Bükki Házak – Kreatív
„Több éves száraz idõszakok is felléphetnek – a feljegyzések szerint 1928-1935 között a forrás egyáltalán nem adott vizet.” (Ismertetõ tábla az Imó-kõi-forrásbarlangnál)
Készülõdjünk
Holnap mégiscsak van itten egy túra, kellene hozzá társaság, kiáltok fel otthon. Legnagyobb meglepetésemre Kerek repkény mellett mindkét testvérem jelentkezik. Bese öcsém már volt teljesítménytúrán, húgom, Patti még soha az életben. Itt az ideje. Tájékoztatom a tisztelt jelentkezõket, hogy holnap indulunk, korán. Gyalog. Négykor szolid villanyfényes ébresztõt tartok, a két masszív Videoton hangfal aktiválásától a jó szívemnek köszönhetõen eltekintek. Rekordgyorsaságú készülõdés után elindulunk, búcsút intve az idejekorán felébresztett házõrzõ macskának. (Korrupt, egy darab akármivel megvesztegethetõ, amit hajlandó kajának nézni, ám jópofán álomszuszék, imádnivaló jószág. A szomszédé, mégis hozzánk jár aludni, mert nálunk van valami ponyva kirakva – az autónak –, náluk meg semmi.) Kikecmergünk Felnémetrõl, átsuhanunk a dombtetõn Almárra, mellettünk a klasszikus szocreál építészet abszolút tájidegen gyöngyszemeiben ébredeznek a lakók. Almárban a Károly körutat követjük, néhány laminált papírlap tájékoztatása szerint. Itt hasad ránk a hajnal, a Mátra felé nézve még sötét az ég alja, de keleten, a hegyek felett rohamléptekkel világosodik. A Berva-völgy fölött vezet a piros sáv, a fenyvesnél Szarvaskõ felõl érkezik a piros négyszög, amelyet eme keleti végén meghosszabbítva éppen eljuthatunk a Les-házhoz, itt a rajt. Kicsit zavarban lévõ rajtoltató embertõl kicsit megtekert nevezést követõen kapjuk kézhez a következõ papírokat: útleírást, térképpel; hozzácsatolt 1. számú módosítást; valamint „Barangolások Menedékháztól Menedékházig” mozgalmi igazolófüzetet. Barangoljunk akkor menedékháztól menedékházig, adom ki az ukázt, a három fiatal nagy lendülettel követ. A nevezési procedúra során megérkeznek Grobáék, velük az Õr-kõ-házig viszonylag sûrûn kerülgetjük egymást.
Bányatelek
Átbarangolunk a Les-réten, elbontották a régi, emeletes esõházat, ami helyette van, az inkább igényesebb buszmegállók esõbeállójára, vagy falusi focipályák kispadjára emlékeztet. Körbenézve a hegyek gyönyörûek, a kora reggeli kékes beütésû fényviszonyok mellett szinte kísértetiesek. A Guba-házig nem kell megerõltetni magunkat, sem fizikailag, sem szellemileg. A háznál jónéhány pontõrt találunk, meg két mókás vizslakölyköt, akik mindenkihez egyszerre akarnak odarohanni lelkesen. A pontõr megerõsít abbéli elképzelésemben, hogy az útvonal tényleg csak ajánlott, attól eltérni szabad, sõt. Meglátogatjuk a Guba-kutat, halványan csorog belõle a jéghideg víz. Felkanyargunk a Kaszálás-tetõ aljába, megnyugtatom a tüdejüket épp kiköpni készülõ testvéreket, hogy ennél már csak meredekebb emelkedõk lesznek. Közben elkocog mellettünk egy futó, nagy könnyedséggel – a rajtban még reggelizni láttuk. A tetõn tartunk egy pár perces alibi-megállót, érdemes egy hátrapillantásra körülnézni, minden rendbéli hegyek vesznek körül. Egyre növekvõ hómennyiség kísér fel a Homonna-tetõhöz, jobbra térünk a zöld jelzésen. Megcélozzuk a Bél-kõt, rejtélyes módon elveszítjük a zöld sávot, de megtaláljuk a hegytetõre vezetõ tanösvényt, most már tudom, hogy hol. Egy utolsó meredek mélyút kanyarít fel minket a Bél-kõ-nyakra, innen már csak néhány lépés a havon a kilátóként szolgáló letörés. Alattunk hiányzik 7 millió m3 a hegybõl, látszik is: a bányaudvar van olyan hosszú, hogy ha csak ezen múlna, egy kisrepülõ le tudna itt szállni. A feltáróúton valakik vagy kirándulgatnak, vagy rosszfelé kanyarodtak a túrán, a tanösvényen Grobáék élénk színû kabátjait látjuk sietve közeledni. A bányában muflonok lófrálnak a kõbõl kirakott feliratok között. Megállunk tízóraizni.
Kõrengeteg
A fejadag szendvicsek elmajszolása után lehuppanunk a hegyrõl, Kerek repkény papírzsebkendõvel béleli ki a zokniját, hogy ne törje annyira a cipõ, amelynek centi széles rés nyílt a tetején és a talpa is félig levált. Megkerüljük a Messzelátót, oldalában a sûrû erdõvel, közben mindkét tesó bezsebel egy-egy magas pontértékû hanyattesést. A Zöld-réten elengedjük a múltkori bükki kirándulás lõterére vezetõ zöld jelzést, egy hosszú kanyar a sziklarengeteg aljában elvezet a következõ házig. A ház elõtt elõször a pontõrködést is vállaló speciális mentõcsapat tûnik fel, utána a pulóveres kiskutya, utána a szemetes tetejére rakott állati eredetû csontok. A koponya szemüregébe két csigaházat raktak, bizarr. Inkább a teára koncentrálok, abból kapunk repetát is, finom. Barangoljunk akkor tovább a következõ menedékházig. Felbarangolunk az Õr-kõ-rétre, és általam mindeddig tisztázatlan körülmények között egybõl elindulunk lefelé a piros sávon, kihagyva a pompázatos Õr-kõt. Legalább lesz miért visszamenni. A Hegyes-kõ sziklás gerincén azért végigbukdácsoltatom a társaságot, mert ott van kód a Bükk Szirtjeihez, amit jó lenne újra megcsinálni. Nem csak a kód: majdnem olyan pompázatos a kilátás, mint az Õr-kõrõl, csak alacsonyabbról, de legalább nincs útban az a fránya Hegyes-kõ. Megeszünk egy csokit a felérkezés örömére. Visszabukdácsolunk az útra, megtaláljuk a Pes-kõ-lápa siratófalának a felsõ végét jelzõ kõrakást. Fától-fáig módszert alkalmazunk, itt már a hó nem födi el az avart, viszont remekül csúszik, a háttérbõl pontozom az eséseket. Bese sorra kiválogatja a földön fekvõ botok közül a túrabotnak legkevésbé alkalmasakat. Amikor megszelídül a lejtõ, végigmutogatom a fákon túl látható roppant magas hegyeket. A térkép szerinti Pes-kõ-forrástól már könnyed séta a ház, ahol van egy másik Pes-kõ-forrás is, valamint két kedves pontõr, akik teával kínálnak.
Toronyiránt
Itt választhatnánk a jelzett völgyi út és a jelzetlen hegyi út között, ha nem beszéltük volna meg elõre, hogy melyiket fogjuk választani, hiába terveztem korábban másik útvonalat, az a minapra már tartalékká fokozódott le. Így minden további megfontolás nélkül rákanyarodunk a hegygerincre vezetõ ösvényre. Meglepõen rövid az emelkedõ, balra a Pes-kõ magasodik felénk, elõttünk a Vörös-kõ sziklás csúcsa néz szembe velünk. Egyértelmû ösvény vezet a híres-hírhedt Cserepes-kõ-lápa aljához. Lefelé indulunk, széles, láthatóan gyakran járt utat találunk, a völgy közepén jól megrakott vadetetõvel. A Vörös-kõ-forrás takarékon, de mûködik, vidáman buzog fel a víz és zúdul tovább a völgy felé. Folytatjuk az utat a Vörös-kõ-völgy keleti mellékágában, találunk egy szimpatikus ösvényt, amelyik hosszú és kitartó emelkedõn vezet a Toldi-kunyhó nyergébe. A hosszú és kitartó emelkedõ során újra felbarangolunk elég magasra ahhoz, hogy megint havas ösvényeket tapodjunk. Kezdem magamat újra éhesnek érezni, ezért éppen jókor érkezünk fel, behúzódunk a gunyhóba egy rövid ebéd erejéig. Megcsodáljuk az iménti bejegyzéseket a naplóban, alkotunk egy kevésbé magasröptû „itt jártunk”-ot. Innentõl visszatérünk az ajánlott útvonalra, lesunnyogunk a Toldi-lápán, kikerülve egy foglalatlan forrást és a hozzá tartozó dagonyát. Enyhe csoffadás jeleit látom kiütközni a társaságon, ezért megpendítem, hogy a Tamás-kúti házig ugyan már alig van hátra pár kilométer, de onnan Felsõtárkányig még szükség lesz némi energiára. Lehet készülni fejben. Lebattyogunk a soron következõ völgyön – amely a Kis-kúti-völgy névre hallgat – a Samassa-házig, itt ismét teával kínálnak és pofátlan módon itt is elfogadjuk a repetát, annyira finom.
Karszthidrodinamika
Átdöcögünk a Lök-bércen, fölfelé kicsit döcögõsebb, mint lefelé. Nem merem megpendíteni, hogy Tar-kõre is felnézhetnénk, ha már itt vagyunk... Odalent így is be kell vetni bátyi tekintélyemet, hogy az Imó-kõhöz kitérjünk, beletörõdve követnek. Repkény mutat rá elõször a kitérõ egyik fontos motívumára, miszerint a forrás felõl érkezõ patakmeder annyira száraz, hogy szinte porzik. Az Imó egy idõszakos forrás, nem kell neki állandóan mûködnie, de most elviselném, ha mégis így tenne. Amikor meglátják a sziklafalat, akkor szerencsére már a testvérek sem bánják túlságosan a plusz párszáz métert, lemegyünk a barlanghoz, a járat sötéten, mélyen tátong a hegy aljában. Lebeszélem Besét arról, hogy lemásszon, inkább elolvasatom vele az ismertetõ táblát, ott tanuljuk az alcímben is olvasható szép szót. Visszatérünk a Bükki Kék útjára, érintünk még egy karsztforrást: a Fekete-len-forrás, bár nem olyan impozáns, mint a Vörös-kõ-forrás, vagy az Imó, de mûködik, olyan, hogy föld-föld-föld, aztán egyszer csak forrás. Mellette kék oszlop, messzirõl eltévedt parkolóautomatának tûnik, közelrõl meg kék oszlopnak. Lassan felbaktatunk az országút szintjéhez, melletünk az erdõben beszámoztak száz darab fát, egytõl százig, mintha azt akarnák, hogy számháborút játsszanak. Kiérünk a mûútra, megmutatnám a Tamás-kútját, de senkit nem érdekel, mindenki már be akar érni a célba. Nevezett helyen Köves Gyula tanár úrék fogadnak, felírom az utolsó kódot, megkapjuk az igen impozáns díjazást: négyzet alakú kitûzõ jár és színes, A/4-es oklevél. Nemsokára kész a gulyás, addig lehet teázni, borozni, pálinkázni, ízlés szerint. Érkezik pár túratárs, egyikük GPS-szel mérte a megtett utat, nagyjából ugyanarra mentünk és neki 23 km-re adódott a táv. Bese teát kap, meg a készletünkbõl üdítõt, mi hárman elborozgatunk, jól kíséri a gulyást. Köszönöm a túrát az Egri Kárpát Egyesületnek, jót kirándultunk a Bükkben, nagyon tetszik a túra ötlete. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Pattinak és Besének, örülök, hogy végre mindkét tesó eljött egy ilyen õrültségre is.
Mentõakció
Egy órányi pihenõ után feléledt lelkesedéssel, jóllakottan, vidáman vágunk neki a hátralévõ kilométereknek, az asztalnál ülõ egyik sporttárs szerint Felsõtárkány még kb. 10 km. Ezúton is elnézését kérem, igaza volt, én becsültem alul a távot, amit bõ 8 km-re taksáltam. Felkaptatunk a Török útra, nehogy kimaradjon véletlen, hosszasan hullámvasutazunk rajta, majd a sárga sávra térve megcélozzuk a Barát-rétet. A Szuszék-kõ oldalában lekocogunk az országúthoz, majd megszemléljük a réten továbbvezetõ turistautat, hogy utána egyhangúlag a kényelmetlenebb, de legalább jól járható országút mellett döntsünk. Még nincs sötét, de kivilágítjuk magunkat annak az elhaladó két autónak, amit látunk. Elkezd szemerkélni az esõ, mire megérkezünk a faluba, itt úgy döntünk, hogy mégsem lenne jó ötlet végigsétálni Felsõtárkányon, majd a bicikliúton hazáig, még nyolc kilométerrel megtoldva a túrát. A tónál a szülõi fuvarra várakozva veszem észre, hogy a kitûzõm nincs a kabátomon és nincs a zsebemben és úgy általában nincs nálam. Jaj. Eszembe jut, hogy éppen azért nem szoktam kitûzni egy kitûzõt sem, mert leeshet. Ez most be is következett, a szemerkélõ esõ és a lámpák együttesen is alacsony fényereje mellett nem akarok már visszamenni este kitûzõt keresni, fõleg, hogy akár Tamás-kútjáig is visszamehetnék. Odahaza Repkény kielemzi a fényképeket, megállapítjuk, hogy a sárga sáv Pazsagról való megérkezésekor még rajtam volt a díjazás, míg a Barát-rét felsõ végében már nem. A keresési terület így szûk öt kilométerre korlátozódik. Vasárnap reggel elindulunk a kitûzõmentõ túrára Kerek repkénnyel, leparkolom az atyai jármûvet egy alkalmas helyen, egy fekete Volkswagen társaságában nem fog unatkozni. Figyelem az avart, a szitáló hó által vékonyan belepett talajt, szinte észre sem veszem a Szuszék-kõ emelkedõjét. Még valamivel a hegytetõ alatt vagyunk, amikor az elõttem járó Repkény hirtelen észrevesz valamit és egy gyors perdüléssel a kezembe nyomja az ugrálós kedvû kitûzõt. Helyreáll a világ rendje, mehetünk haza.
-Kékdroid-
Képek |
