Túrabeszámolók


Írottkő

SzabiTúra éve: 20102010.10.18 23:48:38


Írottkõ 50 - 2010


 Már több túrán merengtem azon, hogy egyszer klaviatúrát ragadva képernyõbe vésem a megélt eseményeket, de ez volt az elsõ, mikor meg is fogadtam hangos szóval is: „Ha megcsinálom, beírom a memoáromba”.


 Viszonylag gyakran járok a Kõszegi hegységbe szelni a kilométereket, leginkább a hely szépségének és közelségének kedvezõ duója miatt. Jártam már két Írott-kõ 35-ön és láttam már szembõl jövõ eltorzult arcú 50-es & 70-es túrázókat és mondtam akkor magamban: Betegek.


Jelentem: fertõzõ.


El is kaptam…


A jelzõ módosult: Életérzés!


 Néhány hónapja már annyi megvolt a túrából, hogy ha esik, ha fúj menni kell és az ötvenbõl nem engedek. Gyalogoltam már hosszabb túrán is, de ekkora szintkülönbséggel még nem állítottam szembe magam, de hát nincs lehetetlen, csak tehetetlen.


 Így a túrát megelõzõ estéig teljes nyugodtsággal fordultam az Alpok unokája felé, viszont nem tudtam úgy lefeküdni, hogy ne néztem volna át a térképen merre is kell bolyonganom másnap. Hamar reggel lett, de elmaradt a kialvatlanság, ami az eddigi túráimon szinte mindig jelen volt.


 4.50 ágyból ki, 5.30 indulás, közte csak a legszükségesebbek, beleértve az összepakolást, és egy lekváros kenyeret, melynek utóbbi része vastagabbra sikerült, mint maga a kenyér.


„Élelem nem kell, mert majd lesz zsíros deszka Velemben.” – motyogtam a vízforraló rettenetes bugyogásának közepette.


 5.45 gimi, a nevezésnél a megszokott nyüzsgés, fejlámpás töltögetés, mely elõször a nevezési lapot érintette, majd a pálinkát a már megérkezett kollégákkal.


Szerencsére sikerült megfertõznöm Atit és Petit is, így õk szintén 50 km-t terveztek a lábaikba aznapra. Csaba, Zoli, Gyuri és Gyõzõ pedig 35-re rendezték be a biológiát. (Pedig üzemanyagból nekik is kijutott), valamit Sanyi és Judit is, de velük 6 elõtt sajnos nem futottunk össze, így nem tudtam õket elcsábítani az 50-es táv szépségeire.


6:00-kor a közös eligazítás és a gyors idõjóslás után nyakunkba vettük a lábunkat és megindult a seregünk. Atival mentünk elõl, a többiek kissé mögöttünk. A nagy sötétségben próbáltam beüzemelni ismét a fejlámpámat, de mivel a frissen zselézett frizurát nem voltam hajlandó feláldozni a kényelem oltárán, így kézben terveztem vinni a fejlámpát…(aki nem olvassa tovább, megértem :D)


Ez a kézbentartósdi egészen a Hermina utca végéig tartott, mikor is valami démoni erõ csak csak kivarázsolta a kezembõl a lámpást és „gyõzött a gravitáció” hatására ketté vált. Így már nem volt gond vele a továbbiakban, ment szépen vissza a táskába és egy Atitól kölcsönzött biciklilámpával folytattam a túra ötödik percétõl. Hamar rá kellett jönnöm, hogy kabátban legalább olyan meleg van, mint amilyen sötét. Gyors öltözködés, aztán most már egy rövid és hosszú ujjú futófelsõ burkolaban élveztem a menetet, ami a túra végéig megfelelõ minõsítést kapott. A nagy pakolászás után rögtön köszöntött is minket az elsõ ébresztõnek és pulzusszám-duplázónak nevezett emelkedõ, ami egy rövidke aszfaltos út kivételével végig meredeken kísér az Ó-házig. Így a 3,7 km alatt össze is szedtük az összes szintemelkedés 16%-át.


6:45- érkezés a kilátóhoz, gyors pecsét és gyors döntés afelõl, hogy nem megyünk fel, mert még mindig a sötétség az úr a párával egyetemben. Tûz tovább a Vörös kereszt felé, viszonylag könnyûnek tûnt az elõzõ pár perc után, és megizzadt szervezetünk is lassan száradni kényszerült. Aztán egy kicsit bõbeszédûbb szakasz következett Velemig, lecsökkent a lélegzetvételek száma és a szavaké lett a fõszerep. Részemrõl ezen az úton lett megemlítve a tavalyi eltévedésem esete, mikor is a 35-ös távon vezetve kis csapatunkat a piros kereszt Y-elágazásánál balra fordultam a jó(bb) irány helyett. Így eztán nem kellett csodálkoznom rajta, hogy többen már a karóba húzott testemet vélték felfedezni az erdõ legmagasabb fáján, pedig én csak 40-est varázsoltam a 35-bõl… Hasonszõrû sztorik kíséretében egyszer csak látomásom volt…zsíros kenyereket láttam az erdõben futkározni, tetejükön hagymával és pirospaprikával…És lásd hamarosan Velem!!! Nagy az öröm, pláne mikor ránéztünk az idõre: 7:36. Azonban hamar alább is hagyott, mikor átgördült azon információ a koponyánk ezt hasznosító féltekéjén, hogy az állomás hivatalos nyitási ideje 8:00, így még csak lelkes hagymapucolókkal találkoztunk. Összenéztünk, s egy rövid „mondatka” után megbontottam a csúcscsokinak szánt Ritterék legfinomabb édességét, hogy valami mégis jusson & maradjon is. Gyorsan tovább is indultunk és feldolgoztuk, hogy míg vissza nem érünk nincs tápszer, így szednünk kell a lábainkat. Ezért egy kellemes tempóban már szép világos de még tartósan párás idõben elértük a fehér sárkányt Bozsok határában, és 8:03-as csekkolás után orrunkat a Kalaposkõ irányába helyeztük és minden erõnkkel azon voltunk, hogy kövessük. Tudtuk, hogy a henyélõs rész után most egy kisebb sün szülése következik. Miután ezt megtárgyaltuk, kidolgoztam a stratégiát, hogy miként kell folytatnunk a maradék 36 km-en. Melyet a következõképpen határoztam meg: az emelkedõkön jól meghúzzuk, majd a lejtõs és az egyenes részeken behozzuk a lemaradásunkat. Ehhez vasszigorban tartava magunkat, elérkeztünk az általunk (és most már sok ismerõsünk által) csak „siratófal”-nak nevezett domboldalhoz, aminek a közepén feltûnt, hogy az elõbb említett sün sajnos farfekvéses volt.


A magasságvonalakat való átszelés elõtti utolsó nagy levegõvételek közt hívott minket Peti, hogy hol és merre, mert õ csatlakozna és már Bozsokon jár, de menjünk csak, mert majd siet és beéri a két lihegõ kollégáját, akik a Kalapos-kõ elhagyása után az ellenõrzõ számot már a papírra vésve egy olyan kellemes szakaszra érkeztek, ami levezet a Sötét völgy aljára, ahonnan két dolgot állapíthattak meg: Az út alatt átsuhanó patak egészséges vízhozammal dolgozza egyre mélyebbre a szurdokát az õszi természet lehullajtott sárgaságai között, valamint ilyen messze a magasságra vonatkozólag csak Bozsokon voltunk az Írott-kõtõl. Nem volt más hátra, mint elõre és felfelé. Számomra ez a rész ez egyik favorit a Kõszegi hegységben. Persze itt eszünkbe sem jutott az éhség, mert le voltunk nyûgözve. Hamarosan következett a vadetetõ (számunkra nem tartogatott eleséget), ahol már találkoztunk néhány túratárssal, akik elhagyták már a csúcsot, de a favágók szekerét kikerülve, mi is kapaszkodásba kezdtünk. Az út elég köves itt, így a sebesség mellett az óvatosságból is belemixeltünk egy hangyabokányit stratégiába. Nem elhanyagolható indoka volt az sem a gyorsításnak, hogy minél elõbb elhagyjuk azt a helyszínt, ahol a motorfûrész az úr és néhány éve még tündöklõ fák emelték koronáikat a magasba, most viszont a benzingõz üthetett csak a lányok kontya alá. Szóba került a kaptató közepén, hogy bár a szükség nem indokolja, de örülnénk már, ha látnánk azt a rozoga kis pottyantóst a fenyvesben, ugyanis a csúcs onnan már csak másodpercek kérdése. De megtört a varázs és egyszer csak a felújított kilátó aljában találtuk magunkat. Az „egyszercsak” ideje: 9:24. A helyszínre érkezve tábortûz és kedves pontõrök társasága fogadott minket diannás cukorral fûszerezve. De nem, nem tettük meg…, nem nyúltunk bele két kézzel (nem a tûzbe:)), pedig kínáltak bõséggel, hanem elõször teljesítettük a fogadalmunkat, amit az utolsó 200 méteren a már vércukortól szegény véremmel átjárt agyam talált ki. Ha felérünk, pecsét után azonnal pálinka! Csak hogy a disznóölés feeling-et bevigyük az Írottkõ 50 adta adrenalinba. Sikerült… Jelzem, volt már jobb ötletem is… Az éhgyomor nem játszott szerepet, mivel már a nyelõcsõbõl azonnal a fejbe ment. Atin is láttam, hogy értékeli az újítási javaslataimat. Gyorsan diannás cukorka, aztán bruttó egy liter tea, ami észrevétlenül tûnt el a bendõmben. De még ki sem hevertük a felérkezés okozta örömet, megérkezett Peti, akinek szintén nem a szárazságtól csillogott a homloka. Gyorsan meg is kínáltam az általunk már tesztelt hidroxil csoportot nagy mennyiségben tartalmazó szerves vegyülettel. A hatás megfizethetetlen. Rövid szusszanás után vágta a favágók övezetén keresztül az Asztalkõ felé, majd az útról jobbra lefelé megindulva csapattunk Velembe. Peti hamar átvette a stratégiát és beépült a rendszerbe. Szinte egyként mozogtunk és laza kocogással spékeltük meg a tea felszívódását. Néhány útra dõlt fát kerülgetve hirtelen feltûnt a hétvégi házak csendes völgye. Tudtuk, innen már nincs messze az Alkotó ház. 10:20-kor már tiszteletünket is tehettünk a zsíros csemege udvarában, ahol gyógyfüves tea kíséretében megtöltöttük a bagólesõnkön keresztül a vákuumtól behorpadt testünket.


Amíg hûlt a teám, kiöblítettem a termoszomat, melyben a teafilterek úgy gondolták, hogy beleengedik a teafüvet a vízbe, mert milyen zavaró már, ha filteren keresztül adja át a zamatát a fekete erdei fekete tea. Mivel a zsíros desszancs (2 kenyér összefordítva extra zsír, dupla só, tripla paprika, és, hogy fent tartsuk a készítmény rugalmasságát: konstans 1,5 centi hagyma) mellett nem voltam ráfanyarodva erre zaccra, mosogatásra vetettem fejem, s mire visszaértem már iható hõmérsékletre hûlt az izzó finomság, és az alkalmat megragadva odatoltam a pofazacskómat, hogy kérjek a termoszba is egy gyenge litert abból a varázsitalból. Természetesen szó nélkül teletöltötték. Köszönet érte! Késõbb még jó szolgálatot tett. A túra leghosszabb pihenõjét 15 percben kimerítõ megálló után, hegymenetbe kapcsoltunk és vártuk a Szent Vid-rõl a kilátást. Az elletõ lassan de biztosan fogyott, majd mikor révbe értünk statuáltuk, hogy a páratartalom nem változott, így csak foszlányát láttuk a Lukácsházán nem rég átadott víztározónak. Mivel nyitva találtuk a templom kapuját egy pár méteres - nem összesározó - akció keretében elmondtunk egy rövid fohászt, s új erõre kapva egy kellemes szintkülönbség leküzdése után megérkeztünk a Hörmann Forráshoz, ahol vízzel kínált a hegyoldal. Itt találkoztunk két sráccal, akik a 35-ösön indultak, de a Vörös keresztnél rossz felé fordultak, így az 50-es egy részét tervezték megcsinálni fordítva a módosított itinerrel és Stájerházi pecséttel a kezükben. A túra hátralévõ részének legmagasabb pontját elhagyva ismét a joggingé lett a fõszerep és a Stájer házakig szinte megszakítás nélkül folytattuk is a zsír égetését, csak azért mindezt, hogy legyen hely az almának, ami mellé pecsét is járt egészen pontosan 11:47-kor. Az útközben megemésztésre ítélt gyümölcs eszegetése közben a fehér pontot követve egy számomra eddig részben ismeretlen útvonalon érkeztünk a Zeiger-nyeregbe, ahol nyeregbe érezve testünket, megálltunk egy kicsit teázni a Táborhegy ellen vívott harc elõtt. Ezen a küzdelmes úton haladva megpillantottam a hátunk mögött az Óház kilátót, és közöltem (sors)társaimmal, hogy mi-oda-ma-még-fel…De mire kigondoltuk, hogy mire is érünk még oda, már az ellenõrzõ számot irkáltuk az itinerre. (Ha valaki erre jár, kicsit a csúcs elõtt érdemes balra mennie és szépen látszik az ausztriai Léka vára)Mivel az idõ nem adatott meg a kilátás élvezetéhez, így lassú szaladgálásba kezdtünk. A Paradicsomos rengetegében nézegettünk jobbra balra, majd gondoltuk, hogy már túl vagyunk a túra elõtt olvasott korábbi beszámolókban található gyilkos ereszkedésen. Számoltuk a kilómétereket, és tippelgettünk, hogy mennyi van még az ellenõrzõpontig, igen ám, de hirtelen eltûnt a fehér pont. Vagyis csak elindult jobbra egy irtózatos lejtõn, aminek az alján egy piros pontõrautó álldogált, nem félve attól, hogy a megindult túrázók a mélybe húzzák a lendületükkel. Nem tartott sokáig az ereszkedés, de csattogott az ABS-em. 13:11-es csekk után mintát vettünk a kihelyezett vizeskannából és elindultunk a Hétforrás felé. Hogy múlassuk is mulassuk az idõt, gesztenyefa termése lett a focilabda és egy jódarabon 3-as felállásba rugdaltuk az amúgy is keveset kapott térdünkkel. Aztán csak nem fogyott az út, folyton azt emlegettük, hogy ugye vagyunk már negyvennél?? Vagyunk, persze már többnél is. Ekkor érkeztünk a Keresztkúti Erdei pihenõhöz, amirõl tudtuk, azonkívül, hogy van aranyfácános része és állatsimogatója, iszonyat messze van a hét vezérrõl elnevezett víznyerõ helytõl… Elmélkedtünk azon is, hogy ha az örökké valóság létezik és van hozzá olyan matematikai függvény, amivel helyet lehetne hozzá kapcsolni, akkor azt a helyet megtaláltuk…már csak az inverz függvényre van szükségünk… A sosem érünk oda egy közeli határidõnek tûnt, amit komfortfokozatokkal növelt a talpunk alatt lévõ aszfalt. De legyûrtük, és leereszkedve a forráshoz, ájszteát készítve a megbokrosodottan túlcukrozott langyos teámból, pecsétet kértünk épp mikor az óra 14:20-at ütött. Tudatában voltunk, hogy most már a nagy része letudva, teljesítettük (43,2 km – ~1800m szint). Ha az Óházhoz feljutunk, onnan már minden mindegy, le is gurulunk a hegyrõl. A vízhólyagok már égetõen adták a talpalávalót, ezért hamar fel is szálltunk a völgybõl és szerencsére a kék jelzés helyett a kék körön indultunk el, nyugtattam mindenkit, hogy az is felvisz. Fel hát, csak nem az Óházhoz…Gyorsan korrigálva térképes segítséggel, csak egy 200 méteres kitérõt okoztam társaimnak, amit talán értékeltek is egy kis vízszintes szakaszon sétálva meglátván az eredeti útvonal meredekségét. De innen már nem volt mese, Óház. Megvan. 14:45. Nem eszünk? Nem. Menjünk. És mint mikor a megvadult kandisznó menekül a herélés elõl, megindultunk valami irtózatos tempóval a hegyrõl lefelé. Gimi, gimi…halkan suttogták a fák. Aztán Kõszeg, felismertem a reggeli fejlámpás galiba helyszínét,  ezalatt hívtak a 35-ösön indult kollégák, hogy szeretettel várnak a célban. Most már csak gyújtogattuk egymást (csak, hogy teljen az idõ), hogy meglesz az 9 óra 30 alatt. Én persze , nem nem lesz meg: 9:25! a tempó egyre gyorsult, már nem futottunk, de a látótér szûkült. Közben Ati felvilágosított, hogy most hátra kell menni a tornaterembe…Nem számít 9:25, közeledve engedtem: 9:26 (mintha számított volna valamit). És végül egy 9:27-es idõvel mosolyogva a gratuláló hölgy és a frissen elkészített szendvicsek elõtt, egy piros ízû ital elfogyasztása elõtt átvettük a kitûzõt és az oklevelet. Eztán nagy gratuláció az egész csapatnak, majd irány haza, mielõtt beállnak a paták. Otthon egy kicsit érdekes járással, de megközelítettem a házikót, majd az utolsó szintemelkedést az 1,2 méter magas lépcsõt leküzdve megszabadultam a bakancstól és a rám aggatott ruháktól, amik teljesen szárazon értek haza. Nem a reklám helye, de olcsón jót a dekában, csak ajánlani tudom.


 A túra eredménye: egy halom élmény, egy kisebb álom teljesülése, és kis önbizalom és 2 db 4 centis vízhólyag. És persze egy szintidõ, amit felállítottam magamnak, hogy legyen értelme még egy évet edzeni erre a túrára (is:)).


 Köszönet a szervezõknek, hogy részt vehettünk és jól érezhettünk magunkat ezen a számomra már szinte hagyománnyá vált túrasorozaton. Jövünk jövõre is!


Gondolkozva a 70-en, és felvetve az ötletet, miszerint mi lenne ha a túra a nyitott határokat figyelembe véve az utolsó 15 km-en nem a falvakban vágtatna, hanem az ausztriai oldalból is adna egy kis kóstolót. És akkor legyen a szint 3000:).


 További kellemes idõtöltést a hegyek lágy ölén minden kedves túratársnak!


 Üdv


Szabi