Túrabeszámolók


Magas-Tátrai Barangolások

TonnakilométerTúra éve: 20112011.07.25 10:55:10

Ritka az a hétvége, amikor nem vagyok megtalálható kies hazánk valamely teljesítménytúráján. E túrák közé elég gyakran be-becsusszan egy-egy ötvenes táv is, mégis azt éreztem tegnap a Magas-Tátrában, hogy én ehhez zselé vagyok. Nem szokta a roma honfitársunk a talaj-elõkészítést, ahogy mostanában mondani illik. Végül lejártam a teljes 24 km (sic) távot szintidõn belül, de teljesen kiadtam mindent magamból. Ez egy más világ, más játékszabályok.



Amit megtapasztaltam azt egyszerûen nem lehet szavakba foglalni. Gyönyörû és félelmetes egyszerre. Még nem tisztult le bennem teljesen a tegnapi túra. Vibrálva ugranak elõ az átélt élmények, még most is teljesen a hatásuk alatt vagyok.


Plecs túratárs hívta fel a figyelmem erre a túrára, sõt annyira felhívta, hogy rá is beszélt. Különösebben nem is érvelt csak azt mondta, nézzem meg a tavalyi túra fotóit a honlapján. Megnéztem, s eldõlt. Néhány e-mail váltással pompásan leszerveztük az utazást.


Péntek délelõtt négyen indultunk el a nem túl rövid útra. Buba, Plecs, Zsombor fiam és jómagam. A kora délutáni órákban szerencsésen meg is érkeztünk a rajtnak helyet adó Ó-Tátrafüredre (Stary Smokovec). Az esõ éppen nem esett, de a hegyek „pipáltak”, s az égen meglehetõsen barátságtalan felhõk úsztak.


Bejelentkeztünk a lefoglalt szállásunkon, s utána igyekeztünk megismerkedni a kisváros nevezetességeivel. Elõször „felderítettük” a másnapi rajt helyszínét, majd hamarosan egy „restaurácija” asztalánál töltöttük az idõt, a csapos pedig a Staroprament. Mulatságos történetekkel csaltam könnyet túratársaim szemébe. Egy másik helyen megvacsoráztunk, s végül egy harmadik helyen ismét idõztünk egy keveset, frissen csapolt Zlaty Bazant-tal hangolódva a másnapi megmérettetésre. Este idõben lefeküdtünk és bíztunk abban, amit a helyi meteorológiai elõrejelzés jósolt, miszerint szombatra napsütés várható.


A telefonom ötkor ébresztett. Elsõ utam az ablakhoz vezetett. A hegycsúcsok pompásan látszódtak, a levegõ tiszta és friss volt. A lehetõ legtökéletesebb túraidõ. Gyorsan felöltöztünk, egy laza reggeli és már pakoltunk is be a kocsi csomagtartójába, hogy a reggel hatra ott lehessünk a rajtnál. Elsõnek érkeztünk a rajtba, de percek alatt itt is, ott is túratársak bukkantak fel a „semmibõl”, s volt valami izgalmasan bizsergetõ a levegõben. Aztán óramû pontossággal, pontban hatkor begördült a fõrendezõ gépkocsija és elkezdõdött rajtprocedúra. Az elõnevezésnek köszönhetõen pár perc alatt a kezünkben volt a térképvázlat, a minden igényt kielégítõ, precíz útleírás és már indulhattunk is.


Nem volt meglepetés, hogy a Z- jelzés azonnal dinamikus emelkedésbe kezdett. Többé-kevésbé a Tarajkára (Hrebienok) felvezetõ lanovka nyomvonalával párhuzamosan haladtunk. Alig egy km múlva már vastagon „zuhanyoztam”, s a zsák mélyére süllyesztettem a melegítõ felsõmet. A felsõ végállomástól egy könnyebb, lejtõs szakasz vezetett a Tar-pataki vízeséshez (Vodopady Studenho Potoka), mely a kirándulók kedvenc célpontja. Tekintettel arra, hogy a lanovkák még édes álmukat aludták a garázsban, a vízesésnél csak mi voltunk és zavartalanul élvezhettük a csendet, akarom mondani a hatalmas robajlással lezúduló víztömeg fantasztikus élményét.


A „kötelezõ” meditáció után felírtuk az elsõ ellenõrzõkérdésre adandó választ, majd szikrázó napsütésben, de a fenyvesek hûvösében folytattuk utunkat. Azt nem is teszem hozzá, hogy felfelé, mert durván a teljes táv feléig, azaz 11-12 km alatt kellett a túra teljes szintemelkedését (1730 m) magunk mögött tudni. Ja, hogy az csak 15%-os átlagos emelkedõ? Várd csak ki a végét!


A vízesés után átnyergeltünk a K- jelzésre, mely sokáig kísérte utunkat. A Rainer kunyhó (Rainerova chata) még nem volt nyitva, így aztán szinte megállás nélkül folytattuk az utunkat a következõ ellenõrzõponthoz, mely a Hosszú-tavi menedékház (Zbojnicka chata) volt. Útközben a fenyves övezetbõl hamar átértünk a törpe fenyves övezetbe. A szabaddá váló kilátástól elállt a lélegzetem. Körös-körül 2000 m feletti csúcsok, gerincek, hihetetlen formagazdagsága, a sziklák, kõfolyások változatossága, de leginkább a tér és a hatalmas méretek voltak lenyûgözõek.


A törpefenyõk, fûfélék, mohák vakító zöldje, igazán érvényesült a szikrázó napsütésben. Szinte megfeledkeztünk magunkról és az elõttünk álló kaptatótól. Itt is, ott is apró erek, csermelyek, patakok keresztezték utunkat. Mindegyik vize kristálytiszta és jéghideg.


A látványtól megrészegülve elhaladtunk a Hosszú-tó (Dlhé pleso) mellett. A tengerszem vize türkiz zöld színben pompázott a napfényben. Azt mondanom sem kell, hogy az aljáig átlátszott, s a gyenge szellõ hatására felszíne gyönyörûen fodrozódott. A tó felsõ vége felett elõtûnt a 2. ellenõrzõpont, azaz a Hosszú-tavi ház (Zbojnicka chata). Itt mindenki hosszasabban elidõzött, erõt gyûjtve a ránk váró feladathoz. Pecsételtünk, feltöltöttük vízkészleteinket, majd megindultunk az igen nevezetes Rovátka-hágó (Prielom) felé.


Eleinte kicsit lefelé mentünk, majd felfelé, de nem túl veszélyes emelkedõn. Majd elértünk egy olyan részhez, ahol az út azt jelentette, hogy szinte négykézláb másztunk egyik szikla tetejérõl a másikra. Itt-ott, ahová a nap sugarai soha nem érnek el, apró hófoltokat lehetett megfigyelni (július 23). Elõre tekintve, mint sok színes apró hangya mozogtak az elõttünk járó túratársak, kirajzolva egyben a követendõ utat. Tudtam, hogy feljutok oda, de azt még nem tudtam, hogy hogyan. A nehéz, technikás útvonalon a nagy túlsúlyom sem könnyítette meg az elõrejutásomat. Igen gyakran elfogyott a levegõm. A rövid pihenõim között egyre rövidebb szakaszokat tudtam csak teljesíteni. S mivel minden „jónak” egyszer vége szakad én is felértem a Rovátkára. Ekkor 2290 m magasan voltunk. Felérve elsõ dolgom volt, hogy körbenézzek. Fényképen már láttam ezt a kilátást. Tudtam, hogy rendkívül látványos, de így élõben hihetetlenül pazar volt. Nagyon büszke voltam magamra, de tiszteletem minden túratársamnak, akik szintén a saját küzdelmük árán csodálhatták meg a Tátra egyik legszebb panorámáját.


A hágó nem volt nagyobb néhány tíz négyzetméternél, de mint a fókák a jégtáblán, sûrûn álltak, ültek, feküdtek a megfáradt társak. Senkinek nem akarózott nekivágni a könnyûnek egyáltalán nem nevezhetõ ereszkedésnek. El sem tudtam képzelni, hogy lehet innen továbbmenni. Aztán valaki megindult, s ekkor mindenkinek egyszerre sietõs lett. Azért tartottunk annyira tõle, hogy tisztes távolságot tartottunk egymástól, helyet hagyva a másiknak. Két megoldás közül lehetett választani. Egy tisztán láncos biztosítású és egy lánc és létra biztosítású útvonal között. Majd mindenki a láncos megoldást választotta, jómagam a második utat. Alföldi legény lévén, mindenfajta hegymászó alapismeret és gyakorlat nélkül kifejezetten félelmetes volt. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor újra szilárd követ éreztem a talpam alatt. Szégyen vagy sem, még a leereszkedést követõ percekben is remegett a térdem. Aztán nagy türelemmel szépen lassan nem csak a mi csapatunk, hanem a többiek is épségben leértek. Persze innét is igen technikás ereszkedés várt ránk, de hol volt ez a hágóhoz képest! Utunk alján ismét egy gyönyörû tengerszem partjára értünk, ahonnét jelzésváltás után ismét kemény emelkedõ várt ránk. Szerencsére a pár száz méternyi mászás végén ott voltunk a Lengyel nyeregben (Polsky hreben). Körbetekintve számos hegycsúcsot láthattunk a közeli és a távoli horizonton, visszatekintve láthattuk a HÁGÓT, elõre nézve pedig utunk folytatását.


Itt ismét leheveredtünk. Ki a csupasz sziklákra, de volt, akinek jutott egy zsebkendõnyi füves hely is. Nagyon boldog voltam. Mindenki felszabadult az elmúlt óra feszültsége alól. Mindenki arcán nagy volt a megkönnyebbülés. Eluralkodott a túratársak között a jókedv. A legnépszerûbb hír az volt, amikor kiderült, hogy a Kis-viszóka csúcsára innen nem kötelezõ felmenni. Otthon úgy gondoltam, hogy ha idáig feljutok, azt már nem hagyom ki. Ott azonban már egyszerûen nem volt elég (akarat)erõm, mint ahogy a túratársak zömének sem. A hosszas pihenéssel elkényeztettük testünket, csokoládét majszoltunk és közben nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán eljött a pillanat, amikor éreztük, hogy itt az ideje elindulni. Eleinte még volt egy rövid láncos szakasz, de az eddig szerzett rutinnal a hátunk mögött már könnyedén megoldottuk.


Sejtettem, de aztán be is igazolódott, hogy a lemenetel sem lesz egy sétagalopp. A folyamatos lejtõ nagyon megterhelte a combizmaimat, minden lépés enyhe fájdalmat jelentett. De ez a lépésrõl-lépésre kibontakozó látvány minden szenvedésért kárpótolt. Gyorsan leértünk a Sziléziai-ház (Sliezsky dom) ellenõrzõponthoz, ahol a portán pecsételhettünk. Innen már nem volt nehéz. Eleinte törpefenyõk között haladtunk, majd beértünk a fenyõk közé. A vége megint kicsit meredekebb volt, de a cél közelsége visszaadta az erõnket.


A célban terülj-terülj csomagtartóban sok minden finomsággal várt bennünket a fõrendezõ. Kicsit szemezgettünk, amíg megírta a meglehetõsen igényes oklevelünket, mely a Rovátkát ábrázolja.


A célban átöltöztünk majd betértünk az elõzõ nap már jól bevált vendéglõbe, s a helyi specialitásokkal kötöttünk ismételten barátságot (káposztaleves, liptói galuska), továbbá egy-egy Zlaty Bazant is lecsúszott a nagy ijedtségre.


Az az igazság, hogy a Rovátka-hágó mindenféle hegymászó technikai ismeret nélkül ilyen "mezei" túrázónknak, mint mi voltunk, bizony életveszélyes mutatvány, de mindent egybevetve nagyon megérte ide eljönni. A www.plecs.hu honlapon találtok néhány képet ízelítõül a túráról. A képek – mint tudjuk-, közel sem adják vissza azokat a szépségeket, amiket megtapasztaltunk, de arra éppen elég, hogy irigykedjetek arra hatvanegynéhány túratársra, aki erre a napra a Tátrai Barangolásokat választotta. Ez azonban könnyen orvosolható. Jövõre ti is írjátok fel ezt a túrát a túra naptáratokba. Én is ezt teszem.


Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek, Borosnyay Balázsnak és kedves feleségének. Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot!