Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

zenitTúra éve: 20112011.11.26 22:51:25

ISZINIK 100


 


Sokat töprengtem azon, hogy megírjam-e a túrával kapcsolatos élményeimet. Egyrészt azért, mert kételyeim voltak afelõl, hogy egy ilyen volumenû eseményen felgyülemlõ érzelem kavalkád egyáltalán leírható, (író legyen a talpán, akinek sikerül). Másrészt pedig, mert olyan hosszú ideig zajlott a túra, hogy legalább ilyen hosszúra kéne nyúljon a beszámoló is, ha hiteles akarnék lenni. Ezek közül egyikre sem vagyok képes, de megpróbálom a magam módján érzékeltetni mit is jelent száz km és közel egy napnyi séta. Célom ezzel kettõs, mert egyben szeretném lázba hozni, de letörni is azokat az olvasókat, akik még csak fontolgatják a belevágást. A többieknek meg maradhat ez egy szokványos beszámolónak a sok közül.


Itt szeretném leszögezni, rögtön az elején, hogy soha életemben nem vettem még részt az Iszinik 100-ashoz hasonló hosszúságú túrán. Olyannyira késõn jött maga az elhatározás is, hogy kétséges volt a felkészülésre szánt idõ elégségessége. Szeptember derekán mondtam ki az igent, vagy inkább azt, hogy „miért is ne?”. Ugyanez év májusában már bekerült a látókörömben a nagy hagyományokkal bíró Kinizsi 100-as, mivel Peti sikerrel teljesítette, de akkor csak nagy tisztelettel megemeltem a kalapom és nyugtáztam a teljesítményt egy „nem semmi” kijelentéssel közben végig azt gondolva, hogy nagyjából el tudom képzelni, mi is ez. Ki lehet találni, hogy rosszul gondoltam. Szóval valószínûleg a nyáron felgyülemlõ céltalanság érzése kihozta belõlem a vágyat a teljesítésre és épp kapóra jött a terv, hogy jövõre részt veszek magam is a Kinizsin jókora idõt hagyva a felkészülésre. Épp az egyik ilyen felkészülés alkalmával bukott ki Petibõl, hogy nem megyünk-e rögtön az Iszinik-re? Õ úgyis meg akarja csinálni visszafele is, nekem meg legalább nem kell várnom jövõ májusig. Én meg, a kérdésre kérdéssel feleltem: „miért is ne?”.


Nem telt bele sok és Szárligeten álltam a vasútállomásnál kezemben az itinerrel gyomromban kiadós reggelivel, pálinkával és kávéval, lábamon meg bakancs. Egyszerre mosolyogtam és feszengtem is, mert eddigre már kezdtem kapizsgálni, mi is vár rám, noha a rekordom még az 50 km-t sem érte el. A felkészülések tapasztalatai viszont a földön tartottak és eltökéltem, hogy megcsinálom. Lezajlott a jó hangulatú eligazítás, visszaszámoltak és elindultunk, mint a cunami. Az ember hajlamos elõrevetíteni, hogy beosztja az elején az erõt, x kilométerenként pihenõt tart, ügyel az energia és folyadékbevitelre, de a gondolatmenet elején rájön, hogy ez annyira eltér a hétköznapokban megszokott tervezésektõl, hogy kizárt a betartása. Itt is abba a problémába ütközik az ember, hogy túl hosszú ideig tart az egész ahhoz, hogy átlássa. Azért egy támaszunk volt, egy Excel táblázat formájában, amibõl megtudhattuk, hogy a képességeinknek megfelelõen mikor, hol fogunk tartani. Az elsõ döbbenet az volt, amikor szembesültünk azzal, hogy nem csak Somlyóvárnál, de a Vértestolnai mûúton is másfél-két órás elõnnyel voltunk magunkhoz képest. Ami jó, mert van idõnk az utolsó kilométerekre bõven, de rossz, mert a végén is kell az erõ. Innentõl kevésbé tudatosan, mint inkább természetes módon fokozatosan lecsökkent ez az elõnyünk. A bányahegyi pontnál éreztem elõször milyen jó is leülni, de láthatóan nem voltam egyedül elvégre 30 km fölött már rendes túráról beszélhetünk. Voltak itt már semmibe révedõ tekintetek, zoknit szárítók, de volt aki lazán sört bontott, vagy kubus üvegbõl ágyas pálinkát ivott, szóval megfordul egy ilyen helyen mindenféle ember. De, hogy mennyire sokféle arra egy történettel kell, hogy elõhozakodjak, ami az egyik résztvevõ sajátja és utólagos engedelmével megosztom. Az illetõ hihetetlen lazasággal adta elõ a sztorit épp úgy ahogy a túrán mellettünk baktatott. Májusban a Kinizsi Százason Lyme-kórosan vett részt, amit még a Gerecse 50-en szedett össze, de nem igazán foglalkozott vele, nem kezelte és 7,5 kilótól szabadult meg a túra alatt. Szintén õ mesélte, hogy volt olyan figura, aki a Kinizsi Százas után hazament, nem tudott aludni és lenyírta otthon a füvet. Pusztamarótig hüledeztem és nevettem kínomban, mert máshogy nem tudtam reagálni ilyen történetekre, mindegy szerintem király. Gerecse Üdülõnél találkoztunk egy kistermetû patással, 122 bogánccsal a sörényén. Aztán Pusztamarótot elhagyva ünnepélyesen megittuk a maradék vizünket, mert Édesapámék a Bajóti-mûútnál már csatlakozni készültek a túrához és innentõl kísértek volna kocsival az éjszaka folyamán. Nem így lett, úgyhogy Péliföldszentkeresztig vattát köptünk. Közben lekapcsolták az égi lámpát, mi meg válaszul fel a mienket és becsorogtunk Mogyorósbányára, féltávhoz.


Súlyos izzadás, 100%-os páratartalom és leharcolt emberek dugig a kocsmában. Megkaptuk a pecsétet meg az áhított teára és virslire jogosító jegyünket. Egy meglehetõsen cvíder pultos fogadott minket és látványosan utált mindenkit pedig élete egyik legnagyobb forgalmát bonyolította épp.  Kint költöttük el a szerény vacsorát és a virslit (muszáj külön lapon említenem a kettõt). Legurítottunk még egy sört, meg egy kávét ezt pedig szétcsapattuk fahéjas és kakaós pékáruval. Itt éreztem magam a legjobban, erõsnek és céltudatosnak. Szinte kirepültünk Mogyorósbányáról és nekiláttunk felkaptatni a Kõsziklára. Az egész testemet elárasztotta a szénhidrát és koffein adta energia, majd kicsattantam. Beértük a ’34-es születésû nagy tiszteletnek örvendõ Béla bácsit és jó tempóban haladtunk elõre. Emlékszem, hogy felfelé menet elegendõ volt az orromon vennem a levegõt. Egy szempillantással késõbb már a Tokodi-pincéknél jártunk, itt kezdtem el szõlõcukrozni, feltöltekeztünk és gyengéd búcsút vettünk fateréktól, mert legközelebb csak 11 km múlva találkoztunk. Hegyeskõnél nagyon sasolni kellett a leágazást, de nem voltunk egyedül, közben egyre nagyobbnak tûnt a Gete sziluettje és lelkiekben készültem, hogy a túra egyik alapötletét adó Nagy-Getére vezetõ meredekebb oldal vár ránk. Éles balos után nagyon meredek ereszkedés következett és eltökélten irányultunk a hegynek föl. Szép lassan koptak le az emberek és hirtelen hárman lettünk. Elõl egy hölgy diktálta a tempót én hátul sereghajtottam. Meg kell hagyni, hogy szerintem húzta valaki fentrõl, mert nagyon ment és eszében sem volt megállni, mi meg nem olyan családból származunk, hogy magunktól tegyünk így. Az emelkedõkkel meglepõ módon ki vagyok békülve még akkor is, ha ekkora „gete”. De itt kezdtem beadni a kulcsot és fõleg a tüdõm szólongatott, hogy elég lesz, pedig két pofára vettem a levegõt. Olyan volt mintha a rengeteg pulzálástól kifáradt volna és ezt kemény szúró fájdalommal akarná a tudtomra adni. Rég óta caplattunk fölfelé és végre megcsúszott a hölgy, így elveszítette a lendületét és nem volt ereje azonnal tovább menni, de nekünk se és belül mindegyikünk örült ennek. Néhány perccel késõbb már remegõ kézzel írtam fel a 976-os ellenõrzõ kódot. Utólag most már tudom, hogy itt törhetett el valami, mert a következõ 20-22 kilométeren jártam meg a poklot. Dorogig csak arra emlékszem, hogy egyáltalán nem esik jól az amit csinálunk és beérve a városba már összeszorított fogakkal, fel-fel szisszenve léptem be a Molnár-sörözõbe. Itt éltem meg az elsõ holtpontomat, rá kellett jönnöm, hogy ha nem változtatok valamin és a fájdalom ilyen mértékben nõ tovább, akkor fel kell adnom, persze ez akkor még szóba se jöhetett. Úgy döntöttem megvizsgálom a lábam és talán még zoknit is váltok ezért levettem a csukám. Jól tettem. Szinte fehérre volt kiázva az egész talpam az izzadságtól és vízhólyag is akadt fõleg a bal talpamon. Tudtam, hogy a nyomáson kell enyhíteni, így óvatosan lyukat vájtam rá apám körömcsipeszével, kicsorgott a víz és leragasztottam a másik lábamnál ugyanezt megcsináltam, de ott nem mertem kiszúrni, nehogy végül magammal szúrjak ki. Száraz zoknira cseréltem az elõzõt és meghagytam, hogy valahogy szárítsák meg a nedveset, mert sor kerülhet még ilyen akcióra. Lehúztam a maradék sörömet, majd felhúztam a cipõt és közben nagyon éreztem a vízhólyag helyét, de a dolgot még tovább nehezítette az is, hogy meg volt dagadva mindkét lábfejem. Az elkövetkezõ öt óráról csak a szentimentalitás jegyében tudok beszámolni. Dorogról kijövet a sajgó lábammal valami megváltozott és elkezdtem számolni, csak a következõ ellenõrzõ pont lebegett elõttem, a cél egyre halványodni látszott, már jóval kevésbé volt magasztos. Sokadmagunkkal haladtunk és valaki a BEAC Maxi 110-et emlegette, de nem igazán tetszett a téma. Kesztölcön határozottan rosszkedvû voltam és étvágytalan, de tudtam, hogy muszáj ennem. Megpróbáltam legyûrni az utolsó általam csomagolt szendvicset, de csak részeredményeim voltak. Ittam egy forró teát hányingerrel küszködve és igyekeztem értékelni, hogy ülök és meleg van. „Vized van? Lámpa jó? Sál kell?” Visszhangzottak a kérdések, de már mentünk is.


A fizikai fájdalomküszöbünk elképesztõ mértékben kitolható. Ezt mindig is tudtam, de sikerült megélni is. Egyszerûen elfogadod, hogy a fájdalom együtt jár a gyaloglással és a lüktetõ érzés olyan természetessé válik, mint a levegõvétel. Azt nem mondom, hogy ez nem nyomta rá a bélyegét a hangulatomra, de nagyobb bajt jelentett, hogy mentálisan is gyengültem. Fogalmam sem volt, hogy épp hol tartunk csak szigorúan monoton haladtam a Peti mögött. Megengedhettem magamnak, hogy nem figyelek az útra, ez volt az egyik privilégiuma annak, hogy ketten mentünk. Egyébként is a Peti volt a mitfahrer szinte végig, õ jobb ebben. Az elejétõl kezdve mind lelki, mind pedig fizikai értelemben hullámvölgyeket éltünk meg. Ezeknek az a különlegessége, hogy idõben változó mélységekkel apellálnak. Tehát egyre mélyebbek, így hosszabb ideig is tartanak, és ami a legfontosabb, hogy egyre kevésbé hiszed, hogy kijöhetsz belõle. Nekem ez adta a kétségbeesésem vezérfonalát. Pedig végig sulykoltam magamba, hogy nem szabad megfeledkeznem a hullámvonalak természetérõl, hogy idõvel úgyis eléred a hullámhegyeit. Ezekben az órákban viszont olyan mély érzelmek gyakoroltak rám hatást, hogy elvesztettem az irányítást. Ezen a ponton megbukott a racionalitás és felülkerekedtek az emóciók. Többször is elképzeltem, hogy csak egyszerûen elhagyom magam, összecsuklok, elterülök az avarban, mint a furulyaszó és nem megyek tovább. Rengeteget gondoltam haza, az ágyamra meg arra, hogy a családtagok és ismerõsök közül ki mit csinálhat épp. Az otthonom volt a cél nem Csillaghegy. Aki eddig, úgy gondolta, hogy könnyû dolgunk volt, mert kísértek minket autóval, annak csak részben van igaza. Elõre számoltunk azzal az árnyoldallal, hogy ha karnyújtásnyira lesz az eszköz a feladáshoz, akkor a csábítás is nagy lesz. Mély letargiába zuhanva, elkeseredve és a kilátástalansággal küzdve teljesen ésszerû gondolat beülni a kocsiba és rövidre zárni az egészet. Nem vagyok büszke rá, de nagyon sokszor megfordult a fejemben a feladás gondolata. Szerencsére nem nyomasztottam vele senkit és csak utólag derült ki, hogy miket terveztem. Este 11-tõl éjjel 2-ig tettük meg a Kétágú-hegy nyerge a Pilisszentkereszti mûút közötti szakaszt. A köd amúgy is sûrû volt, de ahogy magasabbra értünk, még tovább romlottak a látási viszonyok. Levettem a fejemrõl a lámpát és úgy használtam, mint egy zseblámpát így valamivel javult a helyzet. Ha megálltunk pihenni, leültünk és megvártuk, hogy ne halljuk a szívverésünket. Ilyenkor eszméltünk csak rá, hogy mekkora csend van egy novemberi éjszakán az erdõben. Olyan volt, mint amikor csigaházat szorítasz a füledhez és csak a saját véred áramlását hallod vissza benne. Egyébként innentõl már nem beszéltünk sokat, de ezen a szakaszon jött az, hogy Peti bármilyen észrevétele vagy kérdése süket fülekre talált. Képtelen voltam mással törõdni, mint a saját szenvedésemmel és a feladás gondolatával. Most már mosolygok rajta, de akkor komoly terveket szõttem, hogy miként tudnék emelt fõvel kiszállni. Sokaknak beharangoztam korábban, hogy mire készülök és nem engedhettem meg, hogy ne legyen nyomós indokom a feladás esetére. Elõször különféle magyarázatokat ötlöttem ki, de rájöttem, hogy olyan ok kell, ami rákényszerít a feladásra nem pedig gyengeségre utal. Elképesztõ, de megfordult bennem, hogy milyen jó lenne, ha lesérülnék, hiszen annál ideálisabb módja nincs a feladásnak. Ennél messzebb szerencsére nem mentem, de szerintem ez is elég jól mutatja, hogy mennyire meg voltam törve lelkileg. A Szerpentinre alig emlékszem, de az meg van, ahogy Peti azt mondta, már csak egy kilométer a mûút. Ez nem volt igaz és ezért mérges voltam rá. Meglepõen jó hangulatú légkör fogadott minket a 8. ellenõrzõponton. Nem voltunk sokan, le tudtunk ülni és remek volt az ellátás. A kíséretünk kicsit késett, de már nem igen volt szükségünk semmire. Ülve lenyomtam egy körözöttes kenyeret három deci remekül elkészített teával. Beültem a kocsiba, hogy zoknit cseréljek, megszárítottam a lábam, levettem a ragtapaszokat, felkerült a száraz zokni, ránéztem a kijelzõre és 2:18-at mutatott. Belebámultam a sötétbe néhány másodpercre és kiszálltam az autóból. Ekkor éreztem, hogy valami megváltozott, végre kijöttem a hullámvölgybõl és már a felismerés is örömmel töltött el. Megkaptam a tartalék lámpát, mert az elõzõnek elszakadt a pántja és csak egy ásványvizet fogadtam el, pedig bõsséggel kínáltak minket apuék. Itt láttam elõször apám szemében a fáradtságon túl az elismerés szikráját. Kesztyû sapka, mély levegõ és indultunk.


18 kilométer volt hátra, túl a 80%-on többet egyszer sem gondoltam a feladásra. Innentõl órákban és percekben gondolkodtam nem kilométerekben. Kis célokat tûztem ki és megpróbáltam kiszámolni mikorra érhetünk oda. Az elsõ cél a Csobánkai mûút volt, itt várt minket a kíséret. Kortyolgattam az ásványvizet és élveztem, hogy van erõm gondolkodni. Úgy, hogy akkor már nem csak magammal foglalkoztam láttam, hogy a Peti sincs sokkal jobban. - Ez furcsamód erõt ad, mert társra találsz a bajaidban és rájössz, hogy nem csak te kínlódsz. - Azt nem mondanám, hogy gyorsan elröppent az a 110 perc amíg odaértünk, de egyszer csak aszfalton találtuk magunkat, felkapcsolódott az autó belsõ világítása nyílt az ajtó és már ültem is. A Peti szinte sosem ült le, mert utált felállni, amit aláírok, de én másra sem tudtam gondolni ilyenkor. Elindulni rendkívül nehéz volt, persze nem akkor elõször, de egyre hosszabbra nyúlt az az idõ, ami alatt újra engedelmeskedett a lábunk. A következõ cél a Kevély-nyereg volt és valamiért odafelé gondoltam elõször, hogy meg kéne írni ezt az õrületet. Beléptünk a 90. kilométerbe és elõvettem az útvonal metszetet, hogy felfrissítsem a memóriámat az utolsó nagy kihívás nehézségeirõl. A Kevély lábától a csúcsig nagyjából két és fél kilométer volt hátra és közel háromszáz méter szintemelkedés, úgyhogy volt miért felkötni a gatyánkat. Én tényleg fel is kötöttem. Mindketten zenét hallgattunk, de így is hallottam, a Peti folyamatos krákogását, ami a súlyos fáradtságáról tanúskodott. Megkezdtük a kapaszkodást és valahogy hárman lettünk egy másik túrázóval. Csak a légzésemre és a zene ütemére figyeltem. Párszor megelõztük a fickót, de rendre utolért, mert a rosszul jelzett úton, párszor tovább mentünk a kelleténél. Nála volt GPS, de a Kevély-nyereg felé, mondta, hogy nem egyszer eltévedt, úgyhogy õ már lassan száz kilométernél tart. Ez esetben, viszont elmondhatjuk, hogy az õ segítségével jutottunk el a 9. ellenõrzõpontra. Az itteni, cseppet sem irigylésre méltó pontõri állásnál egy sátorból kinyúló kéz adta a pecsétet és egy zacskó ropit. Ez a sós pálcika annyira meglepett, hogy majdnem visszaadtam neki, de végül megtartottam hátha alapon. Ittunk egy korty vizet és az átizzadt ruháktól fázva neki duráltuk magunkat a Nagy-Kevélyre vezetõ útnak. Itt pontosan azt tapasztalatuk, ami az útleírásban szerepelt. Nem igazán akart közeledni a csúcs és az éles sziklás terep fokozta a nehézségeket. Kiszakadt a Petibõl a csak vészesetekben használatos „fogyjál már el!” felkiáltás is. Hajnali öt körül lehettünk a Nagy-Kevélyen és megint beértük a GPS-est, aki készséggel adott tollat, hogy felírjuk az utolsó ellenõrzõ kódot. Együtt indultunk a csúcsról le azt gondolva, hogy túl vagyunk a nehezén, mert innentõl már csak lefelé vezet az út. Én személy szerint ismét tévedtem ezzel kapcsolatban, mert joggal kimerem jelenteni, hogy életem eddigi legnagyobb kálváriáját jártam meg. A lefele haladás egyik legkomolyabb hátulütõje, hogy nagyon nagy nyomást gyakorol a lábra, megterheli a térdet, és ha véletlen belerúgsz egy kõbe irtózatos fájdalom ér, fõleg ennyi megterhelés után. A terep továbbra is sziklás és meredek volt, nagyon lassan haladtunk. Olyan fájdalmas volt, hogy összegyûlt a könny a szemem aljában és összeszorítottam a fogam, ahogy tudtam. Teljesen szabálytalanul vettem a levegõt és próbáltam megkapaszkodni minden arra alkalmas tereptárgyba, hogy enyhítsek a lábamra esõ terhen. 40-50 perce mehettünk így amikor a Peti hátra fordult, hogy nincs-e kedvem megállni. Én ugye semmi jónak nem vagyok az elrontója, úgyhogy hallgattuk egy kicsit a csendet és kortyoltuk a vizünket.


 Elkezdett világosodni és ahogy haladtunk tovább már jól kivehetõ volt Budapest. Nagy nehezen kiverekedtük magunkat az erdõbõl egy hosszú földútra ahol balra folytattuk utunkat az Ürömi útig, itt utolsó elõtti alkalommal találkoztunk a kiséretünkkel. Az oda vezetõ földút egyszerûen förtelmes volt, mert szintén lejtett és tele volt törmelékkel, így még mindig figyelnünk kellett hova lépünk, ami már eddig is sokat kivett belõlünk. Észrevettem, hogy már lámpa nélkül is látok ezért lekapcsoltam és nem sokkal késõbb megláttam az autót. Utoljára ültem le a cél elõtt, igyekeztem minél több vizet inni és készültem lelkiekben az utolsó három, de inkább négy kilométerre. Apám azt mondta bíztatásul, hogy ez csak három kilométer, de kilencnek fog tûnni. Felvillanyozódva bevittem még némi szénhidrátot és erõsen sántikálva elindultunk. Volt társaságunk is Magdi személyében, aki ezúttal gyalogosan kísért minket. Õ azt mondta még életében nem ment ilyen gyorsan, mint ahogy mi 97 kilométer után. Bevallom, hogy itt már bennünk volt a hajrá, de azért messze nem rohantunk. Fél hétkor indultunk az Ürömi útról és szinte percre pontosan tudtam, hogy mikorra érhetünk be, annyira ismertem a tempónkat. A célig vezetõ útnak valamivel többnek kellett lennie, mint három kilométer, de így is 45 perces hajrát nyomtunk. Az utolsó tíz perc az egész testet átható fájdalom jegyében telt el, a járásom olyan természetellenes volt, hogy egy oroszlánfalka csukott szemmel is kiszúrt volna a tömegbõl ideális prédának. Végül megláttam az autót, apám kétszer is elismételte, hogy már csak 50 méter, majd jobbra megláttam a Stop kocsmát vagy Sarok presszót. 1395 perccel a rajt után beléptem a zártkörû rendezvény feliratú ajtón magam mögött hagyva 3027 méternyi szintemelkedést és 100 kilométer. Átadtam a szervezõknek az igazolófüzetet, majd megpróbáltam levenni a kesztyûm a kézfogás elõtt, de jelezték, hogy eltekintenek ettõl a formaságtól kivételesen. Leültem a pulthoz és levertem egy teát meg egy sört majd próbáltam átadni magam az érzésnek, hogy vége.


Mindazonáltal elmondható, hogy egy fergeteges élménycsokorral zártam az eseményt, amit csak sok idõ alatt fogok megemészteni. Rengeteg olyan emlékkel gazdagodtam, ami jóval intenzívebb a megszokottnál és egy életre szól. Ez az amiért a leginkább megéri ez az õrület. Köszönet jár mindenkinek, aki szervezett, részt vett vagy támogatott!