogy a napnak van zenéje. A különbözõ nap által kibocsátott hullámok frekvenciáját hangszerekre alakítják át, és elõadják. Én most átalakítás nélkül is hallom a nap zenéjét. Lelkemet átmossa ez az égi fényorgonán elõadott különös „csillagszimfónia”. Megnyugszom. Elönt a béke, és a csend. Míg én révedezem a társam továbbindul. Fõszervezõ egy sportrendezvényen, úgy gondolom az Egri Testedzõ Klub által a hétvégén szervezett Barokk Futóparádéról lehet szó, csak közben beugrott egy gyors ötvenesre. Utána kocogok, egy darabig még beszélgetünk, majd gravitációs üzemmódban lezuhanok a hegyrõl a piros jelzésen. Egy helyütt valahol piros sáv helyett piros keresztet festett a jelzésfestõ. Errõl az a szakállas vicc jut eszembe, amikor a kalauz száll rossz vonatra. Az utolsó 50-es túratársat ezen a szakaszon elõzöm meg. Aztán végleg magamra maradok. De nem gond, mert ezen szocializálódtam. Egyedül szaladni az erdõben, ez nálam létállapot. Leérek a mûútra, ahol az úton futok. Nem tudom miért, de ezen a szakaszon akaratlanul is mindig Cseh Tamás: Petõfi halála címû dala tolul fel bennem, így ezt kezdem magamban hangtalanul énekelgetni. „Fehér zubbonyban,sötét nadrágban az úton futok, hátam mögött, vive la republique - két ló dobog. A hátam mögött vashegyek futó célra hajlanak, dzsidája végét kengyelbe akasztja a két lovas. Most...szembefordulni... Vive la...szembefordulni... „(Bereményi Géza)  Fájdalmas, de szép dal.

Letérek végre az útról,  a dal elhagy, majd egy meseszerû, mocsaras völgyben gigászi acsalapuk sorfala között haladok el, és a megduzzadt patakhoz érek. „Szegedi József átugrotta…” Jövõre a távolugrást is be kell gyakorolnom, mert ez most nem ment. Semmi vész, a cipõm teljesen vízhatlan,  a probléma csak az, hogy egy irányba, a víz szinte akadálytalanul jut be, de távozni már képtelen. A Varróházig udvariasan megelõz egy futó, stílusából ítélve valami „nagy ember” lehet(van tippem). Ezt a 4km-es szakaszt szeretem, de voltam már itt nagyobb „flow”-ban is, azért valahogy lekocogok. A lábam már savas egy kissé. A Varróháznál pont ott ahol tavaly, megdöntöm a hátamat úgy 2 percre, majd szombat délutánra összeverõdött baráti társaságok között evickélek elõre, még egy lovas kocsin vidáman sétakocsikázó társaságot is látok. Ekkor már irigykedek egy kicsit. Nem lenne jobb fent ülni, vagy pl. kocsiból pórázon kutyát sétáltatni, mint ahogy Kékdroidék hitetlenkedve látták a Meteoron. (Most jut eszembe, hogy nincs is kutyám.) A tó partján aztán megpihenek egy fagyökéren, egy óriási hagymás-zsíroskenyérrel a kezemben. A pontõrök mutatják, hogy üljek inkább a székre, de mondom, hogy nekünk teljesítménytúrázóknak nem való a szék, nekünk a gyökér dukál. A tó mellett felfedezek egy ásványmúzeumot, ahol szégyen még nem jártam, rövidesen családi programként pótolom.

Nekivágok az utolsó nagy hegynek, és felliftezem magamat a Kövesdi-kilátóig, ahol „kilátok”. A idõjárás stabilizálta magát, jó idõ van. Várkúton igazi vendégmarasztaló fogadtatásban részesülök, hangulatos társaság gyûlt itt össze, elbeszélgetünk. Aztán eszembe jut a küldetés, és tovább indulok. Az utolsó szakaszon 2 kimerült rövidtávos hölgy biztat, amikor elrobogok mellettük, és elkezdek felfelé futni. „Hátam mögött, hátam mögött, 2 nõ dohog…””, hallom még, hogy rám irigykedve azon tanakodnak, vajon felvenném-e valamelyiküket a hátamra, és elbírnám-e, végül az igenben egyeznek meg, olyan energikusnak látszom. Pedig ha tudnák…

Az Egedre felfelé menet a utat itt ott borító zúzalék között, néhány sárga macskaköveket pillantok meg. Ilyen macskakövek fedték valamikor a Kossuth utcát Egerben, emlékszem rá a gyermekkoromból. Mikor kerülhettek ide, nem tudom. Már tolul is a nóta, gondolom a fiatalabbaknak nem sokat mond:

„Járom az utam, a macskaöves úton… Sok régi barát köszön énreám…Mert én itt születtem, ez a hazám.” Ez már tuti „hipoxia”. Szerencsére közben felérek, ez megment, a dal kigurul a fejembõl. Mai utolsó produkcióm a célig a pontõröknek beleéléssel elõadott sportszelet reklám, majd 45 percet adok  magamnak, hogy a kollégiumba érjek, ez jelentené a 8 órán belüli teljesítést. A Egedrõl rendesen levágtatok, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan is le lehet érni ezen a nyaktörõ köves ösvényen. Azért közben egy-két mosolygós pillantást küldök a virágoskertemben mindenütt kéklõ csillagõszirózsáimnak, és magamba iszom egy mézesen illatozó aranygerebcsin finom illatát.

Az utolsó erõpróba a Kis-Eged, hatalmas gyõzelem, hogy egy sarat kerülgetõ „lakkcipõs civilt” is sikerül megelõznöm felfelé, majd az úton találom magam, ahol újra a Petõfi dal „az úton futok” következik, amíg a járdára nem érek. Leszámítva a kerítésszaggató „vérebeket” gyorsan és eseménytelenül átszaladok az elõször reménytelenül hosszúnak tûnõ Vécseyvölgy utcán, majd a Várállomás mellett átkelve bezuhanok a városba, elhaladok az egri Minaret mellett, ami mintegy történelmi mementó, jelzõpóznaként mutatja az iszlám elterjedésének északi határvidékét. Büszkeséggel tölt el, hogy e terjeszkedés megrendítésében nagy szerepe volt az 1552-es hõs egri várvédõknek is. Mivel a török nem sokkal Eger ostroma elõtt csalta csapdába, és morzsolta fel az egyetlen bevethetõ, nagyobb létszámú(18 ezres) császári haderõt, 1552-ben Eger minden túlzás nélkül tényleg Európa védõbástyája volt. Ha akkor az egri várvédõk nem állnak ellen, az iszlám bekebelezhette volna az egész felvidéket, és talán a Magyar Királyság is összeomlik. Simán feladhatták volna a várat, mert a török olyan feltételeket kínált , ami a cselvetést kizárta. Mégsem tették, inkább dacoltak a világ legnagyobb birodalmának fõ erejével és császárával. Mivel hittek a gyõzelemben, ezért gyõzni is tudtak. Ez már igazi honvédõ háború volt, amikor a nagyszerû parancsnokok irányítása alatt Úr, jobbágy és katona vállvetve küzdöttek a falakon a közös balvégzet ellen. Ha felnézek a várfalakra, én most is ott látom Õket, mintha még ma is értünk harcolnának a nagy elõdök, az Egri Csillagok. Az idõ relativitásából következik, hogy azalatt a pár másodperc alatt míg a Minaret közelében elhaladok, sikerül a fentieket felidéznem.

Végül nem éppen szalonképes állapotban, nem kis feltûnést keltve átvágom magam a korzózó  egri „díszpolgárok” között. Ismerõseim, ha voltak közöttük, biztos nem ismertek föl, mert az anyám sem ismerne rám, olyan sáros vagyok.

Saját számításaim szerint 7:58 alatt teljesítettem a távot.

Köszönöm ezt a szép napot a rendezõknek, a pontõröknek és a túratársaimnak. Jó volt egy idõre itthon lenni megint, és nem „csak a testem” volt itt, hanem a lelkem is. Nagyon köszönöm!

„Summáját írtam Eger Csillagának,

Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

(E sorokat az Úr 2010. évének Szent Mihály havában, a 19. napon vetettem winchesterre….)

Pax vobiscum! Salem alejkum!

Béke veletek!

-marton4-

Szegedi József

Pétervására