Fehér-Vár-Palota 40.
Gyönyörû õszi reggelen gyülekeztek a túrázni vágyók október utolsó elõtti napján Székesfehérvár fõterén, az Országalmánál. Az immáron tizenötödik, jubileumi Fehér-Vár-Palota teljesítménytúra fõ, de nem egyetlen indító állomásán. A túra kiírása kicsit egy BKV menetrendhez volt hasonlatos, mivel volt a "fõ táv" a 40, Székesfehérvár és Várpalota között, valamint a 25 Székesfehérvár és Csór, a 20 Csór és Várpalota, a 10 Székesfehérvár és Moha, a 25B Iszkaszentgyörgy és Várpalota, a 10B Iszkaszentgyörgy és Csór, a 20V Várpalota és Csór között, valamint egy 5 km-es körtúra Iszkaszentgyörgyön, a Kastélybirtok Tanösvényen. Tehát a rendezõk bõségesen adtak választási lehetõséget mindazon túrázni vágyók számára, akik úgy döntöttek, hogy a Halottak napi temetõjárás elõtt, az életnek áldoznak egy kis természetjárással. A gyors nevezés után, már a történelmi belváros macskaköveit koptatva igyekeztünk a város határa felé. Alig egy kilométert tettünk meg, és már is feltûnt az elsõ ellenõrzõ pont egy parkban, a Savanyúvíz, más néven a Csitáry-kút, a fehérváriak közkedvelt forrása. Gyors bélyegzés után, a Malom-patak partját követve elértük a városból kivezetõ zöld jelzést.
Mohai monoton
Következett a Kiserdõ, majd a Gaja-patak partján egy kis bújócskát is beiktatva magunk mögött hagytuk az épen ébredezõ királyi várost. Hétágra sütött a Nap, ennek ellenére az ösvény sara fagyott volt, s a nádbugák is ezüst fehérben villództak a korai fény aranysárgájában. Jobbra feltûntek a halastavak, melyek hosszabb részen szegélyezték utunkat. A korai idõpont ellenére az egyszemélyes gyalogösvény kiszélesedéseinél már horgászok próbálgatták szerencséjüket, és nem mindegyik arcán volt látható feltétlen öröm, az egyre csak áradó, hol csendes, hol harsányabb túrázók láttán. Viszont végtére is jelzett turista úton haladtunk, tehát a "vendégek" õk voltak, és mi is bosszankodhattunk a keresztben ledobált szerelékek, italos üvegek, meg egy-két lazán az ösvény közepén leparkolt robogó miatt. De mi továbbmentünk, õk pedig maradtak. Sajnos a cuccok is.
Egy hirtelen balkanyar után - ami korrektül szalagozva is volt - igazi dzsungeltúra következett. A bozót sûrûjétõl nem is lehetett látni a vizet, mely a térkép szerint továbbra is jobbról kísért bennünket. Sapkák, fejkendõk akadtak fenn a som bokrok szövevényén, de az ágak nem kímélték a ruhákat, hátizsákokat sem. Ez nem a rohanás terepe volt, sõt a szó szoros értelmében sokszor fejet kellett hajtani a természet elõtt. Pár perc után, aztán nyílt terepre értünk, de a tavak továbbra is a jobb oldalon csillogtak. A széles kocsiúton aztán elkezdett a sokaság csoportokra oszlani és szétrázódni. Elértük a komáromi vasútvonalat. Közvetlenül a sínek mellett vitt a jelzés, majd egy derékszögû kanyarral át kellett kelni a túl oldalra. Kissé eltávolodva a síntõl, de vele párhuzamosan futott a széles földút egy kerítés mentén. Hosszas monoton gyaloglás következett a szinte nyíl egyenes úton, hol ligetes, hol kissé nyíltabb terepen. A táj nem sok változatosságot mutatott, így bõven akadt idõ elgondolkodni azon, hogy az ember mennyi "ötletes" módon tud megszabadulni az otthon feleslegessé vált holmiktól, sittõl, vagy egyszerûen a szeméttõl. Aztán úgy a nyolcadik kilométer táján a távolban feltûntek végre Moha házai. Ahogy beértünk a faluba, jobb kéz felõl magunk mögött hagytok az Ágnes-forrást, a méltán híres Mohai Ágnes Ásványvíz szülõhelyét. Beértünk a központba és a Községházát zárva találtuk. Elõkerültek az itinerek. Azok szerint itt kellett volna lenni az ellenõrzõ pontnak. Kisvártatva befutott egy új társaság, köztük egy „igazi írástudóval”, aki megfejtette nekünk a rejtélyt, miszerint csak olvasni kellene pontosabban, és akkor nem a Községházát keresnénk, hanem a Közösségi Házat. Egy-két perc után aztán elértük a pontot, valóban a Közösségi Háznál volt. Itt a 10 kilométeres túrán indulok megkapták az okleveleket és kitûzõket. A rendezõk forró, valódi citromkarikás teával kínálták a résztvevõket, amit az udvar hangulatos padjain kényelmesen el is lehetett fogyasztani. A kellemes teázás után továbbra is a zöld jelzést követve, a temetõ mellett elhaladva elhagytuk Mohát. Széles szekérúton haladtunk, egyszer szántóföld mellett, másszor réten át. A jelzések ritkák voltak, így szalagozással erõsítették meg az útvonalat. A kanyarokban és a letérõknél pedig, mint az egész túrán végig szöveges útbaigazítók voltak, így jószerivel "fejbõl" végig lehetett menni a távon.
"Duzzogva" Iszkáig
Újra a Moha elõtt táj monotonsága következett. De mit is várhattunk volna, hiszen a Sárrét északi peremén jártunk. Rét, cserjés és megint rét. Néhol kisebb facsoport. Lassan 15 kilométert tettünk meg, és nagy nehézségek árán sikerült is összegyûjteni 30 méter össz szintemelkedést. Így aztán fogytak a kilométerek, de az idõ nem nagyon pergett. Hipp-hopp és már a harmadik pecsétet kaptuk a Duzzogó, fürdõromnál. Az ismertetõnk szerint ez egy nagyon régóta elhagyatott rom. Megnézni igazán nem volt alkalmunk. Talán egy másik alkalommal. Tovább követtük a zöldet. Egy erdõs részen átvágva kereszteztük az iszka-kincsesi mûutat, és egy dombon átkelve haladtunk tovább. Jobbról, balról kerítés szegélyezte az utat, táblákon figyelmeztettek, hogy a területeket kutyák õrzik. Nem csak üres figyelmeztetés volt. Valahogy olyan "láger fíling" terjengett a levegõben. Beérve a faluba elõttünk magasodott a kastély parkja. Egy kis lépcsõzés után, az egykor szebb napokat látott angol parkon vágtunk át, míg nem egy boltíven áthaladva, a belsõ udvarra jutottunk. A tábla szerint az épület jelenleg általános iskolaként funkcionál. Újabb boltíves kapu következett, s a túloldalon napoztak a negyedik pont õrei. A résztávok miatt elég nagy volt a forgalom, de a pecsételés gyorsan ment, sõt csokit is kaptunk. Errõl a pontról látszott elõször a kastély impozáns mérete. Készültek is a fényképek tucatjával.
A Kõasztal, a Piramita és Csór.
Jelzést váltottunk és immár a pirosat követve, újra az egykori parkban jártunk. Jelenlegi, elvadult formájában is csodálatos, hát még milyen lehetett, egykori fényében. A tanösvény bemutató táblái kísérték az utunkat egészen a Kõasztalig. Ez valóban egy hatalmas, kõbõl készült asztal. A mellette található ismertetõbõl is csak annyi derül ki, hogy "õsi". Mindenestre szép és érdekes, jó háttér a fényképezéshez. Emelkedõ következett, végre a Bakony kezdte magát megmutatni. Csakhamar feltûnt a 262 méter magas Iszkai-hegyen, a Piramita csúcson álló korszerû, fa kilátó. Impozáns darab, nem lehetett kihagyni a megmászását. Tetejérõl bámulatos látvány tárult elénk, keletrõl és délrõl a Sárrét, s a távolban Székesfehérvár, észak-keletre A Móri-árok és a Vértes, s a látóhatár többi részét betöltötte a Keleti-Bakony rengetegje. S mindez az õsz ezer színében úszott, az azúrkék ég alatt. Nehéz volt a látványt otthagyni a szikrázó napsütésben. Erdõs és nyílt terep váltotta egymást. Kisiszkánál egy dolomit bánya mellett vitt az út. Szerencsére nem volt éppen mûvelés alatt. A környék teljes növényzetét vastag, púder szerû fehér por lepte. Szedtük is a lábunkat, nehogy beinduljanak a gépek. Persze tudtuk, hogy vasárnap van, de mi van ha az ördög nem alszik? Az Öreg Iszka-hegy után szõlõk következtek. Ennek elnevezése több mint bizarr, "Leányvágó". Az elnevezés eredetét nem sikerült kideríteni. Innen leereszkedtünk a Szenes-horog mély völgyébe. Az út lefelé igen meredek volt, erõsen a Nagy-Gete tokodi oldalára emlékeztetett. A völgybõl hasonló meredek úton lehet kikapaszkodni. Ekkor egy fennsík rész következett egy köves úttal ( Hadiút ), az iszkai katonai lõtér szélén. Ezen haladva értük el Csórt. A mûvelõdési házban volt az ötödik pont, egyben résztávok célja, rajtja. Itt aztán tényleg szép forgalom volt, de a negyveneseket soron kívül kezelték. Ez volt a központi frissítõ, zsíros kenyér, különféle teák várták a megfáradtakat. Akinek kedve volt az épületben mûködõ eszpresszó szolgáltatásait is igénybe vehette. 25 kilométer volt mögöttünk, így többen, mint kevesebben meg is tettük. Kicsit vissza kellett gyalogolni az úton, ami bevezetett a faluba, majd egy jobb kanyar után rövid emelkedõvel, alig tíz perccel a fõ frissítõ pont után már a hatodik pecsét került az ellenõrzõ lapra, a Kilátó-hegyen. A pontot elhagyva újra a Hadiútra értünk. Kopár, kietlen vidéken jártunk.
Bakonyi hullámvasút
A Kis-rét után ismét meredek szakasz következett, leereszkedtünk a Száraz-horogba. Itt a völgy alján haladtunk, mesebeli környezetben. Fejünk fölött vakítóan fehér sziklák, elõttünk a mély és kanyargós szûk völgy, körülöttünk az ezerszínû lombozat, és mindezt megvilágította a napsütés. Az egész valami megfoghatatlan szépséget adott a tájnak. Azt hiszem ezen a szakaszon kevesen siettek, inkább mindenki élvezte és érezte a látványt és a légkört. Meredek kapaszkodó következett. Az ösvény kanyargott a jelzés alatt fölfelé, és amikor azt hittük vége, még egy kis bónusz sziklamászást is elkönyvelhettünk. Így értünk fel a hetedik ellenõrzõ pontra, amit nem véletlenül neveztek el Meredély-fõnek. Innen az egész Száraz-horog belátható. Meg kell nézni mindenkinek !
Visszaereszkedtünk a horogba, s pirosra váltottuk az eddigi zöld jelzést. Az erdõben kacskaringózva elõbb a Túró- majd a Sár-horgot kereszteztük és kiértünk egy füves terepre. A távolban feltûnt a 362 méter magas Baglyas-hegy a rádió tornyával. A következõ pont ennek a környékén található, függõen az idõjárástól. A nyílt területen, ameddig a szem ellátott árvalányhaj elszáradt szálai voltak láthatóak. Valami csodálatos látvány lehet virágzáskor. A jelzések a ritka fákon, vagy köveken voltak felfestve. Ezeket megerõsítették távolról is jól észrevehetõ szalagokkal. A kies táj ellenére nem volt nehéz a tájékozódás. Az ellenõrzõ pontot a hegy aljában a Bagoly-völgyi fasornál találtuk meg. Csoki és ásványvíz volt a szolgáltatás. A nyolcadik pecsét begyûjtése után nekivágtunk a Baglyas megmászásának. Fentrõl a nyílt terep miatt csodálatos panoráma nyílt, s alattunk ott feküdt a végcél Várpalota. Egy kopjafa mellett elhaladva erõs ereszkedésbe kezdtünk a város irányába. Egy jobb kanyar után, keskeny fákkal borított völgyben folytatódott az ereszkedés, néha kis emelkedést is beiktatva Hideg-völgyig. Az utat gyönyörû sziklák szegélyezik. Egy kõbánya következett, melynek a szélén, kõkupacok között kellett átkelni. Ismét emelkedõ jött a fák között. A tetején egy kopár részre, amolyan fennsíkra értünk. Itt kisebb, nagyobb lejtõk és emelkedõk váltották egymást szépen sorra, míg végül egy újabb lejtmenet után tényleg sík terep volt a lábunk alatt. Nemsokára elértük az Inotai-víztárolót, melynek a partján a kilencedik és egyben utolsó ellenõrzõ pontot találtuk. Banán és friss ásványvíz várt ránk. Mûút volt a lábunk alatt, lakott helyen voltunk. A pontõrök mosolyogva mondták, hogy már csak bõ három kilométer a cél, fél óra és ott is vagyunk. Hát haladtunk tovább a tározó partján. A fejünk felett, egy meredek domb tején szép kis templom állt, temetõvel. Aztán ahogy elhagytuk a tározót, megláttuk a szalagokat a domboldalon, egyenesen felvezetve a templomhoz. Mit volt mit tenni, mászni kellett. De fenn voltunk. Újra fennsík, és megint az egykori árvalányhaj. A szalagokat jobb híján az összefogott árvalányhaj szárakra kötötték. De az út egyértelmû volt jelezve. Megint csak dombnak föl, völgynek le, és amikor lent házak tûntek fel, az út biztosan elfordult a legközelebbi emelkedõ felé, hogy aztán újabb lejtõ jöjjön és folytatódjon minden ugyanúgy. Így kerültük ki Inotát, míg nem egyszer egy emelkedõ tetejérõl közvetlenül Várpalota határába ereszkedtünk le.
Innen már mûúton folytattuk az utat, át a városon. Jobbról, balról temetõk szegélyezték az utat. Kiöltözött, virágokkal felszerelkezett sokaság volt mindenütt. Voltak, akik csendes áhítattal álltak a sírok mellett, mások inkább a családi, társadalmi érintkezés egyik fajtáját látták az eseményben. És ott voltunk mi kontrasztnak, az ünneplõsök között koszosan, izzadtan, hátizsákokkal, botokkal. S látni lehetett a többség szemében az értetlenséget, nem tudva hová tenni a gyaloglókat. Mit keresünk mi az "életben", mikor az átlagember a halált, az elmúlást ünnepli. Pedig még csak az ünnepek elõestéjén jártunk. Aztán átvágva a "jól öltözött" tömegen megérkeztünk a Közösségi Házba a célhoz, negyvenkét kilométerrel és sok-sok szépséggel a hátunk mögött. Megkaptuk az emléklapokat, kitûzõket, néhány kedves szót, és várt a Várpalotán már szokásos svédasztal a zsíros kenyerek képzeletet felülmúló változatosságával és a frissítõ ásványvizekkel.
Epilógus
Köszönet ezért a remekül szervezett és jó túráért a Fejér Megyei Természetbarát Szövetségnek, Pintér Józsinak, a Várpalotai Városi Természetbarát Szövetségnek, Herczeg Attilának és az Iszkaszentgyörgyi Természet és Környezetvédõ Egyesületnek. Valamint minden közremûködõnek, akik lehetõvé tették a túra létrejöttét.
A túráról fényképek az alábbi oldalon találhatóak a Galériában : http://eeonline.gportal.hu |
