Túrabeszámolók

Szombat reggel Tatabányáról indultam a túrára a célhoz közeli kollégiumból, ahol a szállásom volt. Idõben értem ki az állomásra, a vonat már a sínen várakozott… Az utasok pedig a peronon… Az indulási idõ 10 perce elmúlt, a szereplõk helyzete nem változott. Az „állófütésem” kezdett kimerülni, hiszen tempós gyalogláshoz és nem ácsorgáshoz öltöztem. Több utastárs felszerelése is arról árulkodott, hogy uticélunk ugyanaz. Újabb 10 perc elteltével megtanulhattam egy vasúti szakkifejezést: „összezár”. Már a vonaton ülve az utasok kérésére a kalauz elmesélte a késés okát. Az új menetrend szerint hétvégén a Gyõr felõl érkezõ vonatot hozzácsatolják (összezárják)  a Tatabányáról induló vonattal, fékpróbáznak, az okmányokat leadják az állomáson és boldog egyesülésben indul a két szerelvény Budapest Déli pályaudvarra. (csekély 25 perc késéssel).

A rajthelyhez érve kis kavarodásba keveredem. Nevezési lapok, bankjegyek, információk cserélnek gazdát a fejem fölött. A túrázók hirtelen megtöltötték a  sörözõ csöpp elõterét. A szervezõk azonban ügyesen uralkodnak a káosz felett, így 7 óra 20 perckor elkezdõdik a legújabb kalandom.

Pillanatok alatt elérem az elsõ ellenõrzõpontot, az alig 500 méterre található Turul emlékmûvet. Innen kezdõdik a túra legmagasabb szintemelkedésû szakasza, korán reggel éhgyomorra. Sajnos reggel a vonaton egy fél szendvicset tudtam csak magamba erõltetni és az elõzõ napokban is az energia bevitelnél csak az alvásom volt kevesebb. Kicsit sûríteni kellett a munkámat, hogy itt tudjak lenni. Erõsen zihálva érkezem a Z sáv jelzés mentén haladó lépcsõsorhoz. Nekirugaszkodom, egy lépcsõ kicsi, kettõ sok a lábaimnak.  Pár lépcsõfok után ismerõs arcokat pillantok meg a két héttel ezelõtti szegedi túráról. Pár mondatban összefoglaljuk élményeinket, aztán lépcsõzök tovább, mert a mai túratársam már messze elõttem jár.

A Széchenyi emlékmûnél érem utol, ahol gyorsan megkapjuk a „Vándor Csillag” feliratú bélyegzést. Az eddigi jelzést követve irány a Normafa. Erre a helyre nagyon kiváncsi vagyok, még soha nem jártam itt, de szinte gyerekkoromtól él bennem ez a név, mint a fõvárosiak kedvenc kirándulóhelye. Az itt-ott jeges aszfalton lépegetve egyelõre nem vagyok elbûvölve. Gondolom nem ebbõl az irányból szokták megközelíteni. Aztán az aszfaltot széles túraösvény váltja fel és hirtelen gyönyörû panoráma tárul elém... Most már mindent értek. Az ellenõrzõpontot egy parkolóban álló autó testesíti meg. Megközelítése nem kis feladat. Tükörjég körülötte minden. Aztán mégis sikerül. Jutalmam egy szép lenyomat és egy csoki.

Az útvonal adatok szerint 2 km-rel lentebb Makkosmária következik. Számomra igazi futószakasz. Hajrá! Lendületem azonban hamar megtörik. Síkjég az ösvény teljes szélességben, ezért a kocogósból tipegõsre váltok. Elhagyva ezt a részt, újra futótempót veszek fel. 8 óra 29 perckor  már kortyolgatom a finom meleg teát. 8,2 km mögöttem. Elõttem pedig egy túratárs széles mosollyal az arcán. Õ már tudja azt, amit én csak pár másodperc múlva. Nagy találkozásnak leszünk részesei. Felismerjük egymásban levelezõpartnerünket. Eddig csak írásban „beszéltük” meg túra- és futóélményeinket, és most keresztezõdtek útjaink. Innen együtt indulunk tovább.

Próbálunk beszélgetni, kicsit nehezen megy. No nem a téma hiányzik, inkább a levegõ. Legalábbis részemrõl. Sajnos az alacsony energiaszintem miatt továbbra is rosszul tûröm az emelkedõket. (Enni még mindig nem birok.)  A lejtõkön kocogunk. Késõbb az egyik komolyabb emelkedõn végleg elhagy. Vagy én maradok le? De tudom, neki gyorsabban kell haladnia, mert a túra közben geoládákra is vadászik. Ez az a sport, amit nekem soha nem szabad elkezdenem. Amilyen maximalista vagyok nem nyugodnék, amíg az összest meg nem találnám.

A Budakeszi mûút ellenõrzõpontja és a Petneházi tanya között „nyúlfarknyi” a táv. Magamhoz veszek pár szem szõlõcukrot és verõfényes napsütésben indulok tovább. A jeges szakaszon, miközben óvatosan lépkedve próbálok rátalálni a kevésbé csúszós útszéli ösvényre, elmélázom egy fürdõruhás jégkorcsolya bemutató lehetõségén. „Liba a jégen!” száll felém a megjegyzés…Álmaim rögtön szertefoszlanak…

A napsütés nem hatástalan, egyre több a sáros szakasz. A hátizsákom is nehezebbnek tûnik, mint máskor, bár könnyítek a terhen amikor elfogyasztok fél szelet karamellás, mogyorós csokit (csak, hogy ne mozogjak úgy, mint a nagyanyám. Idézet bezárva).  Úgy érzem a következõ túrára csökkentenem kell az alapfelszerelés mennyiségét. Aztán elérjük a Nagykovácsiba vezetõ S sáv jelzést. Hirtelen elõbukkan a falu panorámája. Gyönyörû ! A téli napsütésben fürdõzõ nedves háztetõk csillogása azt a benyomást kelti bennem, hogy itt minden ház most épült. A plébániába lépve kellemes meleg és még kellemesebb pontõrök fogadnak. Rögtön elhalmoznak enni és innivalóval. A meggyes rétes mellé lekortyolok 3 pohár vizet. Az útravalónak felajánlott két zsömlét és sajtot azonban már nem fogadom el, egy dekával sem tudok többet cipelni. Kilépve a vendégmarasztaló helyrõl, kicsit dideregve , de friss erõvel vágok neki a következõ 12 km-nek. A lejtõs részeken belekocogok, már ahol a sár engedi. Az igazi futók elõznek. A Nap továbbra sem takarja el az arcát. A „kellemes erdõ, a romantikus gerincút, és a szép panoráma „ mentén van idõ elgondolkodni az élet rejtelmein. Kb. 1,5 óra múlva egy létra állja utamat. Felmászva a fokain elhagyom a Föld nevû bolygó felszínét (és még törölközõ sincs nálam… érti aki érti). A kerítés tetejérõl már látszik a gombatelep két kéménye, az egyik fehér felhõket ereget. Másik oldalon leereszkedem, egy fok hiányzik, hosszú lábúak elõnyben.

Átvágva a mezõn „kéményiránt” haladva elérem a perbáli  mûutat, majd a falun végigsétálva a 8. ellenõrzõpontot a Kis Kaiser sörözõt.  Beszerzem a bélyegzõt, majd a kapott kupont beváltom teára és a túrán elõször leülve befalom a reggel elkezdett szendvicsem maradékát. Egy óra van, ebédidõ. A pihenõ után a Széchenyi utcán át elhagyom a falut. A szekérúton lavírozva lassan közelítek a gombatelephez. A hatalmas monstrum belsejébõl sziszegõ, nyikorgó, morgó hangok hallatszanak, sehol egy teremtett lélek. Egészen kísérteties. Az út állapota azonban hamar  valóságossá teszi a tájat. Megkezdõdik a sárdagasztás. Mire az Anyácsapuszta ellenõrzõpontra érek, már teljesen elcsigázott állapotba kerülök. A koncentrálás, csúszkálás, állandó kompenzálás az utolsó energiámat is felemészti. De nincs kegyelem, haladni kell tovább.

A sártengeren át próbálom tartani a túratársam által diktált tempót. Az õ energiaszintjével nincs probléma. Az Anyácsa tó partjára érve, kicsit aggódva tekintgetek a Kakukk hegy felé, most leküzdhetetlen magasnak tûnik számomra. Titokban reménykedem, talán csak megkerüljük… Ekkor látom, hogy a hegy elõtt még más megpróbáltatás is vár rám. Át kell mennünk egy szántó közepén. Pillanatok alatt növök tíz centit. Már nem is tudom a hátizsákom vagy a bakancsom-e a nehezebb. Aki nem kötötte be rendesen a cipõjét, az most magára vessen. A szántóföld végén álló magaslesnél próbálok megválni a ragaszkodó termõföldtõl. Ne kelljen felcipelnem azt is. Ráfordulunk a hegyre vezetõ ösvényre. Ekkor túratársam átváltozik mentõangyallá. Elveszi tõlem a hátizsákot és átadja a túrabotját. Nem tudom visszautasítani. Feljutok a hegyre… A részleteket most nem ecsetelném…   A tetõn nincs pontõr (miért nem csodálkozom?). Amíg pihegek túratársam   összemaszatolja az itinereinket a zsírkrétával.

A hegy lejtõs oldalán már gyors léptekkel haladok. Motivál, hogy a következõ pontnál végre meleg ételhez jutok. Pillanatok alatt érek el a szomori Pintér kocsmához. Ez a 45 km-es távon túrázók célja. Bélyegzés mellé ismét kupon jár. Beváltom virslire és teára. Végre tudok enni. Szinte érzem, ahogy töltõdöm fel energiával. Komfortérzetemet fokozandó száraz pulóverre cserélem az átnedvesedettet. 16 óra 30 perckor elindulok Gyermely irányába. Tele gyomor, száraz ruha, kellemes közérzet…Újra jó tempóban haladva még sötétedés elõtt Gyarmatpuszta buszmegállója mögötti pontnál vagyok.   Az ifjú pontõrök már készülnek a hideg éjszakára, tüzet gyújtanak.

Újabb óra,  újabb 5,5 km . Hullámvasutazás. Dagasztás. Teljes besötétedés. Tarjáni halastó.  Itt az mûzliszelet mellé némi könyörületet is kapunk. A pontõrök módosítják egy kissé az útvonalat. Nem küldenek be a mocsárba, az autóúton gyalogolunk  tovább. Így már csak a lámpafénynél  fel-felcsillanó vízzel teli kátyúkat kell kerülgetni. Menetközben megeszem a csokim másik felét. Beérve Tarjánba még eltelik egy kis idõ, amikor az egyik kanyarban elénk tárul a kivilágított Tarján templom. A nagy fényárban alig találjuk meg a félhomályban álldogáló autót. A csoki után leküldök egy pohár vizet. Próbálom magam felkészíteni a még elõttem álló 14 km-re.

Elhagyva a települést a K+ jelzést követve „bevetjük magunkat a rengetegbe”. Pár kilométer után lehûl a levegõ és a lámpafényben szemcsés hópelyhek jelennek meg. Tudatom kezd beszûkülni, zombi üzemmódra váltok. Túratársam is érzékeli ezt és õrangyalként szól néha hátra: „Nagy víz”, „Mély gödör”, „Jég” „Ágat lépd át”, „Fejed” .  Próbálom követni a nyomvonalát. Pislákoló lámpám fényénél már csak a remény halványabb bennem, hogy valaha is megpillantom a tatabányai Turult. Koldusszállás környékén járunk. Állítólag jártam már erre a Kinizsi 100-ason. Biztos… Egyre nehezebb követni a jelzést. Egyszer el is hagy bennünket. Vagy mi õt? A mögöttünk haladó túrázó is gyanút fog. Balra tõlünk apró fénypontok. Hoppá! Elnéztünk egy kanyart. A szántóföldön átvágva korrigálunk. A hó egyre sûrûbben esik. A Turul sehol.  Aztán összefutunk az elõzõ irányfényeink tulajdonosaival. Most õk tévedtek el. Így egy csapatban megyünk tovább. Kis bolyongás után megtaláljuk a panoráma utat. Fásultságom kezd elmúlni… A tájjal együtt, lassan én is fehérré változom. A kabátomat már nem veszem fel, hisz nem soká az utolsó pontnál vagyok. Gondolom én….. A valóságban még legalább 2-3 km-t küzdünk le jó tempóban és szakadó hóban. Utunkat egy másik csapat  keresztezi. Teljes bizonyossággal állíthatom nem túrázás céljából járnak erre. Négy lábuk van és röfögnek…

            E kis kaland után  tovább haladunk, majd mindenkit jólesõ érzéssel tölt el a GPS-sel rendelkezõ csapattag kijelentése: 2 PERC! És már itt is van a parkoló, mellette a kis menedékház! Örömünket fokozza a leves illata. Megkérdezem az idõt, és a hátralevõ távolságot. 20 óra 50 perc és 1400 m. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi. Gyors fejszámolás és kiderül, még van esélyem a tervezett 14 órás szintidõ teljesítésére. A levest viszont nem hagyom ki. Az íze kellemes, a hõmérséklete tökéletes.

             A Turul emlékmûre épp csak rápillantok, majd hamvaiból feltámadt fõnix madárként suhanok le a lépcsõsoron. Közben erõsen fohászkodom, nehogy jégre lépjek. Ahogy  leérek a völgybe a hóesés esõre változik. Már ez sem zavar. Az utolsó pár száz méter elõtt elbúcsúzom alkalmi túratársamtól, aki szintén elszakadt a csapattól és a szalagozás mentén futásnak indulok. Most már nem csúszhatok ki a saját szintidõmbõl.. És sikerült!! 13 óra 54 perc. 

            Boldog elégedettséggel veszem át az oklevelet, a kitûzõt és az elsõ teljesítésért járó jelvényt.

Utóirat: Másnap reggel felmentem a Turulhoz (kocsival) és jól megnéztem magamnak…