Cserhát 50 2010.11.13
„Nagylóc Nógrád megye közepén, a Cserhát szelíd dombjai között található, különleges szépségû, természeti értékekben, néprajzi hagyományokban gazdag vidék, a világörökség részét képezõ Hollókõ szomszédságában. Pásztó és Szécsény közötti út mentén fekszik a Lóci patak mellett. A Cserhát Õrhegy nevû csúcsa alá - festõi szépségû környezetben, települt község…”
Hosszan autózva, kicsiny falvak között kacskaringózva, mintegy elõzetesként, végigjáratom a szemem az egész birodalmon, a Cserhát legmagasabb hegyein, ahol a mai napomat lesz szerencsém eltölteni. Bár kora reggel még némi permetet ”rázott ki szakállából az öreg”, mostanára a maradék felhõk is felszívódtak, és tavaszias fogadtatásban részesíti a „vén rög” a Nagylóc felé igyekvõ, motorizált túrázók népes konvoját.
Rövidesen már teljes menetfelszerelésben a falu utcáit koptatom. Bekukucskálok az udvarokra, ismerkedek, itt még nem jártam. Néhány klasszikus palócházat is felfedezek, mintegy elõképét a késõbbi hollóházi „szuperprodukciónak”. Az egyik udvaron hízott libák hívják fel magukra a figyelmet, köztük két veszedelmes gúnárral, amik teljes odaadással sziszegnek-fújnak az idegenre, tökéletes házõrzõk. Nem is bánom, hogy egy kerítés választ szét minket, de azért megállok egy pillanatra, nem tudok betelni a gyönyörûen kifejlett színes libák látványával. Vajon milyen lenne kerítés nélkül szembenézni a „veszedelemmel”. Utoljára gyermekkoromban kergetett meg gúnár, azóta nem kísérleteztem. Ma, szerte az országban Márton-napi népünnepélyeket tartanak, most csütörtökön volt a Szent névnapja. Azon tûnõdöm, mit állhatott ki Szent Márton, amikor túlfakadó szerénységében a liba-ólba rejtõzött a felajánlott tisztség elõl, talán itt, amikor néhány dühös gúnár a fenekébe csípett, ébredt rá arra, hogy ennél még a püspökség is jobb. Azon képzelgek még, hogy az egyik gúnár nyakába csimpaszkodom, és ifjúságom kedvenc regényhõsét megidézve, Nils Holgerssonként, egy liba hátán repülõzve suhanok végig a Cserhát hegyei fölött a mai túraútvonalon.
A sok képzelgésnek köszönhetõen végül, a helyi lakosok ellenállása akadályozza meg, hogy egy útvillában az Õrhegy helyett a Várdomb felé kanyarodjak. Késõbb a „hálótól” megokosodva tudom meg, hogy ezen a hegyen a Hollókõi vár elõ-vára állt, amolyan „tarisznya-vár”. Így nevezték akkoriban az ilyen kisebb õrhelyeket, amit legfeljebb addig lehetett megtartani az ellenség támadásával szemben, amíg a vitézek tarisznyájából ki nem fogyott az étek. Aztán néhány túratársammal együtt, iszapbirkózással egybekötve támadjuk meg a „nagy hegyet” oldalról. Az iszap ugyan nem vörös, de én már igen, mire lefejtem magamról, a reggel gondoson magamra adagolt szigetelõrétegeket. A kapott térkép jó, áttekinthetõ, szemléletes, feltéve, ha valaki megnézi, és nemcsak megy, mint a vak légy. De hát „vakszem is talál tyúkot” (Hoffi), szalag van annyi, hogy ihaj, sõt ha nem látok minden fán, az már gyanús. Kioldalazom magam az Õr-hegyre, gyalog lép F2 (írom be a da vinci kódot), majd rosálok. Nem sokkal késõbb gyanús lesz, hogy egyre többen jönnek szembe velem, ennyi spontán kiránduló csak nincs a terepen. Ebben valami ráció van. Végül felfogom, hogy ez egy „kiugró pont” az életemben, és a pecsét után rögtön sarkon fordulok, hogy most rajtam csodálkozzanak mások, akik esetleg szintén lusták térképet olvasni, és csak mennek az orruk után, szalagtól-szalagig. Itt már sokan összeverõdünk, kisebb nagyobb csapatokban áramlik a nép. A szerencsecsillagom felragyog végre, találkozom Istvánnal, aki a teljesítménytúrázás éllovasa. Szememben a túrázást tekintve, „István a király”! Ettõl kezdve vele, és helyenként még néhány ismerõsével haladok együtt a Tepkéig, ahol késõbb egy minket lehajrázó futó ismerõsöm után loholok. Istvánnal jól elbeszélgetünk, miközben ki-kisandítunk oldalra a csodálatos cserháti panorámát magunkba inni, amelynek gyújtópontjában ott ékeskedik a Hollókõi vár. Társam a fényképezõgépét otthon felejtette, így jól járok, mert kattogtatás helyett remek sztorikat kapok ajándékba. Szívesen leírnék ide egyet-kettõt, kitelne belõle néhány oldal, de nincs rá felhatalmazásom. Közben Zsunypusztára érünk, ahol hamarosan kiderül, a pontõr, megunva az állandó zaklatást, végleg elbujdosott a hegyek közé, ahol cseri betyárként tengeti tovább az életét. Egy kis pszichológiai tanulmányt lehetne írni arról, hogy személyiségének megfelelõen ki, hogyan kezeli le a helyzetet. Van, aki rögtön tovább indul, „messze még a messze” felkiáltásokkal, egy páran az alaposak, vagy a félénkek, mint én, még kivárunk. (Errõl jut eszembe: nemrég megtalálták a félénkség génjét. Már elõbb is megtalálhatták volna, de elrejtõzött más gének közé.) Nekünk igazolás kell, követeljük a jussunkat, ha mást nem, a garázs elõtt söprögetõ, teljesen ártatlan és ártalmatlan hölgytõl, aki, azóta szerintem már szintén elbujdosott. Ekkor búvópatakként hirtelen felszínre törnek István vezetõi erényei, telefont ragad, és rövid idõ alatt mindent lecinkel a rendezõséggel, így a kis kisiklás után nyugodt lélekkel kezdünk az újabb kapaszkodóba, és történetekbe. Garábon megint népes csapat szalad össze, itt van Józsi is, és még sokan mások. Valaki úgy véli, a Tepkére némi szíverõsítõ segítségével lehet csak feljutni. A megoldás kulcsa a kólás üvegben idáig lötyögtetetett, a most már törvényesen fõzhetõ házi-pálinka, amivel nagyon kedvesen engem is megkínálnak. Köszönettel visszautasítom, megjegyezve, rám a tömény alkohol kiszámíthatatlan hatással van, ne tegyék ki magukat ennek a veszélynek. Kínálgatás közben jut eszembe egy nemrég hallott történet egy oroszországi vodkaivó versenyrõl, ahol a fõhõs 35 perc alatt három és fél liter vodkát ivott meg, így nyert. Röviddel azután meghalt, így nem élvezhette ki a fõnyereményt, ami egy vendéglõs által felajánlott 10 üveg vodka volt. Nem baj, a családja örökölte a nyereményt. Máig is élnek, ha meg nem itták azóta. Egyébként, büszkék lehetnek rá, mert egy élet munkája fekszik benne. A versenyzõk egy jó része egyébként szintén a kórházban kötött ki (Ez még az orosz történet.) Azon gondolkodom, hogy nekem mekkora adagra lenne szükségem a hõsi halálhoz, miközben arra a következtetésre jutok, hogy a felkínált „drog-mennyiség” is simán végezne velem, mielõtt a Tepkére érnék. A többieken késõbb sem látom az agónia nyomait, legfeljebb jobban izzadnak. Egy Szentjánoskenyérfa alatt iszogatunk. A lábaim elõtt hevernek a beérett, földre lehullott kifli alakú termések. Kibontok egyet, hogy kivegyek belõle néhány magot, amit az Ókorban meglepõen egyforma méretük miatt súlymértéknek használtak. 1 mag tömege 1 karát, a gyémánt súlyának mértékegysége, 1907 óta 200mg. Teszek a zsebembe egy párat, hogy majd otthon patikamérlegre tegyem, de elfeledkezem róluk, és útközben sorra kihullnak a zsebembõl. Most elmarad a teszt. (A karát, a perzsa-arab kalát szóból származik, ami szentjánoskenyér magot jelent. A mag õrleményét élelmiszerekben felhasználják.)
A Tepkén elhagyom a vidám társaságot, jó volt velük. Köszönöm. A már említett futó nyomába eredek, hamarosan utolérem, és boldogan egymásra találunk. Egy néhány évvel ezelõtti önmagamat látom benne, amikor még nekem is ilyen jól ment a futás. Most is jól megy idõnként, csak az a bajom, ha igen, akkor rögtön hülyére futom magam. A szombati teljesítménytúrák hetén is kimegyek 2-3x, akárcsak a héten, még esõben is, pedig az 50km-nek talán célszerûbb lenne teljesen pihenten nekiugrani. Úgy néz ki, vissza kell venni egy kicsit, talán 2011-ben tartok egy pihenõ évet. Társam szerint sem kedvezõ állandóan egy sportággal terhelni magunkat, õ több félét ûz. Kiegyensúlyozottan, lazán, lendületesen fut, a legkisebb erõlködés nélkül. Régebben, ha túlterheltem magam a futással, átültem terepkerékpárra, de sajna a prosztatám elkezdett tiltakozni ellene. Marad az úszás, csak az meg olyan vizes, és nem lehet akármikor ûzni. Ráadásul még Garáb elõtt egy rossz elõzésnél kicsit megrántottam a lábam. Érzem ugyan, de még tudok vele futni. Ami bíztató, egész úton nem ér utol senki, és legyek bármilyen holtponton a túra során nem is fog, társamat, Tamást kivéve, aki végül a Dobogó-tetõ oldalában dobbant le rólam, amikor éppen energiaválságba jutok, mint a világ. Most viszont még egy pillanat alatt leszaladunk a Tepkérõl. Leérve a sáros szántóföld unszolva marasztal, mint szívesen látott vendéget. Minden lépés dupla energiát visz, ami a késõbbi válságba torkollik. Közben a szokatlan meleg miatt lassan dehidratálódok, amit észre sem veszek, mert Hollókõig nem leszek szomjas. Csak itthon jövök rá, amikor hazatérés után a mérlegre állok.
Nem bánom, amikor a Bablevescsárda elõtt végre lekanyarodunk a mûútról a kék kereszten, nem volt túl nagy élmény ez az országúti „etap”. Cserhátszentiván elõtt eltévelygett, 30-as távon indult báránykákkal találkozunk, akiket valaki útba indított a kék kereszten a Hármas-forrás felé, de éppen az ellenkezõ irányba. Jó tudni azt az alapismeretet, hogy egy turistaút általában két irányba visz, és ebbõl csak az egyik a jó. Spontánul 50% az esély, hogy jó irányba menjek. Nagy valószínûséggel javítani lehet ezt az esélyt akár 100%-ra, ha ránézek a térképre, és esetleg még azt is tudom, hová tartok. További segítség, ha legalább nagyjából tudom az égtájakat. Visszafordítjuk õket, még azt a garázst is emlegetem, ami a Zsunyi-patak völgyének bejáratát õrzi, remélem, eltalálták, mert én tavaly kétségbeesetten kerestem egy darabig, mire meglett. A kilátó után a garázson át bejutunk a csodálatos völgybe, társam többször fejti ki a természeti szépségek iránti elragadtatását. Jól esik végigsuhanni a festõi völgyben, miközben emelkedett hangulatban, egy frekvenciára állva, remek társalgást folytatunk. Az átkelõknél nem tülekszem az alkalmi pontonhidaknál, inkább úgy döntök, a bõrzabáló doktorhalakkal kúráltatom a lábam. Gyors és fájdalommentes amputáció pedig vöröshasú pirájákkal, most akció, egyet fizet, kettõt harap(le). A patakból kilépve félig áteresztõ hártyaként mûködõ cipõmbõl kiömlik a víz, majd ½ órán belül csontszáraz a lábam. Megbámuljuk még a „rommalmot”, letûnt történelmi idõk maradványát, és kikanyarodunk a völgybõl. Újabb festõi völgy, a Szuha-patak szakadéka mellett sétálunk-kocogunk, jól esik lenézni a mélybe, majd Cserkút-puszta, több mázsa önhordó „élõgyapjúval”, végül egy virágba-borult szántóföld mellett elhaladva, a háromszögelést befejezve újra Cserhátszentiván következik. Valahogy itt minden Cser-, ahogy a Bükkben Bükk-, a Mátrában Mátra-. Ha valakit itt hagynak magára, azt tényleg „Cserben” hagyják.
Kinavigálunk a faluból, még mindig együtt, közeledik a végkifejlet. Még egy ötszázas „csúcs” van hátra Hollókõig, csak ezen kell átugrani. Jól jönne most a gúnár. Hirtelen elfogyok, és enni kezdek a hegyoldalban, de még a napsütésben, így tetemes mennyiségû D-vitamint szintetizálok a bõröm alatt a csillagsugarak segítségével, elraktározva az ínségesebb idõkre. Nem bánom a kényszerpihenõt, a kilátónál is megülök egy kicsit. Társam elszalad, bíztatom is rá, látom, jól megy neki, még felfelé is könnyedén fut. Én végleg gyalogosra veszem a tempót, csak a hegyrõl lefelé szaladok, egy túratársnõvel diktáljuk egymásnak lendületet, a földútra érve mosolyogva áll ki elõlem, nekem elég, jegyzi meg. Nekem is, de még messze van Nagylóc. Átvéve a stafétát tovább habosítom a sarat, néhol a ragadós agyag szinte ragasztóként szedi le rólam a futócipõmet. Titokban valahogy mégis élvezettel dagonyázom, mint egy kisgyermek, aki rosszalkodik, és össze-vissza keni magát, közben kajánul vigyorog. Innentõl kezdve egy pesti sráccal haladok az étteremig, ami neki a végállomást jelenti. A lemenõ-félben lévõ novemberi nap különleges színekkel festi meg a vár nyugati oldalát, majd a látvány eltûnik a szemünk elõl, mint az álom, amikor a meredek fal ostromába kezdünk. Lépésrõl, lépésre araszolva jutunk fel, miközben az „ellenség” szúrós, „szögesdrót” csipkeágakkal nehezíti a csúcstámadást. A vár után betérünk az Ófaluba, és egy idõre mi is a világörökség részei leszünk. Itt aztán minden palóc-. Palóc- ez, palóc- az, palóc- amaz. Én is vastagon palóc településrõl jöttem, de itt még a kávéház is palóc. Az egyik túratársam képzeli el, amikor a mezei munka után a parasztok beültek a kávéházba. Aha. Nem akarom blamálni a helyet, hiszen felkerestük már egy párszor családi kirándulás gyanánt, tisztelettel nézek rá, tényleg egy „élmény volt!”. Társam azon „filózik”, milyen lehet itt egy ember élete, kirakatban élni. Megszokták, mondom, 1909-tõl, amikor egy tûvész után az egységes falukép kialakult, volt idõ. 1962-tõl védett, 1987-ben született az UNESCO-határozat, de már elõtte is érezhették, hogy ez itt „nem semmi.” Amikor itt jártam a családdal, azok a lakosok, akik kint tartózkodtak a házaik elõtt, mint egy „igazi” faluban elõre köszöntek az utcán minden járókelõnek, aki csak rájuk nézett. Épp csak azt nem kérdezték meg „hová mész?”, mint ahogy minden faluban megkérdezik. Gondolom, nem kapnak az UNESCO-tól ezért semmit. Ennyi idõn át nem belefásulni a látogatók özönébe, szívesen üdvözölni az idegent, ez sem semmi. Közben megérkezünk a Muskátli Étterembe, ahol egy ideig reménytelenül sorban állok a pecsétemért, de „Muskátlis kert lesz az én szívem”, amikor kiderülvén, hogy 50-es vagyok, kézrõl-kézre adva gyorsan a sor elejére lódítanak a rövidtávosok. Benézek még a szomszédos étterembe, hátha kihozna valaki nekem egy kávét, meg a kabalámat, egy dupla csokis Magnumot (Megjegyzés: rákattintok az internetre, helyesen írom-e a jégkrém nevét, az elsõ címszó, amit találok a google-ben, „amitõl hányok, az a dupla csokis Magnum.”). Nézgélõdök befelé, a táblát ugyan nem látom, de elképzelem, „Iszapbirkózókat Nem Szolgálunk Ki!”. Ezért még „muskátlis hangulatban” továbbállok, és felfejlõdök a kocsma irányában, ahová inkább való vagyok, úgymint a palóc parasztlegények. Kérek egy kávét és egy ásványvizet, jégkrémmel itt inkább nem kísérletezem. Az ásványvíz kicsi, a kávénak pedig olyan klasszikus zacc és égett gumi íze van, hogy még órákig „ott leng” a számban. Én meg ettõl hányok. De legalább nem volt drága. Csodák-csodája tévedésbõl egy kis koffein is maradhatott még a zaccban, mert egy idõ után kezdem érezni, ahogy szétárad ereimben, és új erõre kapok. Az utolsó szakasztól tartottam egy kicsit, amikor a túrát tervezgettem. Ismeretlen szakaszon, turistajelzés nélkül, esetleg már sötétben, egyedül bukdácsolva, hát nem ez ami igazán vonz. A félelmem eloszlik, mert még lámpa nélkül érek át, és a becsületes szalagozásnak köszönhetõen, leszámítva a környéken mindenünnen áradó szüntelen fegyverropogást, kellemesen utazok. Elõttem egy hangulatos korombéli társaság, akikkel még Hollókõn szóba elegyedtem egy kicsit, a kocsmázás után most érem utol õket. A mezõt mindenütt összepöttyözték a fehér nedût adó négylábú emlõs rokonaink, aki nem vigyáz, elmondhatja, nemcsak sárba lépett ezen a napon. Mint egy túratársam, aki hirtelen egy darab zsákként zuhan el, a bioszféra alsó szintjén landolva. De megúszta, puhára esett.
Mielõtt a Nagy-oldal-hegy erdei végleg elnyelnének, visszanézek a domb tetejérõl, Hollókõ irányába. A nap lement, színes sávot rajzolva, a horizont alól fecskendezi az ég aljára színjátszó hullámait. Az égen Grippenek õrjáratoznak, fehér csíkjaikkal felszabdalják a szürkülõ égboltot. A távolban hangyaként túrázók araszolnak át a hatalmas, dimbes-dombos mezõn. Szemben a vár, romjaiban is fenségesen uralja és õrzi a tájat, már jó 700 év óta, tövében a megbújó kicsiny, különleges falucskával, nyüzsgõ életével. Elteszem ezt a képet egy belsõ rekeszbe, mint a D-vitamint, és befordulok az erdõbe. Innen már egy jó kis suhanás következik, stressz nélkül ragadnak magukkal a szalagok. Még egy utolsó sártaposás a Ballagó-völgyben, ahol végül a sár egy pillanatra lerántja a cipõmet, még egy utolsó hegymászás, miközben a sötét lassan felfalja az utolsó kóbor fénysugarakat is. Aztán a dombtetõrõl megpillantom a völgyben elnyúló, észak felé elkeskenyedõ kivilágított Nagylócot, a távolban pedig a nagy testvér, Szécsény árasztja felém éjszakai pompáját. Valami összemarkolja a szívemet. A fények láttán olyasmit érezhetek, mint amit a kõkor vadászai, akik hosszú vadászat után hazatérve, már messzirõl megpillantották a biztonságot, emberi közösséget jelentõ otthon tüzeit.
Éppen sötétedésre érek be, és hamarosan a Sportcsarnokban találom magam. Megkapom az oklevelet. Találkozok társammal is, aki jó ideje beérkezett, és már éppen indulni készül. Meginvitál egy hazai túrára Létavértesre, amit dec.4-én rendeznek, Õ az egyik fõszervezõ. Sajnos nekem december az év-végi hajrát jelenti a munkahelyen, ugrás a sötétbe, túrát elõre nem tervezek. Elbúcsúzunk. A kocsimhoz indulok. Bonyolult mûveletekkel hámozom le magamról az agyagrétegeket, akár ki is lehetne égetni, és felcsaphatnék a kínai cseréphadseregbe katonának. Lehet, hogy értem is megadnának vagy 50millió fontot (14 milliárd forint), amennyit egy kínai vázáért, amit egy padláson találtak, és minap adták el egy brit aukciós házban. Többet ér, mint 10 üveg vodka. Mindenestre, ha hazaérek, felnézek a padlásra, felújításkor rengeteg vázát felhordtunk. Hátha… (Diagnózis: súlyos dehidráció)
Végül, köszönöm minden „agyagkatonának”, akivel ma együtt haladtam, a szívélyes társaságot, a jó beszélgetéseket. „Cseréphadseregünk” egyre népesebb, és minden korosztály egyaránt képviselteti magát benne. Az egészséget és a barátságot nem lehet kalapács alá tenni. Nem eladó.
-marton4-
Szegedi József
Pétervására
|
