Túrabeszámolók


Pálos 70 túra és zarándoklat

OttorinoTúra éve: 20112011.10.21 09:34:29

PÁLOS 70 - 2011.10.08 Táv: 74 km; Szint: 2300 m.


Háromnegyed hat tájban érek fel a Gellért-hegy oldalába. A Sziklatemplom bejárata elõtt már ott silbakol Zsolt. 5-kor volt a rajtnyitás, és a feladat annyi, hogy a TTT honlapon meghirdetett célzárásig, legkésõbb másnap 01:00-ig, az elõírt útvonalon, az összes ellenõrzõpont érintésével el kell zarándokolni a márianosztrai célba. Sajnos nem tudtuk kihasználni a korai indulás elõnyét, mert az elsõ Tatabányáról érkezõ vonat - amivel Zoli jön - nem a rajtnyitáshoz igazodik. A mellvéd mögül szuggeráljuk a Szt. Gellért teret, hogy jelenjen már meg rajta Zoli. Zaklatottan marcangolom a reggeli szendvicsemet. Az izgalom oka az, hogy a túra utolsó szakaszában mindenképpen el kell érni a 22:50-es basaharci kompot, ami átvisz majd Szobra. Az utolsó járat egy óra múlva, 23:50-kor indul, de ha csak azt érjük el, akkor semmiképp nem tudunk 01:00-ig megjelenni Márianosztrán. A Móricz felõl villamos kanyarodik a térre. Amikor a díszkút elé érnek a róla leszállt emberek, látom, hogy Zoli is köztük van. Úgy tûnik, nem siet eléggé, ezért nagy ívû karlengetéssel próbálom rábírni, hogy gyorsabban szedje a lábát. Visszainteget. - Ne integessééé, hanem gyere mááá, vazeee! - kiabálom le neki, jó hangosan. Ugyanebben a pillanatban jut eszembe, hogy a hely szellemére-, meg az elõtérben tartózkodó, fehér csuhás szerzetesre való tekintettel moderálnom kellett volna magamat. Mosmá mindegy! Amíg felér Zoli, mi benevezünk. Zsoltnak és nekem nem kell semmit körmölnünk, mert mi már a neten jelentkeztünk a túrára, és Bíbor éppen most adta ide a közölt adatokkal együtt kinyomtatott nevezési lapjainkat; már "csak" fizetni kell. Azért is jó lesz igyekeznünk, mert Õ fog söpörni, és nem kifejezetten a lassúságáról híres. Zolinak viszont még töltögetnie kell a nevlapját. Addig mi gatyába rázzuk magunkat. Kinyitom a vaskos füzetet, amit itiner gyanánt kaptunk. Hirtelen pánikba esek, mert hiába lapozgatom, nem találom az útvonalleírást, de még a pecséthelyeket sem, amelyekbõl az útvonalra lehetne következtetni. Visszalépek a nevezési asztalhoz. Itt elmondják, hogy a térképvázlattal kombinált pecséthelyek a füzet merített papírra nyomtatott borítólapjának belsõ oldalain vannak. Az útvonalleírást pedig azért nem találtam, mert azt mindig megelõzi az éppen aktuális, legtöbbször szakrális jelentõséggel bíró ellenõrzõpont története, és az odaillõnek gondolt filozófia. Ha rájön az ember a szisztémára, akkor ez egy elég jól használható itiner. Bár néhány XIII. századbeli ételreceptet még bele lehetett volna applikálni. Azt viszont még nem tudom, hogyan fogom ezt a terjedelmes kiadványt zsebre rakni. Sajnálnám összegyûrni.


Valahára elindulunk, és a sötétben megkeressük a [Z-] jelzést. Kezdetnek jó sokat kell meredeken fölfelé caplatni. Ki hinné, hogy ilyen magas ez a Gellért-hegy? Végül rátérhetünk a hegy Duna felöli oldalába vájt keskeny útra. A szépen kivilágított dunai panorámára csak egy-egy röpke pillantás jut, mert az ösvény bokaficamító meglepetésekkel van tarkítva. Amit az út járófelületébõl látunk, azt csak a városi világítás jóvoltából látjuk. Hajnal hasadtáig már nem érdemes elõvenni a lámpákat. A botokat viszont menet közben beállítom, pedig csak a Városmajor után szándékoztam ezt megtenni. Amikor letérünk a hosszú sziklaösvényrõl, megállapítjuk, hogy a tegnapi esõzés ellenére még mindig nagyon száraz a talaj. Valahol, a víztározó környékén, egy szoborcsoportnál áll egy tag. Lila hajnalban biztos nem Pest látképe miatt van itt; odamegyünk hozzá. Ez a "Filozófiai kert", ahol a szobrok elé letett papírlapok kérdéseirõl kéne elgondolkozni. Túl súlyos batyu lenne ez a 74 kilométerre. Már a láttukra megroggyan a térdem. A bronz szoborcsoport egyik földön kucorgó alakjának feltartott tomporát az idõk folyamán az idelátogatók simogatásaikkal fényesre polírozták. Zsoltnak annyi megjegyzése van ezzel kapcsolatban, hogy úgy néz ki, mint egy fóka. Na, ez már vidámabb észrevétel, jobban illik egy túra hangulatához. A [Z-] lefelé visz a Tabánba, de aztán hamar nyoma vész. Alig pirkad, nincs kedvem silabizálni az itinert, ezért megyünk toronyiránt. A reggeli városnézés után a Vérmezõvel szemben bemegyünk egy utcába, ami nekivisz a városmajori nagytemplomnak. Itt megint egy pszeudo ellenõrzõpont székel. Arról elmélkedhetünk, hogy milyen fölösleges terheket cipel magával az ember, amelyektõl meg kellene szabadulnia. (Például: hajszárító burával, faszenes vasaló, spirituszkályha, Marx: Tõke c. mûvének kritikai kiadása, stb.) Én inkább kényszerû terheknek nevezném ezeket, de legyen! Belemegyek a játékba, és felveszek az asztalról egy cementszürke kavicsot, amitõl majd a Normafánál lehet "megszabadulni". A többiek is vesznek. Innen már a [Z-]; [Lila m] jelzéseket követjük, és keresztülmegyünk a Városmajoron. A végén egy össznépi lekabátolást tartunk. Az elõkerülõ gömbölyû hasú üvegen senki nem a keresztet csókolgatja. A Fogas alsó végállomásától a [Lila m] egyedül marad. A kórház elõtt balra fordulunk a Diós-árokba, ahol felfelé kapaszkodunk a Sváb-hegy irányába. Nehezen kapcsolunk át hegyi üzemmódba, és a szilárd burkolatot is már mindenki sokallja. Amikor a jelzés (amit szalagozás is erõsít) elkanyarodik, hagyom, hogy a beszélgetõk tovább menjenek egyenesen, majd csendben jobbra ráfordulok a Susogó út lépcsõjére. Sajnos már három méter után észbe kapnak, és visszafordulnak. Muszáj Herkules módjára gyûrjük magunk alá a lépcsõfokokat. A garádics után sincs vége az emelkedõnek, az úttesten folytatjuk. Próbálok nagyobb tempót diktálni, de a többiek lemaradoznak, így csak az


1. ellenõrzõpontnál, a Kútvölgyi kápolna elõtt találkozunk ismét. Egy jókora flaszterezés vár még ránk, mire betérhetünk az erdõbe. A hegyoldalból fantasztikus filmbe illõ, ultramodern házak panoráma ablakai néznek le ránk. Már elég régen jöttem fel utoljára a Normafához innen a sípálya felõl; azóta sok minden megváltozott. A fiúk nagyon kacsintgatnak a rétesezde felé, de most még sikerül õket lebeszélnem a megállásról, mert még van üzemanyag-utánpótlásuk. A [KC] jeltõl a [Z-] jelzésen át a sárga kagylóig van itt mindenféle, de mi csak a [Lila m] jelzést figyeljük, s így hamar odaérünk


2. ellenõrzõpontunkhoz, a Szt. Anna kápolnához. Ez a pont is különlegességekkel teszi színessé utunkat: Itt kell lerakni a kereszt tövébe a Városmajorban felvett, fölösleges terheket szimbolizáló kavicsot. Mivel még a Fogas lenti végállomásánál levetettem, és elpakoltam a kabátomat, és mivel a zsebében figyel a kõ, most teszek egy súlyos (!) fogadalmat: Végighordozom ezt a terhet a túra egész távján, vagy legalábbis addig, ameddig eljutok... Kapunk egy-egy pogit. Felhívják a figyelmünket, hogy óvatosan együk, mert alufóliába hajtogatva belesütöttek egy cetlit. Az óvatos falatozás ellenére is jól belevillámlik a fémburkolat az amalgám fogtömésembe. Sikerül visszafojtanom a tõmondatot, amit hasonló esetekben automatikusan kimondok. A cédula szövegét most nincs idõm, se türelmem kielemezni, ezért gondosan elhelyezem a pénztárcámban. Zsolt azt mondja, hogy majdnem lenyelte az igét. - Mázlid van, hogy mégse, mert akkor a végbeled iszonyú bugyraiból kellett volna kioperálni - mondom neki félhangosan. Amikor elkezd b@zmegelni, akkor a kápolna mögött elsunnyogva megyek tovább a [KC] jelzésen. Feljebb érve visszakiabálok, hogy: "Nem velem vannak!" A Sportszálló felé veszem az irányt, de az egyik spori figyelmeztet, hogy nem ez a körséta a jó, hanem a másik. Igen, van keleti meg nyugati ága ennek a [KC] jelzésû útnak. Mindkettõ ugyanoda, a Libegõ felsõ állomásához vezet, de menjünk csak az elõírton. A nyugati ág az Erzsébet térdeplõ mellett visz el, valszeg ezért kell ezen menni. Az iménti sporival való dumálás közben egy kicsit sikerül lefelé túlmenni, de ezt egy surranó pályán frappánsan korrigálom, és hamarosan a Libegõ elõtti játszótéren találom magamat. A [S+] jelzésen roncsolok lefelé, hogy a János-hegyrõl lekanyarodó mûutat keresztezve, a [P-] jelre térve folytassam ugyanezt a Szépjuhásznéig. Pirinyó tévelygésem elég volt arra, hogy túratársaim megelõzzenek. Most itt téblábolnak az út menti büfé elõtt. - Odalent van a pont a romnál - mondom nekik. Lemegyünk az ismert romhoz, és kivont itinerrel közelítünk a pontõrnek vélt, két fiatal lány felé. A lányok udvariasan egy még lejjebb vezetõ ösvényhez irányítanak. Ennek a végén is van egy, az elõzõnél még nagyobb alapterületû rom.


3. ellenõrzõpont: Budaszentlõrinc, pálos kolostorrom. Már a búr háború óta járom a Budai-hegyeket, de ide még nem jöttem le. Mindig van új a Nap alatt. (Tessék! Magamtól is rá tudok találni egy-egy filozofikus gondolatra.) Kedvesen fogadnak a pontõrök, az egyik megkérdezi, hogy tudjuk e, hogy hol vagyunk. - Én még szín józan vagyok, és a környéken is elég jól kiismerem magam, úgyhogy igen, most még tudjuk - válaszolom. Nem éppen erre célzott a kérdezõ, és régmúlt századokról, a kolostor alapításnak körülményeirõl beszél. Közben arra gondolok, hogy, ha a nyakamba tesznek egy kötelet, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy a Szépjuhászné Budaszentlõrincen van. Vagy Budaszentlõrinc van a Szépjuhásznén? Vagy... Na, hagyjuk! Aki a pecsétet adja gratulál a 70-es távhoz. Ajjaj! Babonás vagyok, remélem nem pénecolta el a teljesítésemet. Minden esetre megköszönöm, de kérem, hogy majd csak a célban gratuláljon, ha egyáltalán. Az itteni pogácsába nem sütöttek igét, annál inkább sajtot. Ezúttal egy külön kenyérkosárból húzhatunk egy-egy bölcsességet. Széthajtogatom a cédulkát, ránézek az írásra, majd tekintetemet a pontõrre emelve azt mondom: Nem nyert! Olyan apró betûkkel van írva, hogy úgyse tudnám elolvasni szemüge nélkül, ezért az elõzõ slejfni mellé helyezem. Miközben a pontõrök mosolyogva további jó utat kívánnak, már folytatjuk is a méterek fogyasztását. Kifejezetten kiránduló idõ van. Nincs meleg, de a nap egyre gyakrabban kandikál ki a gomolyfelhõk mögül. Az emelkedõkön a póló + vékony pulcsi öltözetben melegem van. Akkor járunk a legjobban, ha a hatszáz féle jelzés közül a [Lila m] jelet figyeljük, mert az bizton elvezet a következõ pontra. Egy lezseren és csatárláncban haladó, sok fiatalból álló csoportot érünk utol. Az út peremén lavírozva ki tudjuk kerülni õket, nem kell mindenkitõl engedelmet kérni az elõzéshez. Az út felvezet a kisvasút töltéséhez. Körülnézünk, és a korlátlabirintus kikerülésével keresztezzük a vágányt. Hamarosan A Nagy-Hárs-hegy - Kis-Hárs-hegy keresztezõdéshez érünk. Lejtõssé válik az út, amit az átlagsebességünk növelésére ki is használunk. Néhány lépcsõfokon lemegyünk, majd a vas forgóajtót megpörgetve újból keresztezzük a vasutat. Ahogy ezt megtettük, rögtön jobbra letörünk még mindig a Schüller úton. Lejtõ, lejtõ, lejtõ, aztán egy széles keresztezõdésben balra fordulunk a Tót asszony útjára. Ez már vízszintben ér el az Erdei Szûz Mária emlékhelyhez. Itt nincs semmilyen pontõrség, csak egy kutyáját sétáltató nõ; simán áthaladunk. Mielõtt az út leérne a Nagy-rétre, még egyszer, utoljára keresztezzük a kisvasút sínpárját. A rét füvén csak egyetlen kiránduló heverészik egy tarka pléden. Nedves még a fû a piknikezéshez. Számháborúzó gyerekek egy csoportja óvakodik elõ a bokrok mögül. Az egyik kislány kézfejre húzott ruhaujjal didereg. Nekünk viszont igen melegünk van. A Nagy-rétet a szelektív hulladékgyûjtõ irányába hagyjuk el, továbbra is a [Lila m] jelzésen. A Nagyrét utcai virágbolt elõtt megcsodálunk egy, a járdára kitett, hatalmas tököt. Olyat, mint amilyenbõl töklámpást szoktak faragni. Zsolt azt mondja, hogy a túra vége felé a mienk is ekkora lesz. Ami engem illet, ezt nem igazán szeretném. A Náncsi néni éttermét mellõzve rátérünk a Zsíros-hegyi útra. Megint szilárd burkolat, és Solymárig ez így is marad. De ne szaladjunk elõre! A következõ pontra egy számomra új utcakombinációval vezet el a [Lila m].


4. ellenõrzõpont: Máriaremete. A bazilikához érve, a Szt. Imre szobor elõtt megszólít egy úriember. Érdeklõdik, hogy a Pálos túrákon veszünk e részt. Igenlõ válaszunkra a parkban álló színpadhoz vezet. Fellépünk, de nem a szereplési vágy hajt, hanem itt adják a pecsétet és a forró teát serény, elõzékeny rendezõ hölgyek. Aki akar kávét is kérhet. Kiderítjük, hogy a 70-esek zöme már áthaladt, de a 35-ösök közül még sokkal kevesebben. Ezzel az információval okot adnak arra, hogy tovább hajtsam sanyarúsorsú útitársaimat. A parkból a [Km] jelzés mentén a Zsolt fejedelem útra térünk. Zsolt rögtön azt mondja, hogy sorakozzunk föl mögötte, mert Õ a góré. - Vezérem! Állj az élre, és vezess, de szaporán! - mondom neki. Ebbõl nem lesz semmi, továbbra is laza kötelékben patkolunk tovább. Zolinak kapása van. Árpi van a telefonnál, aki inkább egy bakonyi túrát választott. Zoli elpanaszolja neki, hogy nem engedem õket kocsmázni. A vonal másik végén sír a telefon... Szalag jelzi, hogy a jobbra párhuzamos utcába, a József Attila útjára kell átmennünk, ahol csatlakozik a [S+] jel. Itt egy meredek lejtõ után jobbra letérünk egy könnyen benézhetõ sikátorba, ami belevezet a Zsíros-hegy felõl jövõ [S-] jelzésû útba, ami pedig kivisz a téglagyári buszmegállóhoz. A solymári benzinkút elõtt a fiúk már nagyon szomjasak. Azt mondják, hogy némelyik túrán itt itatópont szokott lenni. Hát, most nincs. Végigrobogunk a Paprikás-patak mentén, és a tisztásnál balra tartunk egy szalag útmutatását követve. Itt olyat kér tõlünk egy gyerekekkel és kutyával felszerelkezett asszony, amit még soha, senki. Megkéri, hogy engedjük meg a kutyának, hogy körülszaglászhasson minket, mert nagyon fél szegény pára a botos emberektõl, s így látni (érezni) fogja, hogy nincs velük semmi gáz. Ezen a pár másodpercen nem múlik semmi: Szagolj Tyutyukám! Elköszönünk és két kerítés között elsétálunk az


5. ellenõrzõponthoz, a Szarkavárhoz. Egy kicsit nyújtogatjuk a nyakunkat a tövébe', mert nem akarjuk elhinni, hogy föl kell menni. Lent szól valaki, hogy fel bizony. Lövés hangerejû ostorcsattogást hallunk fentrõl; mit van mit tenni? Felmegyünk. Egy gyerek csattogtatja rendületlenül. Nagy alakú színes képek vannak kifeszítve. Az egyiken csatajelenet látható, a másikon már ötösével fejezik le a törökök a pálosokat. A rendezõk rögtön megkínálnak pogácsával. Ahogy a képekhez tartozó történeteket hallgatom, egy sunyi eb kikapja a leeresztett kezembõl a pogácsát. Miután benyelte, blazírt pofával néz maga elé, mintha mi sem történt volna. A vendéglátó kutyáját mégse rúghatom seggbe, pedig az elsõ gondolatom az, hogy spiccre veszem a szemtelen csahost. Nincs semmi baj, rögtön kapok egy másik csócsálnivalót. Ezt már óvatosan, mellmagasságban tartva csipegetem. Szívesen hallgatnók tovább a hely történetét, de most már tényleg menni köll. Lecsavarodunk a vár szerpentinjén, és a [K4] jelen megindulunk Solymár vasútállomása felé. Az állomás tõszomszédságában pechemre egy büfé bódé áll. Hiába mondom a fiúknak, hogy ez nem a PÁLESZ 70, hanem a PÁLOS 70 túra, látom, hogy ebbõl megállás lesz. Nincs cérnám végigvárni amíg fogyasztanak; így is éppen elég idõt veszítettünk a várnál. Jó felfrissülést kívánok nekik, és bármennyire is fáj, de továbblépek. Eddig jó volt a jelzés és a szalagozás; ha továbbra is ilyen lesz, akkor nélkülem is boldogulnak. Az állomásépület mellett átkelek a síneken, és a 10-es felé menõ bekötõút mentén próbálom megközelíteni az öreg gyümölcsöst. Elég kalandos vállalkozás, mert annyi a jármû, mint a nyüvek. Egy ritka pillanatban - amikor nem jön semmi - átszaladok a gyümölcsös felöli oldalra. Két irányban is látok [Km] jelzést, de a frankó mellett szalag is lóg, de különben is tudom, hogy abba az irányba kell menni, amerrõl a ZONGOR 50-en (TURUL 192 résztávja) jöttünk errefelé. Felérve a 10-eshez átkelek rajta, és egy poros úton megyek a Kevély lába felé. Balra megcsillan a Házi-réti pecató. Egy utált hullámvasutazás következik a [Z-] jelzéssel fonódó [Km] úton. Ez az út bármelyik irányból jövök is, mindig megvisel idegileg és lábilag is. Rettentõen örülök, amikor nagy sokára felérek egy vízszintes útra. Balra fordulok a [Koo]; [Km] kombináción. A [Z-] tovább megy fölfelé. Pá! A két bottal kiválóan lehet tolni az egyenletes utat. Úgy másfél kilométeren keresztül suhanok, amikor utam egy kõbányánál becsatlakozik a KINIZSI útvonalába, melynek jelzése [K-]. Megunva a monoton csattogást, menet közben elõveszem az itinert és elõreolvasok benne. Nem kell majd a következõ ponton ezzel tölteni a drága idõt. Felszisszenek, mert valami nagyon nem tetszik a leírásban, de erre majd még visszatérek, amikor idõszerûvé válik. A volt Sumica kemping maradványainál járok. Elõttem siet a lány, akivel a SZURDOK 40 legutolsó szakaszán, hellyel-közzel együtt mentünk. Nem mutatkoztunk be egymásnak, ezért a továbbiakban csak úgy fogom emlegetni, hogy »A Lány«. Alig bírok vele lépést tartani. Jó húzóerõ. Keresztezzük a csobánkai mûutat, és még sokáig vízszintben haladunk. Amikor jobbra kanyarodik az út, és sunyin elkezd emelkedni, akkor már tudom, hogy nincs messze a jobbos letérés a Szent-kút felé. És tényleg! Nemsokára észreveszem, hogy távolabb már fordulnak is befele. Jártam már erre egy pár éve, de most mégis meglep, hogy milyen meredeken fut le itt az ösvény. Utolérem a lejtõn óvatosabban haladó »A Lányt« és megerõsítést kérek tõle, hogy tényleg õ az, akivel együtt finiseltünk a SZURDOK 40-en. Kérdésemre azt állítja, hogy nekem köszönheti, hogy még célzárás elõtt beért, mert a pomázi utcalabirintusban egyáltalán nem ismerte volna ki magát. Ez kiváló! Már nem éltem hiába. (Látják kérem szépen? Sorban jönnek ám itt a magvas, filozofikus gondolatok.)


6. ellenõrzõpont: Csobánka, Szentkút. Itt aztán van etetés, itatás az erdei bútoroknál, ami belefér. "Megbolondított" ízû zsírral megkent kenyér hagymával, vagy uborkával. Lekváros kenyér. Házi sütemény, csoki, alma, tea. Nos, ilyen alkalmakra tartogatom a pihenõidõt, mert a nyugodt anyagcserékre mindenképpen kell megfelelõ idõt szakítani. Hogy annyira nyugodt mégse legyen a táplálkozás, hirtelen elkezdenek dobolni az esõcseppek. Elõször csak a lombozaton, aztán már a fejemen is. A pontõrség már hurcolkodik is befelé. Kénytelen-kelletlen elõhalászom a kabátomat. Nem repesek az örömtõl, hogy pont egy erõs emelkedõn kell majd beleizzadni az esõkabátba, ugyanis vissza kell kapaszkodni az elágazáshoz, ahonnan ide lejöttünk. Közben befut Zsolt és Zoli. Õk még csak most fognak pampogni (az eresz alatt). Köszönök nekik, de már megyek is tovább, nem várom végig, amíg tankolnak. Feltornázom magam az emelkedõn, miközben többen jönnek szembe, a pont felé tartva. Amikor felérek, jobbra kell fordulni a murvás úton, most már a [Z-] jelzés van érvényben. Pár lépés után, ahogy elkezdõdött, olyan hirtelen abbamarad az esõzés. Eddig pontosan bejött a meteorológusok "helyenként záporok" címû jóslata. Megállok lekabátolni. Jó, hogy csak ijesztés volt ez a kis locsolás. Levetem a vékony pulcsit is, mert nemsokára izzasztó emelkedõ lesz. Amikor a Sumica mellett elhaladva, út közben beleolvastam az itinerbe, ezzel kapcsolatban volt az ami nem tetszett. Fel kell menni a Hosszú-hegyre. Nem azt kifogásolom, hogy fel kell menni, hanem azt, hogy az itiner úgy írja, hogy: "...megéri felmenni, mert remek panorámában lehet részünk". Akinek pedig mégsem éri meg, az iszonyat nagy szintkülönbséget spórol a murváson továbbmenve. A túra szellemiségének megfelelõen ezen most nem lenne szabad bosszankodnom... Elõször még jobbra bevisz a jelzés az erdõbe. Ez nagyjából párhuzamos út a murvással. Szólok »A Lánynak« - akivel megint együtt megyünk -, hogy jöjjön Õ is a jelzésen, ne tartson a kispistázókkal. A rõzsetorlasz a KINIZSI óta még mindig itt blokkolja az utat. Némi dzsungelharc árán kikerüljük. Az ezt követõ szakaszon gépekkel úttá szélesítették az ösvényt, és mentén új elektromos kerítést emeltek. A kitérõ végén keresztezzük a murvást, és most a másik oldalon megyünk be az erdõbe. Elõször csak moderato emelkedik, de késõbb ráerõsít. Nem akarok csökkenteni a sebességemen, mert emelkedõhöz vagyok öltözve (vetkõzve). Hátra nézek: Jön »A Lány«, de egyre jobban lemaradozik. Két srác elõttem haladva latolgatja, hogy mikor érnek majd a komphoz. (Hol van az még?) Úgy saccolják, hogy este hatra már a Duna parton lesznek. Ehhez képest olyan lezseren haladnak, hogy még én is elmegyek mellettük. Szerintem enyhén szólva alábecsülték a távot, de majd meglátjuk, mi lesz a vége. Felérek a Hosszú-hegy gerincére. Végre pihenhetek egy kicsit; természetesen menet közben. Egy tag a fûben ejtõzik; távolabb egy másik törökülésben tanulmányoz egy térképet. Lehet, hogy azt nézi, melyik irányban van mód hamarabb kiszállni a játékból... Enyhe lejtõ következik, óvatosan belekocogok egy kicsit. Erõtlenül kisüt a Nap, de a Pilis-tetõ felé nézve baljósan sötétkék, egybefüggõ felhõzetet lehet látni. Éppen felé tartok. Hamarosan leérek a murvásra. Jobbra nézek, de nem látok kispistázókat közeledni. Balra indulok, de néhányszor tíz méter után egy rövid kanyarra megint be kell menni az erdõbe, hogy aztán kijõve még egy kicsit murvázzak, majd keresztezzem a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat. A szalagok korrektül mutatják, hogy a másik oldalon hol van az út folytatása. A Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjáig kell még a [Z-] jelzésen menni, és itt balra fordulva rátérni a [P-]; [S+]; [Sm] jelzéscsokorra. Ez egy hosszan kanyarogva lejtõs szakasz. A kövek miatt nem merem kockáztatni a kocogást. Kiérek az imént már érintett Pilisszentkereszt-Pilisszántó útra, amelyen jobbra fordulok. Most egy rövid ideig erre visz a turistajelzés. Ahol tudok, ott lemegyek a füves padkára az autók elõl. Már becsukott szemmel is tudom, hogy hol kell jobbra letérni a mûútról, de aki nem ismerõs a környéken, annak érdemes figyelni az út jobb oldalát, mert könnyû továbbmenni Szántó központja felé. A jelzéscsokor egy szélesebb, emelkedõs, murvás útra kanyarodik fel. Elnyújtott emelkedõ után, a PIROS TÚRÁKról jól ismert helyen a [P-] jelzés élesen letörik balra. A [S+] és a [Sm] veszik át a vezetést. Egy kisebb társasághoz hol felzárkózva, hol lemaradva gyalogolok. Megint tempósan esni kezd az esõ. Annyira sötét felettünk a felhõ, hogy úgy ítélem meg a helyzetet, hogy ezt nem ússzuk meg egy könnyû kis záporral, és már szedem is elõ a kabátomat. Egy hölgy mit sem törõdve az esõvel, pólóban nyomja tovább. Végül õ jár a legjobban, mert az egész "zápor" csak annyi volt, mintha valaki egy kerti locsolókannával egyszer felületesen végiglocsolta volna a poros utat. Megint állhatok megfele, hogy elpakoljam az esõkabátot. Nem baj! Inkább így legyen, mintsem, hogy végig magamon kelljen tartani. Belefutunk a [S-] jelbe. Ez megint ismert pálya; a SÁRGA 70-en ezen jövünk fel Klastrompusztáról, most pedig eppen oda tartunk. Hosszú még az út, mire odaérünk, van idõ beszélgetésre az alkalmi túratársakkal: Ma éjjel száguld el felettünk valami meteorraj. Csillaghullás lesz, de a felhõk miatt nem valószínû, hogy ebbõl bármit is látni lehet majd. Arról nem is beszélve, hogy nekünk - a pofára esést elkerülendõ - állandóan az orrunk elé kell nézni. Egy lejtõvel aztán megérkezünk a


7. ellenõrzõpontunkra: Klastrompusztára, a kolostorromhoz. A pecséten kívül almát is kapunk, és felhívják a figyelmünket, hogy az almásrekesz közelébe kihelyezett dobozokba is nézzünk bele. Megöl a kíváncsiság, hogy vajh mi lehet a dobozokban? Áh! Biztosan szentkép. Óvatosan kinyitok egyet, hátha nem is szentkép, hanem pók van benne. Ki tudja, hogy mi ezeknél a humor? - Jaj, de borzalmas! - kiáltom, és a fedelét rácsapva gyorsan leteszem a dobozt. - Ugye, te is így gondolod? - kiabál oda az egyik pontõr hölgy. - Na jó! Azért nem kell olyan készségesen egyetérteni - válaszolom neki. Ha ez a párbeszéd a Füles újságban lenne, akkor alatta az a kérdés szerepelne, hogy vajon mi a firlefáncos franckarika volt abban a fránya dobozban? Gyengébbek kedvéért ideírom a megfejtést: RÖKÜT. (Fejen állva kell elolvasni!) A kijáratnál egy csomagolópapír van kifeszítve. Rövid szösszenetet lehet itt magad után hagyni. Egy papír alapú SMS-ben, minden vallásos felhang nélkül a legjobbakat kívánom a rendezõknek, és minden úton levõnek. Aláírás: mint alant. Mivel a romkertben csak kövön lehetett volna ülni, lemegyek a kék kút melletti pihenõhöz, és a padon ülve eszem meg az ellátmány almát. Valahonnét lentrõl emberek jönnek. Mindenki állig felöltözve. Most már én is kezdek lemerevedni a pólómban, ezért gyorsan csumáig rágom az almát, és nekikezdek a túra egyik legmeredekebb - ha nem a legmeredekebb - emelkedõjének. Közben a Hosszú-hegynél elhagyott két srác elém kerül. Valami buszfordulót és levest olvasnak az itinerbõl. - Elnézést! Hova ígéri az itiner azt a kaját? - kérdezem. - Pilisszentlélekre, egy iskolába - válaszolja az egyik spori. Nagyszerû! Egy közelebbi célért mindjárt jobban tud hajtani az ember. Pipilépésekben közelítünk a Pilis-nyereg felé a [S-]; [Sm] jelzéseken. Lassan, nagyon lassan fogy az emelkedõ. A felhõk- és a lombozat miatt szinte alkonyati sötétség van. Ez hangulatilag fékezi a haladást. Végre szelídül a meredekség, aztán keskeny ösvénnyé szûkül az út, és kivezet a jól ismert csomópontba, a Pilis-nyeregbe. Az emlékoszlop tövét virágok és kisméretû koszorúk borítják. Nincs megállás, csak fújok egyet, és a lejtõn "begyorsulva" magam mögött hagyom a nyerget. A [S-]; [P-] jelzéseken viszonylag hamar leérek Pilisszentlélek fõútjára. Körültekintõen haladok, nehogy elbökjem a direkciót a kajapont felé. Egy jobbos utcánál szalag és tacepaó is jelzi a letérést. Egy hölgy a falra függesztett leírásból éppen egy másiknak olvassa fel utunk fõbb állomásait. - Jó messzirõl jöttek - veti közbe a felolvasó. Rögtön hangosabban kezdem csattogtatni a botjaimat a flaszteren, hogy lássák: én is a "messzirõl jöttek" közé tartozom. Ajaj! A hiúság bûnébe estem. Most egy kicsit utálom magam, de ez nem gátol meg abban, hogy felmenjek ezen a lépcsõn, és bemenjek az iskolába. Már az ajtó elõtt megindító látvány fogad: Egy megtermett gulyáságyú áll ott, tele levessel, a lé tetején zsírkarikák piroslanak. Meg is indulnak a gyomornedveim. Hellyel kínálnak, mondván, hogy, rögtön kihozzák a levest. Ekkora elõzékenységet nem fogadhatok el, magam megyek az ételért. Az öblös mûanyag tányért nem ám csak éppen a vonalig, de színültig pakolja sûrû gulyással egy igen kedves rendezõ hölgy. Óvatosan egyensúlyozva viszem a tányért a cserépkályhával finoman temperált étkezõhelyiségbe. Több kedves, ismerõs arc kosztol jámboran az összetolt asztalok mellett. - Jó étvágyat! - köszönök nekik. - Mmm, nyamm - viszonozzák a köszönésemet. Az étel mellé egy igényes kivitelû szentképet is kapok. Magas fényû keménypapíron színes kép, aranyszínû csillámporral díszítve... Oltári jó a leves. Fixírozok egy kistányért, amiben apró darabokra vágott erõs paprika van. Némi habozás után teszek egy kis darabot a levesbe. Nem sikerül jól beletaposni, mert az aljára süllyedve nyoma vész. Már meg is feledkezek róla, amikor néhány kanál leves után a fogam alá kerül. Ráharapok. Rögtön bohócpír gyúl az orcámon, és ugyanabban a másodpercben ütemesen csuklani kezdek. Meg tudom oldani mindenfajta hanghatás nélkül; a szemben ülõ lány csak annyit észlel az egészbõl, hogy másodpercenként, ülve ugrok egyet. Közben ami ilyenkor össze szokott folyni, az össze is folyik; a leveshez elfogyasztom a kitett szalvéták felét. Persze arról szó sem lehet, hogy akár csak egy darabka sárgarépát is meghagyjak a tányér alján. Lángoló etetõvel, de az utolsó cseppig megeszem az ízig vérig magyaros gulyást, aztán az egészet szétcsapatom egy pohár teával. A tea elég lehangolónak tûnhet, de ne felejtsük el, hogy egy komoly sportteljesítmény közepén vagyunk, kell a folyadék, de kell a józanság is. Végül minden jelenlevõ rendezõnek - különösen a hölgyeknek - elragadtatásomat fejezem ki, és felkészülök utam folytatására. Visszaveszem a vékony pulcsimat, nyakamba lógatom a fejlámpámat, ééés már indulok is. Kilépve az iskolából, néhány méteren keresztül még didergek egy kicsit a párás, szitálásos levegõn aztán egykettõre visszanyerem az üzemi hõmérsékletemet. Lemegyek a fõútra. Még van rajta 150-200 méterem, hogy aztán jobbra rákanyarodjak a [P-] jelzésre. Gulyásgõz hajtással megyek fel egy nem jelentéktelen emelkedõn. Zöldfüves mezõre bukkanok.


8. ellenõrzõpont: Pilisszentlélek, pálos kolostorrom. Nem akarok hinni a fülemnek. Megkérdezik, hogy jól vagyok e, és megkínálnak pogácsával (!). Pezsgõtablettás tubusokat látok. Teljesen elszemtelenedek, és megkérdem, hogy tehetnék e belõlük a Klastrompusztán vételezett kútvizembe. Természetesen tehetek. Ennek örömére elveszek még egy pogácsát, és halmazatilag a falánkság bûnébe esek. Arra a pár másodpercre, amíg a pogit rágicsálom megállok a romnál. Különös hangulat: nyugodt állandóság árad az idõ múlásával mit sem törõdõ, sötét falakból. A borongós õszi késõdélután csak fokozza ezt a hatást. Tovább megyek a maradványok bal oldalán nyíló, keskeny, [P-] jelzésû ösvényen. A vadregényes szakaszt hamar magam mögött hagyom, és alig egy kilométer után kiérek egy csomópontba, ahol több út fut össze. Ez az Égett hárs nevû hely. Balra fordulok a [Z-] jelzésen, egy darabig velem tart még a [P-] is. Belekezdek egy emberes emelkedõbe. Utolérek egy fiatal felnõttekbõl és gyerekekbõl álló csoportot. A kisebb gyerekeket megfogta az emelkedõ. Az erejüket nem a lábaikba, hanem a hangszálaikra irányítják. - Engedjétek el a bácsit! - szól az egyik férfi, túlkiabálva a gyerekeket. Ez úgy hangzott, mintha fürtökben lógnának rajtam a kölkök. Egy röpke kösz után magam mögött hagyom a társaságot. Feljebb, egy pihentetõ platón nagyobb gyerekek (mind fiú) ülnek a pakkjukon. A többieket várják. Polifoam is van a málhájukban, ebbõl arra következtetek, hogy Szentléleken neveztek a PÁLOS 20-ra, és Nosztrán fognak majd célba érni, és megszállni. Persze, lehet, hogy semmi közük a túránkhoz, nem érdeklõdök. A rövid sík után, néhány mély levegõvétel múlva megint tovább emelkedek. Ez már nem olyan hosszú és meredek, mint az elõzõ. A lemenõ Nap lenyûgözõ fényjelenséget produkál: Az égitest maga innen nem látszik, de az út magas peremén álló egyik fa levelei valószínûtlenül élénk vörösben izzanak. Megállok varázsolni. Megpróbálom megállítani az idõ múlását. Talán egy másodperc töredékére sikerült is. Kivételes helyzetben vagyok, mert ezt a szépséget egy perc múlva már a szürkület váltja fel. Akik utánam jönnek erre, azoknak sejtelme sem lesz arról, amit itt láttam. Hosszú, monoton gyaloglás következik a [Z-]; [Km] jelzések mentén. Biztos vagyok benne, hogy nappal ez egy gyönyörû út, most azonban csak az egyre súlyosabb szürkeséget lehet érzékelni. Mind gyakrabban gyújtom meg a lámpámat, hogy minden jelzést ellenõrizzek. Késõbb megunom a kapcsolgatást, homlokomra igazítom a fényforrást, és bekapcsolva hagyom. A [Z-]; [Km] jelzések kitartóan jönnek velem, és csak nagy sokára váltja fel õket a jobbra ágazó [P+]. Nagy megdöbbenésemre egy kifejezetten sáros, pocsolyás szakasz következik. Ez a környék nem úszta meg olyan kis átfutó záporral, mint mi a Szántói-nyereg környékén. Biztos segített a dagonya kialakításában a közeli fakitermelés is. Imbolygó fényeket látok magam elõtt. Komoly erõkifejtésbe és idõbe kerül, amíg beérem a lámpák tulajdonosait. Béla bácsi és Marika azok, egy látásból ismert spori által kísérve. Mindhármójukkal találkoztam már a nap folyamán, mégpedig a Mennyei Gulyás-forrásnál, csak amikor én enni kezdtem, akkor õk már távozó félben voltak. Érdeklõdök, hogy melyik kompot tervezik elérni. (Nálam ez a ... komp a mumus.) Béla bá azt mondja, hogy egyiket sem, amelyiket elérik, azzal mennek, és kész. - Igazatok van - nyugtázom a választ. - Nem stresszelitek magatokat ilyen hülyeséggel (mint én). Egy kicsit elhúzok tõlük, de egy keresztezõdés megakaszt, ahol is jelzéskereséssel töltöm az idõmet; ezalatt utolérnek. A [P+] félreérthetõen van nyilazva, és szalagot sem látok. Ráfanyalodok az itiner elõvételére. Amikor próbaképpen elindulok az egyik úton, akkor látom, hogy a földön egy faágakból kirakott nyíl mutatja a helyes irányt. Így aztán érthetõ, hogy hiába kerestem fent, a fák ágain az eddig oly informatív szalagozást. Még jó, hogy nem estem át a sajátos szalagpótlón. A mutatott irányba menve már kellõ sûrûséggel felfestett [P+]; [Lila m] turistajeleket látok a fákon. Reményt ad, hogy egy ideje már lejtõzünk. Közelítünk a Duna szintje felé. Sajnos egymást rendszertelen távközönként követõ, változó hosszúságú útszakaszokra férfiökölnyi fehér köveket szórtak ki hengereletlenül. Ezek már így 60 km után igencsak megviselik a lábat, de az egész fizikumot is. Ilyen részeken csak kínkeservvel tudunk gyök kettõvel túljutni. A legdurvább ilyen szakasz után valaki egy szívet rakott ki a nagy fehér kövekbõl. Ez célzás arra, hogy a Pokolba vezetõ utat is jó szándékkal kövezték ki. A fák közül már elvétve közvilágítás fényei villannak elõ, de tudom, hogy ez még nagyon csalóka. Nem akarom elhinni, hogy annyit jöttünk felfelé, mint amennyit most lefelé megyünk. Azt sem akarom elhinni, hogy unos-untalan láthatatlan kövekbe rúgok bele vagy botlok meg bennük. Jól világít a fejlámpám, és mégis egymás után gyûlik meg a bajom ezekkel a szürke, rejtõzködõ kövekkel. Jobb kéz felöl egy patakmeder, vagy legalábbis egy mély árok tátong. Most már egészen biztos, hogy távolabb utcalámpákat látok. Nem egy Las Vegas, de bizton jelzi, hogy mindjárt településre érek. A lejtõ is kisimult már. Hétvégi házak mellett megyek el. Az egyik ilyen teraszán baráti társaság szolidan bulizva múlatja az estét. Negyed kilenc múlt pár perccel. Szilárd burkolat kerül a talpam alá, és már látom a mûút autóforgalmát. Azt gondolom, hogy most már semmi perc alatt kiérek a Duna partra. (Frászt!) Átkelek az országúton. A másik oldalon keresgélem a jelzést, mert több irány közül lehet választani. Végül egy villanyoszlop belsõ felén lelem meg a megoldást. Egy faragott kapu felé mutat. Csak közelebb menve veszem észre a kapu bal oldala mellett a sikátort, amin egyenesen a Duna felé kell haladni. A víz közelségét az apadás nyomán szárazra került iszap jellegzetes szaga árulja el. Hátra nézek. Béla báék fénykévéi közelebb látszanak, mint mikor utoljára hátranéztem. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van a part a mûúttól. Egy nyúlgát mellett visz az út. Néha egy lejárat nyílik a vízre, de csak a túlpart fényei látszanak, kompnak nyoma sincs. Már 20:35 van, de semmi sem utal arra, hogy a közelben kompkikötõ lenne. Igaz, hogy csak a 22:50-es kompot reméltem elérni, de nehogy már lemaradjak a nemsokára, vagyis 20:50-kor indulóról. Amennyire tudok, gyorsítok a lépteimen. A távolban a sötétkék háttérbõl egy fekete épület körvonalai sejlenek elõ. Na, itt már kell lennie valaminek. Ahogy közelebb érek, az épülettel srégen szembe egy gyengén megvilágított sátor mellett mozgó árnyékok öltenek alakot.


9. ellenõrzõpont: Basaharci komp. Megkönnyebbülök, hogy nem fogok lemaradni a kompról. Sõt van még szûk tíz percem. Nápolyit eszek, és meleg teával öblítem le. A szintén itt kapott sport szeletet is elmajszolom a megérkezésem örömére. Az egyik fiatal spori (gyakran pontõrködik MVTE túrákon) már csak integetni tudott az elõzõ kompnak. Átfagyva, elgémberedett tagokkal tápászkodik fel egy pecaszékrõl. A túlparton felmorajlik a kishajó dízelmotorja, és megindul felénk. Nem túl széles itt a Duna, pár perc alatt átér. A komposok üdvözölnek minket, és átveszik tõlünk a sátorban menetjegyként kapott cetliket. Mindenki a fedélzeten van, megindulunk Szob lágy fényei felé. Mivel leülni nem lehet, ide oda mászkálok, mert állni már fáj. Nemsokára döccen a vontatmány a túloldalon, és partra szállhatunk. Az »Átfagyott Spori« eléggé csapágyas, de most már egyáltalán nem sietek; vele tartok. Együtt csodálkozunk azon, hogy bár alig múlt kilenc, de Szob utcái szinte teljesen kihaltak. Az egyik sarkon egy sörözõ terasza áll. Egyedül itt pezsegnek az emberek, de azok között is sok a túrázó. Tízet teszek egy ellen, hogy Zsolték nem fognak elmenni e mellett, hogy be ne térnének. Egy kicsit elkavarunk, mert én csak a vasútállomástól ismerem az utat (az a kályha), de aztán hamar megtaláljuk a [K-]; [Lila m] jeleket, és megindulunk fölfelé az aszfaltos utcán. Ez a kis kitérõ elég volt arra, hogy a »fehér barátok« elénk kerüljenek. A rettentõen kidudorodó kövekkel kirakott szekérút elején érjük utol õket, és szorulunk be mögéjük. Végig imádkozzák az utat, és nem akarjuk elõzéssel megzavarni az áhítatot. Már annyira fáj a talpam, hogy azt mondom »Átfagyott Sporinak«, hogy nekünk meg korbáccsal kéne csapkodni a hátunkat, ezzel terelve el a figyelmet a lábfájásról. Ha már így alakult, akkor én is elmormolok néhány üdvözlégyet a többiekkel. Meglepõ, de egészen jó hatással van rám. A fájdalom ugyan nem múlik el, de képes vagyok még aktivizálni magamban annyi erõt, hogy elejét vegyem a fájdalom elhatalmasodásának. Ilyen jámboran múlnak a percek, és fogynak a méterek a következõ pontig.


10. ellenõrzõpont: Sukola kereszt. A pecsét megszerzése után alkalmunk nyílik a "kitörésre". Azért az idézõjel, mert már mi sem tudunk nagyon hetykék lenni közel 70 kilométerrel a lábunkban. A keresztnél levált a [K-], csak a [Lila m] maradt, ezen megyünk a túra végéig. Szinte fel sem kell pillantani, mert nincs is sok letérési lehetõség, és a nyár végén erre vezetett a SZOBI SZUSZOGÓS útvonala, tehát már ismerõs az út. Például ez a hûtõszekrénydarab már akkor is ugyanitt hevert az út szélén. Pár kilométer után, egy dombtetõn átbukva már látszik a kivilágított nosztrai fõút. Na, arra viszont nem emlékeztem, hogy Márianosztrára ebbõl az irányból is lefelé kell ereszkedni, pedig ez egy lényeges mozzanat. Egy telepet elhagyva, balra fordulunk a fõúton. A lámpát a homlokomról a nyakamba csúsztatom, és a központ felé baktatok. A JULIANUSon pontként szolgáló kocsmaterasz most teljesen kihalt. A kocsma is bezárt már. Jobbra, fölfelé visz a jel, aztán balra ráfordulhatunk a célegyenesre. A templom terén van felállítva az oldal nélküli célsátor. A célban rögtön leülök egy padra és a hátizsákomból elõkotrom a Budapest kupás füzetet és azzal együtt nyújtom át az itineremet az érkeztetõknek. Hamarosan megkapom az oklevelet a kitûzõvel. Átülök a kajás asztalhoz egy kései zsíros kenyér vacsorára. A meleg tea hamar elhûl az éjszakai hidegben. Ami ruhanemû volt a zsákban, azt mindet magamra aggattam, mégis didergek. Az volt a szándékom, hogy itt várom be elhagyott túratársaimat, de arra nem voltam felkészülve, hogy ezt szabadtéri elõadás keretén belül kell megtennem. Megkérdezem a pontõr hölgyet, hogy hova lehetne behúzódni, ahol nincs ilyen kutyaordító hideg. Az iskolába - ahol a szállás is van - nyugodtan be lehet menni. Emlékül itt hagyom azt az országjáró kavicsot, amelyet a Városmajorban adtak, mint a fölösleges terhek szimbólumát, és elindulok az iskola felé. Út közben találkozok egy másik rendezõ hölggyel, akitõl megtudom, hogy indul egy mikrobusz Szobra, ahol az ottani iskolában is meg lehet várni a hajnali vonatindulást, és akkor megspórolhatok kb. 8 km gyalogutat visszafelé. Kapva kapok az alkalmon, és többedmagammal lemikrobuszozunk Szobra. Hab a tortán, hogy ez az iskola nincs messze a vasútállomástól. Itt már rögtön temperáltabb a klíma. Elhelyezkedek egy asztalnál, és telefonkapcsolatba lépek Zsolttal. Õ és Zoli eggyel késõbbi komppal jöttek át, mint én, és õket is ide fogják hozni ebbe az iskolába. Szenzációs! Így végül megoldódik a túra utáni bonyolult logisztika, amin többször is agyaltunk a héten. Amíg a túratársakra várok, elõszedem az itinert, hogy nyugodtan végigolvassam az ismeretterjesztõ részt is. Ahogy lapozgatok, a hátsó, belsõ borítóra téved a tekintetem. Ökölbe szorul az arcom: A cél, Márianosztra pecséthelye üres. Az itinerként szolgáló igényes kiadvány minden pecséthelyén ott díszlik a bárányos bélyegzés, a túra és a hely nevével körbefuttatva, csak Nosztrára nem jutott már birka. Emlékszem a momentumra amint a Budapest kupás füzetben ellenõrzöm a bélyegzést. Azt már természetesnek vettem, hogy az itinerbe is belenyomták a célbélyegzõt. Hiba volt. Azt is most veszem észre, az üres ph-t nézegetve, hogy a meghirdetettõl eltérõen nem is 01:00, hanem 02:00 a célzárás idõpontja. (... !) Bosszús vagyok, már nincs semmi kedvem olvasni. Becsukva ledobom az asztalra a füzetet, és magam elé bámulva, csendben várok a többiekre. A címlap fejlécében zöld alapon fehér betûkkel ez virít felém: "Pálos 70 / Békét adok neked!"...


Ottorino