Túrabeszámolók

Vérteskozma 30.

   Egy nappal a mezõföldi Sárpentele 15. - Széchenyi Zsigmond emléktúra után a reggel újra úton ért minket. Ez esetben a Vértes, pontosabban Vérteskozma volt a cél. Itt rendezték meg immáron harmadik alkalommal a Vérteskozma 10-20-30 teljesítménytúrát, melynek mi a harmincas távját választottuk.  Kicsit tartottam a túrától, egyrészt, hogy elõzõ nap a gyerekekkel már mentünk tizenöt kilométert, másrészt pedig, mert Zsófi kivételével még soha nem tettek meg ekkora távot, és az idõ sem volt éppen ideálisnak mondható. Aztán eszembe jutott, hogy valamikor, 2006 táján én is így kezdtem, de valahogy még sem tudtam igazán megnyugodni.

Az indulás

   Csepergõs, szomorkás és kimondottan hideg idõben szálltunk ki a kocsiból a falu határában kijelölt parkolóban. Korán értünk, talán a negyedikek lehettünk. Felszedelõzködtünk és elindultunk a négyszáz méterre lévõ kulcsosházhoz, a rajt-cél állomáshoz. Vérteskozma kimondottan kicsi település, tipikus egy utcás falu. A legtöbb ház üdülõ, és fõként a negyvenes években a környékrõl kitelepített svábok leszármazottjai a jelenlegi tulajdonosok. Mint azt késõbb megtudtuk, állandó lakosainak a száma, kereken három fõ. Tehát nem egy bonyolult falu, de nekünk már az elsõ öt percben sikerült benézni az útkeresztezõdést, aminek következtében a túlvégen lyukadtunk ki. Vissza séta és laza egy kilométer után végre nevezhettünk. Itt megtörtént a mostanság „divat” elszólás. Egy idõsebb hölgy Kirát meglátva azonnal sajnálkozásba kezdett, hogy a kislány nem fogja bírni a távot. Ez kísért minket a Gerecse 20 óta, s Kira erre a „beszólásra” igazán pöccenik. Persze nap végére újra bebizonyította, hogy nem kell õt félteni. De akkor már mindegy volt, a hangulat meg volt alapozva. A szemerkélõ esõben bemelegítésként rögtön nekivágtunk a Nagy-bükk emelkedõjének és az elsõ kilométereknek.

Pintér Józsin innen és túl

   Még jó formán ki sem melegedtünk az emelkedõn, amikor megjelentek mögöttünk az elsõ montisok. Számíthattunk volna rájuk, hiszen a kiírásban szerepelt, hogy a táv kerékpárral is teljesíthetõ. Nem zavartuk egymást túl sokáig, nagyjából tíz perc alatt elhaladt a kerékpáros mezõny nagy része. Három kilométeres, szinte folyamatos emelkedés után elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, a Mária képet. A pontõrök vigasztalólag megemlítették, hogy ezután végig lejtõ következik a második pontig. A gyerekek ennek annyira megörültek, hogy vágtába kezdtek lefelé a hegyoldalon, s mi Ritával jószerint csak egy kilométer után értük utol õket, egy mûút keresztezõdésében. De legalább ez egy igen gyors kilométer volt. Szalagozáson folytattuk utunkat, egy vadász területen át. Egy, az útra kidõlt magasles romjainál beértünk egy nagyobb csapatot, akiket késõbb a srácok „nyugdíjas klubnak” neveztek el tempójuk miatt. A nyugdíjassághoz egyébként messze nem volt közük, csupán érdeklõdve, szemlélõdve járták a természetet, és jó japán turista módjára, mindent részletesen lefényképeztek. De hát ilyen a gyerek száj. Észre sem vettük szinte és már a második pecsételésre vártunk a Német-völgy elágazásánál. Itt az egyik pontõr Pintér Józsi volt, aki miután meghallatta, hogy elõzõ nap a mezõföldi túrán voltunk, rögtön agitálni kezdett, nevezzünk be a Fejér Megye Teljesítménytúrázója mozgalomba. Úgy voltunk vele, hogy ha hagyjuk magunkat, elõbb szabadulunk, és beneveztünk. Rögtön ki is állította az ellenõrzõ füzeteket, és bepecsételte készségesen az elõzõ nap igazoló pecsétjét. Kaptunk csokit is, majd induláshoz egy útbaigazítást, miszerint: „nyolcszáz méter egyenesen, aztán élesen fel balra.” Köszöntük a tanácsot és indultunk tovább. Néhány perc után, a kék kereszt elérte az országos kéket. Rita és Kira jóval ellõttünk járt, rájuk kiáltottam, álljunk meg és nézzük meg az itinert. Õk határozottan kijelentették, nem kell,mert a többiek is arra mentek, és Pintér Józsi is azt mondta, hogy … . Jó, hát mi is mentünk. A két fiú, Lacika és Gergõ mögöttem morogtak, de jöttek. Bõven túl voltunk az említett nyolcszáz méteren és egy tisztásra értünk. Elõttünk volt egy villamos távvezeték, és a Vértesi Barangolásokból már tudtam, nem jó helyen vagyunk. Illetve pontosan tudtam már, hogy hol voltunk. Megállítottam a fiúkat és az idõközben a cserjésben eltûnt lányok után indultam. Mire utol értem õket, éppen köszöntötték a Kõhányás táblát. Visszaindultam velük. Ekkorra már Józsi többi „útbaigazítottja” is visszafordult. Haladtunk mi is vissza az országos kéken, aztán elértük a kék jelzés Várgesztes felé kanyarodását. Igaza volt Józsinak, valóban éles volt a kanyar felfelé, csak nem balra, hanem jobbra, és nem nyolcszáz méter után, hanem kb. háromszáz méterre. A többi stimmelt, meg az a majdnem négy kilométeres kitérõ, de végre emelkedtünk Gesztes felé a Cseresznyefa-hajtás horhosában.

A büfé

   Még mi a plusz utat róttuk, mögöttünk a fontolva haladó ”nyugdíjasok” megtalálták a helyes kanyart és elénk kerültek. Ezzel a ténnyel jó egy órányi menetelés után szembesültünk, mikor újra utolértük õket. Egy irtásnál ácsingóztak, és a kidöntött fatörzsek között próbálták megtalálni a nem létezõ jelzéseket. Õk is jártak már ezen a tájon, de a favágók úgy átrendezték a terepet, hogy tényleg nem tudtuk merre tovább. Aztán valaki, messzebb talált egy kopott sárga jelet. Ekkor már tudtuk, hogy letértünk a kékrõl, de legalább a jel levitt a vár parkolójába. Ahogy megérkeztünk az ellenõrzõ ponthoz, a pontõrök csodálkozva kérdezték, hogy miért jön mindenki abból az irányból. Hát elmeséltük a miértet. A szervezõknek fogalmuk sem volt a fakitermelésrõl, és a jelek eltûntetésérõl. Persze ha elõtte bejárták volna az útvonalat … De nem gondolták, hogy az országos kékkel valami „baj” lehet. Kaptunk pecsétet, csokit, energia italt pezsgõtablettából, és aki akarta kidíszíthette magát lufival. Feloldódott a hangulat, viszont rájött az esõ. Elindultunk a párszáz méterre fekvõ Várgesztes felé, hátha találunk egy kocsmát, büfét, ahová behúzódhatunk. Talpaltak a „nyugdíjasok” is, meg mi is. A Trófeával nem volt szerencsénk, zárva volt, mást pedig Gesztesen nem ismertem. Már majdnem kiértünk a faluból, mikor feltûnt a távolban egy sörözõ cégére. Mire elértük, persze az esõ szinte teljesen elállt. Viszont ha már a gyerekeknek megígértük, nem volt mit tenni. Még õk jégkrémeztek és üdítõztek, mi elfoglaltuk magunkat egy sörrel. Negyed óra elteltével Rita indulást parancsolt. Szedtük a sátorfánkat és elköszöntünk a „nyugdíjasoktól”, akik láthatólag még folytatták a pihenést. A falu határában, egy kis horgásztó mellett haladtunk el, ahol valamiféle horgász összejövetel volt, talán verseny is, de nem volt idõnk bámészkodni, Rita diktálta az ütemet. Ekkor kezdték a gyerekek egyszerûen, csak spártainak hívni. Ez aztán rá is ragadt.

Vitányvár felé

   Erõs, keskeny kaptató következett. Pár száz méter múlva kicsit szelídült a terep, de Zsigmond-kõig folyamatosan emelkedett. Kisebb lanka, majd újra felfelé Mátyás-kútig, ahol a negyedik ellenõrzõ pont volt. Szép kis kiépített erdei pihenõ hintákkal, szabadtéri és fedett tûzrakó hellyel, forrással és nem mellesleg kulcsosházzal. Kár, hogy az idõ szomorkás volt, de így is varázzsal bírt a hely. A kicsik maradtak volna hintázni, de a „spártai” indulást vezényelt, így búcsút vettünk a pontõrködést vállaló családtól és haladtunk utunkon és az országos kéken tovább. Sûrû erdõ, kanyargós út, és véget nem érõ emelkedõ követezett. Az esõ továbbra sem tudta eldönteni, mit akar, így aztán a legváltozatosabb formában szórakoztatott minket. Egy meredek, de rövid lejtõn elértünk egy völgybe, ahol a lábak kicsit megpihenhettek. De nem tartott sokáig a jólét, újra keményen emelkedni kezdett az ösvény, most már véglegesen Vitányvár hoz. Rita és a fiúk elöl loholtak, mi a lányokkal szépen ,mögöttük. Egyszer csak feltûnt a fejünk felett közvetlenül a vár romja. Megállapodtunk, hogy a már kijárt meredek ösvényt fogjuk megmászni, így ügyesen, mint a gekkók, néha négykézláb, gyökértõl gyökérig haladva küzdöttük le a meredek emelkedõt. A vár alatt Rita állt, és egy petákot nem adott volna, hogy felérünk, de természetesen nem lett igaza. Vitányvár 380 méter magasan fekvõ gótikus várrom, a környéket uraló Csák nemzetség építette a XIII. század második felében. Mára 6-19 méter magas falmaradványok állnak csupán, de így is impozáns látványt, és pazar kilátást nyújt az egész régióra. Begyûjtöttük az igazolásokat, és a jutalom Sport szeleteket. A fiúk rögtön eltûntek, és a falak tetején bukkantak fel újra. Közben mi frissítettünk, és a mászást pihentük ki. Nem sokkal késõbb befutottak a „nyugdíjasok” és ez mindenkit indulásra sarkallt. Keskeny gerincen haladtunk tovább a kék jelzésen, Körtvélyes-puszta felé.

Kápolna és emlékmû

   Ismét hullámvasutazás következett. Az idõ, mint eddig most sem tudta eldönteni mit akar, de ekkorra már megszoktuk. Egy földút keresztezõdésében tétova családra akadtunk, a jelek megint nem sokat segítettek. Szerencsére a mi felderítõink, a bokrok mélyén találtak egy bizonytalan , halvány jelzést, természetesen az ellenkezõ irányba, mint amerre a többség menni akart. Fenyves szélén folytattuk az ereszkedést. Körtvélyesre beérve, mit ad Isten, újabb jelöletlen keresztezõdésbe értünk.  Jobbra, balra osztódtunk, de nem lettünk okosabbak. Szerencsénkre a távolban feltûnt két turista. Õk nem a mi túránkon voltak, viszont ismerték a helyet. A köszöntés után csak annyit kérdeztek, hogy a Kozma 30-on vagyunk –e, és már adták is az útbaigazítást. Valószínûleg nem az elsõk voltunk a nap folyamán. Útmutatásuk alapján haladtunk, s néhány száz méter múlva felbukkant újra a kék kereszt, majd nemsokára egy kis völgyben a Körtvélyespusztai kápolna. Döntött az esõ is, nekieredt. Megszaporáztuk lépteinket a fedett ellenõrzõ pont felé. Itt a pontõrt, az elõzõ napi túráról már ismertük. Nem idõztünk sokat, elõvettük az esõköpenyeket és indultunk tovább. Be értünk egy apukát és fiát és megjelentek a „nyugdíjasok” is. Újra hullámvasutazás következett. Szép Ilonka forrásnál a „nyugdíjasok” letértek fotózni, mi folytattuk utunkat Új-osztás felé. Itt egy éles balkanyar következett és nemsokára a Sárkánylyuk-völgy végtelen patakmedrében ereszkedtünk folyamatosan. Tartottam ettõl a tereptõl, mert tavaly tele volt kõvel, de a nyári esõzések simára takarították a medret. Monoton lejtõ volt, és a gyerekek az állandó „Ott vagyunk már?” kérdéssel szórakoztatták magukat. De mint mindennek, a völgynek is egyszer vége volt, és elértük az utolsó, hetedik ellenõrzõ pontot a Hirczy-emléket. Az obeliszk eredetijét 1929-ben állították a magyar turisták Hirczy Károly emlékére.

A cél    

   Rövid pihenõ után belekezdtünk az utolsó két és fél kilométerbe. Ez viszont aszfaltozott út volt, ami vegyes érzelmeket keltett. A fiúk száguldottak, a lányok morogtak. Nem volt mit tenni menni kellett. Egyesek látványosan „meghaltak”, mások szolidabbak voltak. Hogy tökéletes legyen a befejezés, Vérteskozma elõtt le kellett térni az útról, egy mellékjelzésre. Átgázoltunk a gazon, és egy száraz idõben is lábat próbáló, csúszós, agyagos földlépcsõsor alján álltunk. Fokról, fokra haladtunk, és a már feljebb jutották húzták fel a lentieket. Végtére elértük a falu határát és az aszfaltos utat, s a távolban feltûnt a kulcsosház.  Ekkor az összes gyerek feléledt, és az utolsó száz métereket sprintelve tették meg. A szokásos kis turista büfé várta beérkezõket. A szörp és ásványvíz mellett, a hidegre és esõre való tekintettel volt forró tea és kávé is, no meg a szokásos zsíros, margarinos kenyerek és egyéb variációik. Átvettük a megérdemelt kitûzõket és emléklapokat, és átengedtük a padokat az újonnan érkezõknek. Pintér Józsi legnagyobb szerencséjére szokásával ellentétben, nem volt a célban, így megmenekült Rita szemrehányásaitól. Viszont a következõ hétvégén összefutottunk a Tési-fennsík 50-en, s hosszú órákon és kilométereken „szórakoztattuk” egymást. Jócskán délután volt már, amikor visszaindultunk. A kisebb malõrök ellenére Rita, Kira,Zsófi,Lacika és Gergõ is jól érezte magát, élvezték az esõt, a szabadságot, s a végére nekem is sikerült teljesen lenyugodnom.