Túrabeszámolók

Tési – fennsík 50

( avagy a szalagozás réme …)

   Elérkezett a május eleje és a Tési-fennsík 50 teljesítmény túra. A tavalyi tapasztalatok még éltek bennünk, ezért kicsit vegyes érzelmekkel készültünk Várpalotára. A múlt évben megtréfáltak bennünket  a kopott jelzések és a 25-ösök segítõ szalagozásai, de hát kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni tartja a bölcs mondás, és mi hiszünk a bölcsességekben.  Aztán rájöttünk, hogy dehogy nem …

Irány Várberek

   Verõfényes idõben értünk Várpalotára kora reggel. A Civil-házban éppen gyülekeztek a gyalogos és kerékpáros túrázók és mi elégedetten állapítottuk meg, hogy rögtön az indítása után neki tudunk vágni a mára tervezett 46,4 km-nek. Még kitöltöttük a nevezési lapokat, a szervezõk arról beszélgettek, hogy nem értik miért vannak ilyen „méltatlanul” kevesen ezen a túrán, annak ellenére, hogy már tizennyolcadszor rendezik meg. Bennünk még éltek a tavalyi emlékek, és nekünk lett volna válaszunk, de reméltük a legjobbakat idénre és hallgattunk. Így aztán hét óra után néhány perccel, már  az aszfaltot róttuk igyekezvén elhagyni a várost. Néhány száz méter megtétele után az elõttünk haladók száma hirtelen megcsappant, de nem igen foglalkoztunk vele. Találtunk egy lakótelepi kocka büfét és végre felcsillant a remény, hogy magunkhoz vehetjük a reggeli ébresztõ kávét is … Belépvén az ajtón megtaláltuk a többi túrázót, így csatlakoztunk a vidám hangulatú kis csapathoz. Frissítés közben gyors ismerkedés és utána már létszámban felduzzadt társaságunk folytatta útját a csaknem nyolc kilométerre lévõ elsõ ellenõrzõ pont, Várberek felé. - Még a sörözõben Rita kiöntötte a szívét, hogy nagyon szeretne összefutni a túrán Pintér Józsival, mivel a múlt heti malõr után neki sürgõs „megölhetnékje” van, és elmesélte a hallgatóságnak a vérteskozmai elnavigálásunk történetét .Legfõbb hallgatója, egy magas vékony ember csak annyit jegyzett meg, hogy mostanában igen sokat hallja emlegetni az említett nevet, és nem mindig pozitív felhanggal. – Megjegyzem, õ volt Pintér Józsi, és nekem igen tetszett a jópofa személytelen személyeskedés. Se Józsi, se én nem gondoltam volna, hogy Rita nem ismerte fel. -  Az út Várpalotától egy folyamatos emelkedõ Vár-völgyön át. Bár a nap ereje még nem sokat nõtt, nekünk viszont egyre jobban melegünk lett. Csodálatos, virágzó medvehagyma mezõk következtek az út mindkét oldalán. Fogytak a kilométerek és az utolsó szakasz igazán izzasztó emelkedése után elértük Várberket. Itt általános vetkõzés vette a kezdetét. Bíztunk benne, hogy egésznap szép idõ lesz és ehhez alakítottuk  a túraruházatot.

A fennsík felé

   Várberek felé „összenõttünk” újdonsült ismerõseinkkel, így Lacival, Robival és Józsival (aki Pintér) folytattuk az utat Királyszállás irányába. Elértünk egy mûutat. A nap pontosan mögöttünk volt, így az útszéli fák nem nyújtottak árnyékot. A napimádók élvezkedtek, mások morogtak. Rita sajnálkozott, hogy nincs nála bikini. Megálltunk és egy ollóval átalakítottuk a pólóját napozó toppá. Ismét elõkerült Pintér Józsi személye, és rájöttem, hogy fogalma sincs róla, hogy órák óta együtt rójuk a kilométereket. Hát felvilágosítottam. Ekkor mint egy tornádó eliramodott a többiek után, „Pintér Józsi várj meg az anyád …” felkiáltással. Józsi megvárta és én nem siettem beérni õket. Hétházpuszta után az aszfalt földútba váltott. Szolizhattunk tovább. Hamuház, a második pont elõtt néhány száz méterrel újra eltûntünk az árnyas erdõben és ismét élvezhettük a medvehagyma szõnyeg, mindent átható illatát. Gyors bélyegzés  és újra a napos földúton voltunk, a fennsík északi szélén haladtunk Tés felé. Az út nem sok változatosságot mutatott, hacsak nem a már az utóbbi hónapokban  „teljesen megszokott” erdõ irtásokat és az út mellett felhalmozott farakásokat tekintjük annak. Hiába járok az ország bármely táján, nem tudom megszokni a természet pénzre váltásának ezt a módját. Illetve minél többet találkozok vele, annál jobban elszomorít. Elhagytuk a fakitermelést, és újra az érintetlen természetben haladtunk. Ismét leelõzött bennünket a már ismerõs kerékpáros csapat. Nem elõször találkoztunk velük, és mint kiderült nem is utoljára. Szembõl barlangászok talán húsz fõs csapata tûnt fel kicsit sárosan, fejlámpákkal, sisakokban. Talán az Alba–Régia barlanghoz tartottak egy kis túrára. Elhaladtunk a barlangkutató állomás mögött, és kiérve a mûútra a távolban feltûntek Tés házai. Megcéloztuk a már tavalyról ismert Erdei büfét. Még le sem telepedtünk igazán, megérkeztek a bicajosok is. Hogy addig hol voltak, rejtély. A melegben jól esett a hideg sör. Közben légkondicionáltuk  Rita nadrágját. Túl melege volt, így hát levágtuk a szárát. Viszont legalább szépen és a lába is épségben maradt.

Római-fürdõig  

   Téstõl az országos kéken haladtunk Jásd felé, többnyire lejtõn. Nemsokára elértünk egy kanyargós földutat. Tavaly itt volt az elsõ tájékozódási probléma, minek következtében átvágtunk egy kétszáz méteres csalánoson. Most könnyû dolgunk volt, rutinból vettük ideje korán a jobb kanyart. Józsi, aki nem csak gyakorlott túrázó, hanem gyakorlott túra szervezõ is, kicsit mérges volt a kollégákra, így aztán, hogy a terepet kevésbé ismerõk el ne tévedjenek,  gyorsan készített egy jól látható útbaigazító táblát . Folytatódott a lejt menet és elértük egy hídon áthaladva Jásd határát. Itt igen kanyargós a Gaja, és a múlt nyári árvizek után szépen kiszélesítették a medret, és ki is kövezték a partfalat. Végre építés és nem csak rombolás. Közeledtünk a harmadik ellenõrzõ pont, Szentkút felé. Ez a hely, pontosan az ami a neve.  Egy szabadtéri szentély, kis kápolnával és forrással. Éppen Istentisztelet volt, mikor odaértünk. A fák alatti padsorok egy részén a hívek hallgatták a misét, a távolabbi szabad padokon, pedig mi túrázók pihentünk és frissítettünk, ugyan is itt volt a túra központi frissítõ állomása. A menü a szokásos volt, zsíros, margarinos és lekváros kenyér, természetesen hagymával, erõs  paprikával és friss vízzel. Természetesen a helyi forrás vizébõl. Már megszokott módon a bicajosok is ott pihentek.  Felhívták a figyelmünket, hogy az árvíz megrongálta a Gaján a gázlót, így jobban járunk, ha a vízi malomnál kelünk át a hídon, bár kicsit kerülni fogunk. Így is tettünk és elkezdtük az újabb emelkedést a  Római-fürdõ felé. No nem a fõváros volt az útirány. A Gaja patakkal  haladtunk  párhuzamosan a hegyoldalon. Kis idõ múltán füst szaga csapta meg az orrunkat, tudtuk, hogy nincs messze az ellenõrzõ pont. Igazunk volt, a piknikezõ helyen csúcsforgalom volt. Római-fürdõ egyébként egy csodálatos szurdok völgy, termetes vízesésekkel és kiépített pihenõhelyekkel. Leereszkedtünk a hegyoldalról a völgybe és egy fahídon áthaladva, már a negyedik pecsétet gyûjtöttük be.

Újra a fennsíkon     

   Bõ két kilométer után Bakonynána következett és az ötödik pont. Elértük a tési mûutat, a túra legtávolabbi pontját. Hat és fél kilométer újabb emelkedõ, vissza Tésig a fennsíkra. A monoton hullámvasutazást egy kisebb pihenõ szakította meg, egy farakáson megpihenve könnyítettünk Robi hátizsákján és pusztán emberbaráti okokból ittunk egy kis sört. Ezen a szakaszon a múlt évben benéztünk egy keresztezõdést, de most árgus szemmel figyeltük a jobbra leváló kék négyzetet. Felkapaszkodtunk Tésre, végre újra a fennsíkon voltunk. A falu határában temetõ mellett haladtunk el.  Beton Támaszfal védte a temetõ oldalát. Rita õszinte csodálkozással konstatálta, milyen érdekes, hogy egy temetõbe medencét építenek és milyen szép kék vize van. Majd helyesbítette magát, hogy csak egy kék tetejû autó parkol a másik oldalon. Semmi luxus, csak egy kis fáradtság … Gyorsan elhaladtunk a falu szélsõ házai mellett. Rita egy fém villanyoszlopon végre megtalálta az „országos piros” jelzést. Örömmel közölte is felfedezését. Laci kissé lelombozta, mikor közölte vele, hogy az nem turista jelzés, csupán egy alumínium tábla: Vigyázat magasfeszültség ! felirattal. Egyébként pedig narancssárga. Ennek némi elõzménye is volt. Korábban szintén jelzés keresés közben talált már piros jelzéseket az út mellett. Kettõt is. Ekkor is Laci volt az ünneprontó, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a két piros nem más, mint két kerti törpe sapkája. Végül elhagytuk a települést és kiértünk a fennsík laposára. Kilométeres egyenes útszakasz állt elõttünk, szépen láttuk az elõttünk haladókat. Meleg, por, ahogy az egy fennsíkhoz illik, és monoton egyhangúság. Közeledtünk a tavalyi „ál - szalagozáshoz”, ahol rátévedtünk a huszonötösök átkötõ útjára. A rendezõk megfogadták észrevételeinket, és idén egyértelmûen kijelölték a piros négyszög letérését.  Rátértünk a „helyes” útra és elkezdtünk távolodni a fennsíktól. Cserjés majd erdõ következett és már a  Kis-Futónénál voltunk, a hatodik ponton. Már csak egy tizes és a cél. Némi lábápolás következett, el kellett látni egy vízhólyagot. Józsiék tovább haladtak, mi még maradtunk egy kicsit. Itt csatlakozott hozzánk véglegesen Laci Pilisszántóról, aki aztán a célig velünk maradt. Még egy utolsó jó tanács a pontõröktõl,” csak tovább végig a piroson a célig”.  Mentünk. A jelzések ritkák és rosszul láthatóak voltak, mereszteni kellett  a szemünket.

… és beütött a krach       

   Még öt kilométer és elérjük az utolsó pontot, Bátorkõt, laza séta gondoltuk. A jelzések egyre ritkábbak lettek, néhol a gazban egy kõre volt felfestve. Széles kocsiúton haladtunk és vidáman beszélgettünk. Már a hónap végi Kinizsi 100-at tervezgettük. Örömmel vettük, a rendezõk újabb „kedvességét”, hogy a Kis-Futóné elõtti szakaszhoz hasonlóan, itt is megerõsítették az útszakaszt szalagokkal. Másra nem is figyeltünk, csak a fákról lógó fehér csíkokra. Egy sûrûbb erdõs részen Enikõ célba vette a bokrokat. Mi udvariasan kicsit tovább mentünk, majd Lacival úgy gondoltuk, mi is félre állunk. Rita lassan tovább haladt. Eltelt öt vagy hat perc és Enikõ sehol sem volt. Visszamentünk oda, ahol elhagyta az utat, de nem találtuk sehol. Kiabálás, keresés. Rita is visszajött. Átfésültük a környéket, de Enci sehol. Találtunk több kisebb utat, de nyomokat nem. Nem volt mit tenni, térerõ  a mobilokon sehol. Volt Encinél térkép és elég jól tájékozódik. Tovább indultunk, reméltük gyorsan Bátorkõre érünk, vagy olyan helyre ahol lesz térerõ. A szalagozás kétségessé vált, egyre gyérebb lett. Sok volt a keresztezõdés és biztos, hogy nem a lefutó útnál volt a támogató jel. A távolságmérõ szerint már el kellett volna hagynunk az ellenõrzõ pontot. Ekkor felmerült, hogy már biztos, hogy rossz helyen vagyunk, valószínûleg már megint a huszonötösök szalagozására tévedtünk, és ezért nem látjuk a turista jeleket. Oké, mi már tudtuk merre vagyunk, de akkor hol lehet Enikõ ? Kezdtem ideges lenni.  Elértük a reggeli elsõ ellenõrzõ pontunk helyét, Várberket. Irány a lejtõn a Várberki elágazás, és onnan fel Bátorkõ. Reméltem, hogy Enikõ ott fog várni bennünket.  Haladtunk ahogy tudtunk és csak reménykedtem. Térerõ, még mindig nem volt sehol. Maradt a remény. Az elágazástól fel Bátorkõig szinte futottam. Laci korábban magasabb fordulatra kapcsolt, és elõre ment. A bokrok közül kiérve elõször Lacit pillantottam meg és … ott ült mellette Enci. Nem kis feszültség szakadt fel bennem. Köszönetet mondtam mindenkinek és mindennek, akinek csak lehetett. Immár újra együtt volt a csapat, és már tényleg csak öt kilométer volt hátra a célig. Most már tényleg gyorsan túl akartunk lenni az egészen. Elhagytuk a Vár-völgyet és Várpalota utcáit róttuk. Újra a Kinizsi 100-ról beszélgettünk. Magunk mögött volt csaknem az egész túra, és talán minden. Talán, de nem biztos. Szerintem még sokat fogunk beszélgetni a történtekrõl.

Epilógus

    A célban a Szentkúton már megismert teríték várta a beérkezõket,  valamint emléklap és kitûzõ. Természetesen megemlítettük a szerintünk megtévesztõ szalagozást és a nem jelzett letérõt. Mire felvilágosítottak minket, hogy jobban jártunk a huszonötösök útvonalával, mivel kevésbé kanyargós, mint az eredeti és még rövidebb is. Nem értették a „kiakadást”. Álljon itt két szám : a piros  lehajlásától Bátorkõ 2,4 km. Ugyaninnen a szalagozáson Bátorkõ, és ez a rövidebb és jobb út ( a szervezõk szerint) 4,8 km. Nem azzal van bajom, hogy esetleges balfékség és most maradjunk abban, hogy saját balfékségünk miatt elbóklászunk, csak akkor ne próbálják bemagyarázni, hogy nekünk ez most mennyire jó.  Úgy gondolom, ha teljesen biztosak lettek volna benne, hogy õk mindent megtettek az egyértelmû útvonal kijelölésért, akkor Józsinak nem kellett volna Tés után útjelzést fabrikálni, és nem próbálnak meg bennünket „megvigasztalni” ostobasággal. Egyébként Enikõ véletlenül rábukkant a piros jelzésre, és így érte el Bátorkõt.  Végül is beértünk, és többségében jól is éreztük magunkat, viszont talán itt a válasz a reggel feltett kérdésre a résztvevõk létszámával kapcsolatban.