Bakonyi Mikulás 50
„A Mikulást szeretni kell
Hisz nem végzett még senkivel
Hát õt sem kell bántani
Sósavba mártani
Ennyit még megérdemel
Mert a mikulást szeretni kell
Mert a mikulást szeretni kell!”
(Dolák-Saly Róbert: Mikulásdal)
Gyorsvonat áll meg Veszprém vasútállomásának harmadik vágányán. Leszállók szélednek szanaszét, a többség a négyes buszra veti magát, néhányan vagyunk csak, akik a várótermet célozzuk meg. Kerek repkény befészkeli magát az ablakba, eleinte bizakodó, késõbb egyre aggódóbb tekintettel néz ki rajta, a város felé. A vacsoránkat várjuk, a gyõri személyvonat indulása elõtt tíz perccel meg is érkezik – holott már Hajmáskéren megrendeltük. Kiváltva néhány túrázó és a vonatszemélyzet irigységét, felszállunk a pizzákkal a bézére, indulásig majdnem el is fogy. Fent, Zircen zúzmara-lepte állomás fogad és néhány pályafenntartási gépezet. Tartunk egy gyors bevásárlást, még éppen nyitva érjük a boltot. Utána átvonulunk a szállásra, felvesszük a rendezõi csomagokat – egyet a Porva-Csesznek vasútállomási kulcsosháznak, egyet magunknak – és már mehetünk is aludni. Nyugodalmas, viszonylag hosszú (bizony, öt egész óra!) alvás vár. Ritkaság.
Hajnalok hajnalán vartyog az ébresztõ, a lehetõ legnagyobb csendben szedjük össze magunkat. Fél öt után nem sokkal lépünk ki a hidegre, hogy a túra útvonalán ismét kisétáljunk a Kõpince-forráshoz, ahol a mai nap legrövidebb ideig nyitva tartó ellenõrzõpontján fogunk bélyegzést osztogatni az arrafelé kirándulóknak. Zircen néhány kósza autóson kívül egy lélekkel sem találkozunk, a parkerdõben pedig hamar szembesülünk azzal a szomorú helyzettel, hogy lámpáink egyesített fényereje, minõ meglepetés, a következõ fa megvilágítására sem elég. Még nem cserélünk elemet, elbotorkálunk a sötét, ködlepte bükkösben. Tetõ, árok, kisebb tetõ, lejtõ. Elõttünk Borzavár közvilágítása, amely valahogy átszûrõdik a felhõn. Lehuppanunk a domboldalon, megcsodáljuk a Borzavár táblát és a szalagozást, amely éles jobbkanyarra vesz rá. Elhagyatottnak tûnõ épület mellett sétálunk el, rákanyarodunk a penetráns csatornaszagot árasztó patak mellett a Csárda-völgyre. Lassacskán ránkvilágosodik.
Még nem érjük el a völgy végét jelzõ sziklákat, amikor a távolban M41-es gépezet, vagyis, miket beszélek, egy 418-as által vontatott személyvonat csattog Veszprém felé. Ez jelzi mellesleg azt is, hogy rövidesen megérkezünk a sziklákhoz és a Cuha-völgyben vezetõ piros sáv jelezte útra. Az elágazásban táblák mutatják a helyes irányt, észak felé térünk, könnyedén kelünk át a Cuhán. Ilyen egyszerû is régen volt már a közlekedés a völgyben. A kulcsosháznál lepasszoljuk a felszerelést az épp ébredezõ Anitáéknak, majd tovasétálunk, kényelmesen. Lassan kiderül, hogy a mai nap színe a szürke lesz, köd ül a tájon. Párszor átkelünk még a patakon, több víz van benne, mint nyáron, de jóval kevesebb, mint ilyenkor általában. Különösebben nem kell gondolkodni a gázlóknál. Nézelõdve, fényképezgetve, a zárva tartó vinye.hu büfé külsõ szemrevételezése (itt sem lesz már kávénk) után már reggel nyolckor tanácstalanul toporgunk a Kõpince-forrásnál. Leülünk, elõhalásszuk tesztelés céljából a nyitrai túrára vásárolt mentõfóliát, beburkoljuk magunkat vele. Nehezen hihetõ, hogy a vékony anyag képes megtartani a hõt, de tényleg mûködik, nem fázom különösebben ücsörgés közben. Az erre túrázók sorát vasssalmos nyitja, majd megjelennek matus.petiék is, akik nulla pontért innen közelítik meg a cseszneki rajtot. Késõbb Börcsök András panaszkodik a csatornaszagra, majd már éppen pontnyitás elõtt lépéshibáék érkeznek. Erre jár még Sir Dan, egyedül, szötske, szintén egyedül, a pécsi csapat nyomában Átol Csabi, a videózó annyi baj legyen, egy népesebb társasággal Ottorino, a puttonyából csokit osztogató (köszönjük!) Mikulás, az esõt ideig-óráig gyors kabátfelvétellel távol tartó nafe, a harmincas távról errefelé kitérõ Mészáros András (megint: köszönjük a csokit! :)), nem sokkal utána dnvzoli, az igazoltan mégsem hiányzó Vera, a pontot ezúttal nem bezáró Vinatti és Ádám, és még igen sokan mások, az erre kószáló rövidebb távosokkal együtt összesen 124 túrázó. Negyed 12-kor, pontzárás elõtt fél órával már ott tartunk, hogy mindenki áthaladt, telefonos engedélyt kérünk a zirci irányítóközponttól a továbbhaladásra. Hiába kapjuk meg, a biztonság kedvéért nekiállunk átnézni a felírt rajtszámokat, amire befejezzük a keresgélést és az elírások azonosítását, letelik a hátralévõ idõ a szolgálatból. Mehetünk.
Bemelegítésnek jó lesz a Zörög-tetõ, megmutatom Repkénynek a nyári darázsveszély övezetét. A fák egy részét azóta kivágták, elhordták a környékrõl. Egyre jobban belesétálunk a ködbe, jó meredek kaptató vezet a zúzmara lepte erdõben. Érintjük a Zörög-hegyi kettes számú földvár tábláját, majd az ellenõrzõpontot, ahol nem kell bélyegeznünk – fõrendezõileg megelõlegeztek nekünk egy teljesítést, telepecsételt itinerrel. Így legalább nem kell állandóan elõbányászni a vízvédett tokból a lapokat. A katona pontõrök egy pár ittfelejtett túrabotot bíznak ránk, a célig visszük õket. Átsétálunk az apró fennsíkon, leballagunk Csesznekre, útközben összefutva a 40-es vagy 30-as távon túrázó Hevér Évával. Cseszneken is köd fogad, a híres várból alig látni egy tornyot, azt is csak egész közelrõl. A Kõmosónál laci069 és Éva néni várják a túrázókat, elegáns, kék ponyva védi õket az esõtõl. Megállunk pár pillanatra, majd átsétálunk a temetõ – utca – templomkert – kocsma irányvektort követve a következõ pontra.
Átvesszük a tea – szalámis kenyér kombinációt, kávéval fejeljük meg az adagot. A pihenõ után a Kõ-árok következik, olvadó zúzmara potyog záporként a résztvevõk nyakába, a szembõl érkezõ rövidtávosok arcáról nem a felhõtlen jókedv olvasható le. Szerintem az enyémrõl sem. Mosolyt egyedül suvlajéktól kapunk, akik szembõl érkeznek nagy lendülettel, egyenfeketébe öltözve. Szóba kerül megint a gát, hiszen ezen a túrán egyetlen centit sem megyünk jóféle tiszai gátakon, viszont januárban erre megint kiváló lehetõség nyílik. Elbúcsúzunk, tovább kanyargunk, fölfelé a völgyben, egészen Gézaházáig. Szomorú, ám korrupt Mikulással találkozunk, valamint a nála is szomorúbb Krampuszlánnyal. Elõadjuk a Dolák-Saly-dal tömörített változatát, de nem hat túlságosan vidítóan. Sétálunk tovább, piros kereszt jelzések vezetnek a párában, nincs sok látnivaló, de legalább lehet haladni. S mi haladunk. Elérjük a piros sávot, majd ifjabb Deli Vincéék pontját. Váltunk pár szót, majd spuri tovább. Utolérünk egy pár fõs csapatot, páran közülük levágják az Ördög-árok felé térítõ hajtûkanyart, késõbb egyikük pár méterrel odébb hatalmasat zuhan a sárba.
A zajos, ám nem szomjas kis társaságot megelõzzük a köves ösvényen, sietve kanyargunk az elõttünk tornyosuló sziklák között. Ezúttal nincs víz a mederben, a haladás könnyû és problémamentes, egyetlen helyen rúgom le csak a lábujjamat, de a villanyszerelõs bakancs nem hagy cserben és tompítja valamelyest az ütközés erejét. Fényképezni sajnos már sötét van, megcsodálni azonban még zavartalanul lehet a völgyet õrzõ kõtömböket. Megérkezünk a gáthoz, a régi létra magasan lévõ, alsó foka okoz csak némi fejtörést, onnantól már könnyedén felsuhanunk az ellenõrzõponthoz. Utolérjük Veráékat, majd tova is sietünk, szemem elõtt egy korai veszprémi busz elérése lebeg. Idõvel véget ér a szurdok, könnyebbé válik a haladás. Távvezetéket keresztezünk megint, ritkás aljú erdõben kanyargunk át Gézaházára, ahol legutóbbi ittjártunk óta emelkedett egy kicsit a hangulat, nem is idõzünk sokat. Trappolunk tovább.
Kiérve a gézaházi major mellé döbbenten tapasztaljuk, hogy a rét egy jelentõs hányadát elkerítették, a szalagozás pedig a kerítésen lobog a szélben. Ha kerülni kell, hát kerülni kell, így a hosszan nyújtott emelkedõbõl rövidke, meredek emelkedõ válik. Találkozunk kiscsibesz túratárssal, kielemezzük az útvonal hátralévõ nehézségeit. Rövid idõre rátérünk a gézaházi bekötõútra, alkalom nyílik külsõ zavartatás nélkül elemet cserélni a fejlámpákban. Átbotorkálunk a 82-es fõúton, sietõsen szedjük a lábunkat a szürkületben, szeretném elérni a piros négyszög jelzés letérését a szántó szélérõl még világosban. Letarolt kukoricás szélén vezet az út, néha járható, néha kevésbé, de lehetne sokkal rosszabb is. A szántás végénél útra térünk, és ellenõrzõpont fogad. Amikor meghallják, hogy mi is pontõrök vagyunk, a reakció a következõ: „Akkor nálatok is van pia!” Repkény kiábrándítja õket, hogy a Kõpince-forrásból vételezett vízen kívül nincs más folyadék nálunk. Elsétálunk a csalódott pontõröktõl. Elérjük az erdõsarkot, éles balkanyarral kezdjük meg a hosszú kanyargást a fiatalosban. Egyre szürkül az ég, egyre jobban szitál a köd. Elérjük a derékszögû jobbkanyart, a Cuha-hegy környékén járunk, széles, a szöttyös idõben is jól járható dózerút vezet nyílegyenesen a völgy felé. Sajnos el kell hagynunk, egyre sárosabb ösvények teszik próbára az ember egyensúlyérzékét. Elég egy figyelmetlen lépés, és máris úgy jár az ember, ahogy én, és mondhat olyat, hogy még a macska rúgja meg is benne van.
Tépázott idegekkel és fülig sárosan érem el a Cuha-völgy oldalában táborozó ellenõrzõpontot. Kikerüljük a bélyegzésre várókat, váltunk pár szót az épp nem szolgálatos pontõrökkel, majd átcsoffadunk a síneken. Újra a KDP-n járunk, ezúttal a kiindulópont Zirc felé vesszük az irányt. Sietõsen. Nagy megkönnyebbülésemre a völgybéli út egyáltalán nem olyan sáros, mint sejtettem, tehát itt is lehet haladni, a busz elérésérõl még nem tettem le. Összefutunk Vinattival és Soós Ádámmal, innentõl a célig együtt tapossuk a folyós ösvényt. Közben háromrészes Bz motorvonat és mozdony + 2 kocsi alkotta szerelvény kattog el mellettünk, elõbbi Veszprém, utóbbi Gyõr felé. Természetesen nem egyszerre. Kardosrét határában elkezdem készíteni elmémet a szennyvíztisztítónál várható gyötrelmekre, ám a dagonya elmarad, kényelmesen besétálunk az aszfaltra, majd az aszfalton a célba. Megkapjuk a díjazást, hörpintek két pohárral is a jóféle teából. Köszönöm a társaságot, a részvételt Mindenkinek! A célban a teafõzéssel foglalatoskodó Deli Vince pálinkával kínál, Repkény is kortyol belõle, de nem mulaszt el sürgetni, hogy elérjük a korainál negyed órával késõbbi buszt. Végül sikerül a bõ tizenöt percet késõ Gyõr – Balatonfüred járatra felszállni, külsõnkre való tekintettel állóhelyet foglalunk el az ajtónál. Leszállunk Veszprémben, felsétálunk a kollégiumig, ahol immár mindketten csak vendégek vagyunk. Belépés elõtt még elnézek a Bakony felé. A köd bámul vissza, meg az emlékeim. Ezzel ér véget számomra az idei Bakonyi Mikulás. Folytatása – valahogyan – következik.
-Kékdroid-
Képek |
