Bükki Kilátások
„Wir laden unsere Batterie
Jetzt sind wir voller Energie
Wir sind die Roboter”
(Kraftwerk: Die Roboter)
Ébredés, ébresztés, reggeli. Indulás, a rádió országos napsütésrõl csacsog. Itt csak a köd ül a völgyekben. Bél-kõ, nyolcszáztizennégy méter magas kõbánya, alig látszik belõle valami. Kikászálódás, Kerek repkény, Patti, Bese, én. Ha a középsõ kettõ topikolna, kevésbé nézne ki hülyén a szöveg. Máv-megálló, jó az autónak is, innen hazapöfög a dízel. Imaro üdvözöl, kérdezi, nem lesz ez sok? Öt éve is ezt kérdezte tõlem, akkor majdnem sok lett. Globális rajtidõ hét huszonhat, lesz még jelentõsége.
Bácsó-völgy, fekete paripa néz szomorúan utánunk a falu szélérõl. Botladozunk elõre a fagyott sáron, még mindig jobb, mint csúszkálni a fagyatlan sárban. Fenyves elõször, fenyves másodszor, emelkedõ: átlépjük a lokális hóhatárt. Diviaczky-forrás, kortyolok belõle, mert hidegben hideget kell inni. Biccentek a koszorúknak, talpalok a többiek után. Magányos fa, kanyar, rét, régi-régi földsánc. (Most olvasom a letölthetõ, olvasmányos, színes itinerben. :)) A peremérõl kilátás, felhõbe burkolózó, komor hegyek: Kis-Kopasz, Istállós-kõ és társaik õrzik némán a Horotna mély völgyét. Még egy emelkedõ, ott a tisztás már a tetõ. Az elsõ szúróbélyegzõnél vidám társaságot váltunk, szusszannak a felérõk. Suhanós lejtõn óvatoskodunk, sétáLós bácsi elõz udvariasan – ezúton írásbeli dicséretben részesítem a román-moldáv-ukrán vasúti körutazásról szóló beszámolóért. Katonasírok, a szívszorító. A többiek szeme elõtt a térképen KPS jelzésekkel cizellált emelkedõ lebeg. Vén, óriási bükkösben kaptatunk fölfelé rajta. Eltrappol Kerékgyártó Peti, majd Börcsök András, Wehner Géza és még sokan mások. Maradunk megint négyen, meg a hegy. Egyelõre az utóbbi áll nyerésre, de két fenyvessel és egy réttel késõbb már elhiszik, hogy még ma felérünk. Moiwáék elõznek ötös és hatos közötti átlaggal, térdkímélõ üzemmódban. Kõkapu, két hasraesést számolok, Repkény fotózgat kajánul odafentrõl. Ördögszántás, összevissza jelek, hegytetõ. Megint szusszanunk, párás a félkörkép, a Pes-kõ keleten lezárja a láthatárt. Nyugaton csak a felhõ, délen valahol Egernek kell lennie a távolban.
Leóvatoskodunk, elesni nem égõ. Cam Mogó várja a szembeforgalom elhaladását, néhány futó libben tova közben. Õr-kõ-rét, megint, Országos Kék, megint. Nem mintha unnám, sõt. Botladozunk a kanyargáson, a BNP hatályos rendelkezése értelmében nem hangoskodunk és nem állunk meg a Pes-kõ melletti szakaszon. Konformálódunk. Véletlenül megérkezik egy zöld négyszög, megtetszik és ezt követjük a barlangig. Tesók tán még nem is jártak itt, valahol el kell kezdeni. A pontõr almával és ropival kínál, fordított sorrendben elfogadom, almát zsebre vágom. Megcsodáljuk a PUR-habbal szigetelt ajtót, a modern épületgépészet betört a Bükkbe. Lebotladozunk, vissza a Kék fõútvonalra. Rét következik, nem havas, nem jeges, alig sáros úttal, általános álmélkodással a kilátásra. Néha felvillan egy kósza napsugár, mégis lehet majd hinni a meteorológiának? Mégis. Éles balkanyar, kisodródás azért nem fenyeget. Jobbra lápák nyílnak, megbeszéljük a szó etimológiai hátterét. Közben megérkezünk az Õserdõhöz, betekintést nyerünk a kerítésen át. Szintemelkedés árán kikerüljük a szigorúan védettet, a kerítés felsõ sarkán túl vár a következõ bója. Lefelé viccesen csúszkál a testvériség a kidõlt fa alatt, Repkény rutinosan slisszol át, én inkább a kerítésbe kapaszkodva mászogatok. Cam Mogó utolér és belassít hozzánk, a Tar-kõ emelkedõje nem tréfál, hanem megizzaszt. Repkény közben eltér Felsõtárkány felé, de még idõben észreveszi, hogy a le az nem föl. A kidõlt fánál leülünk megvárni, Cam Mogó is megáll velünk, társalgás közben engedjük el az újabb gyorslábú társaságot, köztük Lépéshibát és Tóth „Hak” Pétert. Napsütés az indító vezényszó, részidõ Tar-kõn négy óra. Azért is leülünk, megint. A felhõk dél felé menekülnek, így arra csak párát látni, de keleten a Három-kõ teljes pompájában tündököl. A tesók az állukat vakargatják felfelé buzgón. Egy kicsit én is, de nem szabad látszania annak, hogy elérzékenyülök. Cam Mogó citromos sört varázsol elõ és földimogyorót, nálunk szendvics van és étcsoki. Megérkezik István, Cam Mogó kollégája, utána nem sokkal Nagyondinnye és Jámbor, még utánuk a minden tájegységet megcélzó Palóc Expedíció színeiben Bíbor és Vagdalthús. Egy bükki réndzsör, a természetvédelem felkent õre bukkan fel az általános találkozások közepette, ez hirtelen mindenkit indulásra késztet, pedig õ csak a kispistautat jött lezárni, szalagozással, meglepetten nézi a hirtelen népvándorlást.
Bekanyarodunk a fennsíkra, állandósul az utat, ösvényt borító hótakaró. Az eddiginél határozottabban kezdem noszogatni a népet, most kell menni, amíg lehet és íme, megindul a társaság. Négyes alakzatba fejlõdve térünk be az egyik, majd a másik töbörbe, a harmadikba – az esõháznál – csak azért nem, mert elmélyülten olvasom az útleírást. Útelágazást találunk Cam Mogóékkal, a keleti irányt választjuk továbbhaladásra, helyesen. Fenyves suhog felettünk. Elérjük az utat õrzõ faházat, elhagyatva nézi a keresztezõdést, ahol már nem kell figyelni a forgalmat, a Bánya-hegyi és az Olasz-kapui sorompók elvették a kenyerét. Szerencsére. Nagy-mezõt szinte hómentesen találjuk, gyönyörû a táj, körülöttünk mindenütt hegyek, fenyõerdõk, bükkösök, rá kell szólnom a többiekre, hogy siessünk, mielõtt elérzékenyülnék. Mellõzzük a következõ utáni ellenõrzõpontot, trükkös. Újabb fenyvest találunk, víznyelõ oldalában üldögélõ síházzal. Lemegyünk, kedves emberek lefényképeznek, teával és kenyérrel kínálnak. A teából kérünk a termoszba is, az eddigi megállások során szépen kiürült. Rövidítek a tartózkodási idõn, kenyérrel felpakolva térünk vissza Nagy-mezõre.
A réten Tibet, VadMalac és Sánta Kutya (SK) érkezik szembõl, jelentõsen késõbb indultak és jelentõsen gyorsabban érkeztek fel. A két Palóc Expedíciózót pedig a tábláról lógó bójánál találjuk, szúrós hangulatban, rövid idõre összetagozódásra kerülünk. Közben hátrafelé is figyelek néha, ahogy a fiatalok elmaradnak, én is maradok kissé. Felevickélünk a Kis-Kõhát nyergébe, ez is a Török út, csak itt még izgalmas. Lejtünk, eleinte szolidan a vén erdõ csöndjében, majd átkelünk a Kõkapu sziklarengetegén és a dõlésszög is egyre meredekebbé válik. Véget ér a hó birodalma, de még nem kezdõdik el a sáré, kényelmes sétaúton bandukolunk dél felé. Repkény és Bese elõrehúznak, Pattival alkotjuk a hátsó traktust, ahogy átvág velünk a jelzés a fiatal bükkök közt. Betér mellénk a Lillafüred-Felsõtárkány országút, egy-egy autó zúgása üti meg a fülünket, aztán visszaáll a csend. Szórványosan beszélgetéssel akasztjuk meg, illetve Besét kell néha nevelni. Balra hirtelen adódik némi kilátás, az a Zsérci-Nagy-Dél, alatta Répáshuta bújik meg a völgyben, el kell hinniük, mert amúgy nem látszik. Felérünk a következõ bójához, elmagyarázom a Bükkben kevésbé jártasaknak, miért is került ez ide, aztán lebukdácsolunk, fokozott óvatossággal kizuhanva a mûútra. Újra kék jelzést találunk, az ominózus Bükki Kéket, aszfalton kanyarog Pazsag felé a délután narancsszínû égboltja alatt.
Megszemléljük a letérést, ahová szabályos törlõkereszt került idõközben, tehát vissza a flaszterre. Pazsag az élet ((C) -rafter-) az ellenõrzõponton, hirtelen találkozunk az elõttünk lévõ Nagyondinnyével, Jámborral és a mögöttünk érkezõ Cam Mogóékkal, készítek egy bandázós fényképet, ahol mindenki másfelé néz. Differenciáltan indulunk tovább, masszív sárkoloncokat nevelve a cipõtalpakon. Szanaszét túrták az utakat, de valahogy csak össze kell szedni azt a fát, ha már egyszer kitermelték. Jelzett sörösdoboz mutatja az irányt, majd elválunk a sárgától, késõbb a kéktõl is. Sõt, a követendõ kék kereszttõl is. Erre két sárfolttal odébb jövünk rá, amikor is gyönyörû kilátás nyílik a lemenõ Nap fényében tündöklõ Ódor-hegyre és arra a völgyre, ahol éppen lennünk illene. Száznyolcvan fokos fordulatot vesz a történet, újra sárfoltok, újra szöttyögünk, majd megnézzük az egyébként egyértelmû elágazást. VadMalac és SK itt érnek be, kérdezik, láttuk-e Tibetet, aki idõközben rutinosan haladva elénk került. Nagyondinnyéék mûholdas tájékozódássegítõ készüléke szerint amúgy alig párszáz métert tettünk hozzá a távhoz. (Legalább a kilátás szép volt.) Kerítést mászunk óvatosan, susnyás, sáros út visz a Hosszú-völgy felé, aztán megint kerítést mászunk. Közben sportszakmai beszélgetésbe keveredünk, így elérve a két takaros erdészházat és velük együtt a völgyet. Bõvizû patak száguld a Hór felé mellettünk, erõsítendõ a mély völgy vízfolyását. Megérkezünk az Ódorvár siratófalához, szúróbélyegzõnél tartunk lélekerõsítõ szünetet. Kerek repkény fénysebességre kapcsolva elõrehúz, a fiatalok szorosan követik. Kaptató ez a javából, VadMalac laza fürgeséggel fellibeg mellettünk. Végül mi is felvánszorgunk, a felsõ útról már mutathatom Ódorvárat. Az esõháznál gépjármû áll, mellette gazdátlannak tûnõ terüljasztalkám. Érdekes. A választ a felmerülõ kérdésre a vár fokától tíz méterrel beljebb ténykedõ barlangászok adják: folyamatosan tárják felfelé az ódorvári barlangokat, a geofizika tudománya szerint már „csak” húsz méternyi földet kell eltakarítaniuk. Övék az ellátmány az asztalon. A tájékoztatás közben tartunk egy kurta pihenõt, Bese a lábát ápolgatja, közben a kilátást fotózzuk Repkénnyel és Cam Mogóval. A fennsík párásan kéklik északon, alattunk Oszlán már a szürkület az úr. Induláskor még van egy és háromnegyed óra a szintidõbõl: ez a hír lendületet ad a társaságnak. Még a piros romjelzés elején csapunk egy rövid, ismételt frissítést, aztán uccu, neki a hegynek.
Bónusz kilátással gyarapodott az útvonal, friss irtáson kell keresztülbotladozni. A Füzér-kõ sziklája néz vissza a távolból kíváncsian, mielõtt betérnénk az erdõ maradékába, itt még le kell jutni valahogy. Völgyfõnél ismerõs jármû, ismerõs pontõr, ismerõs étkek: jól fogy a nápolyi és a szõlõcukor. Megköszönjük, búcsúzunk. Van még 1h15' az idõbõl, bele kell húzni. A Török út ezúttal megkegyelmez, alig van sár, lehet hasítani a szürkeségben. Oldalazunk az erdõben, csendben, küzdve. A két fiatal fordulatszámmérõjén a mutatók a piros zónában rezegnek, látni rajtuk. Repkény Besét húzza elöl, hallom, hogy az idõt számolják. Én Pattinak mondok néha egy-egy biztató szót, fölöslegesen, mert a zenelejátszótól nem hallja, amúgy is, a nehézfém (heavy metal) a fülhallgatóban ilyenkor jobban jöhet, mint egy süketelõ báty. Megvan az irtás a kilátással, a Kövek távolról, fátyolos párarétegen keresztül tekintenek a világra. Kanyar, emelkedõ, még kanyar, lejtõ, itt az utolsó bója a terepen. Gyors igazolás, számolás. Repkény elõkészíti a lámpát, már majdnem teljesen sötét van, amikor ráfordulunk a Zsérci útra. Té mínusz tizenkilenc perc. Kocogás. Té mínusz tizennégy. Futás. Sötét van, nem gond, megyünk rutinból. Parkszálló kerítése, végre, tudom hol járunk. Vagy mégsem, mert hirtelen jobbrát mondok a lent várakozóknak, pedig balra. Követjük a Repkény-lámpást, nincs már idõ a sajátot elõkotorni. Az alsó építkezésnél már fényvisszaverõ nyilak mutatják az irányt, még van négy percünk. Vagy már annyi sincs. Fékeket kiiktatjuk, Patti térde recsegve küzd az irammal. Balra fények, kanyar, nyíl, letérés. Meglesz ez. Két perc, az én órámon. Odabent imaro óráján még hét az a kettõ. Nagyot zuhan a kõ, beértünk. Díjazások, ölelések, vállveregetés. Elcsípjük, ahogy a túrán száz százalékos VadMalac könyvet kap ajándékba. Leülünk teázni, megnézem a túra díjazásait felvonultató kis kiállítást: az elsõ három kitûzõt a tarisznyás emberkével, az elsõ téli tájasat, a kivágott fenyõ-körvonalakkal a kapcsolódó oklevél tetején – és a második ilyet, amelybõl nekem is van, egy kellemes, egyéni túra emléke. Utána a többi, változó tájképekkel. Iszunk pár pohár teát, a mentés közben megérkezett, csakúgy, mint a többiek, akikkel Ódorvár alatt találkoztunk utoljára. Még tartunk Cam Mogóval egy kis esti egri városnézést, majd irány haza, az ellátmány csirkeleves, túrós tészta és az elmaradhatatlan egri bor. Kerek túra volt ez a mai, köszönöm a rendezõknek, hogy immár 9+1-edszerre megtartották! Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt mentünk. Végül pedig, de egyáltalán nem utolsósorban, nagy gratula a teljesítõknek!
-Kékdroid-
Képek |
