Túrabeszámolók


Karácsonyi Dolina

TonnakilométerTúra éve: 20112011.12.29 14:35:56

Ahogyan én láttam…, avagy rendezõi beszámoló a Karácsonyi Dolina túráról



Az elmúlt néhány évben közel száz teljesítménytúrán vettem részt és rengeteg pozitív élményben volt részem. Szöget ütött a fejembe, hogy a teljesítmény-túrázásnak köszönhetõen, mennyi érdekes helyre eljutottam, mennyi szép dolgot láttam, ahová korábban eszembe sem jutott volna elutazni.


Fizikailag elfáradva, de szellemileg feltöltõdve, lelkileg megtisztulva térek haza a túrákról. Az emlékek munícióul szolgálnak a szorgos hétköznapokra, s a tervezgetés és a felkészülés a következõ eseményre szintén jó érzéssel töltenek el.


A túrarendezõk tudják, hogy milyen nagy mennyiségû munka van egy-egy rendezvény megszervezése mögött. Igazságtalannak éreztem, hogy én csak profitálok a mások által szervezett túrákból, élvezem azok elõnyeit, míg mások szabad idejüket és anyagi erõforrásaikat nem kímélve a lelküket is beleadják egy-egy rendezvény lebonyolításába.


Így született meg szeptemberben a „Lesvadászat” tájékozódási teljesítménytúra. Soha túrát még nem szerveztem, s nem is tudtam, hogy valójában mire vállalkozok. A túra közben és után sok impresszió ért. Negatívak és pozitívak, jogosak és igazságtalanok egyaránt. A túra estéjén azt mondtam soha többé, másnap már az volt a véleményem, hogy talán egyszer, s egy hét múlva már biztosan tudtam, hogy lesz folytatás!


Elég sokszor túrázunk együtt Plecs túratárssal, aki említette, hogy Szlovákiában simán megél egymás mellett 3-4 karácsonyi teljesítménytúra is, nálunk meg ilyenkor megy az általános punnyadás. Vajon lenne olyan aki hajlandó karácsonykor bakancsot húzni? Abban maradtunk Plecs-csel, ha nem jön el senki, mi akkor is kimegyünk a Dolinába, s túrázunk egyet. Utána sütögetünk egy jót. Kedveljük egymás társaságát és szinte semmibe sem kerül. Miért ne?


Aztán beindultak a fogaskerekek. Megalkottam egy koncepciót, s megrajzoltam egy számomra szimpatikus útvonalat. Összetákoltam a túra honlapját, s elküldtem a túrakiírást efemm-nek, aki még aznap feltette ide a honlapra. Örültem is neki, de kicsit meg is ijedtem. Most már nincs visszaút!


Az elsõ perctõl fogva szükségét láttam, hogy elõnevezéssel lehessen indulni a túrán. Két okból is. Egyrészt elsõ rendezésû túraként halvány fogalmam sem volt mennyien fognak eljönni. Az sem lett volna szerencsés, ha készülök mondjuk x személy részére, s eljön 2x túrázó, mert akkor nem jut mindenkinek ellátmány, ami egy pillanat elveheti az ember kedvét, bármilyen jól is érezte magát a gyaloglaton. Karácsony másnapján hova szaladjak további 10 kg kolbászért, szalonnáért? S persze az én kedvem meg akkor ment volna el, ha x/2 túrázó jön csak el. Mert az utóbbi esetben a családom költségvetése látta volna súlyos kárát. A sodrófának sok dolga lett volna a kobakomon.


A másik ok, ami az elõnevezés mellett szólt, hogy nem akartam senkit bevonni a rendezésbe. Az rendben van, hogy én feláldozom az ünnepeket a passziómért, de másokat „munkára fogni” Karácsonykor? Az elõnevezésnek köszönhetõen az elõkészítõ munkák döntõ többségét meg is tudtam oldani a megelõzõ napokban egyedül.


Megmondom õszintén, kezdetben nem nagyon hittem a sikerben. Aztán elkezdtek szállingózni a nevezések. Eleinte naponta 1-2, késõbb több, de olyan is volt, hogy napokig egyetlen nevezés sem érkezett az e-mail címemre. Kicsit el is keseredtem, de Plecs vígasztalt, hogy higgyem el, lesznek legalább 200-an a túrán. Biztos voltam benne, hogy ez nem fog összejönni, s így meglehetõsen sportszerûtlenül még fogadást is ajánlottam barátomnak. Ha lesz legalább 200 nevezõ a seprûk (mármint õ és Buba) füstölt lazacos szendvicset kapnak a célban. (Annyi hozzátartozik ehhez, hogy amikor eljutunk egy olyan túrára, ahol a szolgáltatások olyan hihetetlen magas színvonalat érnek el, amire nem is számítunk, viccbõl szoktuk mondogatni egymásnak, hogy „elég gyenge” volt a felhozatal, még lazacos szendvics sem volt.) Késõbb ennek a fogadásnak még jelentõsége lesz .


Aztán ahogy közeledett a túra napja, elkezdtek ömleni a nevezések a postafiókomba. Ismerõsök, s számomra még nem ismert túratársak, és a „legnagyobb nevek” is. Ennek fel sem tréfa!


Naponta nézegettem az idõjárás elõrejelzéseket, vajon milyen idõ várható azon a napon? Lehetett volna saras, esõs idõ is, ami tönkrevágja az egészet, de lehetne akár ragyogó havas idõ is szikrázó napsütéssel. Persze minden meteorológiai portál mást mutatott, de még ez is naponta változott. Hogy mi fog ebbõl kisülni?


Százszor átgondoltam, mit, hogy kellene csinálni. Osztottam szoroztam, bevásárló listákat készítettem, majd módosítottam. Szép lassan beszereztem minden szükséges hozzávalót, lejártam az útvonalat, s ahol kissé csalitos volt kitisztítottam egy barátom segítségével az ösvényeket. Fát vágtunk a tûzhöz, fiammal kiszalagoztuk az útvonalat, s millió egyéb apróságra is figyelni kellett. Az igazság az, hogy a szervezési feladatokban számtalan jó szándékú ismerõsöm segített. Ki ebben, ki abban. A legkisebb apróság is jól jött.


S felvirradt a nagy nap! Minden be volt pakolva a kocsiba. Ráértem volna fél hatkor kelni, de már hajnal kettõkor felébredtem, Nagyon izgatott voltam, s nem is sikerült visszaaludnom. Aztán a „rendes” idõben Zsombor is felkelt, s kivittem õt abba bizonyos sütögetõs ellenõrzõpontba. Az õ feladata volt a tûzgyújtás és a sütögetés elõkészítése. Kipakoltuk, ami oda kellett, s én robogtam vissza a rajtba. Már nagy csapat várt a helyszínen pedig még nem is volt 7 óra. Gyorsan kipakoltam a nevezõ asztalt, s ment minden, mint a karikacsapás. Folyamatosan özönlöttek a túrázók, de viszonylag frappánsan tudtam is indítani õket.


Egyszer csak valaki megveregette a vállamat. Plecs volt az. Aztán mi mikor induljunk? – kérdezte. Öööö…. Majd kilenckor- mondtam én. Már negyed tíz van figyelmeztetett, de még mindig érkezett néhány megkésett túratárs. Ha eljöttek ide (lehet, hogy messzirõl, csak elindítom õket is). Aztán öten maradtunk Plecs és Buba, a túra hivatalos seprõi és önként csatlakozott hozzájuk Vándorcsillag és Bubu, s persze jómagam. A szakszerû seprés ezzel garantáltnak látszott! Tekintettel a pillanatnyi csendre, felvetettem, hogy talán meg kellene reggelizzenek, mielõtt elindulnak ezen felelõsségteljes munka elvégzésére. "Szabadkoztam", hogy ebben a késõ reggeli órában "csak" füstölt lazacos szendvicset tudok ajánlani, természetesen salátával, majonézes tormával, s olajbogyóval. S ezzel egy idõben a kocsiból elõvettem egy fémtálcát, melyen 16 db - a fenti recept szerint elkészített- szendvics kellette magát. Plecs és Buba sejtette mire készülök, de Bubunak leesett az álla. Kattogtak a fényképezõk, aztán az állkapcsok, s néhány pillanat múlva más csak az üres tálcát kaptam vissza.


Ezzel a négy fõre gyarapodott seprõ csapat el is indult hivatását gyakorolni. Gyorsan bepakoltam a rajt kellékeit a kocsiba, s irány a 7. ellenõrzõpont. Mire odaértem már a mini távosok eleje ott is volt. Néhányuk már a nyársat forgatta a tûz felett, mások jó kedélyûen beszélgettek. Lám nem is hiányzok én innen! Gyorsan kipakoltam a rajtban megmaradt „maradékot”. Egy láda mandarint és jó pár liternyi pálinkát.


Ez utóbbinak nagy sikere volt végig a nap folyamán. Nem derült ki, hogy a tyúk volt-e elõbb vagy a tojás? Jelen esetben pedig az nem volt egyértelmû, hogy azért volt jó hangulat, mert sikerült az „ágyassal” megalapozni vagy a jó hangulattól lettek szomjasak a túratársak? Nem tudom, de egészségükre váljék minden csepp!


Ezután elkezdtem megírni a névre szóló emléklapokat, s terveim szerint itt minden túrázó meg is kapta a díjazást. Végtére is úgysem alszanak itt az erdõben, úgyis vissza kell baktassanak a kocsihoz, vagy az állomásra, s így biztosan meglesz az a táv, ami a túrakiírásban szerepelt. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a túra a percekrõl, a szintidõrõl és az átlagsebességrõl fog szólni. Sokkal inkább egy évzáró, családias hangulatú túraesemény megrendezésére törekedtem.


Egy szûk fél óra leforgás alatt végeztem a Jézuska 11-esek díjazásainak átadásával, s gyönyörködhettem az idilli képben. A túratársak jókedvûen beszélgettek, sütögettek, iszogattak. Minden álmom ez volt, amikor kigondoltam ezt a túrát. Igazán boldog voltam. Magam is egy nyárs után nyúltam, feltûztem rá egy szelet szalonnát, s pár pácolt húskockát, hadd élvezzem én is ezt a csodálatos napot.


Kettõt sem fordítottam a nyárson, mire beérkezett az elsõ Kiskarácsony 22-es távon induló futó. Szerencsére egy ismerõs túratárs átvette a nyársamat. Folytatja a sütögetést, amíg átadom a díjazást – mondta biztatva.


Aztán megírtam az emléklapot, s érkezett a következõ, s még egy túratárs. El is felejtkeztem mindenrõl. S a beérkezõ emberek csak jöttek és jöttek, én pedig írtam és írtam, s igyekeztem mindenkihez egy jó szót szólni. Elvégre karácsony van, vagy mi a manó!


Egy idõ után kezdtek összecsapni a fejem felett a hullámok. Egyre hosszabb sor várt a díjazásra. Egy rossz szót nem hallottam, pedig indokolt lett volna. Voltak olyanok, akik negyedórát kellett várakozzanak a díjazás átvételére. A túratársak roppant türelemmel viseltettek irányomban, amit nagyon szépen köszönök is, így utólag.


Mikor „levegõt kaptam” az asztalom szélére letett sült szalonna elfogyasztásához láttam. Ez bizony kihûlt idõközben, állapítottam meg. Nem is kellett nagyon csodálkozzak. Több mint három órán keresztül tartott az „áradat”. Közben a tüzek mellett rendületlenül kézbõl-kézbe adták a nyársakat. Élelem volt bõven, mindenkinek fog jutni, aki szereti, nyugtáztam magamban.


Alig volt már kitûzõ a zacskóban, s bizony az oklevél halom is majdnem elfogyott, mikor megérkeztek a seprõk, kikhez néhány túratárs is csatlakozott menet közben. Õk is megkapták a díjazásukat, s mivel senki sem sietett, nekifogtunk nyársalni. Jókat beszélgettünk a tûz körül, csepegett a zsír a kenyérre, s lassan teljesen ránk is sötétedett. A parázs pislákoló fényében régi történeteket meséltünk, s idõnként jókat kacagtunk. Semmi pénzért nem „bontottam volna asztalt”. Aztán a gyomor megtelt, a gondolatok elapadtak. Túratársaim számára még hátravolt bõ öt kilométer, Zsombor fiammal pedig elkezdtük a rendrakást, a romeltakarítást.


Hazaérve vettem észre, hogy bizony nagyon hosszú volt ez a nap, de nagyon megérte. Egész nap oly sok boldog arcot láttam. Jó érzéssel töltött el, hogy ehhez egy picit én is hozzájárulhattam. Ennyi köszönetet én még életemben nem kaptam, mint idén december 26-án. Ez volt az én legszebb karácsonyi ajándékom! Az, hogy több mint kétszáz barátomnak, túratársamnak egy szép napot szerezhettem, melyre örömmel emlékeznek, talán még évek múlva is. Egy pici kaviccsal én is hozzájárulhattam a természetjárás bástyájának felépítéséhez.


Tudom volt jó pár hiba, amit elkövettem. Néha recsegtek-ropogtak a szervezés eresztékei, de tudok belõlük tanulni. Elsõre ennyit sikerült kihozni ebbõl a túrából. Átgondoltam, hol kell változtatni, módosítani, hogy azok a dolgok is rendben legyenek, amik bizony most nem voltak a helyükön. Sokat segítenek azok a kimondott és néha csak a sorok között megbúvó információ morzsák, melyeket számos túrabeszámolóban, hozzászólásban, e-mail üzenetben vagy személyes beszélgetés útján visszajeleztetek felém.


Úgy érzem, van igény az ilyen jellegû rendezvényre, s ha igény van rá, rajtam nem fog múlni. Összesen 217 indulónk volt, melybõl 101 fõ választotta a Nagykarácsony 33 távot, 85 fõ a Kiskarácsony 22-re és 31-en a Jézuska 11-re neveztek be. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, s üdvözlök mindenkit, aki el szeretett volna jönni, de valami miatt nem tudta megoldani, hogy köztünk legyen ezen a túra-ünnepen. Jövõre is Várlak Benneteket, ugyanekkor, ugyanitt!