Túrabeszámolók


Közeli Helyeken/Csontok útján/Dél-Balaton/Harkány/Dombóvár/Határvidék/Megoldjuk 5*2*30

moiwaTúra éve: 20112011.07.04 11:27:15

„Megoldjuk” 2x30


 


Ez a hétvége is elérkezett: az ötéves mozgalom utolsó túráira készülhettünk. A rendezõség számára viszonylag közelebbi, mégis sok meglepetést tartogató vidéke(ke)t volt szerencsénk egy kicsit jobban megismerni.


 


Pécsváradra még péntek délután leutaztam, egy, a hivatalos menetrendben nem szereplõ expressz buszjárattal, ami valójában iránytaxiként üzemelt: kérésemre Pécsvárad helyett Dombay-tó bekötõútnál állt meg, így néhány „nullapontos” kilométertõl sikerült megkímélnie. A klíma nagyjából májust idézte, ami gyalogláshoz ideális. A régi 6-os útról való letérésnél az irányító táblát valaki 90 fokkal elfordította, így Dombay-tó helyett Pécs felé irányított. Ennek ellenére nem dõltem be a tréfának és megindultam a volt vasúti megálló irányába, immáron jelzett úton.


 


A legelsõ Dombay-tó maraton óta nem jártam erre, mégis ismerõsként köszönthettem a tavat, illetve rajta kívül Á. Pistit és Erzsikét, akiktõl eligazítást kaptam a szállás helyszínével kapcsolatosan. A két büfé érintésével jutottam el egy jobbkanyarhoz, ahol ismét „nulla pontért” sok lépcsõmászás következhetett. A szállás helyszínét a zöldben felállított sátor, valamint a bentrõl kiszûrõdõ jókedv egyértelmûsítette. Szilárd üdvözölt, ezen kívül Ákos épp akkor mászott le a cseresznyefáról, némi friss termés kíséretében. Ági is itt volt már, egyelõre csak õ képviselte a teljes mozgalom teljesítésére esélyesek csapatát (Szilárdon kívül persze, aki rendezõként teljesítette a mozgalmat). Rövidke beszélgetés után fekhely után néztem, és a tetõtérre esett a választás, amit a konyhán keresztül kvázi tyúklétrán lehetett megközelíteni. Csomagokkal ez nem volt egyszerû feladat, de némi kreativitással sikerült megoldani.


 


Kicuccolást követõen szemrevételeztem a kertet, valamint az innét feltáruló látványt. A meredek domboldalban lévõ teraszról kiváló rálátásunk volt a Dombay-tóra, valamint Czigó intelmei alapján a Szársomlyó sipkáját is beazonosítottuk. Kezdett bõvülni a rendezõség, és jött a hír, hogy aznap este még bográcsozás is tervben van. Lassan a Nap is lemenõben volt, ám a serény szakácsok (Ákos, Czigó, valamint a besegítõ Ági) a paprikás krumplihoz valókat darabolták már. Ákos a gázégõt „megszakértette”, így rövidesen elhárult minden akadály és rotyoghatott a bográcsban-való. Kellemesen pikánsra sikeredett az étek, Ákossal azonban tovább bolondítottuk a csípõsségét.


 


Menet közben megérkezett a stovkás duó (Bubu és Vándor Csillag), valamint Éva és Lala. (Bubu a szállás megközelítése kapcsán telefonos segítséget volt kénytelen kérni). Bubu természetesen igényt tartott a szolgáltatásra. Közben rendesen besötétedett, így fejlámpa fényei mellett fogyasztottuk a vacsorát. Gyorsan rohant az idõ, a lefekvéshez készülõdtünk. A tetõtérben viszonylag kényelmesen elfértünk öten, ráadásul a társaság egyik tagja sem horkolt, így nyugodt éjszakának nézhettünk elébe.


 


Mindkét túra Pécsváradról indult, így a szálláshelyrõl még elõbb el kellett oda jutni. A rendezõség illetve néhány résztvevõ konstruktivitásának köszönhetõen mindenki motorizálva közelítette meg a rajthelyet. A korábbi 2x30 túráktól eltérõen nemkevés induló gyûlt össze, persze még bõven a családian létszám keretein belül. A megszokott mikroméretû nevezési lap kitöltésével kaptuk meg az igazolófüzetünket. Misi említette, hogy szalagozáskor elkapta egy hatalmas esõ, mi csak reméltük, hogy ilyen élményben nekünk nem lesz részünk.


 


A mozgalom teljesítésére esélyes Dilennel és Balázzsal mentem, gyakorlatilag a teljes útvonalon. Itt még rajtunk kívül elég sokan voltak látótávolságon belül, ennek ellenére simán elbeszélgettünk egy kritikus letérést, így érvényesült a „vezérürü-effektus”, természetesen hátraarc következett, vissza a 6-os útig. A Dobos-völgy elõtt mellõztünk silókat, az illatok alapján magas volt a mezõgazdasági faktor. A völgynél az enyhe íves kanyarulat magasságában füveket tapostunk, eközben balról egy idilli tavacska látványa emelte a hangulatot. Rövid betonutazás után jól járható szekérútra tértünk és felmásztunk egy dombtetõre, ahonnét nagyszerû kilátásunk volt a Zengõ és Hármas-hegy sziluettjére, valamint a környezõ dombhátakra. A nyílt terep nem okozott különösebb megterhelést, igen hûvös volt még a reggel, és felhõk is takarták a Napot.


 


Betonúton érkeztünk Nagypallra, menet közben beértünk több, elõttünk induló sporttársat. A Közmosó-forrásnál érjük be SzLA-ékat, akik már visszafele jöttek onnan. A forrásnál Éva õrködött, aki a bélyegzésen kívül barackkal is kedveskedett. Nem idõztünk sokáig, és folytattuk utunkat a kivédhetetlen betonon. Napraforgótáblákat, kukoricást mellõztünk; visszapillantva a Mecsek jellegzetes púpjait tanulmányozhattuk. Kellemes beszélgetés közben gyorsan peregtek a kilométerek, így teljesen váratlanul gurultunk le Fazekasbodára, ahol a Kultúrháznál Szilárd várt bennünket vízzel valamint csokival.


 


A faluból éles balkanyart követõen jutottunk ki, és készültünk lelkiekben a túra legizgalmasabb szakaszára. Elõbb azonban némi vizenyõt kaptunk osztályrészül, jobbkézfelõl pedig halastavakat. Balázs gyorsan megszámolta a túloldalon pihengetõ hattyúkat. Két tó közti gátra fordultunk, aztán kezdõdtek is az izgalmak. Ugyanis egy „nem létezõ hídon” (idézet az útleírásból) kellett átmennünk, elsõre nem is volt triviális a kivitelezés módja. Részben oldalára dõlt betonlapokon egyensúlyoztunk. Amint átevickéltünk, máris a Disznó-völgybe vezetõ „nem létezõ ösvényen” találtuk magunkat. Csalánok csiklandoztak kellemesen (hol van ez a 4x56 zempléni szakaszához képest…). A szalagozás egyértelmûen mutatta a követendõ utat.


 


Eleinte széles völgyben haladtunk, itt továbbra is a csalánok kerülgetése volt a legnagyobb kihívás. Megjelentek a kidõlt fák, melyeket még lazán átléptünk / kikerültünk. Egyszer aztán elkezdett beszûkülni a völgy, patak csordogált benne. A köveken is probléma nélkül tudtunk haladni, mert nem csúsztak (gránit az alkotóeleme, ami smirgliként megfogja a cipõtalpat). A gránit különféle színekben pompázott a fehértõl a szürkén át a vörösig.


 


Egyre sokasodtak a kidõlt fák, és igaza lett Misinek: a Salabasinai-árok ehhez képest kismiska. Lábunk alatt csordogál a patak, a kövek nedvesek, a völgybõl kimászni nagyon nehéz (oldalfala meredek és omladékos). Egy-egy kidõlt fa kikerüléséhez / átmászásához helyenként akrobatikus elemekre is szükség volt. A legnagyobb szerencsénkre a völgy alja köves volt, így az nem csúszott és nem süllyedtünk el a trutyiban. Néhol a túrabot nagyszerû vízmércének is bizonyult: nem sokon múlt ugyanis, hogy térdig merültünk egy köves szakaszon.


 


A völgyben egyébként a két táv szétválásához igyekvõ pontõrt is üldöztük, aki már elõre oda akarta adni a bélyegzést, megnyugtattuk azonban, hogy ilyen technikás terepszakaszon nekünk sincs ínyünkre a sietés. A sok fotószünet is belassított, de abszolút nem érdekelt senkit az idõ, az élményekért jöttünk és itt aztán maradéktalanul meg is kaptuk. A völgybõl való kimászás szalagját csapatunk egyik tagja sem vette észre, akaratlanul is a lábunk elé néztünk és az aktuális következõ lépés konfigurációját terveztük meg. Elmentünk egy mini vízesésig, ahol Dilen javaslatára már megpróbálunk kimászni az árokból. Nem volt egyszerû dolog, hiszen nem a hivatalos utat követtük.


 


Roppant meredek és morzsalékos emelkedõvel, szó szerint négykézláb mászva evickéltünk ki. Kicsivel feljebb láttuk, hogy SzLA és Franken a szalagok mentén közeledik. Kölcsönös csodálkozás következett. Kiérve egy szélesebb szekérútra máris ecseteltük a közelmúlt élményeit. Mint késõbb kiderült, Frankennek annyira megtetszett ez a völgy (ami nehézségében felülmúlja bármelyik mecseki szurdokvölgyet), hogy a célban azzal az instrukcióval látta el mgrubert, miszerint „jövõre ezt a túrát kötelezõ újra megrendezni”.


 


Az erdõbõl kiérve a napraforgótábláknál vettünk egy balost, és pár perc sétával máris Kisgeresden találtuk magunkat, ahol a lányoktól (Edit és Edina) vizet vételezhettünk. A harangláb nagyon tetszett, nem véletlen, hogy a díjazásra is ennek a montázsa került rá. Innentõl a baranyai zöldön mentünk tovább, azaz mentünk volna, ha megtaláljuk a helyes irányt… A szekérút egyértelmû balkanyarja, illetve egy jobbra ágazó gyengébb út helyett egy harmadikat kellett volna választanunk, ami a kettõ között bújik meg, a csalánosban…


 


Némi aljnövényzettel való küzdelem után kiszélesedett az út és a völgyben nagyszerûen lehetett rajta haladni. Balról közben becsatlakozott a rövidtáv. Az itiner külön kiemelte, hogy az ottani szalagok nem nekünk szólnak (mármint nem a hosszútávosoknak). Lassan elértük a vízszintest, és jobbról a gránitbánya látványa tárult fel, miközben egy-két barikádon küzdöttük át magunkat. Erdõsmecske vasútállomás épülete itt volt jobbkézfelõl, Bubu szerint az épület is megvan teljes pompájában. A sínek viszont már rendesen be vannak temetve. Némi mûutazás következett a forgalmas Pécsvárad – Mohács úton, majd Erdõsmecske felé kanyarodtunk a betonon.


 


Tinca sporttárssal kibõvült a csapat, a beszélgetés megint elûzte a viszonylagos unalmat az útvonalból. Ripsz-ropsz máris bent találtuk magunkat a faluban. A buszmegállónál R. Józsi várt, aki bringával érkezett (szegény zöld Warszi már örök álmát alussza). Nápolyiropogtatást követõen folytattuk utunkat a zöld jelzésen és a temetõn keresztül hagytuk el a települést. Megrendítõ látvány volt a temetõnek az elhanyagolt része, valószínûleg a kitelepítettek õsei nyughatnak ott. A sírkövek is arról tanúskodnak, hogy Erdõsmecske sváb település, magyar családnevet szinte alig találtunk. A temetõt egy mozgatható kerítés segítségével hagytuk el.


 


Kellemes domboldalon emelkedtünk, balkézfelõl már a Mecseknádasd feletti hegyeket véltük felfedezni. Kisvártatva erdõbe jutottunk, jólesett a hûs klíma. Hesz keresztnél a DDK autópályájára fordultunk, ilyen széles turistautat (ami nem betonút) nem tudom, láttam-e már valaha. Enyhe emelkedõvel jutottuk fel Apátvarasd-telepre, ahol komoly élet folyt, sok nyaralóban pihentek családok. A ponton Ákostól választhattunk csokiszeletet.


 


A leírás alapján már kevéssel ezután vártuk a K4 letérését, de nem akart eljönni. Józan eszünkre hallgatva maradtunk a DDK-n, a vadászháznál nyomtunk egy balost és mentünk enyhén lefelé. Távolból az erdõszélen feltûnt egy lengedezõ szalag, ami jelezte, hogy nem vagyunk rossz helyen. A jelzésváltás valóban nagyon nehezen észrevehetõ. Füves jelleghatáron trappoltunk keveset, aztán betértünk egy dzsindzsás ösvényre, ahol meggyûlt a bajom a tüskékkel. Párszor a sapkám fennakadt… Nem is egyszer Dilen közremûködése kellett, hogy kiszabadítsa az ingemet a tüskék fogságából.


 


Az út aztán kitisztult, a dõlésszög nõni kezdett, aztán le is értünk Mecseknádasdra. A buszmegállónál már látszott elõttünk a napi cél, a Schlossberg. Betonon is lehetett nagypistázni, mi inkább a jelzett útnál maradtunk. A romoknál várt a cél. A lányoktól kaptam díjazást, egyikükrõl kiderült, hogy ugyancsak utas volt az elõzõ napi pécsi expresszbuszon. Tamás mint profi szakács mûködött közre, tõle vételezhettünk paprikás krumplit. Tamás elmesélte, hogy egy idõre elveti a „Pécs-Budapest a 6-os út mentén” túra megvalósítását, mivel nem sok híja volt, hogy kivasalja õt egy elõzésben lévõ autó…


 


Néhányan csak rövid idõt töltöttek a célban és mentek is a busz felé. Megkérdeztük SzLA-t, hogy mennyi van még a busz érkezéséig, mire kiderült, hogy csak 5 perc. Mivel nem túl nagy a járatsûrûség, lenyargaltunk mi is. A Pécsváradon hagyott autóba befértem jómagam is és visszatértünk Dombay-tóhoz. Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Dilen és Tinca bemutatott a legifjabb családtagnak, aki szemmel láthatóan komoly kíváncsisággal viseltetett a túracipõk iránt.


 


Rövid beszélgetés után visszamentem a szállásra, ahol természetesen még nem volt senki, így odabent elheveredtem egy széken, és a tó kilátásában gyönyörködve elpilledtem. Arra ébredtem, hogy hirtelen beborult és egy gyors futó zápor vonul át a tó fölött. Dilenék többször is kísérletet tettek arra, hogy áthozzák megmutatni a legifjabb túrázót a többieknek, de még nem lett volna kinek megmutatni.


 


A következõ busszal érkezett meg sok ember és elkezdõdött a közösségi élet. Evés-ivás és tisztálkodás mellett többek között Bubu bácsi boszniai kalandjait hallgathattuk meg egyenes adásban, különös tekintettel a ravatalozóra és a beszakadt hídra. A túra célszemélyzete valamint a söprûk is befutottak. Kiderült, hogy Mecseknádasdon kemény zuhét kapott a nép. Az este további beszélgetéssel telt, a rendezõség a lenti büfében pótolta a sörhiányát.


 


Másnap reggel a kelõ nappal ébredtem és szépen lassan elkezdtem összepakolni. Mivel hamar végeztem és menetkész állapotra sikerült magam hozni, inkább elindultam gyalog Pécsváradra, a cuccokat a házban hagytuk: Attisék a nap folyamán mentek érte vissza és hozták át a napi célba. Czigó javasolt egy rövidítést, a vasútállomás és a régi 6-os út között, sikeresen megtaláltam. Nagyjából sikerült felmérni a nullapontos etap idõigényét, így kényelmesen maradt idõ még a rajtban tetveszkedni a hivatalos rajtig.


 


Átböngésztem az útvonalleírást és kiderült, hogy a túra eleje pont arra vezet, amerrõl kora reggel érkeztem. Bubuék pont ebbõl az okból hagyták ki a reggeli sétát. Még a rajtban lekerült rólam a széldzseki, érezhetõ volt, hogy vasárnap már szép nyári klímában lesz részünk. Bajnai sporttárs kérdezte, hogy milyen tempót tervezek. Nem akartam különösebben sietni, de nagyon andalogni sem, mert a várhatóan sok nyílt terep a nyári melegben nem feltétlenül kellemes, fõleg a fokozatosan melegedõ idõben.


 


Elrajtoltunk, aztán rövidesen arra lettem figyelmes, hogy senki sem követ. A reggeli útvonalon batyogtam visszafelé, aztán a tréfásan elhajlított Dombay-tó elágazás táblánál kezdõdött az újdonság. Betonos emelkedõ, jobbkézrõl hétvégi házak, napraforgótáblák. Mivel ez Attis túrája volt, tudtam, hogy szalagot csak ott kell keressek, ahol nagy szükség van rá. Már vártam a balos lekanyarodást hosszú ideje, aztán egyszer tényleg elérkezett az ominózus hely, természetesen szalaggal megerõsítve.


 


Az új 6-os keresztezése után tábla is jelezte, hogy a hígtrágyakezelõ telephelye felé közeledek. Mgruber elõzõ este mesélte, hogy amikor igazi tikkasztó nyári melegben jártak arra, a trágya medencében a folyadék szinte „forrt” és meglehetõsen intenzív illatok keringtek, melyeket jó messzire elvitt a szél. Akárhogy is próbáltam, csak a trágyakezelõ medencék közvetlen közelében éreztem az extrém illatokat, de az sem volt olyan vészes (bevallom, én ennél jóval büdösebb anyagokkal is dolgozom…).


 


Éles jobbkanyarnál nagyon enyhe emelkedõ jött, árnyat adó fák nélkül. A kilátás tényleg nagyon szép volt: Misinától Zengõig a Mecsek jellegzetes csúcsai sorjáztak. A túra hivatalos árpádsávos szalagjai mellett gázmûves fehér szalagokat is megfigyelhettem, de mint kiderült, ez utóbbinak a rendezvényhez sok köze nem volt. A gyengébb földútra való letérés egyértelmûen jelezve volt, folyamatos ereszkedéssel jutottam le Martonfára, ahol a templom elõtt Czigó strázsált. Meg is lepõdtem, hogy pontõrködik, hiszen azt mondta nekem, söpörni fog. Végül aztán gyakorlatilag a teljes távot besöpörte, azzal a különbséggel, hogy a szállásról nem tette meg a Pécsváradig tartó oda-vissza szakaszt. Elvileg lett volna nála csoki, jelezte, hogy mgruber nemsokára itt lesz a szállítmánnyal. Inkább továbbálltam, vitt a lendület.


 


A buszmegállónál ismerõs autóra leszek figyelmes, mgruber integet és adja is a csokit. A faluból lefelé vezet az út, természetesen újabb napraforgótáblák mellett. Ellend-patakon való átjutás a leírásnak megfelelõen kissé kalandos volt, de nem megoldhatatlan. A patakparti hosszantolás nagyon tetszett, különleges hangulatot varázsoltak az ezüstös levelû fák, valamint a „telepített aknák”. A nyájhoz közeledve felmerült bennem, hogy esetleg pásztorkutyák is lehetnek az „aknatelepítõ brigád” mellett, ám végül egyetlen kutyával sem sikerült találkoznom.


 


Pereked temploma tényleg messzirõl látszott már, majd könnyes búcsúval irányváltás következett, de csak rövid idõre, mert ismét dél felé vettem az irányt, újból egy szép völgyben. A leírásban is szerepelt, hogy az út mentén lovakat és szamarakat lehet majd szemrevételezni, természetesen lencsevégre is kaptam õket. A száraz szekérút hirtelen hûs árnyassá változott és a féltérd magasságú fûben cipõmosásra is sor került. Teljesen váratlanul jött el a következõ betonút, ami már Ellend szélére vezetett. Az útkanyarnál messzirõl integetett Emil.


 


Nem sokat idõztem nála, inkább továbbálltam az „embert próbáló” szakaszt legyûrni: kezdõdött ugyanis a „túra mezõgazdasági faktorának növelése” (idézet az itinerbõl). Elágazásmentes széles szekérút jött, oldalról tûzött a Nap, és kukorica- valamint napraforgótáblák követték egymást. Egy elnyújtott S-kanyar oldotta a monotóniát, majd az állattartó telepnél figyeltem nagy elánnal a szalagokat, mert ritkán látható kanyarkombinációkkal érhettük el Berkesdet. Az is érdekes volt, hogy be kellett térni a temetõbe és a betonlapos úton gurulhattam le a faluba.


 


A mûvháznál Edit és Edina vártak, akik a kedvemért félbeszakították kártyapartijukat. Vízzel kínáltak, valamint a cipõsdobozból elõtáruló házi pogácsával. Mivel nagyon sok induló nem volt, gyakorlatilag korlátlanul lehetett fogyasztani. Pár percet elidõztem itt. Következett némi hullámvasút (helyi mércével nézve), változatos terepviszonyokkal (némi ingovány, szekérút, löszmélyút), majd kiérve a mezõre, egyenletes lejtõvel érkeztem egy patakvölgybe. Messzirõl hallatszott egy kombájn zakatolása és sípolása.


 


Jobbról egy felüdítõ halastó csábított fotózásra, majd éles balkanyarral rátértem a közel nyílegyenes enyhe emelkedõ útra, ami egybõl Szilágypusztára repített. Mi más szegélyezte volna az utat, mint napraforgótáblák. Ami még szerencse volt, hogy a Nap délrõl sütött, tehát hátam felõl tûzött, valamint hogy idõnként apróbb kanyarfélékkel is színesedett az útvonal. Balkézfelõl szép kilátás adódott a szemközti dombtetõre, valamint észak felé a Mecsek vonulataira. Idõközben több dzsip is elhaladt, jókora port kavarva maga után. Egyszer aztán megérkeztem Szilágypusztára, ahol Balázs várt, némi csokival és vízzel. Kérdezte, hogy a többi pont milyen helyen van, mert hogy neki meglehetõsen ingerszegény környezet jutott.


Nem idõztem sokáig, hanem egy pici hupli után lekocogtam a következõ halastóig, azaz halastórendszerig. Még lefelé menet balra tekintve giccses látvány tárult a szemem elé: ismételten a Hármas-hegy / Zengõ kettõse Pécsváraddal, elõtte a halastóval. A tavaknál ideiglenesen dél felé fordult az út íve, majd egy trükkös betérésnél átmentem két tó között a gáton. Személy szerint nekem innét tetszett leginkább a panoráma. A tavakat aztán hamar elhagytam és kiértem a betonra, ahol ismét hosszú percekig gyalogoltam.


 


Már nagyon nézegettem jobbra, hogy merre is lehet a letérés a mûútról. Ahogy aztán néztem a leírást, feltûnt, hogy az utolsó ponttól gyakorlatilag ugyanaz lesz a járás, mint elõzõ nap reggel, csak ellenkezõ irányban. A keresztnél gondolkodóba estem, de továbbmentem az S-kanyar felé, aztán jobbról jöttek is a szalagok és bent Józsi várt, mint az 5x2x30 mozgalom utolsó köztes ellenõrzõpontja. Érdeklõdtem az út felõl, mondta is Józsi az irányt, erre rávágtam, hogy „megoldjuk”. Érdekes módon egyáltalán nem volt ismerõs elõzõ napról a hátralévõ szakasz, csak ha visszafordultam. Jobbról egy hangulatos tavacska adta magát, mint fotótéma, aztán a 6-os út elõtt tetõzött a mezõgazdasági faktor.


 


Az útra kiérve már végig betonozás következett. Rövidesen már üdvözlõ tábla fogadott Pécsváradon, majd az egykori vasútvonal hídja alatt haladtam el. Gondolkodtam, hogy a sínek mentén van-e lehetõség bejutni az állomásra, de nem lett volna stílszerû kispistázva beérkezni a mozgalom utolsó túráján. A kijelölt utat követve két jobbossal jutottam el tehát a célba, ahol már mgruberék készen álltak a túrázók fogadására. Mivel a kiszemelt buszomig volt még bõven idõ, nem kellett rohanni. Megkaptam a napi díjazást, aztán a finom virslit csípõs ketchuppal.


 


Közben befutott Attis is, akivel mgruber elkezdte lebélyegezni a mozgalmi okleveleket. Nem is eggyel, hanem tízzel! Ugyanis minden egyes mozgalmi túra bélyegzõje rákerült a díjazásra. Sor került a „hivatalos ceremóniára” is: megkaptam az oklevelet, valamint a mozgalom teljesítéséért járó gigaméretû kupát. Még szerencse, hogy átpakoltam annyira a táskámat, hogy beleférjen. Sokáig nem jött senki, aztán érkeztek Dilenék. Két újabb mozgalom-teljesítõ, valamint egy elcsoffadt Tinca. Szegény, a hegyeken szárnyal, mint a zerge, de az alföldi jellegû túrákat nem neki találták ki. A sínek felõl befut néhány helyi erõ, majd kicsivel késõbb (a normál útvonalon) régészlány és Á. Csaba. Lassan indulnom kellett a buszhoz, közben a célba igyekvõ peszától és Bubuéktól is elbúcsúzom.


A buszút hozta szokásos formáját, az „elvárt” késéssel, de mindegy, mert legalább jól kialudtam magam.


 


Mgruber pedzegette, hogy bár ennek a 2x30 mozgalomnak most vége, van bõven ötlet a tarsolyukban, ezeknek egy részét már megosztotta velünk. Hogy aztán végül mi lesz a történet vége, majd a jövõ évi naptárból kiderül!


 


Többszörös köszönet illeti mgrubert, Attist és az egész csapatot, a teljes mozgalom megszervezéséért és lebonyolításáért! Olyan helyekre vittek el, ahová eszünk ágába sem jutott volna elmenni. Jópár gyöngyszemet sikerült így felfedezni. Mindemellett az a családias hangulat, ami a rendezéseket jellemezte, nagyon ritka manapság. Teljesen egyenrangúnak érezhette magát a túrázó: rendezõ és résztvevõ egy igazi közösség része lehetett.


Fotók: http://indafoto.hu/moiwa/2011070203_megoldjuk_2x30