Túrabeszámolók

 LeFaGySz 63 – Bükk

A 2011-es LeFaGySz a Bükkben lesz – kerül napvilágra valamikor tavalyelõtt a hír, amire felkapom a fejem a számítógép elõtt bóbiskolva. Egzotikus útvonal, járatlan, járhatatlan ösvények, majd Cam Mogó beszámolója a bejárásról. Enyhe kifejezés, ha azt mondom: izgalmas. Következõ információ, a BNP nem engedélyezi az eredeti útvonalat, nem lep meg, a labda náluk van – az utolsó bükki rendezvény óta változott a világ, változtak a lezárt utak és persze azóta már a legtöbb túrarendezõ igyekszik együttmûködni az illetékes hatóságokkal. Új útvonal, ismerõs nevekkel, végigkövetem fejben, majd otthon egy tea mellett a térképen, emlékképek kergetik egymást, meredek, végtelen kaptatókról, hóról és sárról. Répáshuta, mint rajthely nincs messze, végre kisebb a logisztikai kihívás. Távolságot, emelkedést, idõt számolok, papír, ceruza, körzõ segít. Karcos, de végig lehet menni. Lassan elsüllyed a terv a mindennapok mocsarában, csak néha villan fel az év során, majd az elõnevezéskor hív Kerek repkény, hogy nevemben is elküldte a levelet, nincs visszaút. Január elején már kézzelfogható közelségbe kerül az idõpont, a túra hetében -rafter- hív, hogy felsõtárkányi családi telelését – micsoda véletlen – pont a túrára idõzítette és szívesen lekanyarodna Felnémetig értünk. Ekkor még fel tudok ajánlani alternatívát, hogy ne kelljen szerelvénymenetben közlekedni, de végül a család 4:1 arányban einstandot kiált az autóra.

Eljön a szombat reggel, készülõdünk, termoszok telnek meg teával, kávéval, szendvicsek kerülnek szalvétába, majd a laptop helyére a táskába. Nem kell ide különleges felszerelés, kiszórom a számológépet, a MÁV-menetrendet és a számítási segédleteket. Némi gondolkodás után a vonalzók is repülnek. Az egérpad is a szoba túlvégében landol, elgondolkodom, vajon a maradék felszerelés elég lesz a túrára? Egérpad vissza. Csillagtalan, párás az éjszaka, a gyér közvilágításban kavarog a leheletem. Némán rójuk az utcák ismerõs, üres labirintusát, így is lekéssük a találkozót -rafter-rel. Berakodás, indulás, felkanyargunk a szívemhez legközelebb álló országúton a Bükköt ábrázoló térképeken többnyire kellõs középen elhelyezkedõ Répáshutára, a falu felett éles jobbkanyar térít egy meglepõen jó állapotú szerpentinre. Parkolóhely, Bubu készülõdik mellettünk, Vándor Csillag, Jámbor, DJ_Rushboy bukkannak fel szállásuk felõl érkezve a bükki hajnalban. A Vadász étterem mûintézményében a korai idõpont ellenére nagy a nyüzsgés, a rendezõi asztalnál J a a t és RitaB rajtoltatnak, impozáns, faragott kõdísz ékesíti az asztalt, az idei rendezvény emlékére. Itt van a tavalyi, zempléni történet emléktáblája és a mátrai hajlított vas is. Odébb Vajonmerre és SzLA reggeliznek, majd a rendezõséget erõsítendõ megjelenik Vándorköszörûs és Botosember is. Ismerõsök mindenütt, Tinca süteménnyel kínál, finom. Észre sem veszem, amikor meghallok egy hangot, két perc múlva rajt. S valóban: hétkor eldördül a rajtpisztoly, hajrá LeFaGySz! Paparazzo (paparazza?) követi a mezõny végét, Vándorköszörûs fényképezgeti bizonytalan elsõ lépéseinket.

Egybõl nekimegyünk a falu feletti magaslatnak, szigorúan csak azért, hogy ne fázzunk sokáig. Visszatekintve még látok egy álmos UAZ-t pöfékelni a faluban, aztán eltûnik a civilizáció a fák mögött. Innentõl Répáshutáig – nem elírás – nincs lakott település, büfé, kocsma és úgy általában az itiner által említett szinonim fogalmak nem bukkannak fel útközben. Felsõtárkány, Szilvásvárad legközelebbi pontjai is jó három kilométerre esnek az útvonal adott helyszíneitõl. A pisztrángos a Szalajka-völgyben sincs sokkal közelebb, pedig egy kis füstölt pisztráng nem lenne rossz... A Balla-bérc hátán hirtelen véget ér az elsõ emelkedõ, amelynek a nehezítése a sok összevissza ág és fatörzs a földön, lehet, hogy ez rendezõi utasításra maradt itt, ha már hó nincs? :) Elkeskenyülõ ösvényen vágtat lefelé a sárga sáv, helyenként muszáj vele szaladni, hogy ne legyen csúszás a mozdulatsor vége. Mély vízmosáson, beszakadt útszerûségen szökdécselünk végül a Pazsag-völgybe, ahol maradt még némi hó, némi jég és némi patak is zúg az aljában. Nagy lendülettel átkelünk a túlsó partjára, lefagyott szekérutat követünk egy pár percig, majd hagyjuk a patakot, hadd száguldjon egyedül a Hór felé. A fagyás elkísér egy darabon, alig néhány helyütt keveredik sár a jég alá, felettünk széles kondenzcsík húzódik az égen, rohamléptekkel világosodik. Egyre meredekebbé váló utunk hirtelen Pazsag apró telepének a szélére érkezik, látszólag néptelen a házcsoport, ahogy elsétálunk közöttük. Trappolunk tovább, a sárga jelzés emelkedõje amilyen merészen vág neki a következõ partnak, olyan hamar jutunk fel a gerincre. Jámbor kitér az út mentén sorakozó impozáns sziklacsoporthoz, majd másik ismerõs, marton4 szólít meg hátulról.

Beszélgetve érjük el a pontot, ahol kétszer kettõ vaddino ér utol és halad tova sietõs léptekkel. A pont neve „Valahol a sárga sávon”, már legalább tudjuk, hogy a „megyünk valahová” pontosan mit is jelent. Elballagunk az útjelzõ karóig, jobbkanyarral térünk a zöld sávra, van bükki túra Török út nélkül, de nem most. Hosszú, íves kaptató visz tovább, fel a Kolozs-tetõ oldalába, fiatal tölgyerdõ cseperedik körülöttünk. A tüdõm néha lemarad, ilyenkor csak lassan kapaszkodik utánam, kímélõ üzemmódra kell váltani. Kopjafa mellett haladunk el, majd végre, itt a Tamás-kúthoz vezetõ meredek lefelé. Enyhe kocogással kísérletezünk, nem elbízva magunkat. Odalent rendezõi fotózkodás zajlik, RitaB, mint fotográfus és J a a t, mint fõrendezõ lelkesítik a népet. Vízvételi lehetõség következik, meglátogatjuk Tamás-kútját, vételezünk vizet bõségesen. Repkény fémbögrét applikál, -rafter- palackot tölt, indulunk, neki a fennsíknak, a túrára jellemzõ cikornyás útvonalon. Az országútról helyesen szalagozott letérés vezet a Hereg-rét szélén, velünk szemközt a Három-kõ sziklafala emelkedik büszkén. Messze van még, nagyon messze, de nincs idõ meditálni, megérkezünk ismét valahová, ezúttal a K+ valamelyik nevezetes pontján járunk. Tovább kaptatunk fölfelé, amíg oldalt ki nem nyílik a kilátás a felhõpamacsba burkolózó Tar-kõre, majd az alattunk induló Lök-völgyre, amely Felsõtárkányig húzódik és lentebb otthont ad az országútnak. Marton4, mint írta is, elsiet, elvégre futni jött, no meg elemlámpát tesztelni. Teszünk pár kanyart, majd amint felérünk, éles balkanyar vezet az Imó-kõ felé, odalent SzLA suhan, amikor elérjük a helyet, ahol még éppen láttuk, akkor Bubu kiabál fentrõl holmi fiatalok után.

Egyre nagyobb és vadregényesebb sziklák kerítik el a völgy oldalát, figyelni kell a lépést, mert csúszik. Imó-kõnél csatlakozunk a kollektív szájtátáshoz, némi fényképészetet is társítva a történethez. A szikla aljából nagy robajjal tör ki a víz, majd sebesen hömpölyög tovább, a forrás bejárata keskeny rés, bele sem merek gondolni, milyen barlangrendszer húzódhat mögötte, keresztül-kasul a mészkõhegységen. Lentebb a patak megszelídülve, lustán kanyarog, itt találjuk a következõ ellenõrzõpontot, nem valahol vagyunk, hanem a Lök-völgyben. Amikor elindulunk, akkor viszont már nem, mert a Bükki kék (Megjegyzés: Erre mikor rendez valaki teljesítménytúrát? Hosszú, szép útvonal, kevés vízvételi lehetõség, többségében lezárt utak, nem körtúra, a miskolci végpont elég rossz logisztikájú, igazi kihívás ide túrát rendezni. :)) nagy lendülettel nekivisz a Lök-bérc oldalának, szépen, kényelmesen felkapaszkodunk. Innentõl folyamatossá válik az emelkedõ, kezdem elveszteni a térérzékemet. Mintha mennénk, de nem haladnánk, a Lambot és a Toldi-kapu hosszú, arcbakapós emelkedõjén. Néhányszor meg kell állni szusszanni, közben elhalad mellettünk a lelkesen beszélgetõ Bubu, két útitársával, majd Vándor Csillag is. Bója lengedez valami fán, ez itt a Bárhol-Bármikor térbeli és idõbeli megtestesülése. Ha valami bárhol lehet, akkor az a zöld sávon lesz, valamivel a Toldi-kapu alatt. -Rafter- megkínál pár gerezd mandarinnal, majd baktatunk tovább, becsatlakozik az iméntrõl ismerõs kék kereszt, majd távozik is gyorsan. Pár lépés után megérkezünk a Tar-kõ alatti elágazáshoz, kinyílik egy újabb kör.

Nem lepõdöm meg különösebben, hogy megint fölfelé kell menni, az Õserdõt a kerítés meredeken kikerüli. Átlépem a kidõlt, vén bükköt, kicsit szusszanok a tetõn, majd lesuhanunk a zöld sáv elágazásához. A térkép szerint valaha itt is vezetett kisvasút, mára nyoma sem maradt. Pihentetõs szakasz következik, fent vagyunk a fennsík peremén, enyhe lejtõ vezet a Vörös-kõ oldalában, éles kanyarral térünk el fölfelé a magától értetõdõnek tûnõ völgy helyett. A sziklákon felbucskázunk a Cserepes-kõ elõtti tisztásra. Odalent Felsõtárkány házai fölé magasodik a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged tömbje kéklik, felettük a messzeségben az Ostorosi-tó tükre csillog a halvány napfényben, a távolban a Tisza-tó szalagja zárja a láthatárt. Délkelet felé nézve pedig hegyek végeláthatatlan, párába veszõ sorozata vonul. Juj, de giccses. Ennek örömére tartunk egy pár pillanatnyi fényképezkedõs-nézelõdõs megállást. Visszavisz a csapás az erdõbe, kis emelkedõ visz a barlangszállás alá, most nem térünk ki, a pihenõt odébb, a zöld négyzet elágazásához idõzítjük. A padnál leülünk, frissítõpont nyílik sebtében, Repkény zsákja teát rejt, -rafter-é nápolyit, az enyém szendvicset. Az ennél nagyobb térfogati teljesítménysûrûségû ellátmányt késõbbre kell hagyni, amikor nagyobb szükség lehet rá. Újabb szúróbélyegzõ esik útba, alkalmazzuk a papíron. Jut is eszembe: papír. Az itiner príma, sõt, használható: egyik oldala térkép, másik oldala leírás+táblázat+néhány négyzet az igazolások begyûjtésére. Nem kell több, a kiírás szerint is tudni kell tájékozódni. A zöld négyszög elnyújtott emelkedõn visz tovább, sûrû bükkösben, sziklák között. Kisebb barlang bejárata bukkan fel az út oldalán, a térkép nem jelöli, majd fenyõfák szegõdnek mellénk, hogy aztán keresztülvágjunk a fenyves sötét alján. Széles fõföldútra érkezünk, a táblán érkezésünk iránya csak a jelzéssel van feltüntetve, megnevezés nem tartozik hozzá. Pedig mi bárhonnan jöhetünk, és most pontosan onnan is jövünk. Mély töbröket kerülgetve érkezünk a Kopasz-rétre, tábla irányítja a túrázókat egyszerre két irányba: az elõször ideérkezõk jobbra, a másodszor ideérkezõk balra mennek, pont. Megvitatjuk, hogy ez mekkora mértékben oszthatja meg a teljesítménytúrázó társadalmat. :)

Mivel elõször járunk itt a mai nap során, jobbra térünk, a zöld sávon, elsétálunk a barlang mellett, megcélozzuk a Kis-Kopaszt és a végtelen lejtõ aljában röviden nyújtózó Horotna-völgyet. A lejtõ elképesztõen hosszú és érdekes módon nem esik jól: a bokám diszkréten, de jól észrevehetõen figyelmeztet, hogy õ bizony létezik még. A lábujjak sem akarnak kimaradni a jóból, de még csendre tudom inteni ezt a renitens bagázst. Inkább nézelõdök, amikor a lépés engedi és nem kell figyelni, ugyanis néhol jól indokolt kocogásra váltunk. Mellettünk rengeteg mészkõkibukkanás sorakozik, a hegyek egyre komorabban magasodnak fölénk, az erdõ egyre sûrûbbé válik. Néha átlátni a fák között, a Kelemen széke gerincén emelkedõ adótorony piros színe tûnik fel és a Millenniumi kilátó nehezen eltéveszthetõ alakja. Odalent tó tükre villan fel, az már a Horotna-völgyben van, egy meredek lejtõ végén pedig újabb ellenõrzõpont bójája lengedez a fán. Szintben sétálunk tovább, dagonya mellett pirossal festették a jelzett fára valaminek a tilalmát. A jelzést ugyanitt valakik félig leszürkítették, majd úgy is hagyták, az eredmény egy kissé csonka, de értelmezhetõ zöld sávka. Patakot keresztezünk vélhetõen mesterségesen emelt, magas töltésen, a jelzés letér balra, az erdei múzeum felé, de mi maradunk a völgy fölött a kerékpárosoknak jelzett úton. Repkény büszkén mutatja, hogy itt találta meg valamikor – amikor még ilyen szép táblák és sûrû jelzések nélkül, saját erõbõl tájékozódtak a kirándulók is, bizony – egy osztálykiránduláson a már akkor is régóta megszüntetett sárga kör jelzést. Mellettünk, mélyen a völgyben a múzeum építményei sorakoznak, néhány kiránduló lézeng a mészégetõ boksák, kunyhók között. Ráfordulunk a Szalajka-völgy tetejére, a Fátyol-vízesés óriási hanggal zúdul alá, még a fákon keresztül is könnyûszerrel felismerni a habzó víz lépcsõit. A felsõ tavat kelet felõl kerüljük meg, a víz valószínûtlenül kék színben tündököl, benne furcsa, zöld növényzet leng lustán. A Szalajka-forrásból rengeteg víz tódul ki, még itt érjük SzLA-t, aki épp távozik, valamint Vándor Csillagot és Bubut, utóbbi kedélyesen poharazgat a forrásnál. Lesétálunk mi is, -rafter- technikáját ellesve megtöltöm a palackot, hogy legyen mit cipelni fel Istállós-kõre. Nem nagyon akaródzik nekem most ez az indulás.

Összeszedjük erõnket, kiemelt hegyi szakasz jön, a mai nap fénypontja, a hab a tortán stb.. Az Istállós-kõ ebbõl az irányból egyáltalán nem viccel, már az elején, a barlangig tartó, kiépített szerpentin sem egyszerû. Módjával kapkodom a levegõt, nem kéne beégni a kisgyerekes család elõtt. Ami a barlang után jön, három felvonásban, sorra: meredek, rohadt meredek, kicsit kevésbe rohadt meredek. Eszembe jut, miért is szoktam volt kihagyni bükki kirándulásaimból ezt az utat, néhány lelkesedésbõl elkövetett sétát kivéve. Pedig szép, nagyon szép emelkedõ ez. Azért sikerélmény is ér, megelõzünk egy kiránduló párost, az úriember lelkesen jó kirándulást kíván. Viszont kívánjuk, el fog tartani még egy darabig. Lassan, nagyon lassan elérjük a szintutat, kis megnyugvás a bokáimnak, akik már a lejtõt sem szerették, itt meg egyenesen visítanak. Aztán folytatódik, mellettünk újabb hegyoldal tornyosul, az már az Ispán-hegy oldala. Még sok van hátra. Bubu és -rafter- elhúznak, majd Vándor Csillag is, találkozunk Földi Rolandékkal, nagy lendülettel õk is elsuhannak, fölfelé. A hegy meg sosem akar elfogyni. Újabb kanyar, a végében, egy fenyvesnél mintha a bója villanna fel. Tényleg az, megállunk levegõt venni és lyukasztani egy vidámat. Megint valahol vagyunk, most éppen a zöld háromszögön. Nyújtom tovább a bokámat, fáj, mint a veszedelem, beletörõdök lassan, hogy ma már nem fogunk felérkezni. Az úttól jobbra, nem messzire az erdõben egy régi vasdarab rozsdásodik csendben, nem merek rá megesküdni, de talán az egykori mészkõbánya valamilyen felvonójának lehetett a gépe. Nem térek ki megnézni, de legalább lesz miért visszajönni, mihamarább. Végezetül, bõ egy órával a forrás elhagyása után, fény villan fel elõttünk a fák között, megérkezünk a tisztásra Istállós-kõ tetején. A Bükk legmagasabb csúcsán állunk, járna egy kis pihenõ, de ezt áthelyezzük a sárga háromszög elágazásában lévõ padra. -Rafter- már itt vár, megbontok egy csomag mézes puszedlit, megérdemeljük. Étkezés és teázás után, megnövekedett komfortérzettel és önbizalommal folytatjuk a kirándulást, elõbbin csak minimálisat ront a csöpörgõ esõ, tudom, hogy nem lesz hosszú életû, a felhõt sietve kergeti a nyugati szél.

Újra megérkezünk a Kopasz-rétre, az egyik irányjelzõ papírt már eltávolította a gondos seprû. Átbukkanunk egy jellegzetes bukkanón, utána az eddigieknél is nagyobb töbröket kerülünk, sietõsre fogott léptekkel. Párhuzamos út ér mellénk, páran integetnek, õk már visszafelé, Répáshuta felé tartanak valamelyik távon. Nem térünk át a szembesávba, így is hamar megérkezünk Õr-kõ-rétre, itt már csak fel kell sietni a hegycsúcsra. Kissé botladozós az ösvény, de legalább nem esek hasra, mint az általában szokásom. Itt a túra legszebb kilátásával gyengítik az ember átlagsebességét. Kisütött a Nap, a Mátra kéken magasodik a láthatáron, mellette bõszen tüzelik a lignitet, kicsit közelebb pedig Eger és a környezõ falvak csoportosulnak. A napfény pár helyütt áttöri a dél felé nyúló felhõtömeg réseit, keskeny pászmák világítanak egy-egy nagyobb foltra. A giccsparádé közepette nem felejtjük el igazolni ittjártunkat, megígérjük, hogy majd ködös idõben vigyázunk a szikla szélén. SzLA hiába próbál házi tepertõvel átcsábítani a rövidtávra, megembereljük magunkat és egyöntetûen a plusz kör megtételére szavazunk. Kortyolunk a kávéból, lesétálunk a kék háromszög elfeledésre ítélt ágán a két táv választópontjára. Itt találjuk a mai nap egyetlen emberes-sátras ellenõrzõpontját, lelkesen fogadnak, a pár percnyi megállás után nagy lendülettel indulunk tovább.

Hárman maradunk közel s távol, -rafter- helyzetjelentést ad az otthoniaknak, közben némi szintet összegyûjtve és még többet elveszítve megérkezünk a Zöld-rétre, ahol a Messzelátó, utolsó elõtti nyolcszázasként jelzi a Bükk-fennsík közelgõ nyugati végét. Elõttünk, mögöttünk közel (s távol?) nincs senki, látszólag magunkra maradtunk a hegyen. Következik a zöld sáv hosszú, viszonylag egyhangúnak tûnõ gerincútja lefelé. Néhány éles kanyarral megkerüljük a Sándor-hegyet, néhol fantasztikus kilátásunk van az Õr-kõ, a Pes-kõ, az Oltár-kõ és a Hegyes-kõ sziklafalára, illetve ezek tetszõleges kombinációira. Nem is beszélve a Bükk összes többi részérõl. Megint meg kell állni nézelõdni, nem mehet el az ember szó nélkül ilyen látvány mellett, akármennyiszer is látta már. Egy kerítésnél tartunk némi pihenõt, nápolyit eszegetünk, nézelõdünk, megbeszéljük, hogy most aztán igazán jól bele lehet húzni. Amint azonban elkezdenénk belehúzni, érkezik szembõl néhány túrázó, aztán el is húznak északnak, mint a vadlibák. Érdekes jelenség, fõleg télen. Jönnek még néhányan, köztük Lestat és KuJoMi, akik tájékoztatnak a szomorú tényrõl, hogy vadászat miatt lezárták a gerincet. Szomorú, és nem kicsit csalódott szívvel fordulunk vissza a hegygerincen. A kerítésnél megint tartunk némi pihenõt, nápolyit eszegetünk, nézelõdünk, megbeszéljük, hogy most aztán hirtelen rengeteg idõnk keletkezett. Ekkor varázsütésre felbukkan Bubu és Vándor Csillag kettõse, elõbbinél térkép és éppen azt magyarázza, hogy egy jelzetlen úton lemehetnénk a Gyetra-völgybe és azon keresztül is megközelíthetnénk a pontot. Ez az ötlet soha eszembe nem jutott volna magamtól, viszont már elsõ látásra szimpatikus. Nyolcan indulunk így el, renitens módon szembeszegülve a vadászokkal: Vándor Csillag, Kerek repkény, -rafter-, Bubu, két sporttárs, akikkel pont találkozunk, Lestat és jómagam. A Királyszék 646 méteres teteje – ahová amúgy nem menne fel a jelzés és a túra, viszont ez egy jól azonosítható helyszín – elõtti elágazásban teszünk egy csaknem száznyolcvan fokos fordulatot és a kínálkozó széles, jól járható erdei úton észak felé fordulunk. Sietõsen haladunk a hegyek árnyékában, elõttünk az Oltár-kõ sziklafala, a térkép szerint az Angyalszárny nevû szikával, amelyet most speciel nem ismerek fel. Mellette a Hegyes-kõ tömbje kandikál ki az erdõbõl, a fehér sziklákat narancsszínûre festi a lemenõ Nap fénye. Nem megyünk sokat északnak, térképen nincs egy kilométer, amikor ismerõsnek tûnõ völgyben, kerítés szélénél egy nagyobb keresztutat találunk. Ez már a Gyetra-völgy, kicsit lejjebb, balra az úttól a Jávoros-kútnál árválkodik két pad.

Sietõsre vesszük lépteinket, a völgy elképesztõen hosszan kanyarog, Repkény és Bubu elõrehúznak, mögöttük nem sokkal Vándor Csillag szedi a lábát, mi, többiek, hátrébb haladva követjük õket. Párszor keresztezzük a patakot, van néhány szép zúgó rajta, telik az idõ, tanulom a helyesírást, szóval, semmi különös nem történik. A vadászatból halvány puskalövés sem sok, annyit sem lehet hallani. Az árnyékok megnyúlnak, az erdõ lassan narancsos árnyalatúból szürkévé válik. Menetelünk, a végére nekem is elfogy a szövegelnivalóm, csak szedem a lábaimat. Elsétálunk az Esztáz-kõ mellett, masszív vasajtó õrzi és régi, de jó állapotú tábla hirdeti a cseppkõbarlangot. Szembejön egy kiránduló, határõr egyenruhában, szép dolog este kirándulgatni az erdõben. Elõszörre vadásznak nézem, pedig nincs is nála fegyver. Már kezdeném nagyon unni a völgyet, amikor egy ház körvonalai kezdenek kirajzolódni a fák között, megérkezünk a Napsugár Pihenõhöz, a név találó, nagyjából az utolsó napsugár pihenget még a fák tetejénél. Innen már alig pár perc a Csókás-lápa aljánál az ellenõrzõpont, állathangokat hallok, elõször valami madárnak vélem, elképesztõen tévesen, mivel a vadászkutyák nyüszítenek. A réten jónéhány vadász és pár terepjáró sorakozik, nekünk speciel illedelmesen visszaköszönnek, Bubu tájékoztat a ponton, hogy már vége a hajtásnak, nem kell tartani semmitõl. Igazolunk, majd pihenés nélkül visszafordulunk, irány a piros sáv, irány Pes-kõ-lápa. Irány a fennsík, harmadszor.

Besötétedik. Az út természetesen most a legsárosabb, amikor csak a lámpára hagyatkozhatok, hiába a majdnem-telihold az égen. Néha csobbanok egy jót, ilyenkor nem vagyok vidám, néha kikerülöm a csobbanást, ilyenkor vidám vagyok. Emelkedünk, Bubuék elhúztak elõre, a két csatlakozó túratárs szintén. Újra beszédessé válunk, elvégre alig négy kilométer a Pes-kõ-ház, majd ott megpihenünk, eszünk-iszunk. Ez a négy kilométer aztán egyre hosszabbnak és hosszabbnak kezd tûnni, kanyargunk a sötét erdõben, mindig jön egy emelkedõ, aztán még egy. Kezdünk lassulni Repkénnyel, nem élvezem a sarat és azt, hogy a bokám olyan sunyin próbálja megtorpedózni a helyzetet. A többiek lámpái elõttünk egyre távolabbról és egyre magasabbról villannak fel, aztán egy helyen megállapodnak, összesereglenek a fénypontok. Megvan a Pes-kõ-ház, az épületbõl fény szûrõdik ki, az udvaron a lakók tüzet élesztenek. Visszaköszönni nem nagyon akaródzik nekik, de legalább nem ijesztgetnek. Elsétálunk a forráshoz, megvan a szúróbélyegzõ, sikerül nem elsüllyedni a dagonyában. Megállunk, pihenünk. Elfogy a maradék puszedli, meg a maradék kávé is, kell az energia. A forrás merítõs, viszont finom vizû, nagyokat kortyolok a bögrébõl. Repkény leül, várakozunk egy kicsit az indulással. Következik a mai nap második helyen kiemelt emelkedõje, a Pes-kõ-lápa, a kegyetlen.

Összekaparjuk a maradék lelkesedést, elindulunk a pontról. Meredek, visszacsúszós ösvényen kapaszkodunk fölfelé, a bokáim egymást túlharsogva üvöltik világgá az emelkedõvel szemben megfogalmazott érveiket. Mindezt nagyon modortalanul. Ebbõl szerencsére a külvilág csak annyit érzékel, hogy a szokásosnál kevésbé vagyok beszédes, amiben az is közrejátszik, hogy szaporán kapkodok levegõ után, holott van belõle rengeteg. A borzasztóan meredek kaptatón néhány enyhe kanyar adja azt az illúziót, hogy egy szerpentinúton haladunk. Néhol egyik kezemmel a fák törzsébe kapaszkodva, a másikkal a botra erõsen támaszkodva húzom fel magamat, fától fáig. Vidám. Mögöttünk, valahol lent, a sötétség mélyén Eger és Felsõtárkány jól felismerhetõ fényei pettyezik színesre a sötétséget, odafent az égen a csillagok teszik ugyanazt. Elérünk egy kerítést, ez már a Hegyes-kõ oldala, a dõlésszög hajszálnyit enyhül, majd pár kanyar után egészen elcsitul. -Rafter-nek sikerül elérnie Vándorköszörûst telefonon, tudatja számunkat, helyzetünket, útirányunkat és cipõméretünket, mielõtt megszakadna a kapcsolat. Mellettünk a hegytetõ sziklái sorakoznak, nem a mostani a leginkább megfelelõ alkalom a Bükk szirtjei mozgalomhoz tartozó kód megkeresésére. Egy utolsó hupli után ismerõs helyen, ismerõs táblánál találjuk magunkat, megérkezünk az Õr-kõ-rétre. Megint. Ennek örömére kollektív pihenõt tartunk, mindenki felajánl valamit, egyedül a Lestat-féle csokit nem merem vállalni, sósra édeset, pedig a csoki iránt meglehetõs szimpátiát érzek. Türelemjáték következik: át kell jutni a Köveken, lehetõleg nem elvétve a jelzést. A lehetõségekhez képest még élvezem is a helyzetet.

Sziklás, bukdácsolós út vezet kelet felé, elõresietünk Repkénnyel, néhol meg-megpihenve. Próbálunk összeszedni egy kis lendületet, ami a többiekhez képest igen hamar elenyészik az emelkedõkön. Leereszkedünk a Pes-kõ-kapun, nem kitérve a sziklaoromra, amely egyfajta kis-Pes-kõként nyújt némi kilátást, kárpótlásul a nem látogatható hegytetõért. Betérünk a Pes-kõ oldalába, mellettünk a hegy sötéten õrzi az utat, erõsen figyeljük az összes létezõ jelzést, nehogy rosszfelé térjünk. Újabb lejtõnél újabb ismerõs helyszínbe botlunk, megvan a tízóraizós pad, jobbra a Cserepes-kõ-lápa járhatatlan sziklarengetege tér dél felé, tõlünk balra, a barlangnál néhány fejlámpa fénye világít felénk kérdõn. Késõbb ugyanõk furcsa kiáltásokkal próbálják elûzni a jetit, ennek folyománya, hogy megijedésre kerülök és majdnem egy kõ mellé lépek. Nem a helyzet vicces oldalát veszem észre elõször. Újra megérkezünk a tisztásra, -rafter-rel megegyezünk egy megállásban, bámuljuk a holdfényben pompázó tájat, találgatjuk, melyik fénycsoport melyik településhez tartozik. Néhány fényfoltot a Bükk belsejében is fel lehet fedezni, ezeket izgalmasabb lenne betájolni, de annyi idõnk nincs. Ha már idõ: Pes-kõ-háznál még eléggé kicentizettnek tûntek a tartalékok, mostanra már nyugodtabban nézek az órára, ráérünk még 11-ig beérni. Repkény készít néhány hosszú záridõs képet, de állvány híján csak néhány fényfolt látszódik fekete háttérrel.

Felbotorkálunk az Õserdõhöz, ismét kikerüljük, a bokáim hiába tiltakoznak ocsmányul az újabb emelkedés ellen. Ezúttal a kidõlt bükk alatt lendülök át, kis híján nekicsattanva a fa túlfelén nyugodtan heverészõ kõdarabnak. Közel volt. Trappolunk tovább, lefelé, véget ér az Õserdõ, a szigorú tábla figyelmeztetõleg mered utánunk. Lentrõl egy fénypont villan felénk, nem tudom elõszörre egyértelmûen megmondani, Felsõtárkány fényei közül való-e, vagy lámpa világít? Tovasietünk az ösvényen, laza kanyarokat véve a fák között, míg egyértelmûvé válik, hogy lámpa, méghozzá a seprû, Botosember várakozik az éjszakában. Van nála egy bazi erõs lámpa és egy bazi nagy hátizsák, vár még a többiekre, minket elindít Tar-kõ felé. Az utolsó komoly emelkedõhöz érkeztünk, inkább hosszú, mint meredek (az eddigiek után legalábbis), félúton mégis tartunk pár perc pihenõt. Ezt a kidõlt fát az Isten is pihenõnek találta ki. Innentõl már könnyedén felbucskázunk a hegytetõre, Tar-kõ csodálatos hely, mint mindig, ráadásul most sokkal jobb a kilátás, mint például a Tortúrán volt. A fények mennyisége és minõsége nem kíván további ecsetelést, legfeljebb helyzetük változott kissé a Cserepes-kõ óta. Ja, innen látni lehet a TVK fénytömegét és a Tiszai Erõmû kéményein a piros fényeket is. Bubu kiharcolja, hogy igenis Tar-kõn lehessen szúrni az ide dedikált szúróbélyegzõvel, s érveinek súlya alatt Botosember beadja a derekát. Szúróbélyegzünk.

Végigbotladozunk a sziklás ösvényen, halódó fényû lámpámban az akksik kezdik érezni a hideget. Nem mellesleg én is. Elhagyjuk az Országos Kék útvonalát, hadd keljen át a többi töbör között Bánkútra nélkülünk, rátérünk a Három-kõ felé vezetõ csapásra. Ez az emelkedõ már se nem hosszú, se nem meredek, csak úgy ott van. A kopár tetõn tartunk egy pár másodperces megállást, mégsem lehet szó nélkül elmenni innét sem, a szél miatt azonban nem húzzuk túl sokáig a bámuldozást. Ideje nagyon gyorsan a célban lenni. Eme kívánság teljesülésében nagyjából mind egyetértünk és sietõsen, mégis, idõben hosszan elkanyargunk a Három-kõ gerincén vezetõ erdõben a következõ ellenõrzõpontig. Begyûjtjük az utolsó szúróbélyegzõ igazolását, innen erõs lejtmenet visz a Nagy-mezõre vezetõ lezárt mûúthoz. Ez is fáj, csak másképp, mint a felmenetel. Libasorban vonulunk, letérve a zöld sávra, elmesélem Repkénynek, meg annak a pár fejlámpának, aki még éppen hallhatja (nem hallja, fúj a szél), egy régi, vidám eltévedés történetét itten, amikor még a régi, dicsõ idõkben saját erõbõl kirándulgatott a család a Bükkben. A kis história nem okoz akkora vidámságot, mint terveztem. A zöld sáv Felsõtárkányba akarna vinni, amely megengedhetetlen most, így Répáshuta felé kanyarítjuk lépteinket, zöld négyszög a jelzés, párszor keresztezzük a mûutat, majd néhány szaladós lejtõt követõen lehuppanunk a Bánya-hegy alatti parkolóba. Elsétálunk a sötét õrház mellett, kilépünk az útra, néhol vékony jéghártya borítja, figyelni kell a lépésre. Vándor Csillag és -rafter- elõrehúznak, Repkénnyel és Lestattal enyhe lemaradásban követjük õket. Alulfejlett szociális érzékem azt súgja, hogy már egy ideje nincs hallgatóságom, de mivel nem súgja elég hangosan, folytatom a szám fölösleges jártatását. A holdfényt lefogja az út fölé nyúl faágak rengetege, de még így sincs szükség lámpa használatára – ha valami jármû jönne, sokkal hamarabb meghallanánk az erdõ mély csendjében. Elérjük közben a zöld négyszög szép, szabványos kapu-alakzatban elhelyezett jelzésekkel kifestett letérését.

Itt már csak le kell szaladni!, gondolnám, de amikor a felkiáltójel gondolatbéli elhelyezését befejezném, orbitálisan nagyot toccsanok valami lápban, ami az út közepén és szélén egyszerre tenyészik. Tehát le kell szaladni, de csak óvatosan, ha idáig sikerült megúszni a mai napot sárban fetrengés nélkül, akkor nem a cél elõtt tíz perccel kéne erre sort keríteni. Lecuppogunk Répáshutára, az alvó UAZ-ok földjére. Vándor Csillag örömtáncot jár (Repkény et al., 2011.), -rafter- telefonál, Kerek repkény trükkös módon videót készít ennek örömére. Lecsoszogjuk a sarat a cipõinkrõl, majd fáradtan, de nagy vidámsággal betérünk a Vadász étterembe, ahol J a a t-ék a miénkhez hasonló nagy vidámsággal fogadnak. Még találkozunk a kábé hat-hét órával ezelõtt beérkezõ Rudi Istvánnal és DJ_Rushboyjal, a levesét kanalazgató Börcsök Andrással és egy nagyobb társasággal. Pillanatokon belül elõttünk terem egy nagy tányér gõzölgõ gulyás, jópár szelet fehér kenyérrel. Pillanatokon belül el is tûnik, közremûködésünkkel, sérelmére. Még mielõtt nagyon eluralkodna felettünk az álmosság, elbúcsúzunk a résztvevõktõl és -rafter- segedelmével még szintidõn belül megérkezünk Felnémetre. Szeretnék gratulálni mindenkinek, hiába nem volt hó és nagy sár, a LeFaGySz még ilyen körülmények között is embert próbáló kihívásnak bizonyult számomra. A végén pedig szeretném megköszönni mindenkinek a közremûködését. A rendezést, a gyönyörû útvonalkijelölést, a valahol és a bárhol meghatározását J a a t-nak és csapatának. A vidám társaságot Kerek repkénynek és -rafter-nek – neki külön a fuvart, ami nélkül nem, vagy csak nehezen lettünk volna ott Répáshután. Bubunak a mentõötletet a Gyetra-völgy felé, valamint a társaságot az éjszakában – utóbbit Vándor Csillagnak, Botosembernek és Lestatnak is, valamint napközben arra a pár kilométerre marton4-nek. A 2012-es LeFaGySzra a kósza hírek szerint a jetik átköltöznek a Karancs Mecsek vidékére. Egzotikus útvonal, járatlan, járhatatlan ösvények? Várom a híreket.

-Kékdroid-

Képek