Szarvas 27 17
Adott a túra, amelyre a túrázó szeretne eljutni, lehetõleg aznap reggeli indulással. Adott egy relatíve rossz tömegközlekedéssel ellátott zsákfalu, fõleg, ha a túrázó balga módon Veszprém városából szeretné megközelíteni. (Most visszakerestem és meglepetésemre van Pápáról szabadnapokon és tanszünetben munkanapokon 6:50-kor induló járat, amelyet gond nélkül elérhettünk volna, tapolcafõi átszállással. Ezt talán a hosszú hétvége forgalmi változásai miatt a múlt héten nem ismerte a Volán menetrendi keresõje. Ha közvetlen - nem a busz közvetlen, hanem a keresés - szombati Veszprém-Döbrönte eljutásra keresek rá, még most sem dobja ki. Vicces.) Adott tehát a feladat, megoldására sikerül is három másodperc gondolkodás után egy tervvel elõállni, amely egyszerû, mint egy bot. Íme: elbuszozunk Bakonyjákóra, átsétálunk a létezõ legrövidebb jelzett utakon Döbröntére, teljesítjük a 27-es távot és ha elég ügyesek (ti. lassúak) vagyunk, akkor nem kell sokat várni a délutáni buszra és szép kényelmesen visszabuszozunk Veszprémbe, átszállással. A társaság: Kerek repkény, mint a túra ötletgazdája, Dóri, mint lelkes csatlakozó útitárs és jómagam, mint az eljutás ötletgazdája. Nem egy agyonbonyolított terv – a megvalósítás válik majd azzá. Csak a helyzet tisztázása végett: Bakonyjákótól Döbrönte ~5 km a S+ jelzésen indulva és ~0,5 km-rel több a S- jelzésen indulva.
Már ott gyanút kellene fognom, hogy a reggeli készülõdés addig nyúlik, hogy rohannunk kell a buszállomásra, különben pompás tervünk már kezdeti, kibontakozó fázisában kártyavárként dõlne össze. Odaérünk, megvan a busz, csak a vezetõje hiányzik. Fitnessz-menüje (kávé, cigi) elfogyasztása után emberünk meg is érkezik, int, hogy jöhet az elsõ felszálló. Ekkor viszont a jegykiadó gépezet mond csütörtököt, ami szombat hajnalban nem túl szép tõle. Sofõrünk meglepõ fürgeséggel vágtázik el, leváltani a sztrájkoló masinát. Az út ezek után eseménytelenül zajlik, egyedüliként szállunk le Bakonyjákón, még sötét van, baromi hideg és erõs déli szél fúj. Az elsõ napsugarak bátortalanul lesnek ki a felhõtakaró alól keleten, majd gyengén villannak fel a Kõris-hegyi radar kupoláján. Fázom, vágyakozva nézek a fûtött busz után. Rövid tanácskozás: akkor most a sárga sávon menjünk, vagy a sárga kereszten? Ne kelljen magyarázkodni minden szembejövõ túrázónak, meg aztán, úgyis a sárga sávon kell majd visszajönni Bakonyjákóra a túrán, menjünk hát a sárga kereszten. Ekkor kellene eszembe jutnia annak a mondásnak, hogy néha a kevesebb: több.
Elindulunk, betérünk egy mélyútra, ami felvisz a temetõhöz. Valahol itt kell kitérnie a S+-nak, de nem látok egy darab jelzést sem, sõt, a temetõ nincs is rajta a térképemen. Sebaj, menjünk tovább, majd meglesz az... nincs meg, de nem megyünk vissza (jaj), elindulunk a térképen is jól látható széles földúton az állítólagos Jégvermi-földek felé. Értem már, hogy miért fázom. Megvan a térképen is egyértelmû T-elágazás, elkanyarodunk észak felé, minek aggódni, majd irányban belefutunk a jelzésbe, csak egyenesen elõre kell haladni. Egész sokáig egész jó az út, aztán ránézek az órára, negyed nyolc. Húha, sietni kell, mert a rajtidõ nyolckor lejár. Sietnénk, ám az út tragikus hirtelenséggel véget ér. Innentõl nem is untatnám a Nyájas Olvasót azzal, hogy részletezem a történteket, mert nagyjából arról szólnak, hogy lemegyünk egy vadcsapáson, felmegyünk egy másikon, szeder van és bozót és fiatal akácos és úgy általában minden szúrós növény, amit el lehet képzelni hazánkban. Amúgy sem rózsás (hmm, az nincs is, pedig szúr) helyzetünkben tovább lelkesít néhány, nem is olyan távolról eldördülõ puskalövés. Egy valószínûtlenül jól járható keresztezõdésben (ahol elõször rossz irányba kanyarodunk és így még húsz percig verekszünk a szedressel) végül felbukkan egy ismerõs jelzés: sárga pöttyök körben, az egyik valamivel nagyobb, mint a többi. Ez a Gyöngyök Útja zarándokút és ha jó az emlékezetem ezügyben, akkor jelzésnek is kell lennie valahol – odébb egy régi, de határozott sárga + virít a fán, a Bakonyjákó felé tartó úton. A mi irányunk pedig ugyanolyan susnyán vezet keresztül, mint amilyenen eddig trappoltunk, csak ez most jelzett. Felvergõdünk a Mánc-hegy oldalába, favágás, erdõgazdálkodás nyomai hevernek szanaszét, úgy, mint üres benzineskanna, sörösdobozok stb. Legalább itt van járható út, amely a lejtõn elvész a dzsungelben, a jelzések rapszodikusan kanyarogva követik egymást.
Az újabb bozótharc után végül leereszkedünk a domboldalon, majd a jelzést ismét elveszítve, vadcsapásokon át, iránymenetben lecsörtetünk egy völgybe, ahol ott kanyarog a sárga sáv, kiszalagozva, felfestve. Megtépázott lelkesedéssel és még jobban megtépázott ruházattal, plusz a Kerek repkény térdein lévõ félszáz vérzõ sebbel kanyarodunk el Döbrönte felé. Találkozunk PrInCe-szel, pesza91-gyel és SzLA-ékkal, nagyjából mindõjüknek elsírom bánatunkat, együttérzõn bólogatnak. Néhány lelkes túrázó igyekszik útbaigazítani, hogy rosszfelé megyünk, a hatodiknak is elmagyarázom, hogy igazából mi is jófelé megyünk, meg õk is. Ha kívülrõl látnám, azt mondanám, vicces. Megérkezünk Döbrönte mellé, az elsõ adandó alkalommal letérünk a falu felé, hogy ne kelljen tovább magyarázkodni. Megvan a rajt, a tisztesség kedvéért még megkérdezem, elindulhatunk-e a hosszútávon – el is engednének, sõt, megpróbálnak rábeszélni, hogy menjünk, de igazából nem motivál, hogy minden pontzárásra úgy kéne rohanni és még úgy sem érnénk oda. Maradunk egy 17-es távnál és 8:55-kor, nagy ámulatomra, hogy ezt is megérjük, végre elindulunk a túrán. Belenézek az itinerbe: térkép, útleírás, távadatok, minden szerepel, aminek szerepelnie kell. Az elsõ rész ismerõs lesz, a vár után szembe kell menni önmagunkkal.
Felsétálunk Szarvaskõ várához, amely bükki névrokonával csak annyi közös vonást mutat, hogy mindkettõ erõdítményi funkciót töltött be annak idején. Ez kicsit kevésbé van magasan a faluhoz képest, cserébe sokkal inkább várszerû és nagyon messze ellátni innen – a láthatárt egy magányos szélkerék zárja le. Kopár dombokon sétálunk tovább, távvezeték szegõdik mellénk, majd eltér valamerre, mi pedig, messzirõl megszemlélve a járiföldi gazdasági épületeket, betrappolunk az erdõbe, le a völgybe, ahonnét nem sokkal ezelõtt kimásztunk. Most a kitett szalagok és irányjelzõ papírok nyugat felé navigálnak tovább: zsombékos réten vágunk át, mellettünk óriási erdõ mindenfelé. Hirtelen elkanyarodunk, széles, járt útra térünk, egy tábla vadászterületet hirdet, minden nap 17:00-tól reggel 8:00-ig lehet szórni a golyókat. Ez megmagyarázza a hajnali lövéseket. Két fáradt siló mellett trappolunk el, lefeküdtek pihenni, talpaikra pedig élelmes természetjárók rövgest szép, bár kevésbé szabványos jelzéseket pingáltak. Elhagyjuk a jól járt utat, egyemberes ösvényen kanyargunk, patakot keresztezünk egy egész frissnek tûnõ hídon keresztül. Kisgyerekes család enged el hármónkat, ezúton is köszönöm nekik. Szép lassan megérkezünk az Ödön-forráshoz, ez az elsõ ellenõrzõpont, megkóstolom a vizet: finom. Hatalmas szelet csokis ostyát kapunk a pontõrtõl, a csomagoláson az szerepel, hogy ez nagy emberekre lett méretezve. Elindulunk Magyarpolány felé, van egy kis emelkedõ, meg némi lejtõ, de inkább emelkedõ és persze a sûrû, dús aljnövényzetû erdõ.
Magyarpolányig nem is történik semmi különleges: a táj szép, a levegõ friss, ez mondjuk már önmagában is elég különleges a hétköznapok poros, zajos világához képest. Az erdõ õszi színeit már majdnem levetette, csak néhány helyütt maradtak még sárgában játszó levelek a fákon. Az út egyébként néhány derékszögû kanyartól eltekintve csaknem nyílegyenes. Nem is igaz, hogy nem történik semmi: egy rövidke szakaszon megszûnik balról az erdõ, alacsony kerítés véd egy mezõt tõlünk kelet felé. A mezõn túl a Középsõ-Hajag tömbjét látni, a tetején kivehetõk az egykori bázis építményei. Sõt, valahol a zöld kereszt jelzéssel is találkozunk, amely igenis létezik, sárga színû kartársától eltérõen. Errõl eszembe is jut, hogy megnézzem az itiner térképén a sárga keresztet, ami nincs rajta, mert megszûnt. Így jár az, aki régi térképpel tervez utat és elõtte nem informálódik. (2003-as kiadás, emlékeimben még szinte új. Ennyire rohan az idõ?!) Megérkezünk Magyarpolányba, ahol néhány póni a falu szélén annyira jópofa, hogy itt figyelmetlenségbõl rosszfelé kanyarodunk, vagyis egyáltalán nem kanyarodunk, így elõszörre a szembeúton haladunk az ellenõrzõpont felé. Ejnye. Vissza az egész, a jó oldalról kerül megkerülésre a kápolnadomb, amely méltóságteljesen magasodik a falut rejtõ medence fölé. Az iskolában kapjuk meg a mai nap második ellenõrzõpontján a bélyegzést, kicsit ülünk, teázunk. Jópofa gyaloghíd ível át az utca felett, összekötve az iskola épületeit, elballagunk alatta. A tábla szerint az összefogás szép példájának eredményét láttuk. Irány észak, irány újra Döbrönte.
Kálvária stációi mellett ballagunk el, több tábla is mutatja az irányt a Szent-kút felé, amely mellett kegyhelyet találni, továbbá egy kisebb miséhez elegendõ padot alakítottak ki mellette a domboldalban. Csendesen menetelünk tovább, fenyvesre vált mellettünk az erdõ. Sietünk, a csoda tudja, miért, de jó lenne már megérkezni a célba. Az erdõt mocsár váltja, csak egy rövid szakaszon, és nem is mély, meg lehet találni a szárazabb lépéseket, csak figyelni kell. Nekem azért sikerül bokáig merülnöm a hideg vízben, ez jól felébreszt. Innen már közel van Döbrönte, a falu határán elõszörre megijedek, hogy ma még patakon is kell gázolni, méghozzá az itt kiszélesedõ Bitván. Szerencsére a szalagok kikerülik a gázlót, átkelünk egy pózolós hídon – azért pózolós, mert az elõttünk levõ társaság tagjai körbefényképezik egymást a híddal. Ezen felbuzdulva mi is. Betrappolunk a faluba, takaros, rendben tartott porták sorakoznak egymás mellett, most már fogékonyabb vagyok erre is, nem úgy, mint reggel. A rajt-cél éppen a vár alatt hever, besétálunk, átvesszük a díjazást: direkt kisméretû kitûzõt választok a négyfajtából. Van tombola, Dóri nyer egy USB-elosztót, mi ketten Kerek repkénnyel a nem nyert kategóriába húzunk bele, kárpótlásul kapunk egy-egy szem cukrot, iszunk egy-egy pohár mentás teát, majd átsétálunk a vendéglõbe, ahol megesszük a fejadag zsíroskenyeret.
Meditálunk egy kicsit, megint a közlekedésen: nemsokára jön a busz, kérdés, hogy elmenjünk azzal, vagy sétáljunk vissza Bakonyjákóra. A menetrend szerint ha most elbuszozunk, akkor vagy Tapolcafõn csücsülhetünk sokat, vagy Pápán, kevesebbet. A másik változat szerint Bakonyjákóra kell átsétálni, erre bõven van idõ és legalább látjuk a hosszútáv elsõ néhány kilométerét: ez a gyõztes. Sétálunk, a célbaérkezõ túrázók õszinte és leplezetlen döbbenetére nem csupán szembe megyünk a mezõnnyel, de még el is hagyjuk az útvonalat. Ismét elérjük a sárga sávot a sárga rom jelzésen haladva, de most balra, kelet felé térünk el. Megnézzük, hol bukkantunk ki a bozótból, megnézzük, hol tér be a sárga háromszög a bozótba (pesza91-tõl késõbb tudjuk meg, hogy õ megnézte, mit rejt a jelzés, nem fáj a fejem amiatt, hogy kimaradt a kitérõ), megnézzük, hol mosta ki a patak a partot annyira, hogy láthatóvá vált egy kissé illúzióromboló KPE csõ. Végül felbukkanunk Bakonyjákó északi végénél, alig párszáz métert kell megtenni a 83-as fõúton, a jelzés bevisz a faluba és pár perccel késõbb megérkezünk ugyanoda, ahonnét reggel elindultunk. Megszemlélem a sárga sáv szabályos törlõkereszttel áthúzott kezdõ jelzését, holott ez az útvonal létezik. Bõ háromnegyed órát várunk a menetrend szerint késõ Pápa-Dunaújváros buszjáratra, amelynek egyik ablakában komplett akvárium hullámzik, fékezéskor, kátyúknál jól megfigyelhetõek a gerjesztõdõ hullámok. A teljesítménytúráról csak jót tudok mondani, kedves szervezõk szép tájakon kellemes túrát rendeztek nekünk, köszönet érte. Köszönöm Kerek repkénynek és Dórinak a társaságot és azt, hogy elviselték navigációs baklövéseimet és azok eredményét.
[Zárójelben: a sárga kereszt jelzés Bakonyjákó és a Bitva völgye között a Magyar Természetbarát Szövetség honlapja szerint "Létezõ, de hosszabb szakaszon nehezen követhetõ", hivatalosan nem törölték. A Via Margaritanum (a zarándokút) honlapja szerint is létezik - ha egy zarándok tényleg elszántan követi a Gyöngyök Útját, akkor ezen a szakaszon alaposan megszilárdíthatja hitét. A turistautak.hu-n hiányosan szerepel - mi is ott vesztettük el (megint), ahol a tuhu-n vége szakad. Az itinerben lévõ fénymásolt Bakony-térképrészleten ez a jelzés már nem szerepel. Az útvonal kb. 1-1,5 km hosszan gyakorlatilag járhatatlan, a maradék szakaszon járható és követhetõ.]
-Kékdroid-
Képek |
