DÉL-BÖRZSÖNYI KILÁTÁSOK 2011.03.20. Táv: 40,5 km; Szint: 1800 m.
Ezt már szeretem! Zebegényben leszállunk a vonatról, és besétálunk az iskolába. Ki a fene szeret sokat gyalogolni? Az udvaron már nyüzsi van, Tom barátommal megvesszük a papírokat, és a számítógépes nyilvántartáshoz lépünk. Sorbaállás közben pótreggelire megeszem a csócsálnivalót, amit a kezembe nyomtak a gondos rendezõk. Egy kis technikai fennakadást okozok azzal, hogy a TÉLI TIHANY-on kapott vonalkódos rendezvénykártyámat, annak idején, otthon egy nagyon biztos helyre elraktam, és ma hajnalban hiába füttyögtem neki, nem akart elõjönni. A kis hülye most otthon unatkozhat egy remek kirándulás helyett. Egy kis szájber segítség a szomszéd asztaltól, és a kódnyomtató már köpi is az öntapadós vonalkódot, névvel, rajtidõvel, DBK 40 felirattal. Nekem már csak az itinerem sarkába kell biggyesztenem. Profi! Akkor megyünk? Egy réteg ruha eltesz, és megyünk. A Trianoni emlékhelyet kell megcélozni [S3]. Ismerõs az útvonal, pl. a TELEKI-n szoktunk ott landolni. Tehát fel a korlátos, kõlapos kis szerpentinen. A kanyar utáni, felfelé menõ ágba pillantok: Szevasz Máté! Az emlékhelyen nincs pont, ezért hátul elhagyjuk, és pár méter után a [S3]-ról is letérünk egy jobbra-balrával, hogy a [S-] jelen folytassuk, változatlanul fölfelé. Itt már felhevült túrázók szegélyezik az utat; mindenki valamilyen göncöt gyömköd a málhájába. Nekem is melegem van, de úgy döntök, hogy csak a pontnál veszem le következõ réteget. Nincs hideg, de még egy kicsit frisses a levegõ. Felhõs az ég, ám néhol átkéklik. Jó lenne megúszni szárazon. Legalábbis felülrõl, mert a több napos esõzés miatt talajügyben nem sok jót várhatunk. Néhány dúsabb átfolyás már jelzi, hogy küzdelmes napunk lesz ma.
1. ellenõrzõpont, Bodzás pihenõ
Ahogy megígértem magamnak, beletaposom a kabátomat a hátizsákba. Váltunk a [SO] jelzésre, és megindulunk lefelé. Tom csalódott, hogy a verítékes munkával megszerzett magasságot most percek alatt elveszítjük. Igen, most majdnem a vasút szintjére fogunk lemenni. De hát azt az 1800 szintet nem a legyek fogják összetapicskolni nekünk. (Még alszanak.) Csúszós, oldalra lejtõs ösvény. Ezen a tájon ez a jellemzõ. Most is a fától fáig stílus a leggyakoribb. Üvöltést hallok. Olyat, mint mikor a régi filmen Tarzan seggbe rúgta Csitát (vagy fordítva). Két süvölvény vágtat lefelé, árkon, bokron, tûzön, vízen át. Félrehúzódok egy fa mögé. Nem akarom kuglibábuként végezni... Hatalmas erõfeszítéssel leereszkedünk a hegyrõl. Egy csobogó patak mellett gyalogolva érjük el az [S+] jelzést, amire átváltunk. Elõttünk már megint házak. Kezdhetjük elölrõl az egészet: Mászás fölfelé. Az egyik szépkilátásnál megint az ismerõs ordítás. Jaj, ne! Ezek megint mögénk kerültek. Balsejtelmem azt súgja, hogy hosszú idõre marad ez a szisztéma: óbégatás, elõretrappolás, tökölõdés, majd elölrõl az egész. Az egyik pubi valahol gatyaféken jöhetett lefelé, mert a nadrágja ülepe is csurom sár. Cudarul erõsödik az emelkedõ. Talán a pont elõtti egyenes szakasz a legmeredekebb, és legcsúszósabb. A két pontõr remekül mozizza odafent a feltörekvõket. Amikor felérek, én is közibük állok egy kis pihenésre, és a kipörgõ lábakon való mosolygásra. Az egész Dunakanyar gurgulázó óbégatástól visszhangzik.
2. ellenõrzõpont, Borostyán-kõi pihenõ [S+]
Nem pihenünk pár másodpercnél többet, mert további magaslatok várak. Egy rövid szakaszon annyira lepusztult az ösvény, hogy már egyszerûen járhatatlan. A rendezõség alaposságát dicséri, hogy ide kötelet feszítettek ki. Túl sokan csüngünk már rajta, ezért én inkább feljebb araszolok, némi lemaradást szenvedve ezáltal. Különféle elágazások jönnek, mindenféle sárga jelzésekkel. Nagyot nem tévedhetsz, ha mindig felfelé tartasz, de a dús szalagozás minden elágazásban pontos irányt mutat. Egy sziklába vájt padnál megint találkozok a két ifjú tenorral. Belém hasít a fájó emlékezés: - Nem voltatok tavaly õsszel a PIROS-on? - kérdezem. - De voltunk - válaszolja az egyik. - Hát, persze! A te jobb cipõd orrára volt ráhúzva egy zokni, mert leváló félben volt a talpa. Hogy ez nekem nem jutott elõbb az eszembe... Innen már nem kell sokat emelkedni, hogy lekocoghassunk a Szent Mihály-nyeregbe [K-] / [S-]. Kis szerénytelenséggel állíthatom, hogy ez már olyan érzés, mintha hazai pályán játszanék. Ismerõsként haladok el a bekerített aknák mellett. Az Ürmös-réten, az adótorony vonalában, a totál egyenletes úton megbicsaklik a bokám. Hát, ennek enyhén szólva nem örülök. Hogy az a...! Talán nem húzódott meg... Semmi levél a fákon, de még a rügyek sem pattognak, ezért a Juliánusz kilátó körvonalát már ki tudom venni a fák ágai közül.
3. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ
Aú! Fent van a bugyi a toronyban. Nem az a gáz, hogy még ide is fel kell mászni, hanem az, hogy egy személy széles a csigalépcsõ. Szerencsére nem nagy a tumultus, csak egyszer kell félreállnom felfelé, az elsõ emeleti pihenõbe. Pecsételtetés után gyorsan lemegyek, amíg még nem ér ide a tömeg. A padnál pakolászok, amíg megjön Tom. Aki csak érkezik, mindenki meglepve, kétkedve kérdezi: "Föl kell menni"? Amíg Tom teázik, én térdkímélõ üzemmódban ereszkedni kezdek a Világos-tér felé [K-] / [S-]. Közben utolér Gyõri Péter és Samu Piri, akikkel már találkoztunk a Bodzás pihenõ utáni szlalom pályán. Az idei "A TELJESÍTMÉNYTÚRÁK ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN" címû kiadvány 1981-es, fekete-fehér fotóiról beszélünk. A korabeli KINIZSI SZÁZAS-on készültek ezek a felvételek. Péterék ismerõsöket, barátokat sorolnak, a képekrõl. Nekem az volt a legszembetûnõbb rajtuk, hogy senkin nincs semmi csicsa, különféle sportmárkák feliratai. A legtöbben egyszerû dorkóban, farmerban, kockás ingben, szimatszatyorral vágtak neki a 100 km-nek. Az volt az igazi hõskor. Beszélgetés közben a [S-] balra visszakanyarodik Zebegény irányába. A könnyebb terepen, jó társaságban repül az idõ, máris itt a következõ pont.
4. ellenõrzõpont, Kövesmezõ
Nem is nézem meg, milyen sütit kaptunk, elsüllyesztem a zsebem mélyére. Még nem vagyok éhes, de eljön az az idõ, amikor már minden kaja kevés lesz, akkor majd felfalom. Friss [Z3]. Ez a jelzés nincs a térképemen, de jártam már rajta. Egy darabon a mûút melletti ösvényen megyünk, aztán jobbra be az erdõbe. Elég szépen megyünk fölfelé, és hullámvasutazunk is eleget, amíg el nem érjük a csúcskövet. Jaj! Már elõre félek, hogy mi vár a Gubacsi-hálás lejtõjén. Oldalra csúszós ösvény. Mi más? Lassan botozgatva, megfontolt lépésekkel épphogy megússzuk esés nélkül. Sárika egyre agresszívabb. Nem lehet elmenekülni elõle. Cuppog, fröcsög, ott van a nyomodban. Lepereg róla átok, szitok. Nem tágít. - Felmegyünk a Zamenhof kilátó maradványaihoz - mondja Péter. Kell ott egy fotó a (...) kupához. - Akkor ne menj lejjebb a [Z3]-ön - válaszolom, mert a [ZL] vezet oda, itt jobbra. - Kösz! Akkor további jó utat! - Kösz! Nektek meg szép kilátást... Egy hosszú ereszkedés vár még ránk. Megint csak le kell menni egészen a vasút szintjére, de elõbb útba ejtjük a Királykutat. Ivásra nem ajánlott, Tom arcmosással frissít. Bell Sanyiék jönnek, mögéjük szegõdök egy kis dumára. Kiérünk a vasúthoz. A vele párhuzamos utcában balra fordulunk. Sanyiék erõs tempót diktálnak. Tudom, hogy nem sokáig bírok velük lépést tartani, de elhatározom, hogy a következõ pontig mindenképpen. Balra ez az utca vezet a Só-hegy felé. Ha majd végeztünk a ponton. Ide kell visszajönni. Az utcáról már látszik a nagyméretû szaletli, ami normál esetben a kocsma kerthelyisége, most az etetõvel kombinált pont tanyázik benne.
5. ellenõrzõpont, Gerendás büfé
Kapok egy bont, amibõl egy pohár boros teára és egy fél karéj zsíros kenyérre futja. Több nem is kell, mert még a kövesmezei sütit se fogyasztottam el. Tomnak látványos belépõje van: Lefejeli a középen belógó, korong alakú, (este) világító sörreklámot. Többen odaugranak, hogy megvizsgálják, nem történt e baja a reklámcsillárnak. Ez egy speciális teszt: Aki lefejeli a csillárt, azt nem szolgálják ki szeszes itallal. (Nem vagyok olyan magas, mint Tom, de nekem is homlokközépig ér.) - No, ha ettél, ittál, szerelvényt igazítottál, akkor menjünk! Jobbra kilépve a kapun látom, hogy a jövõ két hangos letéteményese a vasút felé veszi az irányt. Nem tanulmányoztam a többi távot, de azt gondolom, hogy õk itt végeztek. Egy keveset visszafelé megyünk és jobbra fordulunk a [Z4]-el jelzett utcába. Ekkor visszanézek, és látom, hogy ezek ketten már megint a sarkunkban vannak. Eszerint nem végeztek, hanem ellenkezõleg indultak el a [Z4] jelzésen. A Só-hegyi tisztességes emelkedõn tisztességesen lemaradnak; csak lefelé tudnak rongyolni, de azt, mint a szélvész. - Sárika már megint mit erõszakoskodsz? Most miattad menjek be a bozótosba, mert te, itt széltébe' elfoglalod az egész utat? Ha elcseszed a tiszta száraz érzésemet, akkor nagyon csúnyát mondok. Ajj! A k... ...dat! (...) A távírópóznák maradtak útitársnak, mert megnyomtam egy kicsit, hogy elõbb szabaduljak errõl a nemkedvenc szakaszról. Egy több túráról ismert párt érek utol. Társaságukban hamarabb érek ki egy nyílt területre, onnan pedig a Törökmezei mûútra. Õk balra mennek, én jobbra. Mikor visszanéznek, én kedélyesen búcsút intek nekik. - Hova mész? - kérdezik. Há, erre van a [Z4]! - Az arra van, de én inkább a szalagozást követem - válaszolom fapofával. Megfordulnak. Nemsokára hátranézek. Jól van, Tom és követõi a jó példát választották. A szalag balra bevisz az erdei [P-] / [Z-] turistaútra, hogy aztán megint kimenjünk az elõzõ mûútra, és utána a szimpla [Z-] jelzés nyomán átvágjunk a Szent Gál-földön. Megint mûút, ezúttal a kóspallagi. Már majdnem keresztezem, amikor jobbra két szalagot is látok. Bele kell olvasni az itinerbe, mert felmerül az a lehetõség, hogy a szalagok a visszautunkat fogják jelezni. Nehezen, de utolérem a szövegben azt a pontot, ahol most vagyunk. Aha! Mégis le kell térni a [Z-] jelzésrõl, és jobbra kell fordulni a Kóspallagi mûúton. Egy elõnye van a mûútnak: Sárika ide nem tud követni. De csak merjünk letérni az aszfaltról...
6. ellenõrzõpont, Rózsakunyhó
Betárazok a télidézõ szaloncukorból. Két harapás alma, egy szaloncukor. Édességgel tompítom az idegvégzõdéseimet. Szalagozott úton térünk vissza a kunyhó kedvéért elhagyott [Z-]-ra. Amikor megérkezünk a [P+] keresztezõdésbe, az egyik spori automatikusan arra megy. Nem, nem választott rossz irányt, õ a 30-as távot választotta. Nekünk majd akkor kell arra menni, ha már bejártunk egy hatalmas hurkot. Most jön az a rész, ahol szembe megyünk jövõbeli önmagunkkal. Elõször egy kerítés mellett, aztán kiérve egy tisztásra, egy cserjékkel övezett úton. Itt már nem is Sárika kellemetlenkedik a legjobban. Az útban a legegyszerûbb folyni egy csermelynek. A padka is zsombékos, süppedõs. Inkább vállalom a bozótban való bujkálást. Jobbra kanyarodik az út, és kitartó, egyenletes emelkedésbe kezd. A srácok kérdezik, hogy mikor érünk a Gál-hegyre. - Akkor leszünk fent a hegyen, amikor észrevesszük, hogy már lefelé megyünk. Ez talán viccesen hangzik, de ha a hosszadalmas hegymenet után véletlenül nem veszem észre a csúcskövet, akkor más nem utal arra, hogy fent voltunk, csak az, hogy lejteni kezdünk. Eddig is voltak kisebb hétvégi házak, az út mentén, az erdõben, de most, hogy kiértünk egy rendes utcára, egyre több van. Néhol szilárd burkolat nyomait fedezem fel. Durvul a lejtõ, és amikor a távvezeték alá érünk, akkor iszonyat meredek lesz. Nagyon messze, lent látszik a Duna egy rövid szakasza. A két ifjonc bevadul a lejtõ láttán. Még szerencse, hogy ordítanak, mert van idõm félreállni. Olyan gyorsan leszáguldanak, mintha síelnének. Fél perc alatt eltûnnek. (Számunkra, a mai napra végleg...) Mi, a többiek csak óvakodni merünk lefelé. A bal karomat közben megoperálja egy tüskebokor. Állatian csíp, és fáj is. Amikor végre lekecmergek errõl a fekete fokozatú lejtõrõl a sebeimet nyalogatom. Az üdülõtelkektõl a Szokolyai útra érünk le, ami mellett vezet a Királyréti Erdei Vasút. Egy megerõsítõ pillantás az itinerre. Igen, balra kell fordulni a [S-] jelzésen. Az út és vasút túloldalán lesz a pont.
7. ellenõrzõpont, Morgó mh.
Jólesik a hûs málnaszörp. Kérek még egy pohárral és elrágcsálom a Kövesmezõn kapott sütit. Akármilyen jó is itt a padon ücsörögve eszegetni, tovább kell menni. Megkeressük, hogy hol fordul balra a [S-] jel. Fenyõfás telkek szilárd burkolatú utcájában kezdünk emelkedni. Egy útvillában a jelzés balra invitál, de a jobb ágban, lejjebb egy szalagot látunk lengedezni. Valaki már ott áll az itinerét nézegetve. A színes térképvázlatra pillantok. Eszerint a [S-] a frankó. Arra gyanakszok, hogy valaki jó viccnek tartotta az átszalagozást, és a jelzésen maradok. Többen ezt a verziót választják. Az utat többször keresztezõ patak adja meg a választ az elterelõ szalagozásra. Az elsõ ilyen esetnél még átkelünk a túloldalra, de aztán felmegyünk a szilárd burkolatú erdei útra. Késõbb megerõsítõ szalagok lógnak a fákon; a patak zavaros vize pedig tekergõzve folyik tovább odalenn a mélyen bevágódott medrében. Van aki csak késõbb fog feljönni, mert elõbb megkóstolja egy forrás vizét. A patak túloldalán egy szeméttelepnek használt telek csúfítja el a tájat. Hamarosan vége a mûúti emelkedésnek. A turistaúton, a gyakori átfolyásoknál Sárika egyszer sem mulasztja el a kellemetlenkedést. Egy kicsit le is maradok a többiektõl; inkább óvatoskodok, minthogy beázzak. Lassan, de bizonytalanul felérünk egy fennsíkra. Szalagozás veszi át a vezetést, de egy új fatáblacsokor is áll a keresztezõdésben. Nekünk balra kell fordulnunk. A [Z+] át fog kötni a Száraz fákhoz. Egyelõre, azonban ezen a zsombékos mezõn kell kaffogni jó hosszan. Egyedül érem el a [Z-] jelzést. Ez az a már bejárt szakasz, amin most visszafelé kell baktatni. A csermely által bitorolt úton szembe jön egy túrákon gyakran látott lány. Még elõtte van a tíz kilométeres kunkor, aminek én most érek a végére. Mit mondjak? Nem irigylem. - Milyen az út? - kérdezi. - Há', nem sok jóval kecsegtethetlek - válaszolom diplomatikusan. Visszaérek az erdõbe. Most, másodjára hosszabbnak tûnik a kerítés melletti kutyagolás. Itt van végre a [P+] elág, ez egy kicsit felfrissít. A rajta levõ emelkedõ viszont kevésbé. Sárika! Azt már nem! A cipõmet nem adom! Hiába cuppogsz itt nekem. Mezítláb mégse mehetek tovább, hosszú kilométereken át. A kerítést elhagyva egy lejtõn se sokkal könnyebb a haladás az állandó pocsolyakerülgetések miatt. A [P-]-ba csatlakozva már látni a keresztezõdést, ahonnan fel kell mászni egy dombra. Egy autó parkol a horgásztó bejáratánál, de nem látok rajta se bóját, se DBK feliratot, ezért békén hagyom. Emlékszem, pár éve a BTHE egy ellenkezõ irányultságú túráján, az egyik idõsebb sporttársnõ - akit nem nevezek meg, (úgy is tudja mindenki, hogy kirõl van szó) egy ugyanilyen szituban várakozó autóst "inzultált", hogy pecsételje le az itinerét... Tehát nekilátok a dombocskának. Ahol a [PL] kezdõdik, onnan látok lefelé jönni egy sporttársnõt. Ajaj! Ezek felmászatnak a Biber várba is.
8. ellenõrzõpont, Pusztatorony
Odafönt kedvesen fogadnak, kérdezik, hogy nem vagyok e szomjas. Nemleges válaszomra mazsolával is megkínálnak, amibõl szívesen elfogadok egy marékkal, és továbbindulok. A [P-] ismételt eléréséig nincs is semmi baj, de utána olyan oldalra lejtõs és csúszós lesz az ösvény, hogy azt fontolgatom, visszamegyek a horgásztó bejáratához, és az országúton érem el ismét a [P-] jelet. Ez csak egy röpke gondolat volt; gyõz a lustaság, inkább kockáztatok egy zakót, és tovább ereszkedek. Ahol már nagyon letúrták a járófelületet, ott feljebb megyek az avaros domboldalban. Most meg már annyira fent vagyok, hogy az onnan való lejövetel okozza a gondot. Végül megúszom esés nélkül és balkéz felõl mellõzöm az itteni kis piszkos forrást, majd a szalagkorlát fölött átlépek az országútra. Nemsokára szalagozás térít le a [P-]-ról. A pusztában már több embert lehet látni. Elõttem egy srác húzza a lábát, és nemsokára félre is áll. Társai megvárják, míg pihen. Nem irigylem, mert bár a nehezén már bõven túlvagyunk, de fájós lábbal a hátralevõ táv még rettentõ hosszú. A Békás-rét [K-] jelzéséhez érkezünk. Itt lekerítettek egy hatalmas területet. A jelzések a hevenyészett kerítéskarókra vannak pingálva. A kerítés maga, csak egy kifeszített mûanyag szalag. Tavaly még nem láttam itt épületeket, most már azok is vannak. A sok robusztus termetû ló bambán bámul, amikor Sárika kényszerítésére, hirtelen felindulásból, a szalagkerítést átlépve magánterület-sértést valósítunk meg. Itt se sokkal jobb a helyzet: Tengerészlépésekkel kell a lócitrom-hegyeket kerülgetni. Amikor az út kezd eltávolodni a szalagkerítéstõl, akkor elhagyom a lókarámot. Az erdõ bejárata azt súgja, hogy nincs már messze a túra befejezése, pedig hol van még innen Zebegény? - Sárika! Ne csináld má! Komolyan azt akarod, hogy belédzuhanjak? Túl mocskos és lucskos vagy, egyáltalán nem kellesz. Naaa! Már csúszok is lefelé. Jól megszurkállak a botommal. Ez kell neked? Megkapod! (...) Régi túraismerõs hagy le; jellegzetes, oldalirányú lábdobásokkal "fut". Kérdezi, hogy a 30-on vagyok e. Amikor megmondom, hogy a negyvenen, akkor csodálkozik, hogy ma még nem látott. Nem tudja elképzelni, hogy mivel tököltem ilyen sokat, mert - mint kiderült - két órával elõbb indultam, mint õ. Szerintem õt hamarabb elengedi Sárika, mint engem... Jaj! végre itt vagyok már a balos [Z-]-nál. Rohadt büdös két motor húz el. Meg lehet fulladni itt a természet lágy ölén (is). Bíbor és Vagdalthús érnek utol. Találkoztam már velük a Gerendás büfé után. Most rajtam a csodálkozás sora, hogy csak most értek utol. A szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy ládáztak. Vagdalthús el van keseredve, hogy ezt a túrát sárosabbnak ítélem, mint a WASS ALBERT-et. Aggodalomra semmi ok, mert a CSERHÁT 50 nálam még mindig a dobogó legfelsõ fokán cuppog. (Megjegyzés: Az említett két túrát Õ fõrendezte.) A halastónál nincs senki. Az úton levõ betonlap be van szakadva, fel kell másznunk a gátra. Még egy jókora emelkedõ következik. Ez nem fáraszt ki, mert számítottam rá. Bíbor örül, hogy a végén nem kell fölmenni a Kövesmezõre. Igen, ez nagyon pozitív, és még a Hegyes-tetõt is letudtuk az elején, a kilátójával együtt. Különféle, tarka jelzések jönnek be, [P-] / [Z4], de elég figyelni az eddigi [Z-]-t, hogy feljussunk utolsó pontunkra.
9. ellenõrzõpont, Törökmezõ, th.
Óriási találmány, hogy itt alma az ellátmány. Leülök egy padra, és kényelmesen elfogyasztom. Tom még nincs a láthatáron ezért továbbindulok, de elõtte kérek még egy almát, mert az útra is kell egy kis rágcsa. A megszokott [K-] / [P-]-n ereszkedek. Itt jó karban vannak a turistautak, egy darabon nem kell sarat dagasztani. Balra elmegy a [P-], továbbra is úgy folytatom, mintha a Kövesmezõ lenne a következõ úti cél. Egy nagy útkeresztezõdésben már vége a jó életnek. Minden fel van dúlva, mintha harckocsi-gyakorlat helyszínén lennék. Erõsödik a lejtõ a [K-] és [Z+] elágazásig. Na, itt kell irányt váltani Zebegény felé: [Z+]. Hosszabb szakasz ez, mint ahogy elgondoltam. Az is rájátszik a hosszúságra, hogy egyedül megyek. Erre is van valami patak, vagy csermely, amit néha át is kell ugrani. Fogalmam sincs, hogy mivel tudták így feldúlni ezt az utat. Teljes szélességben mélyszántás. Reszelõék hagynak el. Röptében megállapítjuk, hogy közel dupla teljesítmény ez sárral, mint anélkül. Nagyon nyúlik ez az út Zebegényig, pedig nem is felfele kell menni. Nem akarok hinni a szememnek; házakat látok, és egy igazi keresztutcába torkollik be a turistaút. Balra át: [Z-]. A flaszteron, hosszába, mindenütt sárdarabkák. A felbõszült túrázók toporzékoltak erre. Én is rúgok, csípek, harapok, de alig akar egy kis sár leesni a cipõmrõl. Bezzeg otthon... Nyomós kúthoz érek. Mosogatni próbálom a cipõmet, de csak a kezem fagy el. Áh! Teszek rá! Kinéz, ahogy kinéz. A templom felõl szállingóznak emberek. Mindenki pucc parádéban. Én is templomban voltam; a Természet oltárán áldoztam néhány kilométert. Az iskola környékén már pakolásznak az autóval jött túrázók. Belépek az iskola udvarára. A reggeli számítógép felé tartok, többször rám kiabálnak egy másik asztaltól, mire meghallom, hogy most oda kell menni. Nem süketültem meg, csak a zsibvásári kavalkádban nem vettem rögtön az adást. Sokan zsezsegnek már itt azok közül, akikkel útközben is találkoztam. Tehát megyek a kiáltás irányába. Itt csekkolnak, ott nyomtatnak. Igényes oklevelet kapok kézhez. Megyek a virsliztetõhöz. Négy szál virslit pakolnak a papírtálcára; emberes adag. Az utolsó falatokat gyûröm, amikor megjön Tom. - Amíg eszik, iszik kiugrok jegyet venni. Amikor visszaérek éppen végez az utolsó szállal. A rendezõk további virsli halmokat kínálnak; alig akarnak elengedni, de mennünk kell, mert öt perc múlva itt a vonat... Ottorino |
