Túrabeszámolók


Bartina

TonnakilométerTúra éve: 20122012.01.23 20:12:39

Ezek a Bartinás fiúk már megint kitaláltak valamit...


A túra elõtti napon online közvetítést adtak az aktuális sárhelyzetrõl. Még elrettentõ fotót is közretettek a fórumon. Szerintem nem ismernek engem, ha azt gondolják, ennek hatására majd otthon maradok a feleségem szoknyája mellett. Persze adtam alájuk a lovat (õk meg vették a lapot).

Pleccsel úgy beszéltük meg, hogy Dunaföldváron találkozunk, s onnét közös autóval rongyolunk Szekszárdra. Plecs dinamikus vezetési stílusának köszönhetõen negyed órával hamarabb érkeztünk a rajtba, mintsem azt az útvonaltervezõ megjósolta.

A rajtban hatalmas kupac nevezési lap árulkodott arról, hogy a szervezõk igen optimisták, de bölcsen is tették. Nevezés, mosdó, szerelvényigazítás. Mindenki itt van? Buba, Plecs, én. Rendben indulhatunk.

Mivel az éjjel kitisztult az idõ, masszív fagyban vágtunk neki. Ennek ellenére mire kiértünk a városból már nem fáztunk egy csöppet sem. A dombtetõrõl visszanézve a városra szép panoráma tárult a szemünk elé. Ekkorra már a nap is lerúgta magáról a takarót, álmosan nyújtózott egyet, s a felhõtlen keleti égbolton vörös haját szép lassan aranysárgára fésülte.

Az utak kopogós keményre voltak fagyva (hol van itt a sár?), a jelzések jól követhetõek voltak, mi pedig jót beszélgettünk. Az 1. EP elõtt szemtelenül közel volt egy geoláda, melyért társaim lehajoltak. Én itt ideiglenesen elköszöntem tõlük, mivel õk ma a klasszikus 30-as, jómagam pedig a leghosszabb távra neveztem. Úgyis hamarabb érnek be, legalább nem kell olyan sokat várjanak rám!

Egyedül kissé nagyobb tempóra kapcsoltam (már legalábbis magamhoz képest). A jól járható úton jól esett a menetelés. Nehéz héten voltam túl. Szükségem volt arra, hogy újragondoljak néhány dolgot az életemben. Így aztán repült az idõ, s fogytak a kilométerek is. Gyors hamarjában érintettem a szálkai, majd a grábóci ellenõrzõ pontokat. A rendezõk figyelmesen igen jóféle teával (frissen szeletelt citromkarikával), nápolyival, ropogós almával kedveskedtek.

A grábóci vadászlakhoz érve ébredtem a magam bajából. Belefutottam egy komplett iskolai osztályba (vagy kettõbe). A jókedvû fiatalok önfeledten csacsogtak. Ha sokáig köztük mentem volna én is hozzájuk fiatalodtam volna, de tényleg. Megnéztem a garmint, mennyi van még az ellenõrzõpontig. Egy jó kilométer. Akkor belehúzok, ne kelljen akkora sort állni a pecsételésnél. Mentem is, ahogy csak bírtam. Szaporán köszöngettem a túratársaknak, akik mellett sikerült elslisszolnom. Mikor már alig volt a pontig 100 méter, akkor láttam, hogy ez csak az utóhad volt. A derékhad éppen most pecsételtet. Szerencsére hihetetlen gyorsan dolgoztak a pontõrök, s mire hetet számoltam már sorra is kerültem. Egy nagy „X” került a 31-es rajtszám fölé a táblázatban, pecsét az itinerre, s már halásztam is elõ a bögrémet a hátizsákból.

Hmmm…. A legendás szekszárdi vörösbor. Általában bûnnek tartanám, hogy a jó vörösborba cukrot tegyenek, de most nagyon jól esett. Forró, édes, fûszeres, s benne rengeteg gyümölcsdarab úszkált. Ez aztán adja az erõt! Nem bírtam azonnal meginni, s bögrével a kezemben indultam tovább a szalagozás mentén, közben szürcsölgettem a mennyei nedût. A lejtõ aljában a bögre visszakerült a zsákba, s hajrá tovább.

A szikrázó napsütés hatására a levegõ percrõl percre langyosabb lett, s itt-ott már csúszkált az avar alatti sár is. Végiglépdeltem a Sötét-völgyi tanösvény kacskaringós sétányán, s balra fel a K4 jelre, melyen Kakasdig lehet eljutni. Azonban alig haladtam száz métert az emelkedõn, hirtelen nagyon szomjasnak éreztem magam, s a lábaim ólomnehézzé váltak. Mi lett velem? Eddig olyan jól ment. Persze! Elszomjaztam. Egy korty vizet sem ittam ez idáig, csak édes teát és forralt bort. Nos ha csak ennyi, azon könnyen tudunk segíteni. Elkaptam a zsákomból a vizes kulacsomat, s apró kortyokban megittam belõle majd fél litert. Közben volt idõm szétnézni is. Tényleg nagyon szép ez a hely. Érdemes lenne ide nyáron is eljönni. Csak úgy, sétálgatni errefelé. Még lehet, hogy olcsón meg is lehetne szállni a környéken. Idáig jutottam a gondolataimban, mikor egy belsõ hangot hallottam: „Misi, ne mélázz annyit! Sanyiék lassan beérnek, aztán várhatnak rád szégyenszemre.” Miután ilyen dorgálásban részesítettem magamat, hátamra kaptam a zsákomat, s fel a domb tetejére. Nem is volt már semmi bajom. A szervezet megkapta, amit akart, s dolgozott, mint a Doxa óra. A Kakasdi ellenõrzõpont is meglett, majd még a faluban a KQ jelzésen ráakadtam a Csurgó-forrásra. Feltöltöttem a vízkészletemet, s irány a Sötét-völgyi-tó. Menyire másképpen néz ki ez a tó az országútról! Itt-ott jéghártyás volt a teteje. A gyerektáborba vezetõ aszfaltra kiérve szúróbélyegzõs EP. Tavalyelõtt is így volt. Úgy emlékszem akkor jobban el voltam fáradva. Igaz akkor sarasabb is volt az út. Könnyen letalpaltam a szûk két km-t. A bejáratnál csoportosulás jelezte a közelgõ utolsó EP helyét. Itt is teát mértek. Nagyon finomat. Megettem az egyik szendvicsemet. Innen már csak 8 km van hátra. Pókmászásban is kibírom…

… Nos erre nem került sor, de azért elég tüdõtágító az a K+ út, legalábbis egy rövid szakasza. Mostanra a fagy is kiengedett, s nem is tekinthetõ túl lankásnak. Ha nem is volt könnyû, de egyenletes, lassú tempóban csak kikapaszkodtam a szõlõk közé. A szõlõkön keresztülvágva a Szarvas-szurdikban haladtam végig. Érdekes a hely, de érdekes a neve is. Kedvelem ezt a részt.

A szurdokból kiérve újra magasabb fokozatba kapcsoltam. Ismét szõlõsök között haladva nyugtáztam, hogy a gazdák már megkezdték a metszést, sokan tettek-vettek valamit a januári tavaszban. Egy terepgyakorlós fiatalokból álló társasággal élcelõdtem, majd hagytam el õket. Egyikük vette a lapot, s utánam eredt, le is hagyott. Idõvel beértem, s az utolsó kilométeren együtt haladtunk. Váltottunk pár barátságos szót. Hogy mirõl? Természetesen a túrázásról, mi másról?

Beérve a célba boldog voltam. Ismét érdemes volt eljönni Szekszárdra. Megkaptam az oklevelet és a szépséges jelvényt. Szép idõben, szép helyeken jártam és nagyon jól éreztem magam. Kell ennél több?

A szervezésrõl csak felsõfokban tudok beszélni. Minden a helyén volt. A célban kaptam egy kérdõívet is, de elfelejtettem bedobni a gyûjtõládába. De ne bánjátok. Semmire sem mentetek volna vele, mert csupa 10-est adtam volna mindenre. S arra a kérdésre, hogy mit csinálnék másképp a helyetekben az a válaszom: SEMMIT. Minden így tökéletes, ahogy van. Köszönöm nektek Bartinás srácok és lányok.