Less Nándor 2010, 60TF
Jó érzés, egy ilyen túrán elindulni. Örömömet fokozza, hogy lányaimmal együtt láthatom a bogácsi tó fölött magasodó párát, majd a napfelkelte szebbnél szebb színei mellett a hegyek fölött lebegõ felhõ-foszlányokat. Sejtelmes és valóságos élmény. Megilletõdés és felhangoltság kerít hatalmába. Így érkezünk meg Cserépfaluba, az indulás helyszínére.
A nagy-templom közelében letáborozunk, majd átsétálunk az iskolába. Jólesõn nyugtázzuk, hogy bár csípõs a levegõ, ám süt illetve sütni fog a nap. Egyenlõre még alacsonyan jár, de jó idõnk lesz. Közben sietõs léptekkel, turisták mellõznek mindenfelé. Kedves látvány. Mindenik arcából sugárzik valami, valami megnyugtató és örömteli. A sürgölõdés emberrõl emberre ragad, szeretetni való dolog ezt látni.
Sokan vagyunk, tülekedés nélkül. Részben a rendezõknek köszönhetõen, részben annak, hogy mindenki amint lehet, azonnal útra kél. Én és MM lányom az elõnevezettek asztalát keressük fel, (MM 35Km-t futni akarja, én 60TF-en indulok), O. és I. lányom most egy kutyasétáltatós kirándulást választanak, 16 Km-en indulnak. A nevezés gyors, flottul megy, az ismerõsökkel rövid a beszélgetés, majd beöltözés. Egyetlen szempontból hiányérzetem támad. Az iskolában 6 mosdó is található, ezekbõl 4 zárva van. Értem én, hogy egész nap ott az erdõ, de azért a mosdó elõtti sorbaállások nem szívderítõk.
Lányaim úgy döntenek, hogy MM a futók tömegrajtja elõtt indul 5 perccel, míg I. és O. utána 5 perccel. Egy picit csúszik a rajt, de nem vészes. Megkapjuk a tájékoztatást, a buzdítást, és a szomorú hírt, hogy a szervezõk tavalyi kulcs-embere eltávozott az élõk sorából. A közúti forgalmat le kell állítani, nehogy nagyobb baj essék, de a helyi autósok ezt nehezen viselik. Sütõ Laci végül kimondja a bûvös szót, hogy rajt. Optimistán és bizakodva nekiindulunk.
Úgy látom, az élmezõny is óvatoskodik. Az én taktikám egyszerû. A Mangó tetõig bemelegítõs tempót választok, és csak ezután fogom a lábaimat szaporábban kapkodni. A falut elhagyó aszfaltos részen libasorba rendezõdünk, az elsõ erdei emelkedõ szakaszon meg még annál is jobban. Megismerkedünk a talaj minõségével, ami már itt is ragad. Tudjuk tehát, mire lehet majd számítani.
A levegõ a lehetõ legjobb ízû és hõmérsékletû. Megfázás esetén mindig ilyet kellene inhalálni. A taktika részeként az elsõ két emelkedõ felsõ traktusában belegyalogolok. Egyrészt a libasor lassít, másrészt be kell melegedni, harmadrészt, ez nem okoz jelentõs idõveszteséget. Csak a hosszú emelkedõkön nem szabad pihengetni. Azokat rendesen meg kell futni.
Kellemes meglepetések érnek. Az elsõ emelkedõ tetején, majd utána, a szölõ-ültetvény és az erdõ jelleghatárán a talaj nem is olyan rossz, mint amilyet vártam. A harmatos aljnövényzet rendesen leszedi cipõmrõl a sarat. A rendezõk szépen szalagoztak, a Cserépváraljára ereszkedõ ösvényt metszõollóval megtisztították. Nekünk ezt nem kellett volna, de mégis jobb így, mert kevesebb a visszacsapódó ág. Szegény túrázóknak kellemetlenséget okozunk, mert udvariasságból és kedvességbõl félreállnak, elengednek minket. A türelmüket késõbb módomban áll viszont gyakorolni.
Cserépváralján alig található néhány tucat ház. Mégis jókora kirakodó-vásár közepén találom magamat. Az árusok, talán csak nem miránk számítanak? A kis templom felett a második emelkedõ már meredekebb. Ezen ismét nézelõdés és séta. Megtörtént a bemelegítés, fenn vagyok a Mangó tetõn. Balra egy fatornyos kápolna, szemközt 6-szög alapú ásott kút, még inkább balra farkasvermek, és vármaradványok találhatók. Érdemes lenne kicsit elidõzni, de most a futásnak van itt az ideje.
Lihegõsre veszem a tempót, de nem feledkezem meg a tájról. Érdemes minél több látványt befogadni, elraktározni. Az 1-es ellenõrzõ pont közelében szép kaptárkövek emelkednek, ezekrõl tengernyi történet villan be, de most nekem leginkább az jön be, hogy milyen jó ez a dugókás rendszer. Az e.p.-t általa sokkal gyorsabban hagyhatjuk el. Meredeken mászás vissza, ami kisebb tornával is felér. Jól futható szakaszok következnek. Itt igazi örömfutásban lehetne részem. Elengedem magam, de nem sokáig, mert egy keresztbe faágon összeakadok, és egy gurulós bukfencet bemutatok. Nem lehet csak úgy lazán futogatni, figyelni is kell néha.
A mezõny szellõs körülöttem. Kerülgetem a sarat, de addig és addig, amíg a felsõ szoros alján beletapicskolok a legmélyebb dagonyába. Cipõm lejõ, a sárba beleragad. Elvesztettem egy illúziót, derülök rajta. Most már tudom, hogy nem lehet megúszni beázás nélkül. Nem törõdöm vele, inkább a kõ-sípok látványában gyönyörködöm. A kövek miatt magasan kell kapkodni a lábakat, nem volna jó itt eltanyázni, de nem hagyom ki a lehetõséget, a ritka látványt nem szabad elszalasztani. Egyik emelkedõ közepén elõ a kulacsot, kicsi séta, és kortyolgatok. A folyadékpótlásra idejében figyelni kell. Nem mindig az e.p-ken a leghatékonyabb inni. A legszerencsésebb az, ha ott csak feltöltünk, és menetközben idõ- és terhelés arányában fogyasztunk.
Kezdek aggódni. MM lányomat már rég el kellett volna hagynom, és eddig nem láttam. Talán annyira beszûkült a tudatom, hogy elmentem mellette, és nem vettem észre? A szorosban a futás jól esik, de azért a tér annyira szûk, hogy lelkileg terhelõ. Mintha csapdában lennék, nem szeretnék egész nap ezen az egy helyen kalamolni. A kitáruló Dobi-rét látványa meghozza a felszabadulás érzését. Jó lucskos itt a fû, a cipõket remekül tisztítja, úgyhogy örülök neki. A nap is szépen süt, minden vidám és jó. Itt már szóba elegyedünk, futók és túrázók egymással.
A frissítõnél vételezek egy kis utánpótlást, és meglátom MM lányom. Nagyon megörülök neki, alig indult elõttem pár perccel, és csak itt érem utol. Remek tempót megy. Gyerünk tovább a szalag mentén. Fizikailag itt minden jól esik, és a látvány sem utolsó.
Szeretem ezeket a lankás emelkedõket. Hosszúak, de nem fárasztóak. Felérek a tetõre, és lám, a rendezõk megint kitettek magukért. Korrektül, nem a csalitoson vezették át az útvonalat, hanem elkerülték. Megvolt rá az okuk. A csalitos ilyenkor igen mélyen vendég marasztaló.
Kiemelkedõen szép ez a kis tisztásos-ligetes. Elsõ ránézésre csupa elhanyagoltság, de nem így van. Magára hagyott természetesség, és benne fel-felbukkan egy-egy megdöbbentõen szép öreg fa. Kedvem volna a futást félbehagyni, és ezeket alaposan körbejárni, közelebbrõl megszemlélni, megölelni. A kerülõ szalagozáson kicsit bizonytalankodom, vétek vagy 100 métert, de azért hamarosan megtalálom a folytatást. Ezután kellemes erdei szakaszok, vízmosások, és terepbringásoknak való hullámzás következik.
Nagyon szeretem ezt a részt. Liba-legelõ, gémeskút, csahos-kutyák, szürkemarhák, napsütés, messzirõl belátható lankás dombok, kisebb hullámvasútozás, … mi kell még? Többek között emiatt is választottam a 60-as távot. Az az igazság, hogy legszívesebben a 35-ön indultam volna, mert leginkább ahhoz van meg a fizikai felkészültségem. Nagyon szerettem volna indulni a 48-on is, mert nagyon érdekel a Répáshutát elkerülõ sárga. Végül a 60-ast választottam, mert nincs szívem kihagyni a Három-kõi részt. Sajnos nem indulhatok mindhárom távon, pedig e három útvonal együttese lenne a legszebb és legemlékezetesebb.
Mielõtt kiérek a Túr-buckára, szembesülök a hõmérsékleti viszonyokkal. Nemrégiben itt még fagy volt, látom a jéghártyás pocsolyákat. Persze hideget, csak a cipõmön becsurgó lébõl érzek. A Túrbuckás ösvény mentén a rendezõk megint alaposak voltak. Pontos volt a szalagozás, így a tetõn, a lehetõ legrövidebb úton vezettek ki minket a szúrós tövises cserjésbõl. Könnyû és laza mozgással, szép mezõn, és erdei szakaszon kellemesen jutok el a Hór-völgyébe. A patakon frissen épített bürü, hála a rendezõk kedvességének.
A Hór-völgyben Oszla felé rengetegen araszolnak. Bizonyára így is szép a kirándulás, de én jobban szeretem a magányt. Jó lenne minél elõbb elinalni. A frissítõ pontnál találkozom másik két lányommal. Nevetõ arcuk feldob, mintha a fáradtságnak legkisebb jelét sem érezném. Kocogok tovább felfelé, kis emelkedõ szerpentin az Ódor-mászás elõtt. Jól futható rész, egészen addig, amíg be nem fordulunk az erdõbe, a vízmosásba. Visszatekintve Oszla felé, jó látni, hogy egész csinos szintet sikerült kellemesen kifutni.
Az Ódor mászás viszont nem örömteli. Egyrészt nekem is nehéz, fárasztó, másrészt helyenként csak négykézláb tudok haladni, harmadrészt kellemetlen a túristák mögött beragadni. Ugyanakkor jól megértem õket. Tényleg akadnak szakaszok, ahol annak is örülhet az ember, ha a lábán valahogyan meg tud állni. Az Ódor mászás összetöri a futó-tempót is. Amint felérek a kocsiútra, tapasztalom, nem megy jól a mozgás, kb. az ellenõrzõ pontig kell elfutnom, mire újra rendezõdik.
Az ellenõrzõ pontnál találkozom P.Zolival. Tavaly kb. 4-500 méterrel arrébb jött velem szemben, tehát most egy kicsit lassúbb vagyok, vagy õ lett gyorsabb? (Idén kicsit rövidebb távon indult) Most megtakaríthattuk a sziklaperemre mászást. Kis frissítés után, ideje behozni a tavalyihoz képesti lemaradást. Kissé bátrabban futok, és úgy érzem, mintha jól menne a dolog. Lefelé haladtamban sok-sok túrázóval találkozom, köztük nagy örömömre MM-mel. Vidám arca felderít. Ahogy elnéztem a velem szemben jövõket, egy se sápadt közülük. Valóban nagyon nehéz nekik, megpróbálom bátorítani õket, hogy hamarosan túl lesznek a nagyján.
Talán itt rontottam el a tempó-választást, mert félúton lefelé érzem, hogy erõsen fáj a bal combom. Ilyen hamar nem szabad problémákat begyûjteni. Itt sétálnom kellett volna, vagy talán sokkal inkább, edzésekkel rendesen felkészülni. Leérek az egresi-hídhoz, remélem, utána majd csak kilazulok.
A Hór völgyben kívánatos lenne jó tempóban haladni, de érzem, nem megy. Valamit elég hamar elszúrtam. No mindegy, a legfontosabb, hogy nem szabad az órámra nézni, csak a belsõ állapotomhoz kell az iramot? á nem iramot, csak a lassú tempót igazítani. Ismerem ezt a részt, a bõvizû Hór-patakot, a Hosszú-völgyi elágazást, a Füzérkõt, Hideg-pataki elágazást, stb. Turista szempontból nagyon szép, nem lehet vele betelni. Feleségemet is ki szoktam ide hozni, egy kis léleküdítõ sétára. Sõt, a cserépfalvi szafari-busz is errefelé szokott elviharozni.
Elég szépen röpül az idõ, haladok is egy kicsit, mások sem elõznek meg, talán a tempó is relatíve elfogadható? Elmellõzõm a Pazsag-völgyet. Kicsit sajnálom, hogy az útvonal most nem visz be a Pokol-völgybe. Tavaly még prüszköltem a terep-viszonyok és a keverés miatt, de belátom, hogy minden szempontból az új útvonal-vezetés átgondoltabb. Kár lenne azt a ritkán látogatott szép patak medert turisták és futók által megtapostatni. No meg itt van ez a gyöngyszem, a Tebe-tó. Már csak emiatt is érdemes ide kijönni.
Tebe-pusztán frissítés, és irány északnak. Az út erõsen murvás. Mint terep nem komoly, de mégsem igazán jó. Nincs laza pihentetõ talajfogás, billeg a láb, feszülnek a feszítõ izmok, és az emelkedõ sem a legkellemesebb. Eszembe jut, nem volna itt kényelmesebb sétálni? De bizony, de megfogadom, nem fogok belegyalogolni. Szép a Balla-völgy is, de kicsit irigykedem a 48-Km-esekre, mert jobbra elviszi õket a szalagozás az erdõbe, és arrafelé szívesen elmennék. Összeszedem magam, nézelõdve tartom a ritmust, és beérek a faluba. Sajnos már nem vagyok acélos, kezd már melegem lenni.
A falu szépen emelkedik, de a legteteje elõtt 100-méterrel elfáradok, és jó ürügyet találok a megállásra. Eszembe jut, hogy egyek-igyak valamit. Az erdei útszakasz meg csúszós sáros, tehát megint csak nem lehet, nem érdemes futni, fundálgatom a mentõ érveket. Azért futogatok egy keveset, kiérek a lillafüredi mûútra, majd balra a Bánya-hegyi parkoló felé. Megérkezem a frissítõ ponthoz, ahol csinos kis társaság gyûlt össze. Erõnlétileg jobban állok, mint tavaly. Kb 3ó 25 perc alatt értem fel, csak a bal lábam ne fájna annyira. Ekkor még egy kedvezõ befutási idõ lehetõsége is felrémlett bennem, mert nem tudtam, hogy a továbbiakban szenvedés-történetben lesz részem.
Nem sokat idõztem a helyszínen, ismerõs és szeretett vidéken járok, nem jöhet itt probléma. Nem is jött, 1-2 km-en keresztül, de utána egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy közel állok a sérüléshez. Ezért minden futogatást vissza kell hogy fogjak, különösen a sziklás lejtõs részeken. A parkolóban utolért futók csapata mostanra utolér engem, és nehezen tartom velük a lépést, kis lemaradással a Tar-kõ tetejéig, s utána még néhány 100 méterig. A Háromkõrõl, a Tarkõrõl a kilátás mindenért kárpótol. Nem lehetek annyira fáradt, sérült, beteg, hogy a látványtól azonnal helyre ne jöjjek. Itt említem meg, hogy az ellenõrzõ pontokon az ellátmány nagyon okosan van összeállítva. Mindenütt található sós ropi, kis kocka keserû csoki, folyadék bõségesen, és kis szelet banán. Ennél több nem is kell.
Tapintatból, nem úgy, mint tavaly, a Háromkõ és a Tar-kõ között sem emlékeztetett a nagybetûs felirat, hogy lajhár vagy. Ez is jól esett. A Tarkõtõl a Toldi-bükkig szebb fákat látni, mint az Õserdõben, úgyhogy nagyon becsülje meg magát az, aki erre jár. Nekem a megbecsülés helyett viszont azon jár az eszem, hogyan fogom a számomra fájdalmas lejtõket abszolválni. Végül sikerül, sõt a Toldi–bükkben kezdem már magam jól érezni, amikor „elõjön” a Malom hegy. Jobbról leirtott meredek hegyoldal, balról az útmentés óriás-bükkös sorakozik. Jobbról és szembõl szépen-melegen süt a nap, és pazar a kilátás. A baloldali erdõk különleges helynek számítanak, valójában turisták számára elzárt terület, amire figyelmeztetõ tábla hívja fel a figyelmet. Állítólag ritka ragadozók elõfordulási helye, és állandó természetvédelmi megfigyelés alatt áll.
Az ötös elágazónál rátérek az imó-kõi nyomvonalra. Találkozom néhány pályatárssal, akik a 48-ason indultak, váltunk néhány szót, majd elmellõzõm õket. Itt megint futóképes állapotban vagyok, de az Imó-kõ elõtti sziklákon inkább csak lépegetek. Lemászom a forráshoz, közelrõl megcsodálom a bõséges víz-hozamot, és a függõleges (talán-agyag-pala) falat, majd visszaküzdöm magam a helyes útra. 100-méter múltán elérem a frissítõt, kis beszélgetés és felcuccolás. Egy hosszú, könnyen futható lejtõ után jó szalagozással megvan, a Kaló Gábor fájához felvezetõ, gyengén jelzett út
No itt fölfelé eszünk-iszunk, legyen egy kis dínom-dánom. Sétálgatok, mert így takarékos. Felérek a tetõre, közben egy futó megelõz, de úgy látom, a hullámzós részeken már õ sem virgonc. Sokáig követem, közben szépen repül az idõ. A kilátás elfeledteti minden bajom, no meg a lábam alá is kell néznem. Nem olyan hosszú ez az út a Bujdosó-kõig. Balról elmellõzõm az erdõgazdaság tájékoztató tábláját, miszerint itt nem erdõ-irtásról, hanem szakszerû fiatalításról, felújításról van szó. Körülnézek, és úgy találom, tarra vágták az erdõt. Nem haragszom rájuk, igazuk van. Nekik is kell valamibõl élni, az erdõkkel tényleg gazdálkodni kell, de azért álszent a fogalmazás. Mindenesetre innentõl már közel van a Bujdosó kõ, és örülök ennek.
Az e.p.-nál magamhoz veszek egy puszedlit, és érzem, nemsokára kanalazhatom a fekete levest is. Erõs lejtõs rész következik, a bal lábam csak szenvedõsen bírja. Lassan telik az idõ, de valahogyan legyurmázom magam a patakig. A patak megáradt, de hála összeeszkábáltak és kiszalagoztak egy átkelõt. Kiérek a mûútra, túloldalon frissítõvel várnak. Itthon vagyok, minden csak egy béka-ugrás távolságra, úgyhogy örvendezhetnékem támad. Elmegyek a halastó mellett, és megpróbálok futni. Az a bizonyos Ódor-vári lejtõ, most beint nekem. Úgy tûnik, nem adtam meg anno, neki a kellõ tiszteletet.
Ránézek az órámra, és nagyon elkeskenyedek. Olyan rossz részidõt látok, amitõl mélyen demoralizálódok. Ilyen rossz lennék? Csak ennyi telik tõlem? Így-is úgyis beérek 10 órán belül, akkor meg hát minek fussak? A környék szép, kedves emlékek tolulnak fel, csak magammal vagyok elégedetlen. Fizikailag gyenge vagyok, ez tény, és hogy túlértékeltem a képességeimet.
Innentõl minden célidõmet feladom, és a Mákszem-hegy túloldaláig, majdnem Bükkzsércig, csak sétálgatok. Az idõ mégsem telik kínkeservesen. Jól átvilágított szép erdõ vesz körül, utolérek egy gyalogos párt, s valahogyan jobb hangulatba kerülök. A Völgyfõ-háznál már van egy kis térerõ, és lányaimnak megtelefonálom hol tartok, ne aggódjanak, késni fogok.
Az Erzsébet forrástól balra felfelé visz egy jó kis emelkedõ. Sokan érkeznek felülrõl, bizonyára délutáni indulók. Talán nem is tudják, milyen különleges és ritka jelleghatár mentén vezet utunk. Tõlem jobbra (mint felfelé haladónak), vörös-fenyõ erdõ látható. Több kiemelkedõ sajátossága van. Egyrészt lombhullató tûlevelû, ami fenyõk esetében ritkaság. Másrészt ez egy olyan erdõ, amit nem kell (talán nem is szabad) gondozni. A fák versenyeznek egymással a megélhetésért, a gyengébb elhullik, az erõsebb megerõsödik. Más fafajok esetében ez másképpen mûködik. Ott muszáj ritkítani, különben egyetlen fa sem vastagszik kellõképpen. Velence városa is vörösfenyõ cölöpökön nyugszik. Olyan szívós fafajta, hogy még a tengervíz sem tudja tönkretenni. Az is tudvalevõ, hogy alig akad hazánkban hely, ahol a vörösfenyõ egyáltalán meg tud maradni.
Felérek végre a nyeregbe, de a futás nem megy. Csak sétálgatok és nézelõdöm. A kilátás valóban jó, bár a nap jobbról süt, és a hegytetõ leárnyékol mindent. Leérkezem az Ódor vári e.p-hoz. Itt megint újítottak a szervezõk, és nekünk jobbra, a Török-mezõ felé vitték el az utunkat. Nekem ez kellemes, mert tovább élvezhetem a magány szépségét. Csak most bánom igazán, hogy nem vagyok 100-as, mert innentõl nagyon jól futható terep következik. Egy kis gyors lépkedés, futás sajnos nuku, de egy gyalogost ezért beérek. A kerítésen lépcsõ vezet át, és bizony nehezebb dolgom támadt, mint a túra elején annak a túrázónak, aki majdnem a Hór patak medrében rekedt. A bal lábamat már a kezemmel kell emelgetnem, így is 3-szor indulok neki ennek a lépcsõnek. Az elõhegy nyergénél utolér egy futó, akivel korábban többször visszaelõzgettük egymást, biztat, tartsak vele, bátorít, menni fog.
Nos nekem nem megy. Életem legnehezebb lejtõjével van dolgom. Mákszemnyi a hegy(?) és akkora lejtõje van, olyan hosszú és meredek, amilyennel még sosem találkoztam. Le tudok ezen egyáltalán valaha menni? Újabb két futó húz el mellettem, mire meghallom Bükkzsérc kakasainak kukorékolását, kutyáinak ugatását. A lejtõ meredeksége is enyhül. Rápillantok az órámra, és nem hiszek a szememnek. Kitûnõ részidõt mutat. Hogy lehetséges ez? Hiszen egészen jól állok!
Biztosan korábban valamit elnéztem. Hûha, akkor érdemes egy kicsit küzdeni, és lám-lám, már a futás is megy. Bükkzsércen karos-kút, megment a szomjhaláltól, és nemsokára frissítõ pontot is találok. Jó ötlet volt, márcsak a víz miatt is ez a Bükkzsérci kitérõ. Idõs nénike biztat, magyarázza merre fussak, így a Nyomó hegy lábáig meg sem állok. Valahogyan mégis beindult a futás? Ennyit tesz a lelkesedés? A Nyomó hegy oldala már fáraszt. Bele-bele sétálok.
Szép kilátás nyílik jobbra, és mintha UFO gabona-köröket látnék, különleges mintázatú bordák, mélyedések, kacskaringók, szimmetrikus képletek látszanak tõlem majd egy km-re. Mások is felfigyelnek rá. Én nem UFO-kra gondolok. Úgy vélem, valamikor itt egy kiépített katonai gyakorló terep állhatott, és most annak nyomait látjuk. A Nyomó hegyig a szántásban elég nehéz futni, de néha azért elõre engednek. Ez ismét futásra kötelez. Sõt, az erdõ zónában is erõlködnöm kell, mert kedvesen elõre engednek. A leggyorsabb haladást itt négykézláb mászással lehet elérni.
Most a feliratok vidámítóak, üdítõek, tréfásak, kedvesek. Igazán segítenek, nincs bennük semmi bántó. A tetõn fiatalok küszködnek a sziklákon való átmászással, itt rájuk várnom kell. Örüljek csak annak, hogy nekem könnyebben megy. Végre kiérek a toronyhoz, a dugókát belenyomom a megfelelõ dobozba, és még futni is van kedvem. Igen zúzalékos az út, a talpaimnak már-már fájdalmas. Turisták, fõként gyerekek hada vonul elõttem. Tanáraik, és õk is segítõkészek, utat engednek, szurkolnak és kérdezgetnek. Válaszolgatok nekik. Kellemessé teszik a megérkezést. Váratlanul elém toppan 3 lányom is, mosolyognak, vigyorognak, nagyon örülök nekik.
Megbeszéljük, hogy együtt az egész család bekocog a célba. Csak 1.5 Km van addig, de éppen hátranézek. Hát a semmibõl elõbukkan L.Csaba barátom, s látom, hogy már a nyakamon van. No itt muszáj lesz meccselni, nincs mese kapcsoljunk nagyobb fokozatra. Megpróbálok elhúzni, de nem tudok, sõt még közelebb is jön hozzám. Mondom neki, no akkor meccselünk? Erre Õ, a pincesori emelkedõig mindenképpen. El is megy mellettem, de valahogyan az az érzésem, az emelkedõ nem ízlik Neki, nekem meg kezd jobban menni. A tetõn már csak fél méter a hátrányom, tehát lehet gyorsítani. Nekem jót tett a verseny, mert az emelkedõ nehézségérõl megfeledkeztem.
Nem tudom miért, de barátom tovább nem erõltette a párharcot. Talán kedvességbõl, hadd legyen meg az örömöm. Egyébként lényegében egyformát teljesítettünk. Az a néhány méter ezen a távon nem számít. Beérek a célba, az eredményt megbeszéljük. Azt állítja, hogy most 20 perccel rosszabbat ment, mint tavaly, én meg azt, hogy 15-tel jobbat. Mutatom az órámat, de hajthatatlan. Sajnos Neki lett igaza. Most veszem észre, hogy az órámat ismét (véletlenül) elállítottam. Megint zóna-idõt mutatott, csak egy másikat. Amikor korábban elkeseredtem, akkor 1 órával késõbbit láttam, most a végén, amikor meg fellelkesültem 1 órával korábbit, tehát egyik esetben sem a valódit. Egyébként jó hogy így történt, mert így is eléggé elfáradtam.
A célban minden gyorsan zajlik, a részidõkrõl listát kapok, érmet, pólót, emléklapot, stb. Legjobban az éremnek örülök, amit egy szerény nemzeti színû szalagra fûztek fel. Máig sem tudom pontosan, hogy a távot mennyi idõ alatt teljesítettem. Úgy 7ó50 körül lehetett. Ez kb 15 perccel kedvezõbb mint a tavalyi eredményem. A célban nagyon kedvesen szól hozzám Laslow is. Mindig ezt teszi. Sokat segít vele, de tudom, hogy nem érek fel az elismerések szintjéhez. Szembe kéne már egyszer néznem az önhittséggel, és a felkészületlenséggel. Amit elértem, az nem futóhoz illõ eredmény. Azért a legmélyén mégis örülök neki. Annyira nem is rossz, és a lehetõséget, az ajándékot valahonnan fentrõl, meg embertársaimtól, a szervezõktõl kaptam.
A napsütéses délutánban kellemes a hazautazás. O. lányom vezet, így folyamatosan szürcsölgethetem italomat. A szervezésrõl minden elismerésem. Amikor belegondolok abba, hogy nekik ez a nap milyen fárasztó lehet, adósnak érzem magam. Csak abban bízom, hogy valami módon õk is megtalálják az elégedettség jóérzését, a jól végzett munka örömét. Õk most adtak, és az vigasztal, hogy adni is jó dolog.
Tiberius
Eger, 2010. október 11. |
