Túrabeszámolók


Eger csillaga

marton4Túra éve: 20112011.09.25 19:26:47
Eger Csillaga 50 túrabeszámoló 2011.09.24

 

A futás és gyaloglás segít megõrizni lelki egyensúlyomat, az idõ békés szigetét teremti meg számomra, ahol barátaimmal vagy egymagam gondjaimtól felszabadultan megpihenhetek. E szabadság birtokában kedvemre alkothatok, álmodozhatok, vagy szemlélõdhetek, s élvezhetem a természet szépségét. Ez az én magánbirodalmam, szent és békés magányom…” (idézet Kathrine Switzer Fuss és gyalogolj, negyvenen felül is fiatalon címû könyvébõl)

 

A SZOKÁSOS IDEGRÁNGATÓ BEVEZETÕ

Az Eger Csillaga teljesítménytúra teljesen hazai terepen zajlik a Bükkben, ami „az én hazám” a „Megye”. Biztonság-érzetet és nyugalmat áraszt magából, itthon vagyok. Ha a Bükkben járok, valahogy úgy érzem, mintha ki sem mozdultam volna otthonról, mert hogy ki sem. Lassan-lassan megismerem a hegység minden fáját, bokrát, és tisztásait, mint ahogy természetes, hogy az ember a kertjében, vagy a hétvégi telkén ismeri ezeket. Ezen nem csodálkozik senki. És el sem tudjuk felejteni, mert nem lehet. Hát, hogy lehetne elfelejteni. A Bükk a legszuperebb kert, vagy hétvégi telek, és füvészkert is egyben. Néha persze sajnálom, hogy a növények, bokrok, fák, virágok mellett nem látok kis leszúrt táblácskákat, ahol akkurátusan feltüntetik a növények nevét, mint a füvészkertekben szokás, mert iszonyatos erõfeszítésembe kerül, hogy megismerjem Õket, más részrõl ennél a megismerésnél nem ismerek nagyobb gyönyört, és kielégülést. Mert, ahogy valahol már egyszer mintha írtam volna, nem azért vagyunk a világon, hogy megváltoztassuk azt, a világ ettõl függetlenül így is- úgyis megváltozik, hanem azért, hogy megismerjük. Percnyi létében ez a legnagyobb küldetése az embernek a megismerés, ami sok tudós, és kutató a példa rá, gyakran a létfenntartás ösztönénél is nagyobb késztetés. Van még rá idõnk. A világ aranykora 100ezer milliárd évig fog tartani. Aztán jön a degenerált kor, amikor csak fekete lyukak léteznek majd. (Ez még nem lenne rossz!:)) Késõbb ezek energiája is elszivárog, elpárolognak, eltûnnek (Na!!!) Eljön a fotonok kora, az idõ rendezetlenné hullik szét, csak fényrészecskék maradnak…

 

„ELHAGYOM A VÁROST” (ISZKIRI)

Szokás szerint egyedül startolok a Szent Erzsébet Kollégiumból,7:45-kor, aminek udvarát gyönyörû virágoskert díszíti, olyan színes, amilyet csak a legszebb mesékben lehet látni. Ez a 4. „Eger Csillagám”, így most már nem lep meg, hogy a „Megye”székhely fõutcáján kell végigrohannom, és mintha a lakosok is megszoktak volna már így a 4. „évadra”, és ügyet sem vetnek rám, senki sem bámészkodik, csak egykedvûen ébredeznek a buszmegállókban, vagy a pékségek felé igyekezve, lassan eszméletre tér az egész város. De mielõtt végleg felébredne, mi csak úgy lazán, stikában kifutunk belõle, hogy pár óra múlva a másik oldalon újra „belefussunk”. A Tûzoltó-tér tájékán lelassít egy autó, leszólítanak, (mi túrázók mindenhol kiszúrjuk egymást, hová is futna valaki szombat reggel háromnegyednyolckor hátizsákban), a Szent Erzsébet kollégiumot keresik, a starthelyet. A mai jelszó: „Nyergelj, fordulj!” adom meg, majd a „parkolj, ahogy tudsz” következik, itt az Eger-patak szûk völgyében, ahová Eger belvárosa települt ugyanis korlátozottak az ingyenes parkolási lehetõségek, egyes fizetõkben pedig idõkorlát is van, ami nekünk végképp nem jó. De a magyar találékony nép, és ebben most biztos vagyok, így nyugodtan szaladhatok tovább.

 

A SZÕLÕHEGYEN-NEM VAGYUNK EGY SÚLYCSOPORTBAN

A szõlõhegyre érve, ahogy futok felfelé, érzem, hogy mai állandó társam a Nap, aki majd beragyogja az egész napomat, máris melengetõen és bizsergetõen simogatja végig a hátamat. Hálát adok magamnak, hogy a kora reggeli hûvösnek nem bedõlve, a lehetõ legkevesebb cuccot húztam fel magamra. A zsákom viszont nehéz, szokás szerint telezsúfoltam teljesen fölösleges dolgokkal, bár az utolsó pillanatban a fényképezõ állványt azért kitessékeltem belõleJ. Az egész éléskamrát viszont sikerült bepakolnom, mintha valami túlélõ túrára készültem volna, nem egy kellemes, laza kocogásra jó idõben, könnyû terepen. Amikor felfelé megelõz az elsõ futó, sérelmezem is nála, hogy Õ miért nincs úgy megpakolva, mint én, ez nem igazságos, egy GPS-t látok a kezében és ennyi. Ki tudja miért, mégsem hajlandó felvenni az út mellõl egy 10kg-os követ, és azzal futni tovább, hogy némileg kiegyenlítõdjenek esélyeink. Egy jó darabig azért a távolból tartom az iramát, de tudom, ha csak egy pillanatra is megállok egy bokrot megjelölni vagy lekapni, bottal üthetem a nyomát, bár nincs botom.

 

BORNEMISSZA, A BORT NEM ISSZA?

A szõlõhegyen már javában folyik a készülõdés a közeli szüretre, ami az idén hamarabb következik el, nagy a nyüzsgés mindenhol. A tõkék rogyadoznak a gyönyörûen kifejlett, egészséges kékszõlõ fürtöktõl, a gombabetegségeknek az idén nem sok esélye volt. Ha jól tudom a Hegyközség, (vagy tudja mi a „franc”) engedélyezte, hogy hétfõtõl szedhetõ a Cabernet Sauvignon, ez a „Franciaföldön” nemesített szõlõ, aminek termesztése talán éppen itt Egerben éri el az északi határait. És ha itt a Bükk lábánál, az Alföld és a hegyvidék találkozásánál húzódó Eger környéki szõlõhegyeknek nem lennének ilyen különleges adottságai (hogy mik azok, az már nem fér ide) pocsék egy bort is lehetne belõle készíteni, vagy ha korán szedik le. De nem véletlenül ilyen híresek az egri borok, mint amilyen híresek. Ez az egyik azok közül, amire minden egri méltán büszke.

A borivásnak egyébként nagy hagyományai vannak Egerben. Ha jól tudom, nem régiben találták meg Dobó István 1552.10.05-i, a nevezetes várostrom alatt kelt napiparancsát, amiben teljes alkoholtilalmat rendel el a vár egész területére. Mivel az Eger Csillaga teljesítménytúrán vagyunk, veszem a bátorságot és beírom ide egy részletét, mivel máig ható, nagy tanulságokat hordoz.

„… Az végházunkban szolgáló nép az minket sújtó török veszedelem elejétõl fogva borban tévelyeg, oktalan állathoz hasonlatosan magáról mit sem tudván elfekszik, ennek után az földárokban gyönge és beteg testtel várja a másnapot. Adaték parancsolatul mindenkinek, hogy az vártartásunk szerint bortól minden bestye kurafi megtartóztassa magát, részegségében ne üvöltsön, esti szálláskor az danolást szintén elhagyja…..” (Datum Agriae 5.oktoberis anno dni 1552. Ruszkai Dobó István m.s.) 

Szerintem ezt a napi parancsot,.mint az alkotmányt a hivatalokban, minden egri „kocsmában” el kellene helyezni, hogy mindenki el tudja olvasni, ha egyáltalán még tud olvasni.

Dobó napi parancsának hatására (a cikkíró szerint!!!!!) Egerben hamarosan teljes alkoholtilalom lép életbe, ennek értelmében Egerben, és annak 500m-es körzetében nem lehet majd alkoholt árusítani és fogyasztani. A gazdákat kötelezik az alkoholmentes bor elõállításáraJ

Míg így fantáziálgatok, lassan elhagyom a szõlõvidéket, a gyönyörû látképet, az Eged a Várhegy és a Bükk dédelgetõ karjaiban lüktetõ várost, ami végleg kiúszik a képbõl, és elérem végre az erdõt.

 

SANYIÉK

Az „események egymás karjába adnak”, így futok Sanyiék „ölébe”, akikkel egy jó darabig együtt „kutyagolog”, majd’ futó tempóban. A kutyagolás dupla értelemben is az, mert többek között valahogy felröppen köztünk a kutyakalandok témája (melyik teljesítménytúrázónak, nincs tucatnyi ilyen élménye). Sanyi sok történetet elmesél, rendkívül színesen, de leginkább az maradt meg bennem, amikor az egyik túratársa, aki civilben „kutyaidomár”, túrabotjával fékezett meg egy rájuk támadó vérszomjas vadállatot. Na nem pofán vágta vele, ezzel senki ne próbálkozzon, hanem állítólag keresztbe rakta a két túrabotot, és kocogtatni kezdte a kutya orra elõtt, talán még mondott is valamit az ebnek, és „eb ura fakó”, a kutya ettõl kezdve megbûvölve, kezes bárányként követte õket az egész túra során. Írjon egy e-mail-t ha valakinek beválik a módszer, ha nem ír, akkor „Isten nyugasztalja!”.  És nyugodjon meg, ma már korszerû temetések állnak rendelkezésre: újabban alkalmazzák a holttest elfolyósításának módszerét (ez nem vicc, fõleg a halottnak nem), de valahogy nagyon szörnyen hangzik. De kutyatámadás után talán ez a legjobb megoldás, mondjuk a kutyával együtt elfolyósítani, hogy „maradéktalan” legyen a dolog. (állatvédõk kíméljenek!).

Latolgatjuk még túraterveinket is. Az én nagy álmom az okt.10-i Less Nándor 100, és erre invitálom Sanyit, mivel az öregfiúk versenyében, Józsival együtt, mi hárman szoktuk kiosztani egymás között az elsõ három helyezést. Annyira nem örül a 4400m szintnek, de szerintem, csak taktikázik és ott lesz, mert le akar verni engem. Ahhoz a túrához képest ez az Eger Csillaga 50 csak egy laza bemelegítõ, könnyed hétvégi „zsíroskenyeres” kirándulás.

 

 

SZARVASKÕ

Hirtelen, amikor egy hosszan emelkedõ, jól futható szakasz következik, elbúcsúzom társaimtól, akik éppen néhány „amatõr túrázót” terelgetnek „túrabotjaikkal” minduntalan a helyes irányba, s mint akit a kutya kerget, elrohanok és elnyel a „rengeteg” erdõ.

Szarvaskõig kellemeset kocogok a könnyû terepen. A „Jóisten” meghallgatta az imámat, mert a kék „legsusnyásabb” szakaszát egy újonnan keletkezett dózer út vezeti be, ahonnan már könnyû követni a nyomvonalat, és némi „aszfalt-balett” után lekacskaringózok Szarvaskõbe. Itt a helyi lakosság már összegyûlt a fogadásomra, és óriási ünnepléssel fogadják a befutó „championt”, szóval a kutya sem törõdik velem, láttak Õk már karón varnyút eleget. Így eseménytelenül vonulok át ezen a „tányér krumlipaprikáson”, a szûk völgybe bepréselt kicsiny falun, amelynek „Rózsadombja”, egy üdülõövezet, mutatva az emberek természet utáni õsi vágyakozását, hihetetlen módon kiépült az utóbbi években, csúcsában a várral szemezõ „ellenkilátóval”. A várba feljutni, legyek bármilyen állapotban is, valahogy mindig rendesen megdolgoztat, most is. A különbség csak annyi, hogy így 50km-el arányosítva bármilyen nehéz is, szinte pillanatszerû feljutni, amíg jó 25 évvel ezelõtt, amikor egy kiadós vasárnapi ebédet lemozogni szaladtunk ki, talán ez volt az egész heti mozgásadagom, és még ezt is „bõven” sokallottam.

Pedig egy kiadós vasárnapi kirándulásnak, futásnak, vagy bármilyen sportnak nagy szerepe lehet a következõ heti stressz feldolgozásában. Ezt a stresszre való felkészítésnek, prekondicionálásnak nevezzük, ami bizonyítottan csökkenti a késõbbi ingerre adott választ, elõsegíti a „coping”-ot, a megbirkózást, hogy új ingereket is kiborulás nélkül kezelni tudjunk. (olvasom az Élet és Tudományban). A mindennapi életben pl. a sport révén aktiválhatjuk szervezetünket, felkészítve más kihívásokkal szembeni megbirkózásra. Ezt már régen mondogatom, csak nem tudtam ilyen profin megfogalmazni. Persze a sport is lehet káros, jelenthet káros stresszt, ha az intenzitását nem a pillanatnyi erõnkön mérten határozzuk meg (Less Nándor 100 4400m szint????!!!).

Mindenestre „ami nem öl meg, az megerõsít” (mondja Nietzsche). Ez jó!!! Irány a 100-as!

A várban megkapom a „Futrinka utca” pecsétet, ami „Cicamicát” ábrázolja, és egy csokival is gazdagszik kalóriatáram. Betömöm a GPS mellé, ahol „Tárkányig” utazik, míg át nem lényegítem.

 

 

„GILETTE-KÁPOLNA” FELÉ – JÖVÕRE, VELED, UGYANITT

Felmászok a sziklákra, és még egy pillantást vetek az egyszerûen megunhatatlan panorámára, messze a szûk völgyben viadukton, alagutakon kanyargó évszázados „játék”vasútra, a „makett” falura, a távolban felsejlõ Mátrára, és tovább indulok, magányosan, de jó kedvûen. Ezek a magányos erdei kocogások az életem egyik létezési formáját jelentik. Miközben folyamatosan áhítozom az emberek társaságára, igazából egyedül érzem jól magam, a szabadság, a kortalanság, a tér-idõ végtelenjében való teljes feloldódás illúziója ilyenkor e legteljesebb. Mintha nem is mozognék, csak fut velem szemben az ösvény, könnyû leszek, nem érzem már a rám nehezedõ levegõoszlop irdatlan súlyát, a zsákom is leválik rólam, a belsõ szerveim felszívódnak, és valahol a thalamus táján meghúzódó õstudatom is ellebeg velem, feloldódik a semmibe, az örök Nirvánába. Teljesen megsemmisülök, hogy a következõ pillanatban más emberként szülessek újjá, és ez a folyamat a végtelenségig ismétlõdik futás közben, miközben 23 ezer féle enzimem bámulatosan összehangolt munkája biztosítja fizikai létem harmóniáját. A szervezet a legnagyszerûbb rendszer, a legnagyobb találmány, amit valaha „feltaláltak”.

Ahogy a száguldó ösvényt figyelem, mint gyermekkoromban, amikor lenyûgözve néztem a robogó vonat utolsó kocsijából a két fénylõ sínpár között összemosódó és elszáguldó talpfákat és kavicsokat, órákig tudtam bámulni lenyûgözve (ja 4,5 óráig tartott Pestre az út!), eszembe jut, amikor a héten kint jártam a kedvenc völgyemben. Az idén már sokadszor sütkérezõ kígyóval találkoztam, szokás szerint a földút nap által felmelegített nyomvájújában hevert egy kanyarban, mintha igyekezne magába szívni minden „csepp” meleget a nyárból, mielõtt végleg elvermel télire. Az a barna-fajta rézsikló volt, termetes hím példány, négy hosszanti barna csíkkal, szemvonalában a jellegzetes fekete csíkkal. Általában nagyon békés állatok, némi megfigyelés után felébresztem, és letessékelem õket az útról, nehogy az arra járó vadászok autója, vagy a tanyasi jármûvek elgázolják. Annyira nem tartok tõlük, hogy már kézzel piszkálom meg õket, hogy felébredjenek. De ez a kígyó most más volt, lényegesen hosszabb és szélesebb azoknál, mint amilyeneket idáig láttam, bár teljesen nyugodtnak tûnt. Megsimogattam a hátát, majd némi nyelvöltögetés után váratlanul, hatalmas rúgóvá alakult teste segítségével hirtelen lecsapott rám. És itt jön a 23 ezer enzim! Mire az egész akció tudatosult bennem, már jó 1 méterre voltam a kígyótól, gyorsabb voltam nála, így nem tudott megharapni, bár szeretett volna. Ezt követõen félelmetes, támadó állásba helyezkedett, és mint valami veszedelmes mérges-kígyó fenyegetett egy rövid ideig, majd egy szemvillantás alatt eltûnt a fûben, ahonnan még további fenyegetõ hangokat hallatott, ha esetleg lenne bátorságom utána menni….

Miközben így morfondírozok, a távolban elõttem feltûnik egy túratárs, László, akit már hátulról megismerek, hiszen tavaly is pontosan ugyanitt találkoztunk, és persze más túrákon is azelõtt. Nálam egy picit idõsebb, bár panaszkodik egy kicsit a „beállításra”, de olyan erõs és „régi motoros”, hogy gyalogszerrel gyakorlatilag nem lehet utol érni. Nagyon megörülök neki, egy darabig együtt haladunk, de nekem a Gilitkánál ki kell állni, Õ megy tovább. Semmi gond, futva utolérem, és majd folytatjuk tovább, de másképp alakult.

A Gilitka-kápolna, a Kilit püspökrõl elnevezett völgyrõl kapta a nevét, és a nép ajkán becézgetve lett Gilitka belõle. Én még népiesebben csak „Zsilettke-kápolnának” becézem ezen túl. Szóval itt ki kell állnom, hogy megszabaduljak a hátamat deformáló spájztól. Sajt, energiaital, sóskifli, ezekkel már nem lesz gond. Amúgy „sajtlovag” vagyok, a Magyar Sajtlovagrend (ma tudtam meg, hogy van ilyen, és hogy ma van a napjuk) önjelölt levelezõ tagja, ugyan is imádom a sajtot. Az energiaitalt, korunk fogyasztói társadalmának egyik zûrös melléktermékét kortyolgatva jut eszembe, amit nem régen olvastam valahol, egyszerûen nem tudom kihagyni akkora poén. A cikkszerzõ az amerikai szupermarketek óriási, sokszor lebénítóan gazdag választékára panaszkodik, felsorolva egy csomó példát. Azt írja például: A mi szupermarketünkben 56 féle wc-tisztító kapható, már ettõl kedve támad az embernek Észak-Koreába kivándorolni. (Ott mindenestre biztos könnyebb lenne választani.)

 

MEGVAN A FUTÓTÁRSAM- PORZIK AZ ÚT UTÁNA

 

Amíg eszegetek, elhúz mellettem valaki, de a nagy kaptatón a „köröndökön” hamar beérem. Megtesszük a becsületkört a „romházhoz”, hiszen így becsületes, csak teljesen fölösleges. Ezen az ügyön már „összeszólalkozunk”, és így teszek szert egy állandó társa, bár kissé hullámzóan „hektikus” teljesítményünk idõnként elválaszt minket egymástól, majd a legvégén, 2 perccel a félnégyes pesti gyors indulása elõtt „teszem fel” a vonatra. Valamilyen „Szabolcs” (esszté) maradjunk ennyiben. Beérjük Lászlót, addigra felpörögnek a motorok, így csak egy gyors búcsút intünk és elrobogunk. A további beszélgetés most elmarad, de semmi gond, találkozunk „jövõre, veled, ugyanitt”. Én itt leszek. Társam „õrült” iramot diktál lefelé, de tartom, legalábbis nagyságrendileg a sebességét. Ahogy hosszú nadrágjában fut, szinte porzik utána az út, nem kis játékos. Persze ez az iram késõbb majd visszaüt, kicsit leamortizálja magát, de remek üteme azért végig megmarad a túra során.

Elérkezünk arra a pontra, ahol tavaly boros-kannák „lepték el” az erdõt, a fõrendezõ, Gyula jóvoltából, de most a rajt-célban vannak fontos igazgatási feladatai (errõl még késõbb lesz szó). Ez a hely mit sem változott, továbbra is a Bükk egyik legszebb pontja. Így kora õsszel pedig olyan szín-orgia veszi kezdetét, ami a beesõ nap fényétõl ragyogva, annyira gyönyörû, hogy szinte fáj. Egy pillanatra behunyom a szemem, a szemhéjamon is átsüt a nap, és bizarr érzésem támad, mintha szédülnék, és a körülöttem lévõ fák életre kelnének, és ahogy futok, szinte kézrõl-kézre adnak tovább, hogy már semmivel sem kell törõdnöm, egyszerûen úszok a boldogságban. Majd a következõ pillanatban kinyitom a szemem, a varázslat nem törik meg, minden ott van, a fények, a színek, a hegyen pedig jó tündérek laknak, érzem, hogy figyelnek, itt vannak körülöttem, vigyáznak rám, nem eshet semmi bajom. Amit átélek, lefosztva róla a mítoszt, nem más, mint a közelmúltban igazolt UV-függõség, ebbõl élnek a Soláriumok is. Komputertomográfiával vizsgálták meg a regionális agyi véráramlást és az UV-fény a drogaddikciós mintázatra hasonlító elváltozásokat okozott az agyban.

Lehet, hogy a társamat is az UV piszkálja, de jóvoltából úgy lerobbanunk a hegyrõl, hogy még ezt a mondókát sem érkezek elmondani: Egy hegy megy, szembe jön egy másik hegy. Én is hegy, te is hegy, nekünk ugyan egyre megy. Hát nekünk igen, egyre megy, és még jönnek utánunk egy páran akiknek szintén.

 

„TÁRKÁNY FELÉ FÉLÚTON”- AZ ÚTON FUTOK

Az aszfaltúton lemaradok egy kicsit,már nem is látom, hol van a srác, amikor megpillantom végre, éppen elmellõzi a piros kereszt hirtelen „jobbosát”, ami leválik az útról. Kiabálok utána, meghallja és visszakiált. Ugyanígy kiáltott fel 2007-ben az elõttem járó társam a mocsárból az útra, amikor belevesztem a növényzetbe. Akkor még fordítva haladt a túra, de ezen a ponton a kiabálásnak úgy látszik, hagyománya van. Újra „édes-kettesben” vagyunk, törünk át az acsalapuson, amelynek levél-mérete, talán a csapadékhiány miatt, a felét sem éri el, mint egyébként szokott. Azért szép így is, csak nem érzem magam dzsungelharcosnak, mint más csapadékosabb években, amikor erre járok. Hamar felérünk a tetõre, s hogy Moiwa beszámolóiból lopjak egy rendszeresen visszatérõ gondolatot „jó társaságban gyorsan repül az idõ”.

Elkezdjük a leereszkedést Felsõtárkány felé. Viszonylag jó ütemben haladunk, de ez nem akadályoz meg mögöttünk jövõ néhány futót, hogy simán elrobogjanak mellettünk. Na ja, ez már más mûfaj, mint a miénk. Már az elsõ futó után azon tanakodunk ki lehet, de ahogy jön a többi, nehogy kilyukadjon az oldalam utána szólok: hát Te ki vagy, valami „Nagy Ember” az biztos, merthogy úgy futott, mint a nyúl, vagy inkább egy impala. Végül ebben maradtunk, hogy õ a Big Man (még jó,hogy nem Big Mac). (Ma van a nyelvtudás világnapja, na ennek is adtunk egy pofont!) A következõ futóval már taktikusabb leszek, hogy abban a 10s-ben, bár mi is õrülten rohanunk, amit a hallókörzetünkben tölt, tisztázhassunk mindent, kik azok az emberek, akik csak úgy lazán, se szó,se beszéd „le mernek gázolni minketJ.” Így mielõtt arra kérem, hogy mutatkozzon be, megteszem én. Bingó! Ugyanis kiderül, hogy névrõl már ismer, és hogy én is. Tiberius az, a „nagy Tiberius”, akinek ha látóterembe került, mindig élvezettel olvasgattam a beszámolóit, s mintha valami ilyesmit mondott volna Õ is nekem. A beszámolók alapján volt egy elképzelésem róla, s ahogy futás közben egy pillanatra kedvesen visszafordult, valóban az az arc, és nemes tekintet találkozott az enyémmel, amit annak idején elképzeltem magamnak, amikor az idõnként kissé szenvedélyes, de nagyon színvonalas beszámolóit olvasgattam. Akkor gondoltam arra, hogy a sport nem pusztán erõ és sebesség kérdése, hanem ennél jóval több, hiszen a sportember egész személyiségével küzd, s a mindennapjait, az életmódját is áthatja ez a szenvedély. És az élsportoló szükségszerûen nemes, és intelligens, mert Õ az, akit rengeteg ember néz, figyel, és példaképének tekint. Még belefér a pár másodpercbe, és kérésünkre megnevezi az elõtte futót, majd búcsút intünk ennek a „nemes rómainak”, hagy robogjon tovább, és „írjon történelmet” a többi kiemelkedõ társával együtt. Nemrég kimutatták, hogy az ismerõs arc felfedezésekor egy N170-nek nevezett agyhullám keletkezik. Remélem, ezentúl ha Tiberius elszáguld mellettem, egy pillanatra barátságosan összesimulnak N170-es agyhullámaink.

Lassan leérünk a völgybe, és míg én kiállok egy újabb bokrot megismerni a Bükkbõl, és ünnepélyesen felszentelni, addig a társam lát egy rudli (csapat) szarvast átsétálni az úton.

Tárkányig ez az egyetlen említésre méltó esemény, majd következik az-az unalmas aszfaltos-szakasz a tóig, amit annyira nem szeretek.

 

FELSÕTÁRKÁNY ETETÕPONT-NEM VAGYUNK MI BAJKONURBAN

Ide már egyedül érkezem, társam némi „mókus-kaját” csipeget, így nyugodtan sétálgat. Nagyjából egy „zsíroskenyérnyi” elõnyöm van, akkor nyomom le a „deszka” utolsó falatkáit, amikor befut. De itt most ejtõzöm egy kicsit a szép környezetben. Szemben valami horgászverseny zajlik, vagy legalábbis nagyon sok ember rángat nagyon sok zsinórt össze-vissza, ami persze akad, az egyik csalit pedig elnyelte valami szörnyeteg, mindenki azt nézi, hogy küzd vele „az öreg halász”. Közben befut még egy futó, akitõl nem kell megkérdezni, hogy kicsoda, hiszen számtalanszor szerepelt már a megyei lap sportrovatában, mint befutó, híres ember. A zsíros-kenyérre fittyet hány, mint a többi futó is, és némi hidrálás után továbbáll. Meggyõzõdésünk, hogy Õt sem látjuk ma már többet, de ez is másképp alakult. Mivel a társam már annyi sót vesztett, hogy rentábilisnak látszik egy állandó sóbányát nyitni rajta, csípi a szemét rendesen, sót kér a zsíros-kenyérhez, ami nyílván az egészségtudatos „STOP-SÓ” program miatt kiment a divatból, így nincs. Most sajnálom már,hogy súlycsökkentés miatt a kézi súlyzóimmal egyetemben az utolsó pillanatban kiraktam a zsákomból a Yeti-GLOD Himalaya hamisítatlan himalájai só 1kg-os csomagját, garantált „futósó”. De mi ez itt, „sótörés”, vagy teljesítménytúra, egyébként sem Bajkonurban vagyunk, hogy sóval és kenyérrel fogadjanak, vagy mi a szösz. Hogy ne okoskodjak annyit, végül nem jegyzem meg, hogy a kenyérben annyi só van, hogy az több mint elég, és mintha a társam is érezné ezt, hirtelen rendbe jön a hagymászsíros kenyértõl. Tovább indulok, és a tó partján elhaladva a szokásos érzelemroham jön rám, amikor meglátok egy fiatal férfit, 2 év körüli kislánykájával a tóparton. A kislány csinos kis ruhácskájában érdeklõdve, közelrõl fürkészi a vizet, a benne mozgó különös lények kötik le a figyelmét. Nem állom meg szó nélkül, és megjegyzem a srácnak, eszembe jut, amikor jó 20 évvel ezelõtt vasárnap délutánonként néha kiszaladtam a kislányommal a tárkányi tóhoz, ugyanígy fürkésztük a tavat, és egy pillanatra visszaugrok a múltba a piros keresztrõl. Révedezés közben utolér a társam, újra együtt a csapat.

 

VÁRKÚT-NAGY-EGED

A Kövesdi-kilátóig, a húzós emelkedõn lemegy a zsíros-kenyér. Most is bejön ez a „jó társaságban” dolog, s amíg emelkedünk, rengeteg mindent megtudok a sráctól, többek között, azt, hogy Kékdroid az idén nincs itt. Kár, mert ez a túra állandó mûsorszáma mindkettõnknek, reméltem, hogy itt összefutunk, ha csak egy pillanatra is. Aztán a közelmúltban lezajlott erdélyi túrákról beszélgetünk, amiken a társam is indult, és amelyekrõl Moiwa írt részletes és színes beszámolókat, belinkelve az ott készült fotógalériáját. Várkútra a már említett futó sráccal érkezünk, Istvánnal, aki csak 2 évvel fiatalabb nálam, legalább is a naptár szerint. Ma 35km kemény futást ütemezett be magának, amit jó ütemben teljesített, ettõl kezdve pihenõ üzemmódba ment át. Persze ami nála a pihenõ üzemmód, az nálunk a csúcsteljesítmény, és akkor már túlértékeltem magamat. Várkúton szóba elegyedünk, ha szabad leírnom, a futó alkatát irigylem tõlem, az én újra és újra „jojóként” feltámadó hasammal szemben, ami idõnként igencsak mackóssá tesz, a vágyott légiességgel szemben. Megkapom a tanácsot, este 6 után már ne egyek semmit. Ez nálam egyet jelent az éhhalállal, mert én csak este 6 után eszem, tipikusan este 11h-kor vagy éjjel. Nos akkor ne csodálkozzak. Régebben tartottam gyümölcsnapokat, aminek leteltét az éjfélt, mint egy rajtgépben feszengõ sportoló vártam, és éjfélkor elkezdtem a „falást”. Mondjuk ennek már vége. Na nem a „falásnak”, hanem a gyümölcsnapoknak. Végül abban a „szerencsében” és megtiszteltetésben lesz részem, hogy a a nagy-eged-i kilátóig együtt haladunk Istvánnal, laza kocogással. Elõzõ társam hátra marad. Út közben sokat beszélgetünk, bár titokzatos személyiségébõl csak keveset sikerül „felfejtenem”, inkább én beszélek magamról. Így, hogy személyesen is megismertem, tiszteletem, ha lehet még fokozni, még jobban elmélyült. Egy példakép, egy igazi „ikon” fizikai közelsége óriási hatással van rám, talán még sorsfordító is lehet életemben.

 

FINIS

A kilátótól már egyedül rohanok lefelé, hogy így profiktól felvillanyozva sikerülhet egy jó teljesítést nyújtani. Az ezerszer megjárt Nagy-Eged hegy oldalában, a megszokott köves úton gond nélkül szaladok, legfeljebb idõnként muszáj egy-egy  pillanatra megállni, hogy elkattintsam a masinámat, mert már képtelenség ennek ellenállni. A cserszömörcék pirosra festik az egész hegyoldalt, meg egyébként is olyan gyönyörû színes itt minden, hogy az már nem is fényképezõgépért, de ecsetért kiállt. Bár nem vagyok egy „entomológus” („rovarász”), még egy a futószalagról éppen lekerült, frissen fényezett, acélos zöld színjátszós, turbó rózsabogarat is lekapok „suttyomban” „futtomban”. Közben még egy olyan gondolat jut eszembe, ami nagyon ide kívánkozik. Az idén tavaszra megszületett az Egri Csillag nevû „házasított” fehérbor, ami a múlt század elején megalkotott Egri Bikavér méltó párja lehet, ha közismertté válik. Miért érdekes ez? Egy õsi szõlõhegyrõl szaladok lefelé, ahol manapság új telepítések is születtek. Az Eger Csillaga túrán haladok. A bor neve akár ez is lehetett volna. Itt a Nagy-Egeden és környékén, egészen az ostorosi szõlõhegyekig a középkorban mindenütt õrkunyhók álltak, amelyek fáklyákkal voltak kivilágítva, így téve beláthatóvá a környezõ területet. Az õrkunyhók éjszakai fényének így védelmi és õrfunkciója is volt, és egy kereskedelmi útvonalat is ki- és megjelöltek, láthatóvá tettek. Az egyik kunyhó maradványa a „Csúnyamunka” ma is létezik az Ostoros melletti elõhegyen. Akkoriban a hosszú utazásokat éjszaka sem hagyták abba, az Alföldrõl az északi hegyek felé folyó és visszafelé irányuló kereskedelem fontos állomásai voltak ezek a kunyhók. Az utas barát jelzõrendszernek híre ment országszerte. Akkoriban az a mondás terjedt el, hogy ha Egerbe utazol, kövesd az „egri csillagokat”, és itt a fáklyákkal kivilágított kunyhórendszerre gondoltak. Hát innen ered ez a név, „egri csillagok”. Valószínû, hogy Gárdonyi ismerte ezt a történetet, amikor a híres regénye allegorikus címét adta. (Egyébként, boros- és szõlõgazdák összefogásával hagyománytiszteletbõl, jövõre újra építik a kunyhókat.)(Forrás: Horizont) Bocs, ha valakit (le)fárasztottam!

Leérek a hegyrõl. István tisztes távolból követ, rendes, hagyja, hagy élvezzem ki a helyzetet, hogy „milyen jó vagyok”. Beérek a városba, végigfutom a Vécsey-völgy utat, átszáguldok a vasúti TILOS jelzésen, s ami tavaly még furcsa volt egy kicsit, hátizsákkal, kissé csapzottan szaladok el a polgárok között. István pontosan a kapubejárónál ér utol, elõre enged, mert tudja, hogy nekem még fontosak a percek. 6:58-al „csekkolok”, sikerült 7 órán belül kerülnöm, ami számomra az álomhatár (nem államhatárJ) 50km-en. Mondhatni boldog vagyok, mert 8 órás teljesítés tervével jöttem el otthonról, váratlanul ért ez az idõeredmény. Talán ez azt jelenti, hogy készen állok a százasra, persze ha elmegyek, tuti, hogy nem lehetek „száz”. Elõzõ társam („Szabolcs”) még nem ért be. Megvárom, mert találkát adtunk egymással a célban, kiviszem a vasútállomásra. Közben elbeszélgetek Gyulával, a fõrendezõvel, aki most, hogy leveszem az „incognitómat” végre rám ismer. (Késõbb anyámnál voltam látogatóban, egri lakos. Õ még soha nem látott ebben a sportfelszerelésben. Látta, hogy megáll a kocsim az utcán, de nem tudta ki az a fiatal srác, aki kiszáll belõle. Na ez kell nekem, hogy a saját anyám sem ismerjen rám. Ennyire képes átalakítani a sport az embert.) Gyulát közben megrohamozza egy egész iskolai osztály, mindenki 16-os kitûzõt akar. Ha így folytatódik e tömegsport népszerûsége, újabb „kitûzõ-gyárakat” kell alapítani Magyarországon. Megoldódik a munkanélküliség. A társam idõközben megkerül, mint kiderült, külön „városnézésre” indult Egerben.

 

Érzem, egy picit hosszúra nyúlt ez a beszámoló és talán nem minden része annyira érdekfeszítõ és szellemes, mint ahogy szerettem volna, hogy az legyen. Most éppen azon gondolkodom, hogy milyen jó befejezéssel vághatnám ki magam a „slamasztikából”?

 

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE….

 

Ezen a napon, amikor az egész világ érdeklõdve figyelt egy „kihunyó-félben” lévõ, lezuhanó mûholdat, ami az elõzetes várakozástól eltérõen simán átsuhant Magyarország felett, és végül hazatért Amerikába, különös jelenségek tûntek fel a Bükk-hegységben. Egyesek árnyakat láttak átsuhanni a hegyek között, közel a talaj fölött repültek úgy 50km-en át, a légies jelenségek. Meg nem erõsített hírek szerint, nem égi jelenségekrõl van szó, hanem csupán néhány élsportoló, terepfutó szelte át a hegyeket játszi könnyedséggel. De teljes bizonyosságot soha nem tudhatunk meg arról, kik voltak ezek a „titokzatos futók”, kik is Õk valójában…

 

 

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

 

 

A világ olyan, mint a tükör, ha mosolyogsz, visszamosolyognak rád embertársaid. (Közmondás)

 

 A múlt hétvégén kint jártam a Bükkben fényképezgetni. Készítettem egy galériát a képekbõl, beteszem a linket. Az elején van még egy pár darab természetfotó a Vadrózsa50-rõl.

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/KoraOsziSzinekHangulatokABukkben2011091718?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJrT0PbR4u_FpwE&feat=directlink