Sziasztok!
Ezen a túrán korábban még soha nem indultam, de mivel az útvonal kiírás nagyon megtetszett, eldöntöttem: kipróbálom. A kiválasztott 51 km-es távon 2210 m-es szintemelkedés sejtette, hogy nem lesz könnyû túra. Debrecenbõl álmos, korai ébredést követõen autóval 5:00-kor indultunk túratársammal Balázzsal. Az idõjárás elõrejelzés kedvezõ volt 22-25 fokot, és napsütést prognosztizált, így minden adott volt egy jó tavaszi sétához a Bükkben.
A rajt festõi szépségû helyszínen Szarvaskõn, a várhegy lábánál található az ott lévõ kempingben. Reggel 7 óra körüli idõben amikor odaértünk a rajthoz a várakozásaimmal ellentétben csak kb. 10-15 túrázó, és kerékpáros tartózkodott. Gondoltam jobb így, legalább nincs az a Mátrabérc túra hangulat, amúgyis nekem valamiért a családaisabb, kisebb létszámú túrák mindig is jobban tetszettek.
A nevezési díj kifizetését követõen megkaptuk az itinert, amely igényes kialakítású volt, részletesenk látszó leírás, sõt még színes térkép is járt hozzá. Végül 7:15-kor indultunk el és rövid emelkedõ, és némi szuszogás után fenn is voltunk a várban, ahonnan csodás panoráma tárult elénk, a szél békésen lobogtatta a várban kitûzött nemzetiszínû zászlót. Gyors szúróbélyegzés és pár fénykép készítése után tovább indultunk a Gilitka kápolna irányába. A vár után található emelkedõn hamar felértünk, ahonnan ismét kiváló kilátás tárult elénk, immáron a várat, és Szarvaskõt láttuk madártávlatból.
A kápolnához könnyû út vezetett, útközben öt, 25 km-es távon induló túratárssal elõzgettük egymást oda-vissza, így szinte együtt értünk a következõ ponthoz ahol pontõr is volt, amíg a papírunkat leigazolta a rendezõk jóvoltából néhány szõlõcukrot fogyasztottunk. A Gilitka kápolna a néhány évvel ezelõtti felújítása óta a hozzá méltó pompával áll ott a völgyben a patak partján rendületlenül már több száz éve a lakott területtõl viszonylag távol. A kápolna körül még a füvet is nyírják, így adva méltó környezetet annak.
A kápolnától a Lak-völgyi tó felé Bél-kõ lábánál a kék jelzés kissé nehezen volt követhetõ miután az erdõbõl kiértünk, de végülis megtaláltuk az a Bélháromkúti apátságot, amelynek kertjében éppen egy népviseletbe öltözött asszonykórus énekelt, videófelvételt készített, így nyújtva ünnepélyes koncertet megérkezésünk alkalmából. A Lak-völgyi tó innen már nagyon közel volt, de az aszfalton gyaloglás nem igazán hiányzott. A tónál a büfék zárva voltak, az ellenõrzõ ponton a Tortúra 65-ön megismert Pisti - mint ponttõr - üdvözölt, itt finom almát is kaptunk.
A tó víztükrében a mögötte lévõ csonka óriás, a bánya cakkos hegypereme volt látható. A vízfelület tükrét csak egy-két horgász úszója, és a távolban néhány vadkacsa fürdõzése törte csak meg.
A túrát folytatva egy rét mellett haladtunk el, amelynek oldalában szalonnasütés, piknikezés folyt éppen, illetve egy hûs vízû forrást is találtunk, ahol lemostuk magunkról a korábbi emelkedõk okozta izzadságot. Kissé foghíjas jelzés, és bizonytalanság után többször meredek emelkedõn értünk fel a Katonasírokhoz, ahonnan a sárga sáv jelzésen meredek lejtõn ereszkedtünk le a Szalajka-völgybe. Itt is sikerült elnéznünk egy letértõt a földúton tovább haladtunk, de késõbb észrevettük, hogy a melletünk lévõ meredek völgyben már a Szalajka-völgyben található vadetetõ mellett, fenn a hegyoldalon járunk. Szerencsénkre egy jelzés nélküli meredek ösvény indult lefelé a völgybe, amelyen lesietve pontosan a felújítás alatt lévõ erdei múzeum hídjához értünk, így csak kb 100 métert kellett vissza gyalogolnunk a keresett tábláig, amely azt hírdette: "Halászni tilos ebadta". Ezt a papírra feljegyeztük, és odaslattyogtunk a közeli Fátyol-vízeséshez, amely olyan megkapó látványt nyújtott, hogy kis híján elmentünk az ott található meglepetés ellenõrzõ pont mellett, ahol a pontõrökkel egy kis fehér házõrzõ kutya fogadott minket mérgesen ugatva. Szerencsére a kisvasút pont akkor haladt lefelé a sínpárján, így még a mozdony és a vagonok látványának ajándékában is részünk volt.
A Gloriette tisztás leírhatatlan szépségét a mögötte található tó emelte még magasabb szintre. Mivel már jártam erre, így tudtam, hogy a túra egyik legnehezebb része következik, ezért a Szalajka forrás bõ, hûs vízében történõ mosdást követõen nekivágtunk az emelkedõnek. Az Õsember barlanghoz még viszonylag könnyen felcapplattunk, itt inkább a nagy létszámú kirándulók kerülgetése okozott némi plussz munkát.
A barlang után kezdõdött a Bükk talán legnagyobb emelkedõje, ami most is mint máskor jól megizzasztott. Kb. fél óra volt csak míg az emelkedõn felértünk, ennek megfelelõen jól el is fáradtunk. Istállós-kõn a Bükk 900-as csúcsai túráról ismert oszlopról kellett a bélyegzõlenyomatot beszerezni, bár tinta hiányában kissé érdekes, nehézkes munka volt.
Olasz-kapu közel volt, emelkedõ sem nagyon volt, így hamar megérkeztünk. A ponton kedves fiatal család fogadott bennünket, és látott el étellel, itallal, a málna szörp, és a zsíros kenyér nagyon jól esett.
Bánkút elérése szintén nem okozott különösebb gondot, talán a Csurgói-erdészház utáni rész emelendõ ki, mert itt az utat nem nagyon találtuk, de mivel tudtuk, láttuk, hova kell menni, így toronyiránt céloztuk meg a bánkúti parkolót, onnan meg a síház megint adta magát. Itt OKT bélyegzõvel kellett pecsételni, de tintapárna nélkül megint nehézségekbe ütközött. A síház melletti forrás mosdás szempontjából ismét jó szolgálatot tett.
Tar-kõre a jól ismert, és jelzett útvonalon egy óra alatt értünk oda, ahol a panoráma feledtette velünk azt, hogy milyen kemény út vezetett idáig. A kék jelzés jól követhetõen mutatta utunkat Bél-kõ felé hegyen-völgyön át, az oda vezetõ úton már keményen éreztük a fáradságot.
Bél-kõn a pontõr srác kérdésemre mindenre kiterjedõ tájékoztatást adott a bányáról, és az elénk táruló panoráma egyes részeirõl, és ezen túl szörpöt, és csokit is kaptunk. 16:51-kor értünk ide.
Innen már úgy gondoltuk nem lehet gond, csak lefelé kell menni 9 km-t végig a zöld sáv jelzésen, mi az nekünk. Igen ám, de a zöld sáv jelzés rosszul jelzett, nehezen követhetõ volt, több helyen ahol keresztezõdés volt, alig találtuk meg a jó utat, továbbá a hosszú több kilóméteres meredek lejtõ már elégé fárasztó tudott lenni, nem igazán kívánta már egyetlen porcikánk sem a túrázást, de persze csak mentünk rendületlenül, és már-már úgy tûnt, hogy az út soha nem ér véget, egyszercsak feltûnt a távolban Szarvaskõ. Látszott, hogy már nincs messze, de szintben még jóval lejjebb kell menni, és itt az út bokrokkal, gazzal sûrûn benõtt, jó meredek volt, nehezen fogyott el, de végül a patak felett átívelõ vasúti híd alatt áthaladva megérkeztünk Szarvaskõre, és tudtuk, nemsokára véget ér a megpróbáltatás.
11 óra 53 perc gyaloglás után 19 óra 8 perckor fáradtan, elcsigázva értünk be a kempingbe, ahol az itiner átadását követõen megkaptuk a szerintem jól megérdemelt oklevelet és kitûzõt. Bár már túrázok egy jó pár éve, sok túrát volt szerencsém teljesíteni, úgy gondolom, hogy az oklevél, és a kitûzõ is messze a legszebb az összes közül amit idáig kaptam. A kitûzõ nagyon egyedi, fa korongba van vésve/égetve (?) a rajta lévõ felirat, az oklevélen pedig a Szarvaskõi vár található (korabeli rajzon/metszeten?) úgy ahogyan régen kinézett, alatta pedig a falu.
Összességében jó túra volt, a szervezéssel elégedett voltam, jól éreztem magam, bár egy két-helyen a jelzésre pl. szalagozással rá lehetett volna segíteni, az oklevél, és a kitûzõ várakozáson felüli. |
