Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

marton4Túra éve: 20112011.10.13 14:12:37
Less Nándor 100 túrabeszámoló 2011.10.09

 

„Tudod, az elsõ 100-as a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod.”

 

123930 lépés Magyarországon.

 

(Nem tudom, hogy ez a nap az enyém volt-e vagy sem, tényleg nem tudom. )

 

 

6:18-kor indulok el a cserépfalui iskolából, de az idén a kapuban jobbra fordulok, hogy a jubileumi alkalomból megkezdjem 102,23km-es utazásomat a Bükk vadregényes tájain, közben érintve a hegység szinte összes régióját és kiemelkedõ pontját, és hogy felkapaszkodjak összesen 4460m szinten, mondjuk az alaptáborból a Himalája csúcsára. Nem indultam még 100km-es túrán, ez a betegség valahogy elkerült idáig, bár megfertõzött néha a 75km. A Less Nándor túra a kedvenceim közé tartozik, sõt most már a legkedvesebb a szívemnek, amin mindenképpen el kell indulnom, és hogy nem fordult még elõ az 5 éves „pályafutásom” alatt, hogy az adott túrán ne a maximális hosszra kiírt távot válasszam, most adott volt a ziccer, a 100km. Ez lesz az „én százasom”, ami átejt a tûzkeresztségen, és végleg „férfivá” avat, ha „nem öl meg”. Mint késõbb látni fogjuk, kis híján megölt, de a végére kibújt belõlem az „ördög” és talán végleg „feltámadtam”. Volt, aki óva intett, jogosan, hogy ezzel a keménynek ígérkezõ túrával kezdjem az „extra távok” sorozatát, de mivelhogy életem elsõ teljesítménytúrája a Mátrabérc volt, így ez a vállalás sem lógott ki túlzottan a sorból.

 

Most itt vagyok, és gyenge „kocorászással” elérem a Bükk „Keleti Fõcsatornáját” a Hór-völgyet, elnyel a rengeteg, az én vadonom.. Újra itthon vagyok. A „bélcsatorna”(ez szépen mondtam!) ma még túrázók ezreit fogja magába szippantani, és megemészteni, (mint ahogy mi a pontokon a rengeteg szívélyesen felkínált élelmiszert, ami rendesen elgázosít mindenkit.), de most még csak néhány tucat korán-kelõ, fõleg hosszútávos túratárs tapossa McAdam elmúlhatatlan találmányát, a zúzott-kõ utat. Reggeli bemelegítésnek felszaladunk a Suba-lyuk barlangba, ahol személyes emlékek rohannak meg, és repítenek el (poén a kiadóban, vagy Józsinál), és csak a csúszós köveken lefelé zuhanás közben válok amnéziássá, ha élni szeretnék, és nem „repülni”. „Betyáros” volt innen lesinkózni. Végre újra szilárd kõzet van a lábam alatt, 25cm vastagságban elterítve, ami tán már 100 év óta stabilan tûri, hogy nyílt forgalmú országútként funkcionáljon. Régebben még távolsági autóbusz járattal is végig lehetett itt zötykölõdni, de a zötykölõdés akkoriban máshol sem volt furcsaság, bár útfelújítási alapok gyökösítése miatt, újra reneszánszát éli közútjainkon. Ma már személyautók is ritkán tévednek be a gödrös terepre, én is utoljára a 80-as évek végén jártam itt a „kispolszkimmal”, míg le nem szakadt a futómûve, azóta nem kísérletezem csak gyalogosan. (Ja! Ismétlés a tudás anyja!) Hála így csak egy erdõgazdasági autó próbál sáros hidegzuhannyal megkínálni, de célt téveszt. Majd legközelebb. Ahogy haladok, beérem a teljesítménytúrázás egyik „zászlóshajóját” Vándorcsillagot, aki ugyan nem ismer engem, bár már találkoztunk futólag, de én a rengeteg beszámolóból, amit róla és tõle olvastam, már régen „családtagnak” tekintem. Most veszem a bátorságot és megszólítom, bemutatkozom, és jólesik, hogy elbeszélget velem. Majd következik Bubu, akirõl már szintén sokat olvastam a túrabeszámolókban, és neki is bemutatkozom. Jól indul a napom, jó kedvem támad. Az Oszlánál összeverõdünk újra, de gyorsan tovább állok, bizsereg a talpam, a hegyoldalban szeretne már végre csúszkálni.

 

Ez most valahogy „vér nélkül sikerül”, bár hozzánk szegõdik egy 12000 éves kutya (most olvastam, hogy 12ezer éve társa az embernek), amilyen könnyen õ szalad fel a „meredélyen”, mélyen elgondolkodtat fizikai korlátaimról, amikor a hozzá képest óriási testemet végre lihegve dobom ki a szintútra. Rögtön kocogni kezdek, ez viszont jó. Ebbõl még lehet valami jobb teljesítés. Már indulni készülök az Ódor-vártól, amikor Kékdroid és Kerekrepkény éppen leereszkednek a sziklákról, ahol néhány felejthetetlen képet készítettek az ország egyik legszebb panorámájáról. Kis híján elkerüljük így egymást, de nagy örömömre mégsem. Répáshutáig társulunk, van mit mondani, január óta nem találkoztunk. Jó ütemben haladunk a két fáradhatatlan túratárssal, és közben persze fényképgyártásra is jut idõ, valahogy mégsem veszik a lendületünk. Tebe-pusztán például az út melletti csenevész bokrokon és elszáradt „kórokon” mindenfelé nagy mûgonddal „legyártott”, bonyolult mintázatú pókhálókat rajzol ki, néhol tömegesen, a reggeli párán átszûrõdõ ébredõ napsütés. Közelrõl szemlélve látszik, hogy a páracseppek piciny igazgyöngyei, amelyek közepén valóban fekete lyuk látható, hogy tényleg felfûzhetõk legyenek, a pókfonalat szép sorjában körbefonva, a „pusztai” ékszerbolt útszéli kirakatát díszítve, különleges mintázatú, tünékeny nyakékeket varázsolnak a hálókból, hogy mi „járókelõk” tátott szájjal bámulhassuk azokat. (Nem kamu! Lsd képgalériám!) Belépek én is a „fotóklubba”, ami a rét sarkán található ellenõrzõ ponton további emlékképek készítésébe torkollik. Közben Kékdroid „felvilágosít” mindnyájunkat arról, hogyan kell az „asztalon dugni”. A futók „dugóka” nevû készülékérõl van szó, amivel a ponton igazolják megjelenésüket és a mûvelet, amit ilyenkor elvégeznek, a „dugás”, mondja. Majd betérünk a Répáshuta felé vezetõ Balla-völgybe, amit egy „jobbossal” a Csúnya-völgyben folytatunk, vadregényes, „ember nem járta régi jelzésen”. Egy késõbb megismert túratársam, akivel végül a túra zömét együtt teljesítettük, valahol Hármaskút környékén még mindig a Csúnya-völgyrõl áradozott a feleségének a telefonban, ilyenképpen: „és voltunk a Csúnya-völgyben is, ami Nagyon szép”. Nem kell több kommentár a völgyhöz. Amíg az érintetlen természeti környezetben fürdünk, hátulról hirtelen igazi gyorsvonat érkezik, István, aki néhány mondat után gyorsan köddé válik, mintha csak egy pillanatnyi látomás lett volna. Õ már csak ilyen. Mi pedig „zselé gyalogbékák” vagyunk, hogy idézzem a tõlem éppen nem messze lépdelõ „klasszikus” szerzõt. (Ha már nekem semmi eredeti nem jut eszembe!) Egyébként a Tárnics Tanösvényen haladunk, amit egy késõbbi családi kirándulásra máris „betáraztam”. Szeretem a tanösvényeket, olyan meghitt az egész, és tényleg minden annyira érdekes lesz tõlük, de valahogy ritkán adatik meg, hogy úgy „istenigazából” egyet is végigjárjak, inkább csak véletlenül akadok bele 1-2 stációba. Leggyakrabban a saját tanösvényeimen bolyongok, ahol számtalan képzeletbeli információs tábla lebeg elõttem. Tanösvény az egész természet, hiszen még nem jártam olyan, akár az elsõ pillanatban érdektelennek és unalmasnak tûnõ zugában, ahol ne fedeztem volna fel valami érdekeset, valami újat, valami nagyon elgondolkodtatót és szépet. Mostanában gyakran letérek a kijelölt utakról, ahol szabad, és így szinte elveszve a vadonban érzem meg az igazi szabadságot, támadnak teljesen új gondolataim. (A múlt vasárnap fényképeztem virágzó prémes tárnicsokat a fennsíkon. Nagyjából hasonló kitettségben, a megszûnt kisvasutak nyomvonalán lehet õket megtalálni, szórványosan, az út szélén, az északi oldalon. A jelzett utak mellett én sehol nem láttam belõlük, mintha csak „tudatosan” szeretnének elbújni a világ szeme elõl ezek a törékeny, kicsiny virágok lsd képgaléria.). A Bükkben egykor oly gyakori szénégetõ és mészégetõ boksákat, amik fiatalkori kirándulásaim visszatérõ elemei voltak, lassan már csak ilyen „szabadtéri múzeumokban” lehet megtekinteni, mint itt, az egyik rét sarkában. Aztán elérjük a tanösvény sarkalatos pontját, a Pénzpataki víznyelõbarlangot, ahol a pontõr sráctól kapunk részletes és kielégítõ (és lelkes!) tájékoztatást a „komplexum” lényegét tekintve. Ezt egyébként egy nagyon komoly információs tábláról is megismerhetnénk, de ezt csak lekapom, tökéletesen kielégít az idegenvezetés. Az egész hely nagyon emlékeztet a Szent György hegyen található jégbarlangra, ami még a legmelegebb nyári napokon is hûtõszekrényként viselkedik. Ha leereszkedünk, amitõl a pontõr óva int, megérezhetjük a Bükki Sárkány utolsó, jeges leheletét (miért nekünk nem lehetett saját sárkányunk?) folytatom tovább a szokásos képzelgéseimet. Mindesetre elhatározom, hogy a mai napon az utolsó jeges leheletemig küzdeni fogok, na nem Szent György, hanem a szintidõ ellen. A falu határában megugrok. Hálás vagyok a „Nagy Kettõs” társaságáért. Tõlük, sok minden más mellett a természetszeretetet, a szilárd emberi tartást és kitartást és a következettséget igyekszem átoltani személyiségembe.

 

Kipróbálom futó izmaimat, de Répáshután beérem Józsiékat, akik „befognak”, így újra csak „gyalogbéka” leszek. A túra elsõ szakaszában, a jó idõtõl és az elszántságtól feldobódva élénk társalgásba fogunk, ami a hátralevõ majd 20 óra során is csak ritkán lanyhul. Józsi mesélte, hogy volt egyszer egy túratársa, aki egy alkalommal 130km-en át szóval tartotta, és soha nem fogyott ki. Nos, egy teljesítménytúra így válhat szellemi tornává is, ahol, ugyanúgy, mint a sportban, kisebb holtpontok után mindig újra indul a beszélgetés fonala. Hamar a Bánya-hegyi parkolóhoz érünk, ekkor még nem sejtve, hogy még ma éjfél körül, ez a hely lesz a tanúja életem egyik fordulópontjának. Közben megismerem közelebbrõl Józsi partnerét, akit Tamásnak hívnak, akkor még szintén nem sejtve, hogy sorsunk fonala egy jó idõre összekapcsolódik majd. Milyen érdekes, hogy a tavalyi Less Nándoron is éppen „egy Tamással” ismerkedtem meg, és kötöttünk jó barátságot. Mondom én, hogy ez a kedvenc túrám! Nagymezõig kirobbanunk, már érzem, „nem piskóta” csapatba csöppentem. Aztán Tamás valahol lemarad egy idõre, de egy ilyen túrán a vonat csak lassít, soha nem áll meg, a vonat nem vár, különösen, ha Józsi a mozdony, aki az egész mezõnyt húzza maga után, megyünk, mint a Transzszibériai expressz. Most kettesben haladunk tovább, a mozdony és a kocsija én (hogy tovább folytassam a képzavart és a túrát). A Nagymezõrõl már egyszer leírtam minden szépet és jót még 2007-ben, így bármilyen csábító lenne is eltölteni itt egy „oldalacskát”, most nem teszem. Beszéljen helyettem egy gyönyörû természetfotó a galériámban, amiért minden felelõsséget áthárítok a Nagymezõre és a NIKON cégre. Így fájó szívvel, de töretlen lendülettel távozunk. Néhol õszikéket (õszi kikerics) látok „színleni”, amikrõl Arany János híres versciklusát elnevezte. (Hatóanyaga a colchicin köszvény ellenes szer, szilárd tumorok ellen vethetõ be, tönkreteszi a daganatot ellátó ereket. Most olyan megoldást találtak ki, hogy a szervezetet ne mérgezze meg). Innen már csak egy ugrás Bánkút, a Bükk-hegység szíve és idegközpontja (2n1-ben), ahol minden évszakban lüktet az élet, most is. Józsi nem lassít, az expressz a turistaháznál nem áll meg, de én kiugrom belõle egy kávéra, a „restibe”. Türelmesen kivárom, amíg lefõznek elõttem vagy 30 capuccino-t, de eljön végre az én idõm, és most nekem fõznek 30-at. Délutánra asztalt foglalok, és úgy döntök, hogy egy jó 4 órás, 20km-es, 1100m szinttel megkínált kirándulást teszek az északi-keleti Bükkben, hogy aztán visszatérjek ugyanide, hogy folytathassam végre a túrát. Az ablakból látom Tamást elhúzni az épület mellett. Utána eredek, de bottal üthetem a nyomát, érezve a „tét súlyát”, ma itt mindenki irtózatosan nyomul. Megszaporázom lépteimet, de igencsak pörögnöm kell egy darabig, hogy végre megpillantsam Tamást, amint lefelé kocog a kéken, majd egyesülve, közös erõvel pár perc alatt befogjuk Józsit, együtt végre a csapat, ami „Bánkút-Isoráz”-ig együtt is marad most már, egy nagyon kellemes hangulatú kora délutánt töltve együtt a hegyekben.

 

Most vagyok csak igazán bajban, mert rájöttem arra, hogy egy 100km-es túrán dupla annyi esemény történik, mint egy 50km-esen, tehát, ha mindent részletesen szeretnék megörökíteni, ami nem lenne rossz, ez az iromány messze meghaladná a tõle elvárható terjedelmet, és a végén még nekem is itt kellene éjszakázni vele, ha szeretném végre befejezni. Ezért kénytelen leszek sûríteni az eseményeket, vagy egyes részeket kihagyni, hogy beleférjek a „szintidõbe”. A Mártus-kõnél azért mégis elidõznék. Na nem a felénk magasodó geológiai jelenség ejt rabul minket, hanem az a ránk mosolygó erdei virágszál, aki mellékesen pecsétet osztogat, és ráírja a papíromra 12:15. 6 órája vagyok úton, és nagyjából az út 1/3-át tettem meg idáig, ami egyelõre elfogadható teljesítésnek látszik. Majd nekivágunk a Dédeseknek, és hegymászó falak mellett elhaladva rövid idõ alatt összeszedünk jó 200 szintet. Egy futó srác itt éli át az egyik holtpontját, és most gonosz leszek, megnyugtat, hogy nekem még nagyon jól megy. A gerincen várom (nem gerincem vágom) a többieket, a várat mégiscsak túlerõvel illik elfoglalni. Kis kanyargás következik az õsi szerviz-úton. Mi elfekszünk a tisztáson a pontõr sátra mellett, és elirigyeljük tõle a szép kilátást, de Józsi egy újabb feladattal, „hegyes botját lándzsaként elõreszegezve” megostromolja a fellegvárat, a magasba tör. A vár falán keres egy kis táblácskát, arról kellene leírnia valamit, bár állítólag a többiek látták régebben, de sehogy sem találja. Lehet, hogy még a törökök csenték el bosszúból, amiért kifüstölték innen õket egy pár mázsa lõporral még annak idején. Most „bottal ütheti a nyomát”, s elkeseredésében „nagyot ütne a szamár fejére” (de elugrok). Sebaj majd visszajön, hoz erõsítést. A várból egy (ki)irtó meredeken rohanunk le a Pírító-kõig, de ez nem akadályoz meg bennünket Tamással abban, hogy a hazai állatvédelem helyzetét ne vesézzük ki gyökeresen. Egyetértünk abban, hogy az erdei vadállatok számát az ember és az erdõ (és nem a lelõtt állatok) érdekében szabályozni kell, persze nem mindegy milyen módszerekkel. Én kipróbálnám azt is, lehet e még valahogyan önszabályozó az erdõ. Elképzelhetõ, hogy egyes szakmáknak áll érdekében, hogy ez a felfogás legyen a köztudatban, most már a mienkben is. Bár az emberszabásúak után a disznók a legközelebbi rokonaink (némely embert látva nem nehéz elhinni), az ember és a sertés törzse nagyon hasonló, és a szervei is hasonló helyen vannak, azért a vaddisznókat szerintem sem árt kordában tartani, ezt nem úgy „tudományosan” mondom. Már azt is kitárgyaljuk, hogy mélyen elítéljük az élõ-csalis, „bébihalas” horgászatot, mire a völgybe érünk. Kicsit álszentek vagyunk, mert a halételeket mindketten imádjuk, különösen „BB”, aki nagy vehemenciával kezdi sorolni, miket szeret, ill. tud készíteni (megjegyzés: Cserépfaluban még a B betûnél tartott.) A völgyben cipõtakarítás, bokaigazítás, futómû zsírozás következik (ez utóbbit teljesen szó szerint értve!!), majd elindulunk egy nagyon kellemes sétára Mályinka irányában a kéken. Csapataink frontális támadással behatolnak a faluba, de csak a kék kereszt által határolt kicsiny területet vesszük birtokba egy pár percre. A ponton ismét találkozunk egy szimpatikus párossal (fiú+lány) (Miklósék), akikkel egy jó darabig felváltva „üldözzük” egymást. Talán a Szalajkában látom Õket utoljára, amikor „depóznak” (ez nem a narkózás egy formája!). Sõt akkor látok utoljára, mert lassan besötétedik!

 

De most még a Csondró-völgyben járunk, a (Mikes)Kelemen erdészház felé tartva meredeken emelkedik háromfõs csapatunk a kék kereszttel együtt. Társaim már elõre beharangozzák, hogy milyen élményekben lesz részem, s én, aki mindenáron azt szeretném elhitetni magamról, hogy mennyire szeretem és ismerem a Bükköt, bevallom, hogy itt még nem is jártam. Tehát maradjunk inkább a „szeretemnél”. De azt nagyon. Az ilyen szép helyeket meg különösen. Józsi megy töretlenül elõl, mint egy nagy felfedezõ, egy India Jones, majd csak az erdészház elõtt 1-2km-el török az élre és teszek egy „robbantási” kísérletet. Most, hogy írok, próbálok visszaemlékezni arra, amit láttam, és szavakat keresek hozzá, de helyette érzések és hangulatok támadnak fel bennem. Hallom a sziklák közt csörgedezõ patak hangját, ami esõzéseknél, mohával borított, meredek sziklafalak között rohanó vad hegyi folyóvá dagadva sodor magával mindent, köveket, gallyakat, fatörzseket. De most békés, és nem esik nehezünkre itt-ott átkelni rajta. Látom magam elõtt társaimat, mintha egy brazíliai õserdõben törnének elõre rendületlenül, elszántan, erõsen, minden félelem nélkül, távol a civilizációtól. Nem áthaladnak a tájon, hanem beleolvadnak abba, részévé, lényegévé válnak, jelenlétükkel értelmet a adnak a jelenségnek, a szépségnek. Eltörpülnek ugyan a sziklák mellett, mégis óriásoknak érzem õket. Nagyszerû társak. Ahogy kinyílik az egyre színesedõ erdõ, és hirtelen éles kontúrokkal mutatja meg magát az a sokféle zöld, piros és sárga a kék háttér elõtt, nem kisebb érzelmeket kavar fel bennem, mint elõbb a völgy. A legszebbek a juharlevelek, amelyek klorofilja már elbomlóban van, és így foltokban elõbukkannak az idáig rejtve tárolt színanyagok. (lsd képgaléria). Elidõzök a Kelemen erdészház forrásánál, ahol a nyár utóvédjeként virágzó boglárkák mosolyognak rám, amíg leiszom magam. Aztán újabb menet Szentlélekig, útközben a Látó-köveket már látni és fényképezni is élmény, nem még kilátni róluk. Szentlélek után, ahol egy a tatárjárás elõtt már létezõ kolostor romjai mellett haladunk el, egy nagy zuhanással érünk Ómassára a Száraz-völgybe, valami Józsi által emlegetett szalag nélküli szalagozáson. Hát a bokánkkal nincs gond az biztos, ha ezt kibírta. Itt tudom meg az ellenõrzõponton, ahol egy erdélyi kopó üdvözöl minket, hogy 9 magyar kutyafajta van, de nem sorolom fel, melyik az a nyolc, pedig Tamás és a pontõr egymást túllicitálva sorolták fel. Még egy nagy menet Bánkútig. A sípályák mellett Józsit követjük, aki rezzenéstelenül nyomul. Egyszer csak hátranézek Tamásra, és azonnal összebólintunk, lekapcsoljuk a mozdonyt, és önjárók leszünk, nem bírjuk ezt az iramot. Persze Józsi max.1 virslinyi és pár szem krumplinyi elõnyre tesz akkor még csak szert, de mi Bánkúton tovább megülünk. Józsi minden áron „sóhoz szeretne jutni”, csak nehogy a Bálványon sóbálvánnyá váljon a „soksótól”. Elõkerül a só, és ha már nem hull a hó, amivel ijesztgettek a meteorológusok, legalább „sózik” mindenki, mint „állat.” Kell az ilyenkor. Nyalósó kéne az útra, mint a kecskéknek. Ennyit a Na és Cl ionok pótlásáról. Szólok Tamásnak, hogy nekem foglalt helyem van az étteremben, így ketten betérünk. Itt aztán mindent felvásárolunk, ami vélhetõleg plusz energiát szolgáltathat. Tamás a sörre esküszik, és lehet benne valami, mert ha jól emlékszem a kéken Józsi is bevágott egy 3dl-es Heineken-t, és azóta nem lehet bírni vele. Oroszországban élelmiszer helyett még csak most kapott szeszes ital besorolást kapott a sör. Eddig minden 10%-nál alacsonyabb alkoholtartalmú szert élelmiszernek nyilvánítottak. Na ja, ez a megoldás: hiszen a sör folyékony kenyér. Legközelebb kipróbálom, de azért nem egy 100km-es túrán kísérletezek. A Bálványra fel, és a Szalajkába le már könnyebben lejutunk, néhol belekocogunk egy kicsit, és közben lassan megismerjük egymást, ami nem árt, ha sötétre társak maradunk. Eleinte Tamás „robosztus” testét nézve van egy kis félszem, hogy le fog lassítani, ezt az aggodalmamat vele is megosztom, de közben kiderül, hogy a „nagy test” (amelynek nagy része erõs és kitartó izomzat) óriási erõt rejt magában (serpa versenyen is indult!!!!), így gyakran nekem kell összeszedni magamat, hogy tartsam az iramát, ami különösen a Fennsíkon feszes. Az utolsó pontot az éjszaka és az Istállós-kõ elõtt a Szalajka-vízesésnél találjuk, ahol aztán igazi terülj-terülj asztalkám vár, még Sûtõ Laci „süttette”/sütötte? rétest is kapunk bármennyit, bármilyen ízesítésben. Én 3 mákosat, mások másokat szednek ki egymás után, én már hót mák vagyok. Az elfogyasztott koffeines italok hatására a hangulat a tetõpontjára hág, dõlünk a röhögéstõl, sõt még egy idõközben megérkezõ kissé komolyabbnak (komorabbnak) tûnõ túratárs is megereszt 1-2 poént. Most már mindenen röhögünk, mialatt az idõközben beállt sötétségben komoran felénk tornyosul a Bükk legmagasabb csúcsa, az Istállós-kõ. Ránk vár. Azon gondolkodom, hogy a nevetésnek valami õsi szerepe lehet abban, hogy az embert megnyugtassa, felkészítse a következõ nagy teljesítményre, elûzze belõle a félelmet. Talán ezért nevettünk mi is ennyit. Emlékszem a januári Lefagyszon, éppen sötétedéskor valami hasonló felszabadultságot éltem át a Peskõ-forrásnál. Villanyt gyújtunk, és elindulunk. Nem mondom, hogy nagyon könnyen, de valahogy feljutunk. Mit is mondhatnék az Istállós-kõrõl. Aki ismeri, annak kár bármit mondani. Aki nem ismeri, annak is kár, hiszen hogyan is lehetne átadni azt, amit ezen a hegyen érzünk. Nem beszélve arról, hogy ezt a küzdelmet mindenkinek magányosan, segítség nélkül kell megvívni a heggyel és önmagával szemben. Ez a küzdelem csak a miénk, nem megosztható. Hiába vesznek körbe társaink, egyedül kell megélnünk, mint a halált. Mi az Istállós-kõ? Egy hegy, ami roppant gravitációjával, arra az egy órára, amíg felérünk, maga lesz a „szingularitás”, a mi saját „szingularitásunk”, a végtelen görbület a „téridõ kontinuumban”.

 

Na bekómáztam, az már biztos. Ahogy néha rá-rá nézek arra, amit írok, látom, hogy nagyon gyengécske, ráadásul fölöslegesen és erõltetetten poénkodó, pedig ugyanúgy, mint a teljesítménytúrázásban próbálom átlépni saját korlátaimat, elszakítani béklyóimat, hogy szárnyaljak és szárnyaljon a fantáziám, de nem mindig sikerül. Egy mentségem van csupán, hogy próbálok õszinte lenni. Nagyon szeretem pl. azt az részt, amit „Kékdroidékról” és „Józsiékról” írtam. Õszintén gondoltam. Korunk hõsei Õk, a teljesítménytúrázás „éllovasai” (félreértés ne essék, magamat nem sorolom ide, ez csupán az idei 4.túrám, míg mások már túl vannak a 40.-en is!) és senki más nem tudja elismerni Õket, csak mi saját magunk. Néha úgy érzem magam, mint egy botcsinálta „haditudósító”, aki fényképezõgéppel és „virtuális” jegyzettömbbel indul a csatába, de a füle mellett ugyanúgy süvítenek a golyók, és mellette csapkodnak a bombák. És csak ez a tudósító, aki bõrén érzi az egészet, és képes hiteles jelentést írni a „harcmezõrõl”, megismerni a „katonákat”, állíthat örök emléket ennek a generációnak, míg végül a szervert le nem törlik utódaink. De hátha nem törölnek, és egyszer, egy szép napon, a távoli jövõben valaki majd beleolvas az írásokba, és láthatja, hogy „ilyenek voltunk”…

 

„Mintha „tábortûz” ég õszi éjszakákon…” A lobogó tûz mellett kapjuk meg a pecsétet és az ellátmányt a Bükk tetején, és indulhatunk a következõ rohamra a Peskõ-kapu irányába. Társam térkép nélkül is tudja, mit akar, így gondtalanul lépkedek mögötte vagy mellette, a váltásokat is azonnal észleli, láthatólag itthon van, és otthon van a sötétben is. És most, hogy az Istállós-kõ gravitációs nyomásától megszabadult szinte szárnyalni kezd, most még nálam sincs baj, így önfeledten beszélgetünk. A legérdekesebb témákból csak kettõt. A sport szerepe a társadalmak életében. Ismeretei szerint Németországot a labdarúgás feltámadása segítette kihúzni abból a mélypontból, amibe a háború után került, segítve a nemzeti összefogást, a foci szeretete összekovácsolta a nemzetet. Lehet, hogy ez a bajunk, hogy soha nem sikerül bekerülni még egy „nyavalyás” EB-re sem, mondom. De társam megfed, mert szerinte ígéretes, ami most a magyar fociban zajlik. Úgy legyen. A másik: a korabeli Szabad Európa rádió magyar tudósítói dicshimnuszokat zengtek a „rákosi-féle” magyar Aranycsapatról, sõt a meccsekre is kijártak Svájcba. A többi „keleti” nemzet tudósítói (szlovák, román stb) nem értették ezt a viselkedést. Elég, ha mi értjük, és mi értjük. Bocs a kitérõért. A Peskõ-kapu közelében az elõttünk orrhossznyival járó Józsi egy helyes info-t kiált, de mivel a pozíciónk még nem az, amire Józsi messze a sötétbõl gondol, így tévesen dekódolt az üzenetet, és mindenhol keressük a pontot csak ott nem ahol van. Végül egy túratársnak gyanús lesz egy iszonyú nagy szikla, ami majd kiüti a szemünket, és végül is egy iszonyú nagy sziklát keresünk, amibõl nincs túl sok a közelben, tehát bingó. Tény, hogy az egyik szalagot elkötötték, és a mezõny jó részét elvitte téves irányban, így kisvártatva már mi kiabálunk az utánunk jövõknek, remélem, megértették, mit akarunk. Hamar átrándulunk a fennsíkon, a Cserepes-kõn, és a „Szép Kilátáson, elsuhanunk az Õserdõ mellett, de a Tar-kõ, az oly sokat megjárt Tar-kõ most megfog. Nehezen jutok fel, talán nehezebben, mint az Istállós-kõre. A Három-kõ felé már rosszul leszek, és görcsölni kezd a lábam, de kiáll. Elfáradtam. Elér egy iszonyatos holtpont, még szerencse, hogy lefelé menetben. Innentõl kezdve csak keservesen haladok elõre, bár az ütemem nem csökken. (Inkább jelentkeztem volna a hirdetésre, amit a minap láttam az újságban: Szarvasbõgés a Bükkben- 33000ft 3 éjszaka, félpanzióval, csak azt nem írták, kinek kell bõgni.). A zöld háromszög valahogy nem akar elfogyni, olyan végtelennek tûnik. Nem is beszélek, már csak egyre tudok gondolni: a Bánya-hegyi parkolóra, ahol meleg étel vár. De messze van. A társam bíztat, segít, Õ jól érzi magát. Ez erõt ad, és az, hogy tudom, innen a saját lábamon kell lejutnom, nincs más lehetõség. Az úton beér egy társaság, összevegyülünk, a sötét kezdi összegyûjteni a túrázókat. Mindenki ütemesen veri az aszfaltot, lassan összehangolódunk, mintha egyszerre mozdulnánk mindnyájan, szó nélkül haladunk. Leszûkítjük a tudatunkat, senkit sem érdekel már más, csak a következõ ellenõrzõ pont. Árgus szemekkel kémlelem a távolt, szeretném minél elõbb megpillantani a tábortûz fényeit, de semmi. Csak az ide-oda himbálódzó lámpáink fénye hasítja szét az éjszakát egy pillanatra, majd hátunk mögött a „szakadás” újra egybeforrad a sötétséggel. Megfogalmazódik bennem a gondolat: a parkolónál kiállok, feladom,vége. De ezt csak a racionális elmém diktálja, mintha csak próbára tenné, tesztelné a szilárdságomat, de az õsi limbikus kéregben még ott a küzdeni vágyás, a tudatalattim már elszánta magát a végsõ küzdelemre, bármilyen áron is. Kilibbenve szenvedõ testembõl Kolombusz jut eszembe, az Õ küzdelme, az Újvilág felfedezése. Hány és hány napon és éjszakán keresztül állt a fedélzeten a távolt kémlelve, de nem pillantotta meg a szárazföldet. Míg nem 42 napi reményt vesztett hánykolódás után, 1492.okt.12-én éjfél is elmúlt már, amikor a Pinta kormányosa távolban különös fényeket vélt felfedezni. Hamarosan felhangzott az árbockosárból a kiáltás: „Föld a láthatáron.” Nem örülhettek annyira Kolombusz és matrózai a Bahama-szigetek megpillantásának, mint én, amikor megláttam a Bányahegyi-parkoló tábortüzének különös lidérceit. Magamban ujjongva kiáltottam fel: Föld! Föld! Föld!

 

Most az ellenõrzõ ponton ülök végre, egy kényelmes asztalnál, és a babomat eszegetem. A „leves-molekulákat” mohón szedi ízekre a szervezetem. Tea is kerül, meg kóla, a koffein pedig jótékonyan árad szét ereimben. Könyörgök Tamásnak, aki folyamatosan remek állapotban van, hagyjon itt, és szegõdjön az új csapathoz, nekem idõ kell, míg összeszedem magam. A zöld jelzéstõl elérjük a rendszeres edzõpályám határvidékét, innentõl kezdve akár behunyt szemmel is hazatalálnék Cserépfaluba. Tanácsolja, hogy igyak Ca-Mg pezsgõtablettát, így teszek. Közben egy túratárs elemet kér tõlem a GPS-ébe, és igen-igen elcsodálkozik, hogy nem kérek érte semmit. Így a túrák során egy család vagyunk, s így neki is, mint egy családtagnak nyújtom át az elemeket, sõt Õ tisztel meg ezzel a kéréssel. Végül elfogadok tõle egy szelet Cerbonát, ilyen fajtát még nem ettem, legalább kipróbálom. Majd a poharamba vizet kérek, és belehajítom a pezsgõtablettáimat. Ahogy nézem a pezsgésüket, szinte elbûvölve várom, hogy feloldódjanak. Hirtelen különös érzés fog el: az elõbb még jó néhányan nyüzsögtek itt körülöttem, de mire felnézek, megszûnik a „pezsgés”, a tábor már kiürült, csak a kedves pontõrökre nézek kissé bárgyún. Azt hiszem, egy pillanatra elaludtam. És talán ez volt a szerencsém. Majd Tamást keresem, de hamar rájövök, megfogadva tanácsomat Õ is továbbállt. Lehajtom az italomat, megköszönöm a vendéglátást, és futva vetem magam az imbolygó fények nyomába. Csoda történt, egy szemernyi fáradtságot sem érzek, jól vagyok, és a lábam is tökéletesen mûködik. Egy darabig még Tamással haladok, de látva, hogy biztonságban van a többiekkel, leválok róla, és elindulok a kedvenc futópályámon futva. Érzem az erõt, mintha csak egy nagyon hosszú pihenés után kezdenék edzeni, az elmúlt 80km minden fáradtságát ott hagytam a Bánya-hegyi parkolóban. Az egész mezõnyt „lehajrázom”, és most már egyedül futok felszabadulva az éjszakában, és a hangulatomat még a rövid idõn belül bekövetkezõ szerencsétlen esemény sem tudja elrontani (mindmáig sem).

 

Kedvenc futószakaszom az Imó-kõ felé vezetõ kék kör, amit százszor megtettem már. Igaz most egy kicsit bozótosabb, gallyasabb, mint máskor, de ez itt nem szokatlan. Futás közben már évek óta nem estem el, az egyensúlyérzékem tökéletesen kifejlõdött, a szemem pedig folyamatosan lokátorozza az akadályokat, és legtöbbször a tudatom kikerülésével közvetlen információkat nyújt a mozgató szerveimnek a megfelelõ manõverekhez. Ami most történt velem, annak nem sok köze van a 100km-hez, sem az éjszakához, sem a futáshoz, egy vasárnap délutáni sétafikálásnál is megtörténhetett volna. Egy kisebb dupla fatörzset lépek át, és éppen, amikor a bal lábammal a hátulsó fatörzsrõl próbálok elrugaszkodni, hirtelen görcs áll a bal lábamba, de mivel a jobb lábam éppen a levegõben tartózkodik, a fatörzs tetejérõl, mint egy darab krumpliszsák egy pillanat alatt elõrezuhanok. A bal lábam beszorul a két törzs közé, a talpam nem tudom letenni, így az egyik lábujjam alám törik a puha orrú futócipõben, a másik oldalon, amerre zuhanok, a jobb kezemet nem tudom kinyitni, hogy a tenyeremre érkezzek, mert egy lámpát szorongatok a kezemben, így a jobb kezem gyûrûs ujja, ami az egész test energiáját csillapítja, rögtön eltörik, és a középsõ is nagyot kap. Majd végül a bal vállamra zuhanok, amit csak késõbb veszek majd észre a kolostornál. A zuhanás utáni elsõ gondolatom az, hogy vége, idáig tartott az út, innen már csak mentõkkel jutok ki. A következõ pillanatban felugrok, és bár elõször irtózatosan fáj a lábujjam, mégis futásnak eredek. A lábujjam csak a nagyon meredek részeken fáj jelentõsebben, amikor a cipõ orrához nyomódik, egyébként különös terhet nem visel, törött „kezem” pedig továbbra is markolja a lámpát. (Megjegyzés: megmaradok! Egyébként is a közelmúltban sikeres kettõs láb-transzplantációt hajtottak végre Spanyolországban, elsõként a világon. Úgyhogy fel a fejjel. Lehet, hogy szerencsés kéz- és lábtörést kívánt nekem valaki?) A pontnál beér Tamás, egy kisebb kavarás miatt, amibõl Õ kiált ki, így elém kerül. Az útra érve egyedül eredek futásnak, talán a senior aranyérmemet, amit évek óta megnyerek a Less Nándoron, még sikerül megmentenem. Jól érzem magam. Az 5km zöld nem gond, ezt a részt nagyon szeretem, jól futható, de a piros keresztre érve, a meredekebb részeken nagyon fáj a lábujjam, így furcsán pipiskedve szaladok lefelé, de megy a dolog, még jó, hogy a sötétben nem látom a szakadékot, amitõl egy pár centire kell elpipiskednem. A Barát-völgybe érve átszelem az új „gyalogbékaterelõt”, vagy átjárót, még nem fogtam fel, hogy is van ez. Nem baj, majd jövõre megfigyelem, merre ugrálnak a békák, arra ugrálok én is.  A Völgyfõ-háznál érem utol végre Józsit, az egyetlen túrázót, aki még a mezõnybõl elõttem van. Nagyon könnyen feljutunk Ódorvár-hegyre, és innentõl kezdve is jó hangulatban, változatos témákkal múlatjuk az idõt. Elmondja, hogy Õ is elesett még Cserepes-kõnél, de néhány karcolással megúszta az esetet. Aztán beérünk a kihalt Bükkzsércre, furcsa érzés átszelni az alvó falut, ahol egy lélek sem mozdul (hajnali 4 óra van). Itt már gyorsan elérkezik a végkifejlet, a kihagyhatatlan Nyomó-hegy. Még a feliratokat is elolvasom hûségesen, de valami baj van a felfogásommal, vagy a humorérzékemmel, mert semmit sem értek belõle. Az egyik pontõr éppen most jött a kilátóból, és azt mondja, látja az üldözõ boly lámpáit fényleni, valahol Bükkzsérc elõtt sorjában menetelnek az ösvényen. Kezdõdik a finis. Most bezzeg a pincék sem hangosak, csak a murci illat szûrõdik ki az útra. Bent pedig csendben gyûlik a széndioxid, a szorgos élesztõsejtek buzgón gyártják az etilalkoholt az éjszakában.

 

A buszmegálló táján járhatunk már, amikor személyesen Sütõ Laci, a „nagy fõszervezõ”, aki éppen néhány, a hajnali buszra váró túrázót búcsúztat, üdvözöl minket õszinte, kitörõ örömmel. A mi örömünk sem kisebb, hogy végre beértünk. Emlegetem neki a beszámolókat, amirõl annyit „ímélezgettünk” elõzõ években, de még személyesen nem beszéltünk egymással. Megköszönjük a rendezést, azt a félelmetes logisztikát, amivel a szálakat mozgatta, a hihetetlen jó, színvonalas és szívélyes ellátást. Hirtelen eszembe jut a hazafelé út, amit a megpróbáltatások után egyedül, autót vezetve kell megtennem, és siettetni próbálom az eseményeket. Végül a kedves invitálásnak nem tudok ellenállni, különösen így, hogy maga a fõszervezõ szolgálja fel személyesen az ételt. Némi szellemi torna árán én és Józsi is kisütjük, hányadik Less Nándorunk ez, majd átadhatjuk magunkat az önfeledt evésnek. Józsi még vasárnap valami forrás túrán vesz részt Miskolc környékén, de nekem ez már extrém, még hallgatni is. Egy miskolci túratársa még jól emlékszik rám az egyik Via Dolorosa-ról. Ez jó! Közben lassan beszivárognak a többiek is, legalább látom még egyszer Õket, jó hogy nem siettem. Lesz még idõm a volán mellett „aludni.” (Útközben hazafelé 2x kell megállnom egy pár percet szundítani, tényleg.) Elköszönök mindenkitõl, bár kezelni egy darabig nem fogok. Tényleg mindenki számít most nekem, azok is, akiket közelebbrõl nem ismerek, de az arcuk örökre belém vésõdött a túra során, és gondolom, hogy nem utoljára találkozunk. Külön köszönetet mondok Tamásnak a társaságért, és a bíztatásért, nélküle nagyon keserves lett volna. Jó, hogy megismerhettem, és bár eleinte úgy tûnt, hogy egy más világból érkezett, kiderült, hogy rengeteg kapcsolódási pontunk van. Például mindössze 30km-re élünk egymástól, és közöttünk egy gyönyörû domb- és hegyvidék terül el, amelyet mindketten rendszeresen látogatunk, akár az erdõben is összefuthatnánk néha. Meg hát Neki is a Bükk az igazi!

 

Hûen tükrözve a túrát, ez a beszámoló is hosszúra nyúlt, mint a rétestészta. Ideje befejezni végre!

 

Minden élõlény létrehoz nyomokat élete során. Ezek az életnyomok. Az életnyomok tudománya az életnyomtan (ichnológia). A napjainkban kialakuló nyomokkal a neoichnológia foglalkozik. Mi teljesítménytúrázók is ott hagyjuk mindenütt „nyomainkat” a világban, a hegyekben. A legtöbb nyom gyorsan elenyészik, örökre eltûnik. Talán néhány mégis megmarad, és emlékeztet majd arra, hogy itt jártunk….

 

 

Ez a link abba a kicsiny galériába visz, amely képeket a túrán és az azt megelõzõ vasárnapon a túra helyszínén vagy annak közelében készítettem. A Nagymezõs és a „nyakékes” képet szerintem mindenképpen érdemes megnézni.


 

Szegedi József

-marton4-

Pétervására

2011.10.12

 

 

 

„Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon’... „

 

(Arany János: Epilogus részlet)

(vers az Õszikék versciklusból)

 

(Most olvastam Tiberius beszámolóját. Ha valami csoda folytán idáig eljut az olvasásban, üzenem neki, hogy az Eger Csillaga túra után én is nagyon feldobott voltam, és még vagyok is.)

Ez olyan, mint a filmek végén, hogy soha nem akar véget érni, még mindíg jön egy újabb felirat, vagy piktogram.


De most már tényleg vége! Tényleg vége? Nem! Eszembe jutott valami: „Tudod, az elsõ pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod.”