Piros 85
2010
A fogyó félhold hûvös pillantásokkal méregette a gyalogosok Rókahegyen kigyózó sorát. Hét óra tájban már világos volt, a fû dértõl fehérlett, a föld diszkréten csúszott, a pocsolyákat 1-2 milliméteres jég fedte. Lilás-szürkés köd inkább a solymári völgyet boritotta, mifelénk zavartalanok voltak a látási viszonyok. Megkezdtük a ki-tudja-hányszor bejárt emelkedõ letudását fel, a Kevélyre. Az óraállitás miatt még sötétben neveztünk. Adminisztrálás közben ismerõsöket kerestem, nem sok eredménnyel. "Béla bácsi már régen elment" - mondta Wittner (Egyszemélyes) Csilla. Ezt a szöveget akár magnóra is vehetném, annyira ismerõs: mások, máskor, máshol is mondják. Ez a lustáknak járó szöveg. Igy hát összeraktam a holmimat és kimért lépésekkel elindultam, hogy lássam, hogyan mûködik a motorikus részem. (6:40) Nem éreztem túl üdének magam, a számitógép elõtti görbedéstõl mindig megfájulnak az alkatrészeim. Mindenféle tanácsok vannak a munkahelyi tornára, az eredmény, ennek ellenére, elég gyenge. Dehát megyek az unalmas sinek mellett, végre felkanyarodom a Rókahegyi útra és kezdem elfelejteni aggályaimat. Fenn, a platón, lapos pillantást vetek a szaporodó házakra és barátságos tekintetet a villanypásztor által õrzött két lóra. Motyogok nekik valamit a sors igazságtalanságairól, hiszen nekik is jobb lenne, ha kikerülhetnének életre szóló rabságukból.
A számomra eseménytelen út egyetlen eseménye Bubu a csúcson. (8:15) Mint tavaly. Seprû lesz késöbb belõle. Mint tavaly. Ez megnyugtató. Szabályozottak a dolgok. Aztán döcögök lefelé és a Majdán-nyeregben fóliás szendvicset látok a földön. Felemelem és sebességet váltok. Szerencsére nem kell lekörözni az egész mezõnyt, egy jó nekifutás már hozza az eredményt. Jön viszont egy esemény: a betonút elõtti régi aknára dorongot tett egy jótét lélek. Elsõ lépés a baleset elháritására. Utólag látom, hogy az itiner sem elégedett a helyzettel. Egyetértünk. "Valaki" majd intézkedik egyszer.
A csikóváraljai bejárónál már feledjük gondjainkat. Élvezzük az életet és a rendezõség juttatásait. Kezdhetjük az emelkedést a Tölgyikrekig. Eközben örömmel fedezem fel a régen nem látott Csemez Attilát és Farkas Elek doktort. A ritka találkozás az én számlámra irandó, hiszen kevés túrára járok, lévén kétlaki, azaz mezõgazdasági munkás is. Dehát a jó ismerõsöknél azonnal folytatjuk a korábbi témákat: személyes ügyeket és a tájépités, tájrendezés idõszerû kérdéseit.Kanyargunk felfelé. Megtudom, hogy Elek az ötvenes távra megy és nagyon közel lakik a célhoz. Nem rossz dolog. Követem a közben elõrehúzott Attilát egészen az ellenõrzõ pontig. (10:23) Ott elválunk egymástól. Attiláék majdnem egyenesen mennek tovább egy széles erdészeti úton, én a P jelzést követve bukdácsolok a Sikáros felé. Még otthon gondos ütemtervet készitettem, ahhoz igazodok. Ismert utat, strapásabb túrán nem hagyok el.
Szép, világos nadrágot vettem fel, lábszárvédõt nem kötöttem, botot sem hoztam. Nos, a sikárosi rét közepén már nem néztem ki bálba öltözöttnek. Az utóbbi évek elkényeztettek, nagyobb esõ sem volt, ezért nem számitottam arra, hogy rövid idõ múlva bokáig süllyedek a szép, füves mocsárba. A helyzet nem volt abszurd, elég sokat mászkáltam erre, ismerem a festõi, de ravasz talajt, csak éppen ez a körülmény, most, nem volt bekalkulálva. Elõször a bal cipõm telt meg vizzel, nemsokára a jobb, majd amikor azt gondoltam, hogy túl vagyok, kezdõdött elõlrõl. Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, hogy érdemes-e zoknit cserélni, avagy sem. Eddig még sohasem tettem ezt, szolid hólyagokkal mindig megúsztam. Most is arra számitottam, hogy a befolyt viz majd kifolyik, inkább gyorsitok és a lábbeli száradását elõsegiti a met.hu által elõrejelzett 11 km/h sebességû szél is. Jelen esetben meditációm igen termékenynek bizonyult, s közben, a futók segitése érdekében szenzációs dolgot eszeltem ki. Az ilyen pocsolyás szakaszok után a rendezõség helyezzen el egy kényelmes széket, amibe a futó beleül. Ekkor, két oldalról, két-két segédrendezõ ugorjon oda, rántsa le a vizes cipõt és zoknit, és a másodperc törtrészei alatt pótolja száraz darabokkal. Fél perc sem kell és emberünk máris frissen ügethet tovább a cél felé. A vizes holmit majd visszakapja a célban. Ötletem rendkivül felvillanyozott, többeknek el is mondtam, de mindenki csak sajnálkozó mosollyal fogadta a javaslatomat. Azt mondták: gyakrabban nézzek tévét. Úgy látszik, már megint lemaradtam valamirõl. Bánatomat az a néhány szál hûséges kikerics enyhitette, amelyik a P és a régi K találkozásánál viritott a már késõ õszben. Miközben õket nézegettem, Petõ Sándor futott el mellettem. Tavaly a Király-kút után elõzött meg. Bizonyos események megmaradnak az emberben.
A Szõke-forrás völgye nem tartogatott különösebb élményt. A közepesen sáros ösvényen haladva, szokás szerint, azon tûnõdtem, hogy meddig birja még nagyobb csúszás nélkül a hegyoldal az idõ múlását. Vasfogakat nem merek irni, mert nem tudom, hogy a természetnek milyen fogai vannak. Az elgondolható, hogy tartósabb fogai vannak, mint például nekem. De errõl nem nyitok vitát. Várom, hogy leérjek az egykori ifjúsági táborig, aztán az is bekövetkezik. Már látom a pontõrõket, akik az idén sem bújtak el a kápolna mögé. Néhány szó, üdvözlet után irány a "Terülj-terülj asztalkám", azaz a nagy dömösi vendéglátás. (12:40) Ez a hely igen alkalmas az ellazulásra, a társadalmi életre, ezért fegyelmezetten el kell szakadnunk tõle, különben is, jóllakottan nem lehet rendesen haladni.
Minden terv szerint zajlik, kissé szuszogva feljutok a Szakó-nyeregbe és üdvözlöm a tavalyi párost, akik megint élvezhetik a szokásosan friss levegõt. Fenn, az asztalnál, iszom néhány korty narancslevet, nem nagy a folyadékfogyasztásom, inkább a szél száritja az embert. Várom a turista vendéglõben mûködõ 5. ellenõrzõ pontot, ehelyett néhány kemény legény fogad szabad ég alatt, zimankós körülmények között, egy kupac banán társaságában. (14:49) Kifejezem elismerésemet a helytállásért és utána bevonulok a vendéglõbe. Vili felhagyott a vendéglátással, új csapat fogad. Helyismeretük kifogástalan, hiszen az új fõnök a Platán panzió tulajdonosa, tudja mi itt a teendõ. A tájékozottak szerint nagy buzgalommal dolgoznak. Egyelõre csak annyit jegyzek meg, hogy a tea korábban jobb volt. A kritikát még halasztom, de épitõen meg fogom mondani.
Miközben az italt kortyolgatom Wehner Géza tûnik fel Marci fiával. Remek dolog ilyen stramm gyerekek apjának lenni legalább is addig, amig az új generáció fel nem lázad õsei ellen. Ez nem szükségszerû. Én keresztapa vagyok egy másik, azonos nagyságú családban és örömmel nézem, hogy milyen sokféle életmegoldást valósitanak meg. Társadalom szociológiával azonban nem itt kell foglalkozni, ehelyett a mobiltelefon idén megfogalmazott definiciójával ismertettem meg õket. A meghatározás végsõ formát abban a gödörben nyert, amelybe a Rákóczi-túrán volt szerencsém belezuhanni igen szerencsés körülmények között. Lásd ott. Felvilágositó munkám gyümölcsét jó negyedóra múlva már le is arathattam, mert Marci - apjával ellentétben - a meg nem nevezett szerkezetet - egy futó utalás kapcsán - egy pillanat alatt azonositotta. Sikerélményekbõl élünk.
Indulok lefelé Pilisszentkeresztre. Illõ, hogy tájékoztatást adjak haza arról, hogy élek, megvagyok, ereszkedem a szép, napos hegyoldalon a falu felé. Térerõ van, sétálva mobilozok, ami nagyon imponál nekem, ha más teszi. Van ebben valami modern, korszerû. Még fejlõdõképes vagyok. Szerény keretek között. Vizet iszom lenn, a csapnál. A csobogót már elzárták, nyilván a váratlan lefagyást elkerülendõ. Temetõi mozgás éppen csak hogy. Megyek fel a Magas-hegyi nyeregbe és nyújtogatom a nyakamat a "titkos" ellenõrzõ pont felé. Ott van. Csipegetek valamit, utána ereszkedés, az úton jobbra át, kanyar és ismét jobbra át, hogy azért ne olyan egyszerûen érjük el az egykori P útját. Dehát addig emelkedünk egy adagot és megállapitjuk, hogy az emlékhely az idén egy kerekes kúttal bõvült. Többen állták körbe, ezért nem mentem oda az épitményhez. Talán lesz még alkalom megnézni: van-e benne viz.
Ez a hely jó alkalom a rendezõség megdicsérésére. Már a túra kezdetétõl fogva igen gondosan megjelölték az utat szalaggal, lilás festékkel. Nyilak, szalagok a fákon, a földön. Nem lehet eltévedni. Ezt azok tudják értékelni, akik évekkel ezelõtt keserves képpel kóboroltak az itiner szerint is "tájékozódási és járhatósági szempontból rendkivül pocsék" útszakaszon. Késõbb mindenféle magántrükkökkel memorizáltuk a teendõket, erre azonban most semmi szükség nem volt. A rossz térképre sem kellett panaszkodni. Mindenesetre, ha az ember már sinre került, akkor gond nélkül juthatott el a Csévi-nyeregig. (17:15) Az óra vissza nem húzás miatt világosban értem ide. Ezután már csak menetelni kell. A szaggató bozótról az elsõ teljesitõk nem is tudhatnak, a derékszögben jobbra fordulás kissé körülményesen van leirva. Az örök pocsolya és a fel- vagy fel nem húzott sorompó viszont megerõsiti a helyes utat.
Az erõsödõ alkonyatban biztonságosan eljuthatunk a Fehér-hegy lábához, ott viszont elõ kell venni a lámpát, hogy az emelkedõ, majd tekervényes úton ne kelljen bajlódni vele. Valójában itt sincs tájékozódási gond, csupán az erdészet (?) által, jobbra-balra mutató nyillal, terelõútnak kijelölt (de hova?) valami zavarhatja meg az elsõ bálozót. Ilyenkor segit az orrunk elõtt lebegõ fehér-piros szalag, ami ezen a helyen valóban fontos szerepet tölt be. Ezután már csak a dorogi mûút dübörgését kell várni, miközben a megigért gulyáslevesre gondolunk. A kiváló leves feledteti velünk azt a tényt, hogy az étkezést nem a Kopár-csárda különtermében költjük el. (19:08) Beérem egy fél tányér levessel, inkább a folyadék fontos és "a túrázás sem az evésrõl szól".
Tiz perces késésem behozására hamarosan továbbmegyek. Az országúti átkelés azonban nem gyerekjáték. Szegény országunkban megállás nélkül folyik (traffic flow) az autók áradata. Kell vagy két perc, amig sor kerülhet gyarló életem balga kockáztatás nélküli átmentésére a túlsó oldalra. Ott már vidám az életem, a múlthoz képest remekül jelzett ösvényen haladok, ráadásul száz méterrõl is markánsan világit a tarka jelzõszalag. Felmászok a Kakukk-hegyre (Hommage a Farkas Edina). A faluba beérve két kissé elkavarodott túratárs jelenik meg. Velük megyek a Villa Negra-ig, utána - a kezdõk megtévesztésére ügyesen megtervezett útvesztõt jelentõ - pihenõ parkig, majd nemsokára következik jobbról a kerités és amellett, akár alva is, eljuthatunk a Hosszú-árokig. Elõtte viszont még homoktaposás van az élvezeti lovaglás hivei által fellazitott talajon. Gyanitottam, hogy a lazitáshoz Balog Antal kollégám lovai is hozzájárulnak. Azt tudtam, hogy lovait Pilisszentivánon tartja, de csak most jutott eszembe, hogy köze is lehet ehhez a szakaszhoz. Ebbõl jó kis téma kerekedett ki. Valóban ez a helyzet és õ látta is a szalagokból, hogy valamilyen túra halad erre, de arra nem gondolt - miért is tette volna - hogy egy kollégája is ott baktat majd a homokban. Az én szempontomból a lassabb haladás volt érdekes, mert a taposás nem kedvez a rendes mozgásnak.
Befutunk a 9. pont fénysora közé. (20:45) Megkapjuk a Mosoly-bélyegzõt és valami édességet. Minden olyan mint tavaly, a hangulatot is beleértve. Pontosabban, nekem mérsékeltebb a kedvem, mert a homokozóban veszitettem a takarék idõbõl. Elhatározom, hogy meggyorsitom a tempót. Az itinerhez csak annyit fûzök hozzá, hogy a 9. pont elõbb van, mint a forgóajtó, de sebaj. Az igazi helyén egykoron Hevér Éva õrködött, máskor jól elbonyolitottuk itt a tájékozódást és csak az akusztikus módszer segitett ki a zûrzavarból. Ezekkel a dolgokkal nem szaporitom a szót. A lényeg: manapság problémátlanul követhetjük a P jelzést. Nem tudom, hogy gyorsabban mentem-e ezután, vagy csak úgy képzeltem, a tény az, hogy a vártnál hamarabb és könnyebben értem fel a K+ jelzéshez. Itt mély levegõt veszek a felmenetelhez és utána semmire sem gondolva szedem a lábaimat. Idegrendszeremet kissé próbára tették az út mentére kitûzött szellemingek, viszont sejtettem, hogy már közel vagyok az emelkedõ végéhez, hiszen a tisztelt rendezõk nem fogják túlerõltetni magukat a dekoráció felállitásával. Nemsokára ott is voltam az emlékfalnál. (21:35) Az asztalnál Gyõri Péter vett kezelésbe és dupla adag birsalmasajttal ajándékozott meg.
Orraesés nélkül leértem a vikendtelkekhez. Enyhe kocogás következett, majd a mécsesekkel tarkálló temetõ. A túra szellemének megfelelõen egy sóhaj Herobertoért, majd másokért is. Aztán - diszkrét késéssel - a plébánia következik. (22:15) Volt már jobb idõ is, de nem kell kétségbeesni. Gász Kata mintha várt volna és pillanatok alatt nagy adag kávét hozott. Meg is lett a hatása. A társaság jókedvû, a korábbi évekhez képest a Végh-Gálfi páros hiányzik. Van igazolásuk, azt viszont csak a túra után tudtam meg, hogy Csaba a hárshegyi körút asztala melletti sátorban tanyázott.
A szoros idõ miatt nem sokat maradtam ott, mentem tempósan tovább. A Juliannamajornál várható rendkivüli ellenõrzés járt a fejemben, ezért meglepett, hogy a korábban kitûzött piros villogó ellenére, a mûút felé ereszkedve nem látok semmit. Aztán mégis láttam, mert a szélárnyékba húzódott Sistergõ egész büfét rendezett be asztallal, világitással, fára akasztott demonstrációs órával (fél 12). Meleg tea volt kilátásban, de egy pohár forralt bor lett belõle. Szenzációs, paradicsomi hely. Annyira felvillanyozott ez a juttatás, hogy el kellett mondanom, hogyan ittam meg pár éve a Téli Mátrán, a Pisztrángosnál, a pontõrök forralt borát azt hivén, hogy az ajándékba jár. Jó kis szégyen, de azzal vezekelek, hogy alkalomadtán mindig elmondom fatális tévedésemet, amin a pontõrök vidultak leginkább.
Innen nincs messze a Fekete-fej. (23:57) Tavaly már a Szép Juhásznénál voltam ilyenkor, most azonban a kapott pogácsára koncentráltam. Lefelé ereszkedve a körútnál lévõ titkos ellenõr jött szembe és bélyegzett. Társa, azaz Gálfi Csaba, az asztalnál aludt a sátorban. Felvertük szegényt, hogy biztosra menjünk ellenõrzés szempontjából. Nem igen örülhetett neki. Már itt van a Szép Juhászné (talán 0:22). Elfogadható. Vizet vettem, aztán neki a hegynek. Nem félek a János-hegytõl, fenn is vagyok erõlködés nélkül a fényárban úszó kilátónál. (1:23) Remek aszalt szilvát fogyasztok, amirõl Bibor és mások közlése alapján kiderült, hogy préselt kivi volt. Még fejlõdnöm kell. Higgyünk a nõknek, õk jobban tudják.
Feljött a kései Hold és szépen kisért reggelig. Az út problémamentes a Végvári-szikláig - közben Makkosmária 2:22 - és valójában utána sincs semmi baj, csak hosszúnak tûnt az emelkedõ a Piktortéglák elõtti gerincig. Már mintha Budaörsön lennénk, de most jön a keservese. Megerõsitem a lelkemet és a forró kását kerülgetõ macska példáját követve benyomulok a sikátorba. Óvatosan, öregem, nem sietni - motyogom magamnak - feláldozunk plusz húsz percet a tartalékból és üzembiztosan lenn leszünk. Fõ a biztonság. Esõs idõben eltörtem már itt a botomat, sok mûkorcsolyázásba illõ figurát is bemutattam, nadrágomnak külön volna mondanivalója. Most nincs nálam bot, ezért megkettõzöm a figyelmemet. Lassan, de eredményesen haladok elõre. Megjön az öntudatom. Már azt a szöveget fogalmazom, amit célbaéréskor el fogok mondani. Már kinn vagyok a szorosból, az utolsó száz méter van hátra. Puff! Nem usztam meg. A sapkám elrepült, a lámpámnak semmi baja. Adieu, szép remények, úgy jártam mint Pierrette a tejesköcsöggel. Kegyetlen az élet. Gondosan feltápászkodom, felteszem a sapkámat és helyrerakott önértékeléssel botladozok át a megmaradt, vendégváró köveken. Kutyák, lámpák, fõ utca, körforgalom, lila nyilak, kapu, bejárat, ajtó, cél. (4:11) Fél órával a szintidõ elõtt. Tizedik teljesités.
Átveszem a jelvényt, az oklevelet, de meghökkenek, amikor a lábméretem felõl érdeklõdnek. Mi készül itt megint? Hamarosan megnyugszom, mert nem sportcipõt akarnak ajándékba adni, hanem piros P85 jelzéssel felülnyomott zoknit. Ezentúl majd úgy fogok forgolódni, hogy az emberek lássák a bokámon viritó emblémát és növekedjék a tekintélyem. Higgyék azt, hogy egy titkos páholy jelét viselem, ami olasz földön nem ismeretlen valami. Kell ez az embernek.
Csilla hozza a szokásos virslit. Ketchup-ot teszek rá, kevés kenyeret hozzá. Hosszú túra után a gyomor nem mindig boldog a mértéktelen evéstõl. Tea azonban jöhet és Csilla el is lát legalább négy pohárral. A szervezet mindent felsziv.
Eközben mozgás támadt a sarokban. Felébredt az ókori nyelvek tanárnõje. Szégyenkezve be kellett vallanom, hogy az asztalon fejét nyugtató, fejkendõs alakban nem ismertem fel Szabó Máriát, aki már egy órája beérkezett. Mivel Lévay Bélát elvitte egy (nagy fekete?) autó, azért õ az elsõ kék autóbuszra várt. A sors jóvoltából igy eszmecserét kezdhettünk az ókori nyelvoktatás idõszerû, pillanatnyilag lehangoló kérdéseirõl. Nem könnyû a pedagógus élete a mai, a diákok fejét ezerfelé rángató hatások világában. Közben továbbfejlõdik a társadalmi élet a konyhában. Jávor és Toplak is bekapcsolódik, utóbbi hatalmas lendülettel meséli, hogyan járul hozzá az elektronikus lexikon szerkesztéséhez. Nagyon helyes, e tekintetben teljesen komputerfüggõ lettem, mert az elektronikus könyvtár már gyakran többet tud, mint a hagyományos és az adatokért egy lépést sem kell tennem, minden "házhoz jön". Közben a rendezõség rendezkedni kezd, én azonban nem sietek, megvárom a sûrûbb buszközlekedést, a 6 órai járatot. Nincs kedvem a hûvösben, nyirkos ruhában ácsorogni, ehelyett további teákat veszek magamhoz. 6:05-kor hazaindulok.
Néhány általános megjegyzés a kiválóan megrendezett túrához. Sok lelkes pontõr jól bonyolitott munkáját dicséri a P85. Mindennel igy vagyunk: amit szeretünk csinálni, azt jól tudjuk csinálni akkor is, ha az évszakhoz képest váratlanul hideg és szeles az idõ. A munkatársak önzetlensége a legnagyobb érték ilyenkor. A vándorlást hatalmas mennyiségû házi és nem házi sütemény, felvágott, gyümölcs, mûzli, édesség, ital kisérte, Kata kávéján kivül valahol még cappuccinot is kaptam. Ez valóban nagy, gasztronómiai túra volt. A puritánok majd megtépik köntösüket, eretneket és botrányt kiáltanak. Szidni fogják individualista korunk dekadens alakjait. Tegyék. Én boldogan estem bele a falánkság kisértésébe. Hogy azért nagyon súlyos bûnt nem követtem el, annak a szintidõ volt az oka. Menni is kellett valamennyit. Aki hedonista jelzõket hangoztat, az fáradjon végig ezen az úton, utána nyilatkozzon.
Szeretném megjegyezni, hogy az ilyen túrák jelentik a legtermészetesebb gyógymódot a keveset mozgó, görnyedt hátú, számológép elõtt kuporgó, zajtól, stresszhatásoktól szorongó városlakó számára. Elmúlik a hátfájás, tágul a mellkas a friss levegõben. A munkahelyén idõnkint el akar aludni az ember, itt nyoma sincs az álmosságnak, nem dagadnak a lábaink. A helyzet érdekessége, hogy nem kell figyelni azokra a "kockázatokra és mellékhatásokra", amelyek a szövegek szerint kisérik a gyógyitó készitményeket. Azért nem, mert nem szedünk ilyen készitményeket.
Egy technikai megjegyzés. Az utóbbi évek azt igazolták, hogy a szalagozáshoz használt piros-fehér mûanyag csikok kiválóan beváltak. Jó lámpával nagyon messzirõl, eltéveszthetetlenül láthatók. Nem áznak el, többször is felhasználhatók.
Emberi megjegyzés. Köszönöm a rendezõség gyors feldolgozó munkáját. Alig ébredtem fel, már befutott Nagy Zoltán gratulációja. Az eredménylista hamar fent volt a MVTE honlapján. Vannak, akik szemmel tartják túratársaik mozgását. Megható dolog az ilyesmi és persze szép is, hiszen igazolja az ismert königsbergi filozófus meghatározását: nem fûzõdik hozzá érdek.
Végül és utoljára. Záradék a pénzügyi hatóság és a gyanakvók számára. Jelen beszámolóm alapjául az a nyugta szolgál, amely aláirással és egyesületi bélyegzõvel igazolja a részvételi dij befizetését illetve átvételét. A 0483512 sorszámú, 2010. 10. 30. keltezésû bizonylat kibocsátója a Magyar Vándorok Teljesitménytúrázó Egyesülete, 1188 Budapest, XVIII, Póth Irén utca 28-a, telefon: (70) 565-3010. Adószám: 18231416-1-43. A dokumentum archivumomban megtekinthetõ. Szóltam. |
