Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

kekdroidTúra éve: 20112011.10.24 12:48:22

Nu pagagyí! 100 – Less Nándor Emléktúra



„She says: We've got to hold on to what we've got

'Cause it doesn't make a difference if we make it or not.”

(Bon Jovi: Livin' on a Prayer)




Bevezetõ



Szürke égbolt, szakadó esõ, szomorúan zúgó villanymozdony a sebesvonat elején. A Mátra felhõk mögött rejtõzik, egyedül a Sár-hegy oldala sejlik ki az egyre sötétebb láthatáron. Besötétedik. Megérkezünk Egerbe, hazavisznek, kérdezõsködnek, megyünk-e holnap túrázni. Szeretném bátrabban mondani, hogy: persze, naná! Kipréselek magamból egy erõtlen „aha”-t. Elalvás elõtt hosszan hallgatom az ablakon kopogó vízcseppek zaját: holnap túra.



Méghozzá nem akármilyen: „a túra” idénre. A bükki százas. Amely felvisz Dédes várára, és levisz a kék rom jelzésen. Amely felmegy a Csondró-völgyön. És a Száraz-völgyön. Amelyen sok kilométernél kell majd fölmenni az Istállós-kõre. Meg minden. A túra, amelyen féltem elindulni öt éve, és amelyen majdnem nem indultam el idén sem. Végül gyõzött a kíváncsiság, sõt, sikerült meggyõzni Kerek repkényt is, aki szinte az utolsó pillanatig ellenállt. A felkészülés jórészt fejbéli kellett volna, hogy legyen, (ha már más túrákra nem jutottunk el a nyitrai kaland óta) ez fõleg arra korlátozódott, hogy nagyjából végigkövettük az útvonalat a térképen, és sorra hüledeztünk, hogy jajtejóég, ott is fel kell majd menni, meg ott is, meg ott is. Másik lényeges eleme volt a mentális edzésnek, hogy elolvastam qvic, Czimbály, Laslow, Rush beszámolóit a 2006-os rendezésrõl, hiába tudtam, hogy az idei útvonal másképp alakul. Mármost õk legalábbis gyorsak, én meg lassú vagyok, ám az sincs megírva sehol, hogy egy futó, vagy egy gyors gyalogos tapasztalatait egy lassú gyalogos ne hasznosítsa...



Kiránduljunk teljesítményt



Reggel kíméletlenül szól az ébresztõ. Egy másik dimenzióban majd kialszom magam. Kávéfõzés, teafõzés, mindkettõ egyelõre a termosznak. Aztán egy-egy pohár porkávé le is szalad. Megégetem a nyelvem vele. Szedelõzködés, öltözködés, odakint hideg van, és éjjel a Fennsíkon még hidegebb lesz. „Ha eljutsz odáig” – gonoszkodik bennem egy hang. Követem Kerek repkényt, halványfehér fénykörök kísérnek végig Felnémet utcáin. Odafent csillagok ragyognak sápadtan az égen, a tegnapi sûrû felhõrétegnek semmi nyoma. Ez legalábbis biztató. Felsõtárkányi elágazás aut pont váróterem, a Vakond vezette autó épp érkeztünkkor fékezõdik állóra. Beülünk hátra, elöl sétáLós bácsi mesél élményekrõl, tervekrõl az 1520 mm-es nyomtáv birodalmából. Vakond kellemes tempóban kanyarogtatja a jármûvet Cserépfalu felé, majd épp az iskola elõtt megáll. Még bõven van idõ hatig, elõszöszöljük a felszerelést a csomagtartóból. Odabent mérsékelt számú túrázó gyülekezik, nem érezni a napközben majd eluralkodó tömegtúra-hangulatot. Összefutunk viszont Bubúrral, Lestattal, Vándor Csillaggal, moiwával, Rudi Istvánnal, régészlánnyal... – legalább néhány ismerõs jelen van. Benevezünk, Sütõ Laci türelmesen instruálja a nagyszámú rajtoltatót. Kapunk útleírást, majd digitális rajtidõt. Hat óra pár perc van, induljunk, kellemes dolog kirándulgatni õsz elején az erdõben.



Kisétálunk a lassan ébredezõ Cserépfaluból, a szalagok a Cigány-dûlõ felé térítenek, borospincék mellett trappolunk el a bukdácsolósra kövezett úton. Kellemes, hûvös a levegõ, az égen felhõnek nyomát sem látni. Ez örvendetes. Lassan elénk tárul a Hór-völgy bejárata, rákanyarodunk az aljában futó, személyautóval nehezen járható országútra. A patak vékonyan, haloványan csörög mellettünk, sietõsre vesszük a lépteket a mélyülõ völgyben. Rövidesen kitérõ következik, meredek, csúszós kaptató a Subalyuk-barlanghoz, oldalán vaskorlát segít. Többnyire. A túrabotok (helyett hozott síbotok) akkor segítenek, amikor a korlát elfogy. Odafent sötét üreg ásít az érkezõ szemébe, nem szûk, nem tágas, hanem szinte szabványos lakóépület-belmagasságú. Két vidám pontõr áll a bejárat mellett a platón, elmondják, korábban még hidegebb volt. Begyûjtjük az elsõ bélyegzést, lekapkodjuk a lábunkat a lépcsõn, szembejövõkkel kerülgetjük egymást. Balra át, folytatódik a völgybéli utazás, kísérõnk az erdõ és a szerényen folydogáló Hór-patak. Megérkezünk Oszlára, tábla jelzi az ellenõrzõpontot. SétáLós bácsiék társaságát reggelijük végén, indulóban találjuk. Legurítok pár pohárnyi almalevet a pontõrök jóvoltából, majd legyûrök egy nagyobb szelet zsíros kenyeret. Az oszlai rétrõl tökéletes a kilátás, az Ódorvár méltóságteljesen tornyosul a völgy fölé. Visszasietünk az útra, kezdõdik a hosszú, meredek kaptató, a mai nap elsõ komoly szintemelkedése. Eleinte kényelmes szekérúton oldalazunk föl, majd egy árkon való átkeléssel az arcunkba kapunk néhány tucat tizes szintvonalat. A lábam elé nézek, a botokkal húzom magam, elõttem Repkény kapaszkodik lassan, õt inkább zavarja a két bot, nem annyira segíti. Törmelékes, csúszós finálé zárja le a vödröt, feltámaszkodunk a szekérútra, amely elvezet a vár alá. A pontõr csokival kínál, elropogtatjuk (~-ra kerül, sérelmére). Közben, a kiírással összhangban, kikapaszkodunk a vár fokára. Nem egy elhibázott ötlet: elképesztõ, gyönyörû kilátás nyílik észak, kelet és dél felé, a Bükk völgyeiben felhõ úszik, a felkelõ Nap beragyogja délen a bükkaljai dombokat, a Kövek felett pedig ragyogó, kék ég virít. Fellelkesülve térünk vissza a vár alatti pihenõhöz, ahol rég látott ismerõs, marton4 szólít meg – innentõl Répáshuta széléig együtt haladunk. Elolvastam a beszámolóját, valamiért „Nagy Kettõs”-ként referál ránk, ez igen kedves, bár erõsen túlzó megfogalmazás, szép számmal tudnék nálunk sokkalta „nagyobb” kettõsöket sorolni, ha már mindenképpen. A mai túra után pedig pláne. Útba ejtjük a Zsilibes-forrást, ezúttal nem állunk meg vizet vételezni, visszamászunk a szekérútra, hogy alig valamivel késõbb újra elhagyjuk azt. Lekocogunk a Hór-völgybe. Jólesik a mozgás, frissít, éppúgy, mint az arcomba vágó hûs levegõ.



Bükkátszelés, odaút



Odalent az Egres nevû ellenõrzõpont õrei várnak, bélyegzõjük ugyan nincs, de kikönyörgök egy-egy aláírást a pontõr leánytól, ne maradjon üresen a vonatkozó négyszög. Kapunk mellé egy idõpont-felírást is. Újabb balkanyar, fölfelé ballagunk a Hór mentén. Idelent még hûvös a lég, párafoszlányok szálldosnak, pókhálók tucatjaira fagyott rá a harmat, kellemes fotótémát szolgáltatva – a pók nyilván másképp nyilvánítana véleményt a helyzetrõl. Elérjük a Bükki Kék becsatlakozását, majd a Belvácson át a Dobi-rétre vezetõ, rettentõ hosszú P+ kiágazását. Eszembe is jut, ma kimarad a hangulatos-szép Felsõ-szoros. Utána megközelítjük Tebepusztát: a pontõrök pavilonja messzirõl látszik, itt újabb lelkes társaságot találunk, mindenfélével kínálnak. Közös kép is készül, ha a pontszemélyzet értesül róla, a képtárból letölthetõ. Alig néhány perces pihenõt tartunk, sietni kell, tartani a saját magunk által megszabott tervet – ez egészen féltávig sikerül, mellesleg. A Balla-völgy felé kanyarodunk, széles, merészen emelkedõ út vezet. Erdészeti gépjármû közlekedik velünk szemben, félreállunk, a vezetõfülke ura szájáról világosan leolvasom a „Köszi” szót. Igazán nincs mit. Trappolunk tovább, rövidesen bõséggel kitáblázott elágazáshoz érkezünk, a vonatkozó papírtábla minket a Csúnya-völgy felé irányít. A völgy bejáratát sziklaóriások õrzik, aljukban hasadékok, barlangok tátonganak, részei a Bükk kiterjedt vízelnyelõ rendszerének. A völgyben futó út ritkán járt, de követhetõ és „haladható”. Megelõz néhány futó, õk még nem a terepfutó változat résztvevõi, hanem a százaséi. Néhány pillanat elteltével már nyomukat sem látni.



A Csúnya-völgy végében tanösvény csatlakozik hozzánk, rekonstruált mész- és szénégetõ boksák ácsorognak egy ismertetõ táblánál. Nem sokkal késõbb belefutunk egy ellenõrzõpontot hirdetõ papírlapba, a pontõrök a Pénzpataki-víznyelõbarlang bejáratánál ácsorognak, fázósan. Megtárgyaljuk, hogy bár gyönyörûek a barlangok, számunkra épp elég a felszín felõl megvizsgálni õket. Egyébiránt ez a képzõdmény látványosan nyeli a vizet: keskeny ér folydogál ide valahonnan, hogy aztán mindenestül eltûnjön a föld mélyén – a hasonló elnyelt vízfolyásokból alakul majd a bogácsi, mezõkövesdi, kácsi fürdõk gyógyvize. Kimászunk a víznyelõbõl, tágas réteket keresztezünk, hosszan emelkedõ úton. A közeli Eger-Miskolc hegyi országútról néha ideszûrõdik egy-egy erre tévedõ autó motorhangja. Hosszantartó emelkedõ végén huppanunk fel a répáshutai elágazáshoz, itt marton4 begyújtja a rakétákat és elporoszkál, kölcsönös jókívánságokkal válunk el. Mi megállunk, színes, cukros vizet vételezünk saját készletbõl. Leballagunk Répáshutára, szinte teljes hosszában végigjárjuk az eldugott falut. Nénikék köszönnek vissza, nézik, hová ez a nagy rohanás? Utolér a nagy lendülettel haladó vasssalmos, egészen az emelkedõ aljáig lelassít hozzánk. Az itiner felhívta a figyelmünket a falu szélén található, mûködõ kék kútra, nosza, használjuk ki a lehetõséget. Mohón kortyolunk a jéghideg vízbõl. Utána jöhet a zöld négyszöggel jelzett kapaszkodó erdei folytatása, mélyúton, melyet néha vízmosás keresztez. Felérkezünk a már említett bükki fõútvonalra, sétálunk egy kicsit az aszfalton, nagyjából szintben. Ritkaság ez ma. Bányahegy elágazásához érkezünk, az országút itt éri el a legnagyobb magasságot, innentõl hosszú kanyargással ereszkedik mind Eger, mind Lillafüred felé. Másik, elméletileg lezárt irány vezet Nagymezõn, Olasz-kapun át Szilvásváradra – ezt az utat ma (és holnap) még fogjuk párszor látni, aszfaltját tapodni. Térjünk vissza Bányahegyre, a jelenbe: itt tábortûz lobog, a pontõrök ellátnak mindenféle finomsággal. Még itt érjük az épp induló marton4-et és KuJoMit, ma utoljára találkozunk. Leülünk falatozni, az étek jólesik, az ülés kevésbé, fázom, pedig nem vagyok éppen alulöltözve. Tovasietünk, a Bükk-fennsíkra vezetõ következõ emelkedõ segít helyreállítani a hõháztartásomat. Kerülgetjük a nálunk kevésbé céltudatos mûutat, amely kényelmes szerpentinnel küzdi le a szintkülönbség maradékát. Nappal is sötét fenyves, majd bükkös jõ, végül Nagymezõ következik, napsütésben, az enyhe szélben hullámzó fûvel.



Végtelenül nyugodt a táj, sehol semmi mozgás, kettõnk lépteinek zaján, a síbotok halk puffanásán és a légzésünkön kívül semmi zajt nem hallani, semmi mozgást nem látni. Egy darabig csendben trappolunk, elképzelem, hogy nagyjából most milyen tumultus lehet például az oszlai etetõponton. Elérjük a zöld sáv elágazását, betérünk az erdõbe, a bánkúti radar golflabdaszerû kupolája eltûnik szemeink elõl. Az erdõ még nem vette fel az igazán õszies színeit, a lomb nagyrészt még zöld, különösen hatnak a színek, a fények ilyentájt. Megérkezünk Bánkútra, sok kiránduló járkál erre-arra, a többség a Bálvány felé kanyarodik. Lesétálunk a síházhoz, az egyik pontõr célzottan köszön: „Szia András!”. Mivel Repkény lány (tehát nem András), más hím humanoidot pedig nem látok a környéken, lassan felfogom, hogy a köszönés címzettje én vagyok. Hûha. Nem láttuk egymást körülbelül nagyon sok éve, talán utoljára akkortájt, amikor én voltam egy fejjel alacsonyabb kettõnk közül. Elbeszélgetünk, megtárgyaljuk, hogy a következõ alkalommal, amikor/ha itt járunk, kapunk levest is. Fellelkesülten folytatjuk az utat, nagy léptekkel trappolunk lefelé, a sípálya mentén... hoppá. Erre Ómassa van, vissza az egész, a sárga kereszt rögtön a síháznál válik ki az országjáró kék útból. Csúnyán benéztük, a plusz párszáz méteres kitérõ rombolást vált ki Repkény moráljában, melynek hangot is ad. Visszakapaszkodunk a síházig, rátérünk a helyes útra. Hamarost meredek lejtõn trappolhatunk, gyönyörû, magas bükkösben. Mellettünk mély völgy, a fák között még nem látni le az aljáig. Jó újra erre jönni, már szinte elfeledtem, milyen szép ez az út. Valahol odalent rakodó bukkan fel, rakodásra váró rönkökkel, a szomszéd völgy útjának a vége. Megérkezünk a kék romjelzés elágazásához, jobbra az eltörölt irány vezetne a Nyír-kõ és Farkas-nyak felé, balra pedig a kellemes szintút Dédes vára alá. Naná, hogy maradunk a kék sávon, amelyik tovább ereszkedik, keresztbedõlt fák nehezítik a haladást. Hármas csoport ad utat, ezúton is köszönöm szépen – egyikükben felismerni vélem Zsuzsát, akivel tavaly ezen a túrán tettünk meg hosszabb-rövidebb szakaszokat. Ma még egy ideig kerülgetjük egymást, majd késõbb, a Látó-köveknél végleg ellépnek elõlünk.



A kidõlt fás szakasz végére érünk, szalamandrák szegélyezik az utat, Repkény sorra sztárfotót készít róluk, a veszélyeztetett helyen lévõt visszapiszkáljuk az út menti avarosba, nehogy egy késõbbi errejáró véletlen kilapítsa. Megérkezünk az út fölé magasodó Mártus-kõhöz, odébb ellenõrzõpont vár, eligazítanak a követendõ úttal kapcsolatban. Megtudjuk, hogy nagyjából a mezõny közepét képviseljük. Még. Most következik azonban a három rettegett északi emelkedõ, melyek közül az elsõ a Dédesvár megmászása, andante, két tételben, közte szünettel. Megállunk, elkortyolunk egy bögrényit a Vár-forrás vizébõl, majd komótos, fontolva haladó technikával felaraszolunk a Kisvár alatti nyeregbe. A szürkés mészkõtömb komoran magasodik fölénk. Felérünk a nyeregbe, majd elkanyarodunk, összevissza mászkáló családot kerülünk, akik nagy lelkesedéssel rohannak le minden taplógombát. Megérkezünk a következõ, immár a vár alatti nyeregbe, odébb hiányzó táblájú elágazásban nyílik rövid oda-vissza szakasz. A hiányzó tábla a KL jelzés lefelé vezetõ irányára vonatkozna – talán nem véletlen hiányzik. Itt újabb kirándulócsoport tagjai érkeznek, szembõl. Hosszan ívelõ, egyre meredekebbé váló kanyar vezet fel a vár romjaihoz, a pontõr a romok alatti tisztáson ül egy félsátorban. Neki van az egyik legszebb kilátású õrhelye ma, a panorámába belefér a Bükk északi oldalának egy jókora szelete, elõtérben a Kisvárral és az általunk ma kihagyott gerinccel. Odalent a Mártus-kõ fehérlik a zöld lombok között. Fellátogatok a romokhoz, körbejárom a falmaradványt, megnézem a ciszternát, lefotózom a kódot a Bükk Szirtjei mozgalomhoz, lassan, de biztosan érik a második teljesítés. Visszatérek a pontra, begyûjtöm a pihenõ Kerek repkényt, elindulunk lefelé – az elágazás környékén találkozunk Bubuék triójával, alig vannak kicsivel mögöttünk.



Mályinka, fordítókorong



Következik a lejtõmumus, a rettegett KL jelzés. Egy régebbi, nullapontos sétán feljöttem rajta, arra emlékszem, hogy poros volt és kényelmetlen, és a völgytõl a várig kereken egy órát vett igénybe a feljutás. (Kis álnosztalgia, a régi szép idõkrõl, amikor a szerzõ még nem is hallott a teljesítménytúrákról. :)) Lefelé sem számítottam jobbra, ám kellemes csalódás ér: az út sokkal szebb így, ráadásul az esõnek köszönhetõen egész jól járható, nem csúszik, a botokra jól lehet támaszkodni. Egyedül a kidõlt fák alatt szívok, mert ahhoz magasan vannak, hogy átmásszak rajtuk, ahhoz pedig, hogy átbújjak alattuk, nincs valami sok hely. Végül átszuszakolom magam, nehezen. Odalent meglepetés ér: már itt volnánk, semmi elesés, semmi jajmeghalok? Már szinte kezdek elégedett lenni magammal. A Pirító-kõ masszív tömbje üdvözöl a völgyben, amelybõl kikapaszkodva elindulunk Mályinka felé. Ez az út hosszabb, mint amire készültem, pihenõsre, kényelmesre fogjuk lépteinket. Így is utolérjük a Dédes vára elõtt látott kirándulókat, kérdezik, mi is a százason vagyunk-e. Elhûlten hallgatják az igenlõ választ, lelkesen kívánnak jó utat a továbbiakra. Odébb gyümölcsösök mellett sétálunk el, közben kilátáson legelhet a tekintet, elõttünk hever az Upponyi-hegység, a Lázbérci-víztározó víztükrébõl egy részlet szürke, tompa színnel csillan meg. Letrappolunk Mályinkára, házi halnevelde mellett érjük el a falut. Család igazít útba, mutatják, ha a túrán vagyunk, az ellnõrzõpontot arra keressük. Nem mintha sokáig keresni kéne: a buszmegállóban várnak a pontõrök, mielõtt el tudnék venni egy pohár üdítõt, az úriember a kezembe nyomja, társával szinte tukmálják az ételt, italt. Jólesik a gondoskodás – és ez az egész túrára igaz, minden egyes ellenõrzõpontra: kedvesen fogadnak, egy-egy lelkesítõ szóval buzdítanak – holott nekik sem egyszerû az egész napos egy helyben ácsorgás. Itt is tartunk egy hosszabb leülõs szünetet, lélekben felkészülünk a végtelen Csondró-völgyre. Megérkeztünk a túra északi határára, távban, szintben egyharmadnál tartunk, a pihenõvel ezt ünnepeljük egy kicsit. Fél három elõtt pár perccel útra kelünk.



Mályinkáról rögtön egy meredek kaptató vezet ki, amely kényelmesen emelkedõ, hangulatos erdei útra térít rá, hosszú ívvel érjük el a Csondró-völgy alját. Leereszkedünk a völgy aljára, hogy azonnal megkezdhessük a hosszú, monoton kapaszkodást. A monotónia csak az emelkedõ dõlésszögére jellemzõ: maga a völgy most aránylag nehezen járható, kidõlt fákkal tarkított, és látnivaló is van bõven. Rögtön ott az Odvas-kõi barlangszállás alatti rész, majd az Ámor-forrás, a lélektani félutat jelzõ, különös alakú sziklaalakzatok... majd legvégül a vihar által letarolt szakasz, ahol gondos kezek már követhetõ, járható utat vágtak a burjánzó aljnövényzetben. Ez a völgy a mai második mumusom, a látvány azonban kárpótol a megerõltetésért. Felérkezünk a Mária-forráshoz, iszunk egy bögrényit a Bükk legtisztább vizû forrásából. Finom. Hideg. Ideje továbbmenni, betérünk az erdõbe, rövidesen becsatlakozik hozzánk a Bükki Kék, amely itt éri el a Kis-Fennsíkot Varbó felõl. A vihar megrendezte a Látó-kövek környékét is, a valószínûtlen alakú sziklatömbrõl elõször el sem hiszem, hogy az volna, ami. Pedig az. Megtesszük a kitérõt, érdemes: elõttünk-alattunk terül el az egész Csondró-völgy, továbbá a hegység összes északi nyúlványa. A hegyeken túl pedig a Bán-völgy az elfeledésre ítélt vasúttal, az Upponyi-hegység, az Ó-Bükk, azon is túl pedig ismeretlen, távoli csúcsok sorakoznak szürkén. Nyugaton, északon felhõk sorakoznak, felettünk még néhány pillanatra kitisztul az égbolt, abba a hitbe ringat, hogy még akár tiszta esténk is lehet. Elszakadunk a kilátóhelytõl, visszasétálunk az útra, óriási-vén bükk mellett érjük el a Szentlélekre vezetõ aszfaltutat. Elsétálunk a menedékház mellett, kigyúrt keménylegények és túlzottan dekoratív hölgyikék túráznak keményen a parkolótól a büféig. A turistaházon túl megállunk egy pillanatra, elmélázni az egykori Bükkszentlélek pálos kolostorának romjain. Eszembe is jut, ma zajlik a Pálos zarándoklat-teljesítménytúra, néhány hegységgel odébb. Mélán sétálunk tovább, a leírást böngésszük – a szentléleki „kettes számú” Látó-kõ mellett kell letérni a jelzett útról, állítólag szalagok nyomában. Az út, bár szalagot nem látunk, mégsem járatlan: gyerekcsoport sivalkodik lefelé a Szuszogón, hang alapú navigáció is elég lenne, ha nem lenne itinerünk-térképünk-tájolónk. A kis társaság és kísérõik hangulata legalábbis vegyes, hosszú léptekkel suhanunk el mellettük a meredek oldalon. Többen a botokat fixírozzák, de a szokásos „síelni mentek?” helyett most azt hallani, hogy „nekünk is jó lenne egy olyan...”. Repkény meg is jegyzi késõbb, hogy most, amikor direkt síbottal vagyunk, senki nem jön elõ a síelõs poénnal. Igaz, ha Laslow-hoz hasonlóan mi is a kirándulók febukkanásának idején járnánk a Szalajka-völgyben, biztos mi is megkapnánk a magunkét valami humorheroldtól.



A Szuszogó véget ér, ellenõrzõpont fagyoskodik a Száraz-völgy aljában. Megkérdezzük, eddig hányan jöttek a Szuszogón, és hányan a KK+ jelzésû, köves úton – a válasz alapján fele-fele a megoszlás a két változat között. Mindkettõnek vannak elõnyei – az egyik szebb és kényelmesebb, a másikon ott a bõvizû Jubileumi-forrás. Nagyzsákos túrázók érkeznek Ómassa felõl, velük egy idõben mi is meglódulunk. Következik a bánkúti betétkör utolsó szívatása, a Száraz-völgy. Eleinte meredek és nagyon szép, sziklafalakkal szegélyezett, trükkös útszakasz. Aztán kicsit lazábbra vált a kaptató, erdei úton érjük el az Ómassa – Farkas-nyak út hajtûkanyarát. Itt leülünk pár pillanatra, iszunk pár kortyot a tartalék nedûbõl. Repkényt a leves ígéretével veszem rá az út folytatására. Elhaladunk a bánkúti vízmû alsó épülete mellett, rövidesen a sípályák tövében járunk, felismerni vélem azt a helyet, ahonnét a betétkör elején visszafordultunk, észlelve a hibás tájolást. Felzuhanunk a síházhoz, elõször bélyegzés Edináéknál, másodszor leves, amely bõséges, sûrû és forró. Mohón elkezdem falni, mire olyan fájdalom vág az összes ínyembe, mintha olvasztott ólmot kortyoltam volna. Nem akarom elhinni. Itt van elõttem egy tál gõzölgõ, finom paprikás krumpli, és nem tudom enni. Idõközben megérkezik Börcsök András, javasolja, hogy egy pohár vízzel javítsam az étel hõmérsékletét. Megteszem (miért is nem jutott ez magamtól az eszembe?), de már késõ, olyasmi érzés van a számban, mintha valaki felrobbantott volna odabent egy miniatûr kézigránátot, és a fogsorom szilánkjai ide-oda repkednének. Lassan legyûröm az estebédet, közben Repkény kitérõt tesz a mosdóba és megérkeznek Bubuék, sõt, elõször Bubu, aki a bélyegzés elõtt étkezni óhajt. Enyhén morcos üzemmódban értekezik, amelyet ezúttal a kelleténél morcosabban reagálok le, ezúton is elnézést kérek. Odakint szürkül, lassan továbbállunk.



Lendületvesztés



Elsõként a Bálványt vesszük célba, kényelmesen emelkedõ út vezet a hegytetõre, közben Vakondot próbálom elérni, sikerrel. Õ már otthon van, valami tíz és fél óra alatt végigment a 60-as távon... hûha! Felnézek az égre, felhõk gyülekeznek, lóg az esõ lába. Kicsit irigylem a srácot. A telefonos értekezés végére megérkezünk a tetõn álló adótoronyhoz, majd a kilátóhoz. Két nagyzsákos túrázó tukmálja a pontõröket Metaxával, meg minket is, de hõsiesen ellenállunk (mondjuk ennek nem nehéz ellenállni...). Elbeszélgetünk, a pontõr elmeséli, merre kell menni, a két srác meg elmeséli, hogy õk is voltak már bizony a Tortúrán, és elmondják, hogy a Várkút – Nagy-Eged szakaszon márpedig „inni kell!” Most már ezt is tudjuk. A kilátómászás a hideg szélre való tekintettel kimarad, elszakadunk a Bálványtól, a túra elsõ kilencszázasától, és lesétálunk a szánkópálya felé. Az Egri Bükk ötvenes távja épp ugyanitt jön le, s ezen emlékek nem is jönnek most rosszul. Rálelünk a sárga sávra, a csurgói erdészlaknál tanakodunk pár sort, módjával bizonytalan, összeverõdött társaságként, ugyanis páran elvétettek egy kanyart, s hiába indultak korábban Bánkútról, most ismét találkozunk. Velük megint sokat fogjuk kerülgetni egymást, innentõl nagyjából Bányahegyig. Tehát Csurgónál végül sikerül kiválasztani a megfelelõ utat, gyors léptekkel trappolunk az egyre sötétebb erdõben, majd a sötétszürke ég alatt oly komorrá váló Faktor-réten. Csodálkozom: ez a Bükk egyik legbarátságosabb, legbékésebb vidéke, de most, a szürkület végén járva, sûrû felhõk alatt, erõs, metszõ szélben haladva kifejezetten félelmetes a hely. Elhaladunk Hármaskút mellett, a ház ablakán lágy fény szûrõdik át. Jó lenne most ott bent – gondolom, majd próbálok erõsebb lenni, és trappolok Repkény után. Lassacskán elérjük a gerennavári csomópontot, lesétálunk a Leány-völgyi kilátópontra. A pontõrök a parkolóban várnak, puszedlit kapunk a bélyegzés mellett. Kinézek a kilátópontra, Nagyvisnyó fényei pislákolnak odalent, masszív felhõtömbök kergetik egymást odafent. Összehúzom a kabátomat. Visszasétálunk a sárga sávra, kimarad Gerennavár, leereszkedünk a hosszan kanyargó szerpentinen. A völgyben a szél nem fúj, eleinte földúton, majd országúton érjük el a Szalajka-völgyet. Sötét van és sehol senki – különös így ez a völgy, a Bükk egyik legnépszerûbb kirándulóhelye. A számtalanszor bejárt (családi séta, iskolai kirándulás, miegyéb) völgyi úton haladunk fölfelé, keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk a múzeum, a szobor és a halastavak mellett, nosztalgiával gondolok vissza a füstölt pisztráng ízére. Felsétálunk a Gloriette-tisztás szélére, itt vár az ellenõrzõpont: rétessel, kólával, mindenfélével kínálnak. Falatozunk, benyomok pár mákos rétest, elkortyolok egy bögre kólát. Lányos zavarában még Repkény is iszik a kólából. Jó itt ücsörögni, erõt gyûjteni, összeszedni fogyatkozó tartalékainkat. Lassan folytatjuk a teljesítményszakmai sportkirándulást: következik az Istállós-kõ, amelynek a Szalajka felõli megközelítése számomra világosban, frissen is épp elég nehéz.



Nem meglepõ, hogy sötétben, hatvanakárhány kilométer után még nehezebb. Megkerüljük a legfelsõ tavat, elhaladunk a barlangforrás felett-mellett, gyorsan magunk mögött hagyjuk a korláttal védett ösvényt az Õsember-barlang felé menet – hirtelen kanyar térít le róla, csúszós lejtõvel egy völgy aljába. És itt kezdõdik a tánc, két kilométeren, ötszáz méter szintemelkedéssel. A zöld háromszögek viszonylag jól követhetõek, figyelni kell az ösvényt és a jelzéseket egyszerre. Lassan vonszoljuk magunkat, halovány fényû lámpáink alig tucatnyi méteren világítanak elõre, apró porszemek vagyunk a Bükk végtelen, éji rengetegében. Felérünk az elsõ kaptató végére, ezt még meredekebb követi. Mászunk. Mellettünk beláthatatlan mélység tátong, szürke fatörzseket világít meg a fény, mielõtt elnyelné a sötétség. Mászunk. Többször megállunk, kifújjuk magunkat, majd összeszorított fogakkal kapaszkodunk tovább, egyre feljebb, egyre magasabbra. Ködfoltba gyaloglunk bele, s a köd egy idõre állandó kísérõnkké válik. Mászunk. Találunk egy kanyart, kicsit enyhül a meredély. Balra a mély sötétség, a távolban, alattunk fények pislákolnak, majd újra erõs emelkedõ köti le a figyelmet. Mászunk. Felismerni vélem azt a helyet, ahol J a a t mesternek kellett szúróbélyegzõvel igazolást szerezni, még januárban. Mászunk. Repkény szerint még nagyon sok van hátra. Mászunk. Fény hasít a felhõbe fentrõl, ott a hegytetõ. Felérünk. El sem hiszem. Emelkedett hangulatú pontõrök kínálnak csokival, izolöttyel, utóbbiból felhörpintünk egy-egy pohárral. A csokit zsebre vágom. Útitársam nem akar megállni a hidegben, én sem – megyünk tovább, elõkerül a frissen feltöltött telepû kézilámpa, a sok apró led fénye sikeresebben szeli át a sûrû ködöt, mint a fejlámpa hasonló eszközei. Lebotorkálunk a Fennsíkot átlósan átszelõ kék kereszt útjára, megteszünk rajta párszáz métert, majd egy alkalmas, szélvédett helyen lehuppanunk pihenni. Fáj a fogam (nagy szám, eddig is fájt) és álmos vagyok. Repkénynek nem a foga fáj, hanem a lába, és álmos. Utóbbin tudunk segíteni: elõkerül az egyes számú termosz, kávét kortyolunk. Jólesik és felébreszt, mintha egy vödör vízzel öntöttek volna nyakon. Szerencsés fordulat, hogy idáig nem kávéztunk ma. Felugrunk, utolér egy túratárs, még a Bálvány után látott társaságból. Együtt haladunk egy ideig, ki a ködbõl, be a ködbe. Elhagy minket a zöld sáv, ahogy elérjük a Kopasz-rétet, majd a K+ szalagozással megerõsített útján haladunk tovább, felismerni vélem a kis hágót, ahol a LeFaGySz-on Repkény épp sietõsen gyalogolt, miközben -rafter- épp telefonált. Utána elhagyjuk a töbrök vidékét, jelzetlen átkötés visz tovább, kapuszerû szalagozásnál folytatjuk az utat egyenesen, lefelé... Még mindig lefelé... míg egy fáról szép, szabályos zöld négyzet vigyorog szembe. Hibát vélünk felfedezni a rendszerben, térkép elõ, homlokra csapás, visszafordulás a cselekedeteink sorrendje. Visszamegyünk a kapuszerû szalagokig, ahol eredeti irányunkhoz képest derékszögben jobbra kellett volna kanyarodni. Most tehát balra kanyarodunk, kiszabadítom a helyes irányt jelzõ szalagot a susnya fogásából, hadd lengjen szabadon. Más fénypontok hordozói is érkeznek, néhányan egészen valószerûtlen irányból. Ezek szerint más is benézett pár kanyart. Folytatjuk a túrát, immár a szalagozáson, s így rövidesen elérjük az OKT útját, felkapaszkodunk a Pes-kõ-kapu szikláin. Bubuék jönnek szembõl, köztük immár Cam Mogó is, majdnem elmegyek mellette, az utolsó pillanatban ismerem fel az arcát. Jó társaság gyûlt itt össze. Odafent, egy sátorból pedig Zsotyek keze nyúl ki a papírokért, majd adja vissza lepecsételten.



Átütemezés



Fordulópont következik, elbúcsúzunk Zsotyektõl, visszaevickélünk a lejtõn a Pes-kõ aljára, rátérünk a bükki Kövek hosszú és hullámzó útjára. Elhaladunk Cserepes-kõ mellett, sietõsen bukdácsolunk a sziklás ösvényen. A hosszú réten rácsodálkozunk a gyönyörû kilátásra, elhagyjuk Bubuékat, most – és még körülbelül tizenkét percen át – úgy tûnik, tudjuk tartani a szükséges tempót a szintidõn belüli beérkezéshez. Ezúton is elnézést kérek minden érintettõl a meglehetõsen antiszociális viselkedésünkért! Betérünk az erdõbe, még lejjebb trappolunk, majd ráfordulunk az Õserdõ felé vezetõ, hosszan emelkedõ útra. Itt fogy el Repkényben az erõ és a kedv, az Õserdõ bejáratánál lerogy egy fadarabra és intenzív csoffadásba kezd. Fél tizenkettõ van: ahhoz, hogy szintidõn belül maradjunk, másfél óra múlva Bányahegyen kellene lennünk és utána is folyamatos, tempós haladást kellene megvalósítani. Ez, láthatóan már nem menne. Ücsörgünk, meditálok azon, hogy miképp és hol lehetne kiszállni úgy, hogy mihamarább Egerbe érjünk. Arra jutok, hogy sehol sem érdemes kiszállni, de ha már mindenképpen, akkor legközelebb a Karthauzi kolostornál: onnan lesétálhatunk Felsõtárkányba, majd busszal hazamehetünk. Akkor viszont már érdemes végigmenni, hiszen a kolostorromtól a cél már „csak” 12 km. Ücsörgünk tovább. Ismét utolérnek Bubuék, Cam Mogó biztat, de még nem tudunk továbbmenni. Inkább ücsörgünk még, végül a következõ döntés születik: végigmegyünk, lesz, ami lesz. Ha fel tudunk gyorsulni, felgyorsulunk, ha nem tudunk, akkor meg nem tudunk. A lényeg, hogy mindenképp végigmegyünk.



Felkászálódunk, elindulunk az Õserdõt kikerülõ, kerítést követõ ösvényen. Megyünk, megyünk, eleinte fel, aztán le, majd hirtelen azt veszem észre, hogy kikerültük az Õserdõt. Nem is volt olyan vészes. Következik a Tar-kõre vezetõ hosszú part, útközben leülünk arra a keresztbedõlt fára, amelyik már nem sokkal a tetõ alatt pihen az ösvényen. Megpihenünk, majd felsétálunk Tar-kõre. Lelkes pontõrlány fogad, elmondása szerint párja épp alszik – valóban, odébb hallatszik a halk horkolás – és mindenfélével kínál, a mindenféle közül pedig kiemelném az izolöttyszörp jelentõségét. Már kevés vizünk van, ehhez kapunk még egy kicsit, valamint némi szörpöt bele: kicsit tömény, de nagyon jólesik. Nézzük a kilátást, Tar-kõ lenyûgöz, mint mindig: Eger fényei csalogatóan remegnek valahol messze lent. Azon túl a Mátra tömbjére süt le fényesen a Hold, a Kékes adótornyáról piros fények kacsintanak felénk. Csendben elõtör belõlem a „miért is jöttem erre a távra?”-kérdés, de a pontõr megnyugtat, hogy ezt nem tõlem hallja elõször. Továbbállunk, átlavírozunk a Három-kõ csúcsára, megnézve a csúcsoszlopot és persze itt is a kilátást. Tar-kõ most sötét és üres, lehet, hogy mögöttünk már nem jön senki? Keleten felhõk zárják a láthatárt, ez nem valami biztató. Belépünk az erdõbe, a hosszú szintútra a Bánya-hegy feletti hágó felé. Rájövök, hogy ezen a túrán a Bükk 900-as csúcsai közül mindegyiken jártunk, amelyre jelzett turistaút visz.



Végigkanyargunk a helyenként sziklássá váló ösvényen, majd ráhuppanunk az aszfaltútra, pár lépés erejéig. Majd folytatjuk a lejtést, intenzíven, hosszan, eleinte a zöld sávon, majd a négyszögön. Az elágazásban Zsuzsáék jönnek szembõl, õk már megjárták Bányahegyet, majd az ellenõrzõponton Bubuék készülnek indulni. Lemaradásunk innentõl kezdve egyre csak növekszik, ennek ellenére leülünk, levessel kínálnak és izoitallal is. Elképesztõ, milyen sokat tud jelenteni egy tányér meleg leves ilyenkor. Például, rögtön elmúlik az éhségem, viszont elõtör belõlem az álmosság. Túl vagyunk Istállós-kõn, Tar-kõn, meg azon, ami mindezek elõtt történt, innentõl már nagy meglepetés nem érhet, tehát jön az álmosság. Szûk fertályórát szöszölünk indulás elõtt a ponton, majd magamat is meglepõ lendülettel visszakapaszkodunk az emelkedõn a zöld sávig. A túrán harmadszor van szerencsénk bejárni ezt a szakaszt – ha a bányahegyi leves messzebb lett volna, akkor is megérte volna ez az oda-vissza. A Kõkapu következik, a hatalmas sziklák között, a Bükk déli peremét õrzõ óriások lábánál tartunk pár perc alvásszünetet. Itt ér utol futva a túratárs, akivel a Fennsíkon bolyongtunk pár órával ezelõtt. Kérdezi, hogy megyünk-e vele tovább, el kell õt keserítenünk, mert képtelenek vagyunk gyorsan haladni, de még csak úgy tettetni sem tudjuk a gyorsan haladást. Belép a hipertérbe – remélem, sikerül neki szintidõn belül beérni. Iszunk még egy kortyot a kávéból és tovaballagunk Imó-kõ felé. A kávé képes furcsa dolgokat mûvelni az emberrel. Most azt mûveli, hogy idiótánál idiótább vicceket kezdünk mesélni, beleértve azokat a borzalmas poénokat is, amelyeken már általános iskola második osztályban sem nevet az ember. Így hagyjuk most magunk mögött a Hárs-kutat, az Imó-kõ felé vezetõ lapulevelest, a sziklás, botladozós szakaszt, és vicceket mondunk még akkor is, amikor megállunk, felnézni az Imó-kõ óriási, fehér sziklájára. Csend van, a forrás most idõszakosan nem üzemel – elvégre az utóbbi idõben csak az a tegnapi kis esõ adhatott volna vizet neki. Leérkezünk az ellenõrzõponthoz, már viszonylag kevés cuccal várnak, nekünk azonban az is elég most. Elrágok pár szem ropit a kínálatból, Repkény almát harap.



Hajnalodik



Emelkedõ következik, újfent, nem nagy szám ez egy olyan túrán, ahol szûk négy és félezer méter az összes szintemelkedés. Felérünk a zöld sávval jelzett hosszú gerincútra, néha feltámad a szél, olyankor fázom. Mellettünk, mögöttünk idõnként kilátás nyílik, a Bükk tömege sötétlik a csillagok alatt. Kezdünk kifogyni a viccekbõl. Repkény néha megáll és berohan az erdõbe, aztán visszajön, folytatjuk az utat, és tíz-húsz perccel késõbb megismétli a mutatványt. Közben a fogfájásomat istápolom. Idõvel elérjük a Bujdosó-kõ alatti elágazást, elhagyjuk a nyugat felõl besötétedõ Lök-bércet. Itt is tartunk tíz perc alvást, majd utána egy ébresztõ kávézást. Jót tesz, újult erõvel döcögünk le az országúthoz, mellettünk óriási sziklák tornyosulnak a völgyben, majd a lejtés és a völgy is megszelídül, leérünk az útra. Tereprendezés történt, vadonatúj korláton lépdelünk át, betérünk az Oldal-völgybe, az ellenõrzõpont a halastó túlsó végében vár. Itt is adnak enni, enyhén kormos zsíros kenyeret falunk, jólesik. Belegondolok, hogy a pontõrök tegnap kora délelõtt óta terepen vannak – sõt, Ódorváron kereken egy napos a szolgálat. És még én nyafogok. Minimális pihenõt követõen menetelünk tovább, hosszan emelkedik velünk a bükkzsérci országút, amelyet trükkös, de jól jelzett letérõn kell elhagyni. Lecsoszogunk a patakhoz, áthuppanunk a túloldalra. Folytatódik a fölfelé, hosszan, de egyre inkább világosban. Amire felérünk Völgyfõ magányos házához, már van annyi természetes fény, hogy lekapcsolhassuk a lámpákat. Völgyfõtõl elkanyargunk a Szent Erzsébet-forrás mellett, majd rátérünk a mai nap utolsó elõtti meredek emelkedõjére, felhúzzuk magunkat a nemrég kialakult irtás szélére. A látvány még egyszer eszünkbe juttatja: a Bükk nagy, mi kicsik vagyunk – felhõk gyülekeznek északon és keleten, a Fennsíkból semmit sem látni. Végigvonszoljuk magunkat az irtott részen, leereszkedünk a köves úton Ódorvár alá. Túrázó érkezik mögülünk – még van mögöttünk valaki? S tényleg, ráadásul az illetõ – Csaba, ha jól emlékszem – felismer minket, bemutatkozunk egymásnak, lelassít hozzánk Ódorvárig. Ahol aztán ellép, mindenképpen be akar érni szintidõn belül. Ódorváron nekünk erre pontosan huszonnégy perc állna rendelkezésünkre.



Begyûjtjük a csokit és a bélyegzést, kisétálunk a vár fokára, kilátni. Egyébként szép a látvány: továbbra is felhõ ül a hegyeken, Oszla alattunk csak egy fehér folt a szürkészöld folton. Visszabotladozunk az útra, elõször rosszfelé indulnánk, de a térkép kijavít, s a szalagok is megvannak. Sûrû szalagozás és a tavalyi emlékeink alapján követjük a látványos erdészeti utat a Mákszem oldalában, alattunk a Hór-völgy húzódik, mellettünk, mögöttünk felhõ játszik üldözõset. Létrákat mászunk, elkerített erdészeti terület két határán, a szokatlan mozgás ellen tiltakozik az izomzat. Hosszan kanyarodunk, keresztezzük a vonulat gerincét, és végetérni sosem akaró lejtõre térünk, hangulatos tölgyerdõben. Az alján kell lennie valahol Bükkzsércnek, de az alja mintha nem akarna közelebb kerülni. Fájós térdekkel döcögünk a poros szekérúton, hosszan, egyenletesen. Végül kerítést látok, majd házakat. Bükkzsérc. Templomok, majd temetõk mellett haladunk el, odébb szorgalmas gazda szántogat. Képzelem, mi a véleménye a mindenféle jöttment kirándulóról. Kiérünk a mûútra, majd gyorsan elhagyjuk: szántás szélén, majd erdõsáv mentén ballagunk a Nyomó-hegy felé. Érdemes megfordulni: mögöttünk a Bükk hegyei sejtelmes felhõtakaróból néznek vissza ránk, a Hór-völgy bejárata felett is páracsomó kavarog. Felérünk a Nyomó-hegy aljába, most már tényleg a majdnemlegutolsó emelkedõ következik. Ránézek az órára. Felcaplatok, csúszik alattam az ösvény, a botokkal szilárdítom meg a helyzetem. Repkény kitartóan jön mögöttem, az erdõ szélénél megvárom, együtt érkezünk a pontra. A srácok már láthatóan fáradtak, de így is biztatnak, már nincs sok hátra. Beszerezzük az utolsó terepi bélyegzést. Hosszasan, szõlõsorok között ereszkedünk Cserépfalu felé, a köves út lassan aszfaltra vált, a faluban egy utolsó, enyhe emelkedõvel teljesítjük a túra szintemelkedésének a legvégét.



Cél



Megérkezünk, megnézem a buszmenetrendet, elkeserítõ, amit látok. Az iskola bejáratánál Csaba integet lelkesen, sikerült beérnie, gratula neki! Aztán besétálunk az épületbe, s láss csodát, maga Sütõ Laci fogad, oklevelet ír, kitûzõt ad, majd érmet, pólót, ajándék üveg bort... meghatódok, tényleg. Hiszen nem értünk be idõben. Szabadkozni próbálok, de a torkomon akad a szó. Találkozunk Börcsök Andrással, László Szilvivel, gratulálnak, és mi is nekik. Elõkerül a sokkal jobb kedvében levõ Bubu és Lestat, lekísérnek az ebédlõhöz, elkanalazzuk a levesünket. A szokásosnál is bambábban nézek kifelé a fejembõl, majd telefonos segítséget kérek a hazajutásunkat illetõen. Szerencsére pozitív a válasz. Lassan – de még milyen lassan! - visszamászunk az aulába, itt még találkozunk Wehner Gézáékkal. Elbúcsúzunk a társaságtól, kisétálunk a templomhoz, leülünk, várunk – közben a két túratárs, akikkel a Bálvány – Istállós-kõ szakaszon kerülgettük egymást idõszakosan, felajánlják, hogy elvisznek, de megnyugtatom õket, hogy már úton a segítség. Ezúton is köszönöm nekik. Végül begördül az autó, édesapám hazafuvaroz, innentõl mechanikusan, rutinszerûen zajlanak az események. Fürdés. Pakolás. Utazás. Fõzés. Alvás.



Köszönetnyilvánítás következik, de nem azért a végén, mert nem fontos. Sõt. Éppen, hogy nagyon is fontos. Köszönöm a DHTE-nek és Cserépfalunak a rendezést: ilyen lelkes, kitartó és jószívû társaság túrájára öröm visszajönni. Az útvonal, a szervezés, az útvonal, meg az útvonal... csillagos ötös! Külön köszönöm a pontõröknek a sok biztatást és a kitartásukat, hiszen õk végig mozdulatlanul voltak a terepen, hidegben, szélben. Köszönöm Kerek repkénynek a társaságot, nélküle nem indultam volna el ezen a túrán, s köszönöm marton4-nek és minden ismerõs és ismeretlen túratásanak is a közösen megtett szakaszokat. Köszönöm a mégis-megadott-díjazást, bár még lehet, hogy eltart egy darabig, amíg ezt lemeccselem magammal.



Utóhang



Motorvonat suhan kora délután Füzesabony felé, még nem alszom, menetiránynak háttal nézelõdök, hogy ne süssön szembe a Nap. Lassan eltûnik a Bükk-fennsík hullámos letörése, majd a távolba vész a Nagy-Eged távolról felismerhetõ, jellegzetes púpja. Gondolatban elbúcsúzom a Bükktõl, amely gyönyörû és félelmetes, és amely ezúttal legyõzött. És ahová mindig visszavágyom.



-Kékdroid-


Képek