Túrabeszámolók


Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi Templomok

kekdroidTúra éve: 20102010.12.02 16:58:47

Bauxit 40 – A másik seprû (is) beszámol

(valaki még írhatna :))


Five miles out

Just hold your heading true

Gonna get your finest out

You're number one

Anticipating you."



Mike Oldfield: Five Miles Out


Sümeg és Tapolca vasúton 20 km-re találhatók egymástól a 26. számú (Balatonszentgyörgy-Ukk) vasútvonalon. A két várost összeköti a piros sáv jelzés, amely 40 km hosszan kanyarog a Bakony délnyugati vidékén, átkelve a környék legmagasabb pontján, az 511 m magas Agár-tetõn. Oda most nem jutottunk el, helyette láttunk mást: bányát, lõteret, romot, havat, esõt, jeget, ködöt...


Bányavidék


Bubu talán bõ egy héttel a túra elõtt megkérdezi, hogy nem akarunk-e Kerek repkénnyel söpörni a Bauxiton. Hogyne akarnánk, szalagot szedni nem olyan vészes elfoglaltság, legalább nem kell annyira korán kelni a Tanúhegyek nyomában másnapján. Vasárnap reggel Gudluking szállít át Sümegre, otthagyunk fél dézsa teát, jusson másnak is, reggelire. Érkezik Tibet és VadMalac, nem elég a hétvégén kettõbõl egy nap önszívatás, kell ez a második is. Az érkezõ 9612-es számú személyvonatról egy fõ száll le, sétáLós bácsi testvére, de õ legalább túrázni jön. Ha ez a három ember jelenti a mezõny végét, akkor nem félek attól, hogy be kell majd söpörni õket – gondolom, szerintem joggal. Már elindulunk a Repkény által is megénekelt feltûnõségi felszerelést magunkra öltve, amikor végszóra befut a Vándorköszörûs-Botosember duó. Õk sem az a társaság, akiket különösebben rugdosni kellene, hogy tartsák a szintidõt. A központban bevárjuk õket a pékségnél, automatás a kávé, de olyan, hogy megáll benne a nem létezõ kiskanál. Kirongyolunk Sümegrõl, a városból, ahol a felületes szemlélõdõ számára minden ugyanolyan már évek óta, csak a vár válik egyre újabbá. Átkelünk a temetõn, Gudluking emlékeztetett még útközben, hogy a kálváriát Tihanyról mentették ide annak idején. Elhagyjuk a várost, szorgosan kötözgetjük lefelé a szalagokat, közben otelló szõlõt szemezgetünk – olyat sem éltem még meg, hogy hóban, hidegben szõlõt falatozgatok az út szélérõl, miközben néha szalagot kötözök le a fákról. Botosemberék lassan ellépnek: a buszmenetrendet szigorúan tartaniuk kell, nekünk elég a pontzárásokhoz igazodni. Legalábbis illene.


Hétvégi házak között baktatunk tovább, párás a látkép mellettünk, a Tátika tömbje és a környék bazaltbányákkal teli hegyei zárják le szürkén a horizontot. Dombok és erdõk nyúlnak el a távolban körülöttünk. Magasfeszültségû vezeték vonala húzódik mellénk, egyre közelebb kerül. Önkiszolgáló ellenõrzõpontra lelünk egy kõbánya közelében, begyûjtjük, Repkény külön szatyrot tart fenn erre a célra. Most még. Kanyargunk kicsit, és megérkezünk Bárdiótagra, néhány, többé-kevésbé ép házból áll az egész, ahol lakik legalább egy kiabálós kisgyerek. Elhagyjuk a helyszínt. Nyílegyenes az út, amit követünk, sokáig, nagyon sokáig. Trükkös kanyarkombináció után átkelünk egy keskeny aszfaltúton, ez vezet az itiner szerint Nyírespusztára. Kutyaugatást hallok meg, Zsolira tippelek, helyesen. Lükepék és Gethe õrzik a Darvas-tói bauxitlencsét az országútról, nagy marék csokit kapunk és egy üveg bodzaszörpöt. Seprûnek lenni jó. Megállapítom, hogy sikerült idõben megérkeznünk, aztán kicsit késõbb azt is megállapítom, hogy tévedek, mert a bauxitlencse még odébb található. Bezárjuk a pontot, elkanyargunk az erdõsávon keresztül a bauxitlelõhelyre, leereszkedünk a bányaudvarba. Itt a pont, kissé behavazva, de épségben. Tizenöt perc. Ez a késésünk. Hosszú, egyenes lépcsõn mászunk ki, talán régen azért alakították így ki ezt a helyszínt, hogy minden errejáró képben legyen az alumíniumgyártás egyik jelentõs alapanyagának eredetével.


Kioldalgunk a nyirádi országútra, hogy aztán rákanyarodjunk az erdõre. Van néhány szalag, vicces helyeken. Három-négy méter magasan libeg az aljuk, kooperációban szedjük le az égbõl. Hóba írt Bauxit felirat tart az egyenes úton, lekapkodjuk a szalagokat mindenhonnan. Aztán találunk némi bauxitot megint, eleinte a hó alatt, majd felette, majd a pocsolyában is, sokat. Két bánya között elbizonytalanodunk, a 15 km/h sebességkorlátozásos táblát elõrébb mozdították, a szalagokat pedig eltüntették elõlünk. Bubutól kérek onlájn segítséget, megkapom. Gigantikus bányasüppedék mellett trappolunk el, pár éve olvastam, hogy ezen a környéken a föld nyelt el valami horgászt. Szó szerint. Egyenes utak követik egymást, derékszögû kanyarokkal, még emelkedõ sincs, lehet haladni. Megtanuljuk, hogy a betongyám az nem kõkemény nevelõszülõ, csak egy egyszerû karó. Újabb embertelen ellenõrzõpontot mentünk ki a tereprõl, itt egyre világosabbá válik, hogy a késésünk beállt egy állandó, 15 perces értékre. Telnek a kilométerek, beszélgetünk, közben hízik a szatyor Repkény táskájára kötve, szalagokat eszik rendületlenül. Pedig egy zsákkal már leadtunk Gethééknél. Kanyar, egyenes, kanyar, egyenes, kanyar... víz. Sok víz: ez a Bodó-rét, a zempléni druszájának a titkolt prototípusa. Áttocsogunk az elsõ néhány akadályon, felhívom Gudlukingot, aki felhívja Kékest, hogy nem vesztünk el a rengetegben, csak késünk egy kicsit. Vizesárok, Repkény bokáig toccsan, én nagy lendülettel, összegörnyedve ugrok a bozótban. Elkezd csepegni az esõ, már a bányánál láttuk a barátságtalan rétegfelhõket. Optimista vagyok, reménykedem, hogy ilyen hidegben inkább hó fog esni. Kis naiv.


Hadszíntér


Alsónyirádi erdészlaknál Kékessel találkozunk, aki egyrészt befogadja az összeszedett szalagokat, másrészt ellát csokival és nápolyival, ami igen kellemes élmény. Adna vizet is, megköszönjük, az van bõven körülöttünk. Pedig még alig csepereg az esõ. Széles dózerúton térünk be a katonai területre, a piros sáv már eltért az Agár-tetõ felé, ha tényleg vadásznak majd ilyen idõben, akkor úgy kell nekik. Megtaláljuk a lõteret, behavazott bunkerek, lövészárkok szabdalják a hegyoldalt, ez a Kis-Bakony kopár tömbje. Nehéz élvezni a tájat, szakad az esõ, vízszintesen fújja ránk a vizet a keleti szél. Repkény bal oldala csurom vizes, az enyém nemkülönben. A tetõn lévõ leszerelt harcállásponton összeszedjük az ellenõrzõpontot, különösen odafigyelünk a szalagok összeszedésére. Egy gyors körülnézésre azért van idõ: keleten az Agár-tetõ tornyosul fölénk, sötét tömb, fenyegetõ és barátságtalan. Alatta kopár, széles völgy, oldalán hasonlóan kopár, meredeken emelkedõ, alacsony dombokkal. Nyugaton szürkeség, de a távolban kivehetõ néhány ismeretlen magaslat. Sümeg déli végével vagyunk amúgy egy szélességen. Északon Nyirád házai sorakoznak hívogatón. Elfordulunk, lebukdácsolunk a völgybe. A levegõ víztartalma kezdi meghaladni a kritikus értéket, örülnék, ha vagy csak esõ lenne, vagy csak szél. Amikor aztán a Magyal-hegyre fölfelé az esõ jégre vált, akkor kicsit visszasírom az esõt is. Folyik a könnyem (és az orrom), de nem tudom megtörölni, a zsebkendõ pillanat alatt átázik. Újabb pont, ez a matricásdi nem túl kényelmes ilyenkor. A barátságtalan völgy ugyanolyan kopáran húzódik alattunk, mint a Kis-Bakony alatt húzódott. Látszik a Cseket-hegy, de csak a körvonalai, a tetején a vasszerkezet már nem. Meredek, csúszós ösvény vezet a mélybe, sítalppal még élvezném is. Amíg fû van a hó alatt. Újra leereszkedünk, visszanézve feltûnik egy szalag, vagy ötven méterrel hátrébb. Visszatrappolok érte, majd újra le. Kezd átázni a nadrágom, ez komolyan aggaszt, mert ha a bélelt anyag megszívja magát vízzel, akkor nehéz lesz megúszni megfázás nélkül. A bakancsom már úgyis régen beázott. Próbálok írni egy sms-t -rafter-nek, tegnap szignifikánsnak találta a túrát, úgy érzem, ez a szó megfelelõen jellemzi a mai napot is. Lassan megérkezünk a Cseket-hegyre, a parancsnoki állásról visszatekintünk a gyakorlótérre. Fényképeznék én is, de a kijelzõ fekete pacát és szürke pacát tud mutatni. A kár minimalizálása érdekében elrejtem a fotógépet, jó mélyre. Még egy ellenõrzõpontot menekítünk ki a télbõl. Indulunk lefelé, szalagtalanítunk.


Leszáll a sötétség


Kikevergünk az országútra, a laktanyából kíváncsi biztonsági ember nézi, ki ez a két láthatósági mellényes figura, ilyen idõben. Nincs kedve kijönni kérdezõsködni, ez igen jó, mert nekem nincs kedvem magyarázkodni, meg engedélyt mutogatni. Pedig van nálunk. A komfortérzet növelésére elkezdünk énekelni, mindenfélét. Tényleg segít. Eszembe jut, mi lenne, ha most, seprûi minõségünkben beérnénk valakit, akinek segítségre van szüksége... saját magunkban is alig tudjuk tartani a lelket. Átegyensúlyozunk egy hídon, patakban fürdeni most nincs hangulatom. Gépiesen szedjük le a szalagokat, idõnként kisebb-nagyobb letérõkkel a fõ csapásról. Már egészen sötétbe hajlik az ég, amikor végre betérítenek a szalagok az erdõbe, Bubu és Gudluking elbeszélése alapján itt lesz rövidesen az ódörögdi templomrom. A szürkületben különös, sejtelmes hangulata van a romnak, még ebben a pocsék idõben is megragad. Vajon hány ilyen rejtett kincs van az országban, feledésre, pusztulásra ítélve? Ehhez a romhoz nem vezet jelzett turistaút, a gyér forgalmú Sümeg-Zalahaláp mûúton fekvõ Ódörögd nincs rajta az autós térképemen. A Keszthelyi-hegység turistatérképén nekem csak úgy sikerül megtalálni a romot, hogy tudom, mit és hol keressek. Nem lamentálok tovább, lebontjuk a szalagokat, átsétálunk az ellenõrzõpontra. Végre, ide már nem késéssel érkezünk. Laci069 és Vagdalthús egyszerre pattannak ki, jólesik a törõdés, kolbászt kapok és fügét, különös összeállítás, de úgy eszem, mint aki három helyett eszik. Repkény tepertõt kap, földimogyorót majszol hozzá kísérõnek. Petami az autóból kínál üdítõvel, az az egy, amit nem kívánok, de azért köszönöm! Bezárjuk a pontot, a sárban manõverezõ elnöki jármûnek majdnem letöröm :( a hátsó ablaktörlõjét, de Laci069 megnyugtat, hogy nem jártam teljes sikerrel ebben. Az autó eldöcög Ódörögd felé, gyalogosan követjük, elõkerül a fejlámpa. Betérünk az aprócska faluba, lekötözzük a szalagokat. Itt már a hó esik. Végre.


Aszfaltút következik, a fejlámpa fényében megcsillannak a kövér hópelyhek. Elérünk egy elágazást, túl is megyünk az országúton vagy száz métert, az autósok illedelmesen fékezve, indexelve, széles ívben kerülnek ki. Visszatérünk a helyes letéréshez, lekapkodjuk a szalagozást. Innentõl a taktika a következõ: figyeljük a nyomokat és ha látunk letérõt, akkor ott lesz szalag, azt leszedjük. Hiába töltöttem direkt fel az akkumulátorokat a lámpához, ha a hóesésen nem tudok keresztülvilágítani. Hosszú mezõn vágunk keresztül, erdõ tömbje sötétlik elõttünk. Botladozunk a hóban, amire elérjük. A fák között kicsit jobban járható az út, ez már a Véndeki-erdõ, azért itt is akad néhány trükkös kanyar, letérõ. Házak fényét vizionálom a fákon túlra. Repkény segít: ez nem látomás, tényleg vannak ott házak. Diszkréten visszavált a hó esõre és a szél is újra feltámad. Megérkezünk az utolsó kihelyezett ellenõrzõponthoz, begyûjtjük a papírlapot és a zsírkrétát. A matricák – még – nem áztak teljesen szanaszét. Repkény laza mozdulattal a szalagok mellé vágja az egész csomagot, indulunk tovább. Egyre erõsebb, szélesebb utakra térünk, megjelenik a piros sáv jelzés is, majd kiérünk a Tapolca feletti pusztaságra.


Minden mindegy


Akkor nem tudom, de a térképet tanulmányozva rájövök, hogy a fénypontok oldalt Zalahalápot jelentik, kicsit közelebb az üzeminek látszó épületek pedig nem istállók, hanem egy parkettagyár üzemegységei. Elöl Tapolca fényei látszanak, az ipszilon-házak inkább még csak sejthetõk, mintsem láthatóak. Trappolunk elõre, lerántjuk a csuromvizes szalagokat a bokrokról, kisebb fákról, aljnövényzetrõl, mikor mire sikerült kikötöznie Bubunak és Gudlukingnak. A kabátom már csurom víz, nem baj, mert legalább passzol a nadrágomhoz. Meg a bakancshoz. Azon veszem észre magam, hogy vacogok, hiába igyekszünk egyenletesen gyors tempót tartani, hogy legalább valami kis belsõ hõfejlõdést produkáljunk. Tapolca az Istennek nem akar közelebb kerülni. Épületek körvonalai tûnnek fel a közelben, távvezetékek oszlopsora bukkan fel a sötétbõl és tûnik el a másik oldalon a sötétben. Tõlünk jobbra, nyugaton se fény, se semmi nem látszik, keleten valami csoffadt közvilágítás pislákol néhány ház körül. Elõttünk még mindig Tapolca és még mindig rohadt messze van. Benézünk egy elágazást (szép kis seprû az ilyen), alig megyünk húsz métert, aztán korrigálunk, vissza az utolsó leszedett szalag helyéig. A házak körvonala már kivehetõ. Andráskereszt tûnik fel, kísértetiesen. Felkiáltok, tudom, hol vagyunk: ez a zalahalápi bánya iparvágánya. Azért még eltelik bõ húsz perc, amíg elérjük Tapolca szélét, sárban, hóban tocsogva. Néha felkerekedik egy erõsebb fuvallat, a nadrág nedves anyaga rásimul a combomra. Hideg. Megváltás betérni a házak közé, holott tudom, hogy a városban is vár még ránk pár kilométer.


Kerek repkény már megírta, én csak megerõsítem: Tapolcán mindenki, aki az utcán mászkál, kitér elõlünk. Nagyon. A Tavasbarlangnál megállunk, felírni a választ az itineren szereplõ kérdésre, de a tollat csak marokra tudom fogni, úgy vésem rá a megfelelõ számot a papírra. Végigtocsogunk a szakadó esõben a városon, bejön a Kék, elénekeljük azt, hogy „Indulj el egy úton...”. A vasútállomás elõtt aluljárót találunk, amikor legutóbb itt jártam, ez még nem volt. Végül megérkezünk, este hét óra öt perckor, tehát tíz perccel célzárás elõtt. Huhh. Vándor Csillag és Bubu alkotják a célszemélyzetet, Õrsi Annáékat is itt érjük még. Fáradt vagyok és borzasztóan vizes, de valami különös, megmagyarázhatatlan vidámságot is érzek. Nem cserélnék most magammal, de nem is akarnám, hogy bárki cseréljen velem. Megkapjuk a díjazást (szép), lassan elcsomagoljuk a felszerelést, a Bubumobil Veszprémig szállít a bakonyi országutak havas-jeges útvesztõjén keresztül. Kissé nehezen megy a társalgás, remélem, megbocsátjátok.


Köszönöm a társaságot, a biztatást, a sok erõt adó éneklést Kerek repkénynek. Köszönöm a rendezõségnek, hogy seprûk lehettünk, Gudlukingnak, hogy autóval segített eljutnunk Sümegre, és a pontõröknek: Lükepéknek, Gethének, Kékesnek, Laci069-nek, Vagdalthúsnak, petaminak a sok-sok ellátmányt, az emberi szót. Ha jövõre újra ugyanígy kellene ugyanezt, habozás nélkül (de esõnadrággal ellátva) indulnék.


-Kékdroid-


Képek