Túrabeszámolók


Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via Dolorosa

marton4Túra éve: 20102010.10.24 21:47:17
Via Dolorosa 75 2010.10.23

 

 

A mai napon, a túra után (vagy közben) eldöntöttem:  ha festõ lennék, csak október végi õszi erdõket festenék, ha költõ lennék, csak errõl verselnék, ha író lennék….

 

„Nappali ábrándozásaim a legkülönbözõbb témák közt csapongtak. Többnyire a természet és a környezõ növényvilág lassú, intenzív,de azért hûvös szemléletére szorítkoztam, mintha csak természetrajzórán lennék. Elsõnek a falevelek színeváltozása foglalkoztatott; ezt figyeltem nap mint nap, ahogy az október végi fáradtzöldbõl vagy vérpirosból az aranyszínen át citromsárgává és kátrányfeketévé váltak, minden fa levele másként és máskor, míg végre lent a földön egyetlen gesztenyeszínû, monoton szõnyeggé olvadtak össze. De még ott is individuálisan viselkedtek: egyes levelek, mint a platáné, laposan terültek el a földön, mint agyonlõtt katonák; a tölgy levele hólyagosan felpüffedt, akár egy sûrû, pöfögõ folyadék hártyája; a vadgesztenye kilyukadt és foszlott, csak az erei tartották, mint ócska halászhálót a zsinórzata; a vadcseresznye és a bükk levelei összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele; példáját aztán a legtöbb levél követte. A kis csövecskék összevissza forgolódtak és görögtek, míg megtalálták pusztulásuk végleges helyét az erdei tömegsírban; alagútjaikban gólyalábú, tojás alakú bogarak játszottak bújócskát, cinóberveres szárnyfedelükön két csúnya, fekete pettyel.”

(Részlet Faludy György önéletrajzi írásából, a recski munkatáborban eltöltött idõszakból, ahol több száz fogolytársával együtt favágóként „kereste a kenyerét”.)

 

Mivel szinte minden lényegeset „megírtunk” már a bevezetõben, mindnyájunk örömére abba is hagyhatnám ezt a túrabeszámolót. Mégis „röviden” összefoglalnám a mai napon velem itt történteket…

 

6:30-kor indulok az abasári általános iskolából, a lila M jelzésû Mária Út, az idén szept.25-én felszentelt abasári szakaszát követve. Egy nagyon rövid „városnézés” után néhány túratársammal együtt, máris a világítótornyával a község felé magasodó Sár-hegy oldalában húzódó ösvényen kacskaringózok felfelé. A héten itt nem részletezhetõ okok miatt annyira belobbant a jobbik csípõm, a bal, hogy nem sok esélyt adtam rá, hogy ma itt leszek. Tegnap viszont, a tesztpályámon, a garázshoz vezetõ 20 méteres udvari járdán megelégedve tapasztaltam, hogy futni ugyan képtelen vagyok vele, de már legalább rá tudok lépni. Felkészültem a túrára, és a reggelre bíztam a döntést. Ha más nem „full” gyalogosként debütálok, és végigbicegem a távot. A beteges függõség legnagyobb bizonyítéka az, ha az ember minden józan megfontolás ellenére sérülten is belevág. Én ezt tettem, de végül is nem bántam meg. Míg ezeket végiggondolom, felhúzom magam a jobb lábammal a szerpentinen, és máris a festõi környezetben, egy aranyos kis „békás” tó mellett található , 1745-ben épült Szent Anna kápolnához érek, ami szépen karbantartott, és ma is különféle egyházi események helyszíne.(Errõl jut eszembe, nemrég olvastam a Galaktikában egy novella alcímeként, muszáj leírnom: „Az emberiség évezredek óta tartó istenkeresésében csak egyvalamit nem gondolt végig: mi történik, ha egyszer megtalálja Õt”. ) Visszatekintek a forradalom 54. évfordulóján csak lassan ébredezõ Abasárra, nem is olyan kis település. Furcsa, hogy annyi gyaloglás után majd csak este, amikor lefeküdni készül a falu, kivilágítva látom viszont ugyanerrõl a helyrõl. És addig folyamatosan menetelni fogok, egy egész napon át. Így elõre tekintve mégsem tûnik az egész soknak. Az elején soha nem érzem soknak. Végigjáratom a tekintetemet a csodálatos körpanorámán, a kivilágított Visontai Erõmû „tornyain” a háttérben, a déli Mátra látható vonulatán, aminek a végébõl mintegy farokként nyúlik ki a Gyöngyösig húzódó Sár-hegy hosszan elnyúló vonulata.

 

Innen a sárga jelzésen haladunk tovább Mátrafüred felé, a Mátrafüred-Gyöngyös között húzódó Sár-hegyi Tanösvény útvonalán, amit az út mellett elhelyezett tájékoztató táblák jelölnek. A nyáron jártam végig a tanösvényt egészen Gyöngyösig, szemlélõdõ családi kirándulás keretében. A növényvilága hasonlóan érdekes, mint a Nagy-Eged, Tokaj, Fóti Somlyó stb. flórája, az úgynevezett tanúhegyek sorába illik. Jellemzõjük a déli kitettség, a síkvidék és a hegységek találkozásánál a hegység déli részébõl kiugróan fekszenek. A jégkorszakokban számos növény „menekült fel rájuk” az alföldrõl, menedéket találva itt, és késõbb innen tudtak visszatelepülni, amikor javultak a megélhetési körülmények. Ezért annyira gazdag és kevert a tanúhegyek növényvilága, ahol az alföldi és a glaciális korszakból visszamaradt magashegyi növények gyakran egy élõhelyen találhatók meg. Elnézést kérek a pongyola magyarázatért, nem vagyok szakértõ, csak azt írtam le, amire az információs táblákból homályosan emlékszem. A sok tucat növény közül amit lefényképeztem akkor, a nem messze innen a hegyoldalon meghökkentõ tömegben sárgálló, keskeny levelû sárga hagyma (Allium flavum) nyûgözött le, most találkoztunk ugyanis elõször. Sokat tudnék még mesélni a tanösvényrõl, de ennél többet ér végigjárni azt, meg akit érdekel, amit érdemes tudni, és még több is annál, természetesen minden fent van a „hálón”. Amit még szeretnék megemlíteni, mielõtt tovább bicegnék: a csúcs után, Gyöngyös felé található a Sár-hegy és az egész Mátra széles körben elismert kutatója, Szerencsés Imre botanikus-gyógyszerész emlékoszlopa( a turistatérkép is jelöli), aminél jelentõs személyiségek, minden évben megemlékezést tartanak. Õ tett a legtöbbet az itteni értékek felfedezéséért és megvédéséért, amik sokszor komoly veszélyben forogtak az elmúlt évtizedek során, és amirõl személyesen hallottam tõle több ízben, míg egy tragikus baleset véget nem vetett ennek a nagyszerû földi pályafutásnak . Érdekesség még: a Másfélmillió lépés Magyarországon forgatócsoportjának Õ volt a szakértõ kalauza a Mátrában, végigjárta velük az egész szakaszt. Ha röviden is csak de a filmben is megszólal, nem túl régen láttam egy ismétlést. Ez is fent van az interneten egyébként(M1 honlap), a túra apropójából talán érdemes újra megnézni a mátrai szakaszt.

 

A sárga jelzésen baktatva elhaladok a „kutyás tanya” mellett, nem fordult még elõ, hogy vészt jósló, vérszomjas kutyaugatás nélkül sikerült volna továbbsurrannom. Rövidesen a pipis-hegyi hatalmas Vitorlázó repülõtér sarkát metszem le, hogy beforduljak a térkép szerint egykor vasúti pályának tervezett hosszú-hosszú célegyenesbe. Elõttem feltûnik egy három fiatalból (1 lány és két fiú) álló kis „csipet-csapat”, akik irtózatos ütemben gyalogolnak. Ekkor még nem sejtem, hogy mai történetem fõszereplõivé válnak majd. Csak nagy nehezen, kocogva-bicegve gyûröm magam mögé õket. Elõttem még egy piros dzsekis futó-gyalogos, õt már képtelenség beérnem. Elsuhan, és úgy gondolom nem látom õt sem többé a mai napon, mint ahogy a megelõzött csapatot sem. Tévedtem. Már a mátrafüredi járdán látom, hogy a srác nagyon „belassult”, rövidesen utol is érem. Amikor mellé érek „vérben forgó orral” néz rám. Mi történt kérdem? Az útvonalleírás böngészése futás közben, mindig meghozza a gyümölcsét. Társamat egy az ösvényre belógó gally „fejezte le”. Megvizsgálom a sebet, mert magának kocsányon ülõ szemek híján ezt nem teheti. Bõrsebeket, zúzódásokat látok rajta. Lemossa a kútnál, és mintha mi sem történt volna tovább folytatjuk a túrát, élénk beszélgetésbe kezdve, egészen a Kékesig, ahol õ balra el a sárgán a 40-es távon, én jobbra el a kéken a 75-ösön. A mai napon különbözõ futó-gyalogos távokon, túratársaimmal együtt benépesítjük,  keresztül-kasul járjuk a fél Mátrát, van aki erre megy, van aki arra, van aki szembe jön, vagy lekanyarodik váratlanul, vagy valahol egy nagy csavar után a végén találkozunk, és közben mindenhol „full boarding”. Ki tudja ennek a logisztikáját követni. Minden tiszteletem a szervezõké, köztük a fõszervezõé: „ és tükrünk szétszórt szilánkjait, „Szabó Úr” foltozza ragasztja itt, itt „megyünk” és a szánk tátva van, hogy miket nem tud…” , dudorászom hangtanul magamban, a szokott módon. De térjünk még vissza Mátrafüredre: bekanyarodunk a kék kereszten, és a házak között visszajutunk a természetbe. Az elsõ ellenõrzõ ponton beér a három fõs Csipet Csapat is, akikkel igazából majd csak a túra utolsó szakaszában ismerkedem össze, és tudom meg kik is Õk igazán. Ezentúl legyenek Bibor és csapata (nem Timur), röviden Biborék.

 

A lekváros kenyerek eliminálása után az új partneremmel megugrunk. Többé az orrára sem hederítve kemény gyalogos iramot diktál, de a kellemes beszélgetés alatt teljesen megfeledkezek a sajgó csípõmrõl. Annyit róla, hogy gyermekkora óta sportol, „másodállásban” síedzõként is tevékenykedik, 8 órán belüli „mártabércei” is vannak, és bár én csak az utóbbi pár évben „öreg fejjel” kezdtem intenzíven mozogni, a sportról alkotott felfogásunk tekintetében, és „edzési gyakorlatunkban” mégis nagyon sok rokon vonás van közöttünk. Megtaláltam magamat a Mátra túloldaláról, ha teljesítményben több klasszissal jobb is mint én. Több érdekes dolog közül amit említ, elmondok egy igazán meghökkentõt: egyes hegyi terepkerékpárosok, állítja, a Kékestetõ-Mátrafüred útvonalat, ahol versenyt is szoktak rendezni itt a kék kereszten, ha pontosan emlékszem 5 percen belül képesek teljesíteni lefelé, ami így elsõ hallásra szinte képtelenségnek tûnik. Én abbahagytam „szuperamatõrkategóriás” „hegyikerékpározást”, miután egy kerékpárbalesetben eltörtem a jobb vállam terepen, de ilyen sebesség mellett minden bizonnyal a nyakamat törtem volna ki. Menet közben 3 vár mellett is elhaladunk, köztük a legismertebb a nemrégiben nagy szakértelemmel feltárt, és konzervált középkori eredetû Benevár. Külön erénye, hogy az ismertetõ táblán látható a vár teljesen rekonstruált rajza. A romokból sokszor nehéz elképzelni a vár eredeti méreteit és épületeinek, falainak elhelyezkedését. A másik két várra a társam hívja fel a figyelmemet, ezeknek az ókorba nyúlik a történetük. Közben ripsz-ropsz felérünk Kékestetõre, ahol „kellemes” hideg fogad. A pontõrök elgémberedve még csak most nyitják a „boltot”, ebbõl látni, hogy jó ütemben haladtunk. Bemutatkozunk egymásnak a „sráccal”, szerencsére mindkettõnknek akár elsõ hallásra is megjegyezhetõ neve van, majd barátsággal elválunk.

 

Azután amíg „bokros teendõimet” végzem elhúznak mellettem Biborék, s a mai napon még vagy 5x ez megtörténik még oda-vissza, de ki számolja. Ennek az oka az, hogy amikor úgy érzem a csípõm engedi keserves, suta kocogásba kezdek, de mient besokall, szinte néhány percen belül elõteremnek a „semmibõl”, és „legyalogolnak” engem. Természetesen nem arról van szó, hogy Õket akarom megelõzni, csak haladni szeretnék, és Õk sem engem akarnak lefõzni, csak folyamatosan, fáradhatatlanul és töretlenül egyenletes, szinte futó iramot diktálnak gyalogosan az egész túra során, a megerõltetés legkisebb jele nélkül, még a 70. km után is. Ilyet megmondom õszintén csak a mindenki által ismert nagy klasszikusnál K.J-nél láttam idáig. Idáig azt hittem, hogy tudok már valamit a teljesítménytúrázásról, de a mai napon rájöttem, hogy szinte semmit. Visszatérve, az én teljesítményem rövid feltámadásokból és gyors letörésbõl áll, amit fûszerez az is, hogy minden lépésnél nyilalló fájdalmat érzek, ami elõbb-utóbb lassításra késztet. Reggel még azt gondoltam, hogy gyalogosnak sem vagyok kutya, de ebben is tévedtem. Ezt a szörnyû iramot csak nehezen tudják tartani fejletlen gyalogló izmaim, bár a nap során elindultak a fejlõdés irányába. Menet közben jut eszembe: 1km, az semmi, egy 2 éves gyermek is könnyen lesétálja. Ebben különbözik a matematika és a teljesítménytúrázás: hogy 75xsemmi, már nem semmi. Közben 2 hullámban elszáguld mellettem a maroknyi futó mezõny. Náluk úgy tûnik mégis a matematikai elv érvényesül: 75xsemmi, az semmi(ség).Egy kisebb kompániát még egy pár méteres kerülõre is csábítok, amikor éppen utat tévesztek az avarban. Sajnálom, de azért muris, ahogy libasorban jönnek utánam a semmibe, de gyorsan intek nekik, akkor már látva a helyes irányt, hogy merre menjenek. A Cserepes-tetõrõl nem lefutnak, ha szinte leugranak a nyaktörõ meredeken. Megpróbálom utánozni õket, és közben rájövök, hogy ezt vagy így kell csinálni, száguldva, vagy nagyon lassan,mert az „arany középút” most nem jön be, biztos hasra eséshez vezet. Az Oroszlánvár tájékán összekeveredek egy futó-gyalogossal, akivel úgy félig-meddig együtt haladunk a recski táborig. Késõbb még találkozunk a Csevicénél, majd Parádsasváron látom a 60-as távon letér a piroson. Csevicéig a legemlékezetesebb említésre méltóbb esemény, a recski tábornál kapott csokis-karamellás Choco csoki, ami egy „élmény volt”. Sajnos az erõs kapitalista verseny miatt manapság „csodálatosabbnál finomabb” édességeket gyártanak, ami nagy kihívást jelent nekem, aki már voltam függõ. A védekezést úgy oldom meg, hogy a boltban nem veszek, így nincs mivel „bûnözni” otthon. Na de ha adják!!!! Nincs mit tenni, mint enni. Ennyi. Csevicéig lezajlik még egy pengeváltás, oda-vissza elõzgetés Biborékkal, ekkor már elkezdünk „kommunikálni”. A forrásnál összejövünk egy páran. Köztük egy futó srác, akivel a Less Nándoron ismerkedtem meg, a Kazinczi 200 gyõztese, minden tiszteletem az övé. Legalábbis én úgy gondoltam megismerkedtünk, Õ viszont nem nagyon emlékszik rám. Ostoba kérdéseket teszek fel neki a futásról, ami tetézi a bajt, mert meg tudom érteni, csak pihenni szeretne, összeszedni a gondolatait és önmagát a nem mindennapi teljesítmény közben, és akkor jön ez a kopaszodó „öreg csávó”, aki mindenféle kérdésekkel traktálja. Bocs! Szomjam oltom, és a feltételezett vashiányomat kúrálgatom a Csevice vas ízû vizével. A múlt héten megszúrt egy tövis, és azt követõen ijesztõen világos színû vér kezdett csordogálni az ereimbõl (Nem alkohol!) A vér színét a hemoglobin vasat tartalmazó hem része adja, ami az oxigén szállításáért felel, amire többek között a futó izmoknak is igencsak nagy szüksége van. Ezek a „hülye diéták”, a túl sok zöldség, gyümölcs fogyasztása vashiányhoz vezethetnek. Vasat nekem!

 

Az Ilona-völgy hemzseg a turistáktól. Látva átszellemült arcomat, amíg a piros kereszten fel nem kanyarodok, többen kérnek útbaigazítást tõlem. Megadom. Egy családfõ megkérdezi: ez valami túraverseny, mert már egy páran elfutottak mellettük, ugyanilyen szenvedélyes, küldetéses arccal. Ez kapóra jön, hogy eldicsekedhessek valakinek azzal amit csinálunk, plusz a 75km-el. Szinte dagad a mellem a büszkeségtõl, amint látom hogy a táv hosszán  hüledeznek. Nekünk ez már semmi, megszoktuk- legyintek- puszta élvezet. Késõbb eszembe jut a nagyképû nyilatkozatom, amikor Parádsasvárról a piros kereszten kapaszkodom ki a Kis-Lipót felé, nemkülönben a Kékesen a sárgán felfelé. Parádóhuta elõtt egy fél perces bicsaklás a tájékozódásban, majd a falu után újra legyalogol a „Csipet Csapat” . A parádsasvári pontra azért együtt érkezünk, ahol rögtönzött kiselõadást tartok a kóla élettani hatásairól, miközben 2 másodperc alatt nyelik el porzó belsõ szerveim a nemes anyagot. Még benyitok a közeli étterem ajtaján egy kávéra gondolva, de látom a teltházat, a sok kiöltözött embert, majd magamra nézek, és szép lassan kihátrálok. Néhány döbbent arc az utolsó benyomásom, mielõtt végleg bezárul „Narnia” ajtaja. A kapaszkodót már említettem. Tájékozódni itt nem szükséges. Arra kell haladni, amerre a legnehezebb, ha kicsit könnyebb már menni az tuti rossz irány. Amikor felérek, akkor döbbenek rá, hogy a csípõfájdalmam egyszerûen megszûnt, ott maradt valahol ég és föld között a hegyoldalon. Volt, nincs. Mellékesen a jobb bokám kezd el kicsit sajogni, de ez még belefér. Javaslom, hogy fizioterápiás kezelés helyett ízületi betegek részére, irány a Kis-Lipót. Ékes bizonyíték arra, hogy a mozgás a legjobb gyógyszer. Felfelé haladva arra gondolok, halottam arról, hogy valahol Pápuán vagy ki tudja hol, egy bennszülött törzsnél,  ahol az öregeket nem az eszükért tisztelik, minden évben, mindenkinek fel kell mászni egy jókora kb. 50 méteres fára, az öregeknek is. Aki túléli, feltételezhetõen hasznos tagja a törzsnek, aki leesik, nem kell tovább potyára eltartani. Nálunk, ha valaki „istenneadj!!!” bevezetné ezt a szelekciós módszert, a fatörzs helyett, a Kis-Lipót is megtenné.

 

Felérek. „Benyitok” a esõkunyhóban berendezett pontra, ahol klub-hangulat uralkodik. A „felszolgáló” meleg levest nyom mindenki kezébe, ahogy lecsurog a torkomon a sós ropival együtt, az valami fenséges. A legtöbb túratársnak nem nagyon akaródzik felállni, jól érzi itt magát. A pontõr srác, hogy fokozza a hangulatot, történeteket mesél, extrém túráiról. A nyáron egy 18000m-es szintkülönbséggel megáldott, 240km-es túrát teljesített 3 nap alatt, összesen 6 óra alvással a Mont-Blanc-on. Ehhez képest a mostani, egy könnyû szombat délutáni sétafikálásnak tûnik, és ha úgy vesszük, ebben a remek idõben tényleg az. Ha szabad minõsítenem, talán a hely adottságai miatt is, ezen a ponton éreztem magam a legjobban. Nehezen, de továbbállok. Meglepõen könnyen lejutok a Mátra-nyeregig, na persze rendbejött a csípõm, már „kocorászni” is tudok egy kicsit. A Kékesre felfelé viszont a sárga rendesen megfog. A szintútra szinte kiesek, mint az amerikai filmekben, amikor a fõhõs, valami nagy rossztól szabadul meg, már vége, nyugtatom magam, már vége. Persze még nincs vége, de a vége valahogy csak elfogy. A csúcson  az „önkiben” hozzájutok végre a hõn áhított kávémhoz, és egy dupla csokis Manhattan-nel is kényeztetem magam. A pontra érve, ahol még javában tart a jégkrém testemmé való átlényegítése, a reggel óta fagyoskodó pontõrök hüledezve jegyzik meg, ne mondjam, hogy jégkrémet eszek, ez nem lehet igaz. Érdekes, hogy a jeges étel fogyasztása valahogy plusz alarm hõtermelést indít meg a szervezetben, és végül a jégkrémtõl melegség árasztja el az embert. Legalábbis én így érzem. Télen-nyáron egyen jégkrémet! („Ez utóbbi sorok a jégkrém gyártók támogatásával íródtak.”) Aztán megtáltosodom, és folyamatos kocogással, aminek némelyik szakasza már-már kezd újra nagyon jól esni, lezuhanok Lajosházára. Közben egy mögöttem futó túratárs segítségével akaratlanul sikerül egy egész tarka, „jákóbi” kecskenyájat irányíthatatlanná tenni, bár egyébként is mindig pontosan az ellenkezõ irányba szeretnének menni, mint ahogy a kecskepásztor akarja. Talán még most is üldözi õket, ha azóta meg nem fejte. Lentebb Mátraháza után egy mufflont zargatok fel, a kecskeformák alcsaládjába tartozó állatokra ma rá jár a rúd.  Lajosházán csak egy teát iszom. A kritikus részen még átérek sötétedésig, közben néhány túrázónak, akik elõször járnak erre, a bánya után segítek a tájékozódásban. A Kozmáry-kilátó felé bekanyarodva, a sárga háromszögön már kivilágítom magam. Egy kis kanyargás a szûk ösvényen és megérkezem a kilátóhoz a civilizációba, ahol a lobogó tûz mellett már áll a bál. Egy pillantást vetek még a lábunk alatt elterülõ, gyöngyfüzérektõl csillogó, óriási ékszerdobozra, Gyöngyösre, majd megkezdem utazásom végsõ szakaszát.

 

A füredi úton nem fogja senki kitalálni, kikkel találkozom. Megmondom: a „Bibor Trióval”, akik a „Nem lankadok egy pillanatra sem egész nap, ha a kutya kutyát eszik sem” slágert adják elõ, a mai napon vendégmûvészként közremûködik „marton4”. Beállok a Trió mögé, és csak egyszer próbálok „megszökni” a célig, de hamar legyalogolnak megint. Közben a sötétben összefutunk B.I.-vel (és társával), aki az állandóságot jelenti számomra. 2007 óta, amikor megismertem, töretlenül rója az ösvényeket, Õ is „szupergyalogos” és teljesítménye máris egy kész regény. A kápolnához a Trióval közösen, jó hangulatban érkezünk. A jóslat beteljesült: kivilágítva látom Abasárt, az Aba nemzetség egykori központját. Másik nevezetessége, hogy azt itteni laktanyában voltam tartalékos harckocsizó. Hadnagyként szereltem le, úgy hogy hálaistennek egy tankot se láttam közelrõl. Talán jobb is mindenkinek. A világbékének mindenképpen. Kisebb tanácskozás után az útvonalleírásban a 75-ösöknek megadott aszfaltút felé vesszük az utunkat. Közben elbeszélgetünk. Végleg befogad a csapat. Az úton,valaki javaslatára lazán lekocogunk, aminek nagyon megörülök, mert valahogy jobban esik már az én lábamnak is, mint a gyaloglás. A csípõm tökéletes, teljesen rendbejött. Mint egy római „cohors”, négyzet alakzatban, négyen suhanunk lefelé a sötétben, kanyargunk a szerpentinen, az „ismeretlenben”. Teljesen feloldódunk a futásban, felvesszük egymás ritmusát, szinte egyszerre dobban a lábunk, majd lassan elszakadunk a talajtól, könnyûek leszünk, szinte lebegünk, miközben arra gondolok, mintha ez valahol messze, egy más dimenzióban, valaki mással történne, és nem velem. Azt hiszem, boldog vagyok.

Beérünk a településre, ahol általános villanyoltás következik. Emlegetem a patikát, hogy mellette kell lekanyarodni. Valamiért azért teszünk egy kisebb kitérõt, míg végre elhaladunk a ki tudja miért Aba Király Patikának elnevezett közegészségügyi intézmény mellett. Szóval a kocsma felé kellett volna jönni, mondják a többiek, akkor rögtön tudták volna a helyes irányt. Már csak a szimat miatt is, mert itt a levegõ televan a jobbnál-jobb különbözõ helyi borok illatmolekuláival, borissza magyar nehezen áll ellen a vonzásnak. Csak a „jobbik” legyen, és most eszem ágában sincs politizálni. A település fontos („közbetegségügyi”) intézményei a kocsmák is, ahol az emberek egy része mentálhigiénés programokon rombolja le testi épségét. Nem baj, szemben a gyógyszertár, nem kell messzire menni, ha 10-20 év masszív ivás után elérkezik a végstádium. Itt persze nem a mérsékelt borivásra gondolok, ami ma már orvosilag bizonyítottan 38%-al javítja a hosszú távú túlélési esélyt a teljes absztinenciához képest. Azon „filózunk” még társaimmal, mibõl él meg ez a sok kocsma: rövid tanakodás után egyetértünk, hogy a családi pótlékból, és a munkanélküli segélybõl.

 

Végül hazaérünk a meleg „családi fészekbe”. A fõszervezõnek külön köszönetet mondok, van miért. Egy darabig még békésen elteázgatunk. A többiek már a következõ túra terveit szövögetik. Egyáltalán nem fáradtak, mintha egy métert sem mentek volna, skatulyából húzták ki õket. A paprikás krumpli nagy vehemenciával készül, de már nem várom meg. Késõ is lett hirtelen, 13:15-ig tartott a „hosszú menet”. Jó ez a teljesítménytúrázás, „csak fárasztó, és rámegy nap.” (Poén: idézet a My Fair Lady-bõl, ott a munkáról beszélnek.) Fogyózom is, az én koromban már veszedelmesen támad a hasi zsír. Elbúcsúzok: kezet fogok férfi társaimmal, Bibortól pedig egy mosollyal válok el, minden elismerésem az övék. Búcsút intek a teremben lévõ minden kedves túratársamnak is.

 

Nem tudom, találkozunk e még valamikor. Talán igen, talán nem. Az élet majd eldönti mi lesz. De most nem ez számít, hanem csak ez a mai nap.

 

 

 

-marton4-

Szegedi József

Pétervására

 

 

„Január elsõ kéthete megnyugvást hozott. A hónap elsõ felében senki sem halt éhen…”

(Faludy György: Pokolbeli víg napjaim –Recsk)