Túrabeszámolók


Kincsesbánya

huszia64Túra éve: 20112011.02.01 14:19:14


Kincsesbánya 30.


 


  Eltelt egy év, és újra a Keleti-Bakonyba  készülõdtünk.  Január utolsó  napjait írtuk, tehát itt volt az ideje a szokásos évindító kincsesbányai túráknak. Ezúttal a 20 és 30 km-es távra készültünk, a 10-es mindenkinek már túl rövidnek tûnt. Tavaly ilyenkor igazi tél volt, szakadt a hó és mindent vastag fehér lepel borított.  Idén a telet a keményen hideg reggel, és a csütörtöki szállingózásból megmaradt hófoltok jelezték. 


  Ragyogó napsütés  és üres utcák fogadtak Kincsesbányán bennünket.  Már azt hittem elmarad a túra, mikor az iskola környékén megláttuk a sárga kabátos polgárõröket, akik a forgalom irányításában segédkeztek.  Udvariasan tudakolták, hova tartunk, majd betereltek az iskola sportudvarára. Itt már láttuk, hogy a tavalyi utcai káosz megelõzésére a számtalan autó, szépen egymás mellett sorakozik az ideiglenes parkolóban.  Tetszett az újítás. Vidáman felszerelkeztünk és elindultunk nevezni. Ahogy a belsõ udvarra fordultunk, lefagyott arcunkról a mosoly.  A nevezésre váró sor vége az udvaron volt. Nem volt mit tenni beálltunk mi is. Néhány perc múlva már mögöttünk is jócskán álltak, de ez valahogy nem boldogított senkit. Az aulába érve aztán tetõfokára hágott a rumli. A nevezési pulthoz, többször visszaforduló sor kanyargott, elzárva az indító helyekre, vagy a mellékhelységbe igyekvõk útját. Botok, zsákok, indulatok akadtak össze.  Kár volt, hogy nem voltak a szervezõk kicsit kreatívabbak. Ha csak a nevezést kihozták volna a teraszra, lehet, hogy kicsit jobban fáznak és több teát isznak, de jobb hangulatot teremtettek volna több száz túratársuknak.  A három perces adminisztrációt el is intéztük így fél óra alatt és már kint álltunk a teraszon, hogy a tülekedésben félrecsúszott szerelvényt  megigazítsuk és végre elindulhassunk.  Innen már ment minden mint a karika csapás.


  Elhagytuk az iskolát és az erdõ felé vettük az irányt. Tavalyról már ismertük a járást, az itinerre még nem volt szükség. Elhagytuk a használaton kívüli strandot,  a szalagozást követve megkezdtük az elsõ emelkedést a Szeg-hegyre.  A keskeny ösvényt az elõttünk járók jól kitaposták, így az elsõ bálozók is biztonsággal közlekedhettek a bokrok között. Itt  kettévált a csapat, mi „harmincasok” magasabb fordulatra kapcsoltunk. Félóra alatt el is értük az elsõ ellenõrzési pontot, ahol a csekkolás flottul ment, és még finom mandarint is kaptunk útravalónak. Széles és jelzett úton egy újabb félóra múlva már a Fehérvárcsurgói-víztároló déli oldalán haladtunk Gányás felé.  Már kezdett kialakulni egy kisebb csapat, akik aztán nagyjából látó távolságon belül haladva, a pozíciókat váltogatva folyamatosan együtt haladtunk.  Gányás egy kis üdülõ település a tározó mellett, néhány perc alatt magunk mögött is hagytuk és már országúton tartottunk a második ellenõrzõ pont felé. Ez a Gaja-völgyi Tájcentrum bejáratánál volt. Itt már oszlott a sokaság, gyorsan ment a pecsételés. Újabb útravalónak egy kis csoki. Hol volt ekkor már az indulás idegeskedése. A napsütés , a friss levegõ és kilométerek már megtettek jótékony hatásukat. Normál körülmények között a túra innen a Gaja völgyében folytatódik, de a tavaly nyári áradás elmosta a pisztrángos tavi fahidat. Így a szervezõk kénytelenek voltak új útvonalat kijelölni, ami egy kis plusz kitérõt és emelkedést jelentett. Ha emelkedett az út, akkor azt tisztességesen tette és ha lejtésre adta a fejét, akkor sem teketóriázott. Néhány jegesebb szakaszon egyesek igen szép akciókat mutattak be, de valaki mindig ott volt, hogy segítséget nyújtson a feltápászkodásban. Áthágtunk néhány létrával ellátott vadkerítésen és egy újabb emelkedés után már fenn is voltunk a Vasutas pihenõnél, ahonnan pazar kilátás nyílt a Gaja-szurdokra. Következett egy durva lejtõ, és lent voltunk  a völgyben, az eredeti útvonalon. Döbbenetes látvány fogadott mindenkit. Az egykori fahídnak se híre se hamva nem volt. Mindenütt kidõlt, elhordott fák sokasága. Mindenki,aki leért, megállt egy rövid idõre. Az emberek csendben fényképeztek, suttogva beszéltek.  Nyáron az áradás elõtt egy másik túrán erre jártunk. Az Ádám-Éva fánál poénból a meder nagy szikláin keltünk át a túlpartra, nem akarván használni a lejjebb lévõ hidat. Most ezek a több mázsás sziklák 20 – 30 méterrel lejjebb szerte szét hevertek, morajló vízesést képezve. Döbbenetes volt. De menni kellett várt Bodajk. Alig haladtunk néhány száz métert a kanyargós völgyben újra a csend lett az úr. A kisebb folyóvá duzzadt patak felszíne tükör simává vált, és nem látszott rajta a mozgás. Pedig tudtuk, hogy folyik, nem is akárhogyan. A szurdok végénél egy újabb kerítésmászás után elértük a Varjúvárat. Innen indult a túra legnehezebb szakasza , egy keskeny és igen meredek sziklaösvény, a hegy tetejére. Szárazon sem könnyû az útszakasz, ha le van fagyva akkor már igen combossá válik. Horror mesék keletkeznek itt minden túrán. Sokan meg sem próbálták a feljutást, inkább vállalták a több kilométeres kerülõt az országúton. Azonban szerencsénk volt, néhány kisebb hófolt ugyan színesebbé tette az utat, de a napsütés és a méterrõl-méterre szebbé váló panoráma mindenkit kárpótolt az izzadtságért. Megérte a bátorság. Kis könnyed séta következett, és már Bodajkot néztük a sípálya tetejérõl. Alattunk , mint iránytû a katolikus templom tornya mutatta az irányt, lévén a következõ ellenõrzõ pont a vele szembeni Gajavölgy vendéglõben volt. Negyed óra múltán, már a pecsételésnél álltunk sorba. Itt engedélyeztünk egy kis pihenõt, mivel már túl voltunk a táv felén és a szintidõbõl jócskán volt tartalékunk.  Jól esett a kávé és a friss sör.


   Következett Bodajk legszebb része a kálvária. Kevesen tudják a Bodajkról, hogy Magyarország jelentõs Mária kegyhelyeinek egyike. Már István király rendszeresen felkereste Imre herceggel az egykori szent kutat, amely már sajnos elapadt,”hála” a környékbeli szénbányászatnak .    Újabb három kényelmes kilométer és a negyedik pont az Alba Régia-forrás következett. Már csak kilenc kilométerünk volt hátra. Szûk óra elteltével újra a víztároló felé tartottunk, csak most az északi oldalon. A gáton haladva mindkettõnknek ugyanaz járt a fejében: hol lehetnek a többiek, elõttünk, vagy mögöttünk vannak-e, mivel itt már újra egy útvonalon haladt a húszas és harmincas táv. Mekkora poén lenne, ha összefutnánk velük az utolsó ponton a Be-Csali büfében. De ekkor még ezt nem mondtuk ki. Elértük a büfét, és a kapujában elkészítettük egymásról a már szokásosnak mondható „na  újra itt vagyunk” képeket. Az udvaron jó néhány túrázó sörözött és beszélgetett. Beléptünk a söntésbe, és láss csodát, a pecsételõ asztalnál kis csapatunk másik fele békésen beszélget a szervezõkkel. Mivel még mindig bõven volt idõtartalékunk mi is csatlakoztunk az ücsörgõkhöz és „frissítettünk” magunkon kissé. Innen már együtt folytattuk az utat vissza Kincsesre, ahová a kora délután érünk vissza.


  A kezdeti dolgok ellenére, végül mindenki maradéktalanul jól érezte magát. Megtettük azt, amiért jöttünk, színt idõn belül lazán teljesítettük a távot és ezzel jó alapot biztosítottunk magunknak az elõttünk álló 2011-es évre.


   Végezetül, összességében köszönjük ezt a szép túrát a székesfehérvári  Víziváros S.E. tagjainak, mint rendezõknek. Remélem jövõre az indítás is simább lesz, s akkor mint egy tökéletes túráról számolhatok be. Félretéve a kis negatívumot, mindenkinek ajánlom az elkövetkezendõkben a Keleti-Bakony e szép és érdekes túráját.