Túrabeszámolók


Zöld túrák (Budai-hg)

TonnakilométerTúra éve: 20112011.02.27 07:49:42

Zöld 45


Kiírás szerinti táv: 43,3 km, szint: 1605 m


Elõítéleteim folytán eddig idegenkedtem a Budai-hegységtõl. Azt gondoltam, mivel nagyon beépített és zsúfolt, nem lehet igazán jó teljesítménytúrát szervezni. Így aztán a tavalyi évben a 35 teljesített túrám közül egy sem esett országunk eme tájegységére. Mivel a mostani hétvégére egyszerûen nem találtam ésszerûbb választást, Zsombor fiammal beneveztünk a Zöld 45-re. Szerencsére kellemesen csalódtunk, de kezdjük inkább az elején.


Budakeszin a cél közelében hagytuk autónkat, s a BKV jóvoltából kevesebb, mint egy óra alatt a rajtnál voltunk. A rajtban lévõ kisebb tömeg ellenére feltûnõen gyorsan sikerült elintézni a formaságokat és elindulhattunk a Z3 úton, egyelõre még a házak között. A korai idõpont és a csípõs hideg miatt a túrázókon kívül alig volt mozgás az utcákon. Rövid lejtõs szakasz után érkeztünk az Ördögoromhoz, melyre felkapaszkodva nem lehettek kétségeink arról, hogy szép napunk lesz ma. Szikrázó napsütés, tiszta idõ, pompás kilátás (na azért nem az a zempléni vagy bükki feeling).


A lokális maximumon máris egy ellenõrzõpontot találtunk, ahol megkaptuk az elsõ pecsétünket. Rövid lejtõzés után ismét emelkedett utunk a Széchenyi-hegy felé, de ez már barátságos, tüdõkímélõ emelkedõ volt. Menet közben elhaladtunk egy víznyelõ (dolina) mellett. A Széchenyi-hegy tetején a gyermekvasút állomás épülete elõtt újabb ellenõrzõpont. Innen a Normafáig zömmel aszfalton kellett haladjunk. Mivel az itiner apró betûs részét nem olvastuk és még az orvosunk és gyógyszerészünk tanácsát sem kértük ki, pompásan beálltunk „pecsételtetni” a 20-as távra nevezõk sorába. A sor kivárása után tájékoztattak, hogy ez nekünk nem EP. Na mindegy, ezt benéztük. Kedvünket nem, csupán kb. 10 percet vesztettünk.


Ettõl aztán ösztönösen kicsit gyorsabban szedtük a lábainkat, s a folyamatos lejtõ segítségével hamar keresztezhettük a Budakeszi utat. Jé, itt jöttünk busszal, kevéssel ezelõtt! Innen az Apáthy-sziklákig zömmel városi környezetben haladhattunk. A Hûvösvölgyi utat keresztezve meg is jött a sok lejtõ „böjtje”. A Battai lépcsõkön felfelé meg is állapítottuk fiammal, hogy sz@r lehet az itteni gyerekeknek lábtengózni az utcán, mert ha valamelyik rosszul passzol, elég sokat futhat a laszti után.


Az Árápád-kilótóig folyamatos, de nem túl meredek emelkedõn haladhattunk. A legnagyobb nehézséget az igen népes nyugdíjas csoport megelõzése jelentette, akiknek meggyõzõdésük volt, hogy csak úgy lehet felérni a kilátóig, ha legalább hárman mennek egymás mellett, maximum 1,5 km/órás sebességgel. Azt hamar beláttuk, hogy ez a tempó aligha lesz elég a szintidõn belüli teljesítéséhez, így aztán gyakori bocsánatkérések és köszönések közepette lábak és kézitáskák között szlalomozva szaporáztuk lépteinket. Az Árpád-kilátónál újabb ellenõrzõpont posztolt, ahol már ellátmány is volt, egy kis csokoládé formájában. A zsivajt hátunk mögött hagyva percek alatt leértünk a Szépvölgyi útra, ahol egy közkútnál utántöltöttem a kulacsomat. Pár száz méter után ismét emelkedni kezdett, egészen a Hármashatár-hegyre vezetõ útig. Az aszfalt keresztezése után viszont kellemetlenül lejtett. A néhol jég rejtõzött az avar alatt, nem volt a terveink között egy hátast dobni, így aztán ügyelve értünk a Z-Z+ találkozásáig.


Innentõl tapasztaltam meg elég hosszú szakaszon azt a fórumon olvasott információt, hogy valamely igen tisztelt honfitársunknak meglehetõsen szúrja a szemét a fára festett turistajelzés, melynek következményeként idõt, s fáradtságot nem kímélve kisbaltával következetesen megsemmisíti azokat. Azért ha tetten érném, szívesen elbeszélgetnék vele errõl a témáról, s a jelzések érdekében szívesen bevetném saját érveimet. Egyet jobbról, s (a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében) egyet balról.


Azért a jó kedvem nem hagyott el teljesen, s a pompás Guckler úton hamar a Virágos-nyeregben lévõ Boróka büféhez értünk (ez a szakasz nagyon tetszett). A pecsételtetés után találkoztunk elõször egy kis sárral. A szikrázó napsütés hatására rohamosan emelkedett a hõmérséklet és a nyílt területeken bizony megolvadt a legfelsõ néhány centis talajréteg. Nem az a mély cserháti sár, de kellemetlenül csúszkálós. Szerencsére a saras szakasz nem volt hosszú, s újra kiváló útviszonyok között haladhattunk majdnem Solymárig. Solymár elõtt már jól feldagasztották a sarat az elõttünk járók. Úgy látszik ez egy ilyen hely lehetett, mert a derék solymári svábok még cserép törmelékkel is felszórták az utat, csökkentve a sár hatását (hatásfokát tekintve kevés eredménnyel).


Ezután gyönyörködhettünk a település rendezett utcáiban, mely közül az ellenõrzõpont felkeresése volt legáhítottabb célunk. Ez volt egyben a 20-as távon indulók célja is, így aztán a pecsételés nem volt egyszerû dolog. Mivel a hosszabb távokon indulóknak is végig kellett állnia azt a sort, melyben állók egy része nem csak pecsételni akart, hanem átvenni a jól megérdemelt kitûzõjét és oklevelét is. A szervezõk helyében én megfontolnám, hogy a 30-as és a 45-ös távon indulóknak kint a járdán adják a pecsétet és a túrázó majd bölcsen eldönti, hogy be akar-e menni a vendéglátó ipari egységbe egy stampóra.


A kivárt sor után frissítettünk egyet az otthonról hozott szendviccsel és gyümölccsel, feltöltöttük ivóvíz készletünket és irány a Zsíros-hegy. A szintadatok alapján rosszabbra számítottunk, mivel már kezdtük érezni lábainkban az eddigi távolságot. A szint majd felét aszfalton kellett megoldani, ami azért valljuk be kevésbé fárasztó, mint az itt-ott saras erdei úton. Legnagyobb meglepetésünkre, különösebb fog összeszorítás nélkül felértünk a csúcsra, mely egyben Nagykovácsi település kezdete is volt. Innen aszfalton csorogtunk le a Református Plebániára, mely nekünk ellenõrzõpont, a 30-asoknak végállomás volt. Ugyan nemrég táplálkoztunk, de nem bírtunk ellenállni az asztalokra kihelyezett zsíros, vajas és lekváros kenyereknek és a forró teának. Meg is ígértem fiamnak, hogy ezt a teát maradéktalanul ki fogom izzadni, mire felérünk a Nagy-Kopaszra. Sajnos a legjobb szándékom ellenére sem sikerült betartanom ígéretem, mert alig hagytuk el Nagykovácsi házait, engedve a természet feszítõ érzésének a folyadék egy része a kiválasztó szervrendszerem egy másik útján hagyta el szervezetemet.


A csúcsra járás azért bevallom erõsen lecsökkentette az átlagsebességemet, amit onnét vettem észre, hogy megelõzött jó néhány túratárs. A csúcs elõtt fiam méltányosságból bevárt és együtt közelítettük meg az impozáns kilátót. Innen örülhettünk is volna, hogy jelentõsebb emelkedõ már nem lesz a hátralévõ bõ 9 km-es távon, de egy kellemetlen saras szakaszon kellett keresztülverekedni magunkat. Mindenképpen említést érdemel a Tarnai-pihenõ, ahonnét pompás kilátás nyílt a környék látnivalóira.


Kereszteztük a Telkit Budakeszivel összekötõ mûutat, és hamarosan átmászhattunk a legendás létrán, mely a vadaskert kerítése felett ívelt át. (Lehet, hogy ez is be volt számítva a túra szintkülönbségébe?) Ahogy haladtunk a Z3-ön feltûnõ rózsaszín szalagozás jelezte, hogy immár merõlegesen balra kell kanyarodjunk elhagyva a turistautat. Gyakorlatilag célegyenesbe értünk. A kellemesen hullámzó nyiladékokon hamar elértük a mai nap utolsó ellenõrzõpontját a Hosszú hajtás-völgyi kõbánya felett. Már erõsen látszottak fiamon a fáradtság jelei. Nem élvezte annyira ennek a dimbes-dombos résznek a szépségeit, csak monoton rakosgatta a lábait egymás után. Azzal bíztattam, hogy már csak 3 km van a célig, ahol már vár ránk az autó, s végre leülhetünk mi is. Így is történt. Beérve a Budakeszire könnyen megtaláltuk a célnak otthont adó sörözõt. A rendezõk nagy lelkesedéssel és erõs kézszorítással gratuláltak a teljesítményünkhöz, én pedig bevallottam nekik, hogy a túra utolsó 43 km-e nagyon tetszett, de a többi csapnivaló. Ezen jót derültünk, s kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy jövõre is eljövünk.


Elfáradtunk, de jól éreztük magunkat. Az idõjárás végig csodálatos volt, okunk nem lehet panaszra.