Zöld 45
2011.02.26.
Bazsival hajnalok hajnalán keltünk, öt órakor találkoztunk Ildikóval és Tiborral. Az autópálya segítségével hamar Budapestre repültünk és a rajtnál beálltunk a fázósan toporgó túratársak közé. A nagyszámú induló ellenére, aránylag gyorsan rajtolhattunk, az itinerünkre 7 óra 45 perc került rajtidõnek. A túra nevébõl adódóan a zöld háromszögön indultunk el, és hamarosan már az elsõ ep.-n pecsételtettünk. (Nem is emlékszem rá, hogy voltunk-e már olyan túrán, ahol ilyen közel lett volna az elsõ ellenõrzõ pont!) Mindenesetre a pont elérése elõtt megmásztuk az Ördög-ormot és a rajt után egy kilométerrel az itiner igazoltatása mellett a tájban is gyönyörködhettünk. Az oromról jól látszott a Széchenyi-hegy és a felkelõ nap elsõ sugarai a szegényes budai villák kertjeibe is bevilágítottak. Viszlátot mondtunk a pontõrnek és enyhén tovább emelkedve, erdei úton folytattuk tovább. Hamarosan, bal kéz felõl elhagytuk az Úti Madonna kápolnát és a fák mögött, szinte karnyújtásnyira feltûnt a Széchenyi-hegyi TV adó tornya. Egy kicsit baktattunk még a torony irányába, majd felérve a hegytetõre, a toronytól balra kiérkeztünk az aszfaltra. Elõször a Bibliaház épülete, majd a Gyermekvasút végállomása következett. Az állomás elõtt volt a második ep. A kocsiszínben vasúti kocsik szenderegtek és álmukban a nyár zamatos élményeit élték újra át. Mi tovább lódultunk a Hegyhát út aszfaltján és pár száz méter múlva a Normafa síház elé értünk. Itt volt egy kis bizonytalanság a részünkrõl, mert nem volt számunkra egyértelmû, hogy a 20 kilométeresek rajtjánál kell-e pecsételtetnünk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk és az itiner is azt sejtette, hogy nekünk itt igazoltatni nem kell, ezért nagy elszántsággal csapódtunk a friss erõvel rajtoló húszasok közé. (Késõbb hallottuk, hogy több hosszútávon induló beállt a sorba pecsételtetni és ezzel értékes perceket vesztegettek el.) Búcsút intve Normafának még elképzeltük, hogy mekkora lehetett az a bükkfa, mely Mátyás király születésétõl 1927-ig állt e helyen. Normafától lefelé tartva egy idõ után a Tündér-szikla hófehér taraja magasodott felettünk és éles határt rajzolt a kék ég elõtt. Gyors pecsét a túralapra, majd átbújtunk az üresen járó Libegõ alatt. A Budakeszi úton való átkelést élve úsztuk meg, majd pár lépés után egy lépcsõsor szürke teste vezetett minket az ég felé. Mire elfáradtunk volna, felértünk a csúcsra, majd innen ismét lefelé haladva egy-két perc múlva már a Fekete István emlékháznál álló autó tetején dolgozott a pecsét. Az emlékháztól már látni lehetett az Apáthy-sziklát, melynek tetejérõl aprónak tûnõ túratársak csodálták a párás budai világot. A Hûvösvölgyi úton az átkelést jelzõlámpa segítette, majd átbújtunk a villamos sínek alatt. Újabb lépcsõsor következett és az Apáthy-szikla ormára egy fekete kutyus társaságában léptünk ki. Az idõ valóban nagyon párás volt, a szemközti hegyek szürkén olvadtak bele a tájba. A szikla után bõ egy kilométerrel feltûnt az Árpád-kilátó, melynek esõvédõje alatt, a pontõr elõtt hosszú sor kígyózott. Türelmesen megvártuk, míg sorra kerültünk, közben az utolsó csokik egyikét majszoltuk. Itinerünk igazoltatása után, az apró csokitól teljesen felfrissülve baktattunk tova és kis híján öt kilométer múlva a Virágos-nyereg sarával ismerkedtünk. A Boróka-büféhez kb. 5 centiméter vastag sárút vezetett, mely nem szûnt meg a bejáratnál, hanem a kocsmában is folytatódott. Szegény tulajdonos, biztosan küzdelmes harcot folytatott a barna, ragadós sárkánnyal és százszor is átgondolta, hogy jövõre engedélyezi-e ugyanezt. A Nap sugarai innentõl kezdve kezdték kifejteni jótékony hatásukat, mely abban nyilvánult meg, hogy bakancsainkon a sár egyre vastagabb rétegben képzõdött és a lépéseink is bizonytalanabbá váltak a csúszós talajon. A Szarkavár elõtti mezei úton rosszabb is lehetett volna a sárhelyzet, a 2009. évi Deák és Göcseji Galopp túrához képest csak saracskával találkoztunk. Bazsi felszaladt a Szarkavárba, majd hamarosan Solymár aszfaltját koptattuk. A Templom téren tiszteletünket tettük a Kocsma Galériában, mely a húsz kilométeres túrázók céljaként is mûködött. Pecsételtetés után, a bronz házaspár árnyékában pihentünk pár percet a templom elõtti tér padjain.
(Solymár: A település nevét az ide telepített királyi solymászokról, vagy a római korban itt folyó só kereskedelem kapcsán a latin „sal” (só) kifejezésbõl kapta. 1266-ban elsõ okleveles említésekor „Salamar” néven szerepel. A solymári várat - melyet hívnak Szarkavárnak is- feltételezhetõen a 14. század második felében, a települést akkoriban birtokló Lackfi család építtette. A 15. században több tulajdonosváltás is történt, a Cillei, majd a Garai család után Mátyás király és fia, Corvin János voltak a terület urai. Fõleg királyi szolgálók, solymászok és vadászok lakóhelye volt a település, a vár pedig elsõsorban vadászkastélyként mûködött. A török idõk alatt a terület teljesen elnéptelenedett, a vár romlásnak indult. A 18. század elsõ évtizedeiben elõbb rácok, majd távozásuk után, Mária Terézia uralkodása alatt sváb telepesek érkeztek a területre. Lakosság: 10 129 fõ.)
Erõgyûjtés után magunk mögött tudtuk a Templom-teret, majd az aszfalton felfelé kapaszkodva Solymár magaslatához érkeztünk, ahonnan visszapillantva beláttuk a település felét és a templomot, amely elõtt nem sokkal ezelõtt pihentünk. Egy-két kilométer leküzdése után már Nagykovácsi szélsõ házai mellett trappoltunk. Elhaladtunk egy aránylag újnak tûnõ, fehér falu templom mellett, majd pár lépés után a plébánia épületében tornyosuló lekváros és zsíros kenyerek pusztításába kezdtünk. A plébánia épülete adott helyt a 30 kilométeresek céljának is. Energiapótlás után nekivágtunk az utolsó tizennégy kilométernek.
(Nagykovácsi: A középkorban királyi kovácsok lakták a települést, innen is ered a neve. Az elsõ írásos emlék 1254-bõl származik. A török hódoltságot igencsak megszenvedte a falu és a népesség radikálisan csökkent. A törökök kiûzése után, a 18. század elején, a Habsburg uralkodó sváb telepeseket telepített le. Ezek az új betelepülõk tehetséges földmûvesnek bizonyultak és bányákat is nyitottak. Lélekszám: 6310 fõ).
Az utolsó házakat elhagyva eleinte szántóföldek mentén, majd erdei úton lépdeltünk. Szinte folyamatosan emelkedve, egyszer csak a Nagy-Kopaszon lévõ, vitorlához hasonlító kilátó tornyosult elõttünk. Törtünk a pontõr által kedvesen kínált csokoládé masszából, melynek ott helyben nem jöttem rá az ízére (a célban tudtam csak meg, hogy banános volt). Az út innen már nagyrészt lefelé vezetett, idõnként kellemetlen, dagonyás részeket kellett leküzdenünk. Keresztben átvágtunk a Budakeszi felé vezetõ országúton, majd hamarosan kerítést másztunk. A Hosszúhajtási kõbányánál volt a cél elõtti utolsó pont, innen bõ három kilométerre volt a túra végét jelentõ Két Jóska sörözõ. Ezen a szakaszon a zöld jelzések már elfogytak a fákról, így jobb híján a szervezõk által korrekt módon kihelyezett szalagokat követtük. Ismételt kerítés mászás után újra lakott helyre értünk és a Budakeszit Páttyal összekötõ mûút 6-os száma alatt megleltük célunkat, a Két Jóska sörözõt. A bejáratnál találkoztunk a Görgey túrán megismert Lacival, aki épp akkor jött ki az itató intézménybõl és elmondta, hogy elõttünk nem sokkal érkezett be a célba. A baráti üdvözlés után Laci autóba szállt, mi pedig a pontõrök színe elé járultunk. Itinerünkre 17 óra 15 perc került beérkezési idõnek.
Összegzésül: Jól szervezett túra, aránylag nagyszámú indulóval. Maga a túra (legalábbis a hosszú szakasza) nem tartozik a legkönnyebben teljesíthetõk közé. A jelzések mindenhol jól követhetõek (kivétel azon a szakaszon, ahol ismeretlen „barátunk” fejszével távolította el õket). Az itiner fekete-fehér, részletes útvonalleírással, térképpel, távolsági és szintadatokkal. Köszönjük a szervezést, jól éreztük magunkat!
Képek megtekinthetõk az alábbi linken: https://picasaweb.google.com/112884362566521913440/Zold45# |
