Túrabeszámolók


Rákóczi

Cam MogóTúra éve: 20112011.07.05 16:55:05

 Rákóczi 75


Sárospatak, tornaterem, zuhogó esõ egész éjszaka. Reggel rövid idõre esõszünet. Vacillálás a rajtban: 120-ra jöttem, de ki tudja, mi jön még az égbõl, nem merem bevállalni. Találkozom B.Istvánnal és csapatával, õk a 75-re neveznek, nosza legyen. Õk még reggeliznek, így elindulok egyedül. Átszelem a kihalt Várkertet, elhaladok a vár mellett, kisétálok Sárospatakból. Irány a Bodrogköz. Még sose jártam erre. Az esõ újra elered, hamar feladom a száraz láb reményét. Csapások a fûben, aligjárt szekérutak, ártéri erdõ, festõi holtág. Felsõberecki híd lábánál van az 1. ellenõrzõpont. Utána fel a Bodrog-töltésre. Nyugaton a Sátoros-hegyek panorámája - errõl az oldalról teljesen új nekem. Kis betonhídon átkelés a Ronyva patakon, (ami mint tudjuk "hajózható"), és már Szlovákiában vagyok. 

Borsi kis település közvetlenül a határ mellett. A sportpálya mellett az elhanyagolt, jobb sorsra érdemes Rákóczi kastély. Itt született a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Kedves pontõrök, emlékszoba, fényképezés. Közben több csapat túrázó is összefut. Ismét útra kelek, immár nem egyedül, Istvánék csapatához csapódom. Együtt megyünk egészen a célig. Azért Borsiban még lenyomunk egy Zlaty Bazan-t, majd a szitáló esõben lábunkat a nyakunka vesszük, irány Magyarország. Az esõ vigasztalanul esik. Az országút szélére húzódunk a vizet felverõ autók elõl. Átkelés a határon, a Ronyván, majd Sátoraljaújhely központján.

A 3. ep a Kálvária aljában fogad. Zsíroskenyér és sör az ellátmány. Két nagy karéj kenyeret is befalok, nagyon jól esik. Közben sajnos az esõ is "jól esik". Felmegyünk a Kálvária-hegyre. A stációkat, melyek az elcsatolt városoknak állítanak emléket, gyönyörûen felújították. Fent a Szt.István kápolnánál megkeressük szemünkkel a Kovács-villát. A hegyrõl lefele sikerül jó nagyot tanyáznom, kezem-karom-ruhám csupa sár. De hát ilyen is kell, most ezt kell szeretni. 
Lecsorgunk a Bányi-nyeregbe, majd az országutat elérve hamarosan rákanyarodunk az Országos Kékre. Ez, mint várható volt, agyagos sárral fogad. Cuppog a cipõ, kapaszkodik a kéz a botba. A Nagy Hallgató felé ballagva aztán megszelídül a sár, és igazi szépre vált a Zemplén. A P- találkozása elgondolkodtat: innen csak pár km a Rákóczi-fa, ahova utunk végefelé visszakanyarodunk, mennyivel egyszerûbb lenne levágni a ránk következõ nagy kanyart... Vágáshutára lefelé menet szembetalálkozunk az 50-es táv néhány résztvevõjével. Nekik ez volt a fordítópont. Vágáshutai ponton kis pihenõ, zoknicsere. Nem mintha sokáig tartana a száraz cucc, de azért mégis jó érzés.

Nagyhuta felé menet rálátunk a Fekete-hegyre, és István az idei téli Vaddino-túráról mesél. Nagyhután elválunk a 120-as táv útvonalától, nekünk a következõ cél Újhuta. Festõi völgyben kezdjük meg a kapaszkodást, felmászunk az Eszkála-tetõre. Ez már a Zemplén belseje, a táj gyönyörû, az esõ is alábbhagy. Most már nem bánom, hogy itt vagyok, szétázott talpakkal, szétázott ruhában. A hegyek mindenért kárpótolnak. Eszkála-erdészháznál pecsételünk. Továbbhaladva nemsokára e
lkerített vízmû védterület jelzi az újabb település közeledtét. Újhutára érünk. Az Emese panzió mellett áll a pontõrök sátra. Itt is lehet választani sört vagy energiaitalt. Kis ejtõzés után, friss erõvel vágunk neki a maradék kilométereknek. Makkoshotyka felé vesszük az irányt. Az OK szekérútját legyalulták, ezért itt is nagy a sár, ragad a cipõre, több kilót cipelünk a lábunkon. A faluba beérve István helyismeretének köszönhetõen azonnal megtaláljuk a pontot. Hány ember van utánunk, kérdik. Nem tudjuk, az már korábban kiderült, hogy a 75-ös távon heten indultunk összesen, a 120-ason pedig tán 17-en. Az idõ olyan jó, hogy az egész nap viselt vizes pólómat kicserélem szárazra. Mennyei érzés.

Elindulunk a pontról a kápolna felé. Egy faajtón kell átjutni, a K- jelzés az ajtóra van festve. Az ég kitisztul, kisüt a hanyatló nap. Keskeny ösvény vezet egy nagy, aranyló búzatáblán keresztül. Nem messze látszanak Sárospatak tornyai. De mi még nem arra tartunk, sõt nem is a jellegzetes alakú Megyer-hegy felé, hanem ellenkezõ irányba. Cirkáló-tanyánál kutyaugatás fogad, gazdája kiszól, hogy ne féljünk, menjünk pecsételni. De nekünk itt nem kell, így inkább óvatosan elslisszanunk a kutya mellett. Róka-völgyben felfelé haladva már erõsen sötétedik. Lassan elérjük a P- jelzést, amitõl már csak pár méter a Rákóczi-fa. Pecsételünk. Sikerült lámpa nélkül ideérni, de most elõ kell venni a fejlámpát.

Kékrõl piros jelzésre váltva indulunk a Megyer-hegy felé. Szentjánosbogarak villognak az út mellett, és bár kerülgetni kell a tócsákat az úton, jól fogynak a kilométerek. Nem is lenne semmi baj, ha nem mordulna meg az ég. Ahogy a Tengerszem felé kanyarodva megkezdjük a mászást, ismét nyakunkban az égi áldás. De ez most kiadós zápor, nem csak amolyan csendes esõ. Még szerencse, hogy nem nyílt terepen ért minket. Így is csuromvizes minden rajtam, mire felérünk a malomkõ bányához. A tóból semmi se látszik a sötétben, örülünk, hogy megtaláljuk a pontot a szakadó esõben. A kõfejtõk hajdani szállásán rendezkedtek be, ami egy boltozatos, barlangszerû hely, szabadkürtõs tûzhellyel. Lobog a tûz, kapunk kekszet, bíztató szót.

Zuhogó esõben indulunk lefelé a hegyrõl. Némi bizonytalankodás, útkeresés után már lefelé cuppogunk. Mindenki csak arra vigyáz, hogy nyak- és lábtörés nélkül lejusson. Mire kiérünk az erdõbõl, eláll a zápor, nemsokára még a csillagok is látszanak az égen. Közeledik a 37-es út zaja, közeledik a város. Még át kell szelni Sárospatakot, elhaladunk az öreg Kollégium mellett, a cél a város túlsó oldalán van, a Vay Miklós Szakközépiskolában. Remóék nagy örömmel fogadnak minket. Megkapjuk az oklevelet, kitûzõt, közös fotó készül a csapatról, és hamarosan az isteni finom gulyáslevest kanalazzuk. Sajnálom a rendezõket, mert az idõjárás nagyon betett nekik. A korábbi évekhez képest töredék volt csak a túra résztvevõinek száma, és errõl nem õk tehetnek. Õk készültek, helytálltak, kitûnõ ellátást adtak. Köszönjük a rendezést.