Téli Mátra XL
2012
"Ugyan mi újdonságot találsz még, ha már többször bejártad ugyanazt az utat?" - kérdi a tájékozatlan érdeklõdõ. "A jó kalauzban ugyis benne van minden. Felesleges bármit hozzátenni." Tényleg igy van, különösen ha a Piros túrákra gondolok, ahol minden útelágazás, fa, bokor és kavics centire fel van mérve. Dehát ez csak a dolgok egyik, bár nem jelentéktelen oldala. Ezeket a részleteket meg lehet tanulni, fel lehet mondani, leirásukat kezdõ és haladó egyaránt kézhez kapja. Számomra mégis ugyanolyan, ha nem fontosabb jelentésû, az emberi tényezõ. Régi ismerõsökkel és új arcokkal találkozom, történetek és sorsok merülnek fel az emlékezetbõl. Jó tudni ezekrõl, jó felidézni õket, hiszen ezek összessége maga az élet, amiben és amibõl élünk, erõt és kedvet meritünk. Csak nézni kell a célba érkezõk kipirult arcát, boldog mosolyát.
"Szóval, mi van az emberi tényezõvel, éppen most?" "Megmondom. Idõszerû észrevételem az, hogy Rácz Frigyes megöregedett.""Nahát, ez aztán tényleg nagy szenzáció, kedves barátom! Ha nem tudnád, folyamatosan öregszünk és egyszer mindenki megöregszik." "Óh, igen, de nem mindegy, hogyan. Frici most elõször jött el a Téli Mátrára és mindjárt az eredménytábla tetejére ugrott. Egy eredménnyel többje lett a BEAC Maxik és a Hegedûs Robi emléktúrák közti spektrumban és még mindig él. Hála Kiss Gergõ kitûnö táblázatainak, egy pillanat alatt átvilágitható volt az emberünk. Ez a január ezt az élményt hozta." Mellékesen, az átvilágitásból az is kiderül, hogy kinek ki a barátja. A folklórból tudtam, hogy Frici és Lopussay doktor gyakorta együtt gyalogol. Ezt a sejtést megerõsitette a jelen statisztika is: két évtizeddel ezelõtt mindkét barátunk együtt teljesitette a Hanák Kolos illetve Mátrabérc túrát. Bizony, sok érdekes dolgot tudhatunk meg, ha belefúrunk a mátrai túrák óriási anyagába. Mondtam már, hogy ezek a statisztikák értékes nemzeti kincset jelentenek és a Berze Nagy gimnázium büszke lehet rá. Szándékosan az intézmény nevét irtam, hogy mindenki részese lehessen, aki dolgozott érte.
Most pedig lássuk a medvét! Öt órakor indultunk Jocóval és Erzsivel, mivel tavaly túl korán érkeztünk. Fél hét jó idõpont ahhoz, hogy alkalmas parkolóhelyet találjunk és még a nevezés mellett forró csokoládét is ihassunk. A derék rendfenntartók helyünkre kalauzoltak minket. Csak délután láttam igazán, milyen jó helyünk volt, mert még soha ilyen hosszú sor nem gyûlt össze. Talán volt egy kilométer hosszú a kigyó. Münchhausen azt mondaná, hogy leért egészen Gyöngyösig. Kikászálódtam a jármûbõl, Jocóék pedig még bennmaradtak, mivel rövidebb távot terveztek. Az iskola halljában már nagy élet folyt, pár lépés után már üdvözölhettem Szabó Jánost Szegedrõl és Csemez Attilát Budapestrõl. Kimmel Péterrel nem beszéltem, csupán forgolódni láttam a tömegben. Katával és Tamással kölcsönösen örültünk egymásnak, de sürgõsen odébbálltam, hogy ne tartsam fel õket. Látható volt, hogy sok dolguk van és lesz.
7 órakor indultam. A saját idõbeosztásom a fejemben volt, a tavalyi tempót szándékoztam felvenni. Egyelöre a szokásos körülményekkel találkoztam: korábban megolvadt, utána lábnyomoktól göröngyösre fagyott föld, amelyet nem túl vastag hó boritott. A száraz hóban lehetett haladni, nem panaszkodhattam. 8:14-re Lajosházán voltam, ami valamivel több, mint 5 kilométeres sebesség. Ez elegendõ az útra, ha közbe nem jön valami. Most azonban úgy, mint tavaly elõtt, porhó következett. Az eredmény ugyanaz. A Nagy-család, Petõ Sándor, talán Toplak József is, meg Ebola, itt szépen elhúzott mellettem. Mátraszentimrén még félórányi idõ volt takarékban, de tudni lehetett, hogy ezzel nem nyerhet az ember. Kissé bánatosan ittam Stuller György teáját, megcsodálva a szédületes sebességet, amivel egymás után váltogatta a kancsókat. Nem kérdeztem, miért nem a Vadvirágban vagyunk, dehát annak nincs is jelentõsége. Az viszont meglepett, hogy az asztalon többféle szeszesital volt látható "on display", Finlandiától kezdve Becherovkáig. Ujdonság, vagy soha még nem ötlött még a szemembe? Valamiféle pálinka nem egyszer elõkerült, de ilyen reprezentativ elrendezésben nem mutatkozott eddig. A téma sokáig foglalkoztatott, ami abból derül ki, hogy két hét múlva a Google-t hivtam segitségül, hogy kiegészitsem hézagos ismereteimet. Az ember holtig tanul és bár pap nem vagyok, de a halál közelebb van, mint a születés, ezért meg kell ragadnom minden alkalmat az okosodásra. Megtudtam tehát, hogy a Karlsbader Becherbitter kellemes gyomorkeserû, amit hûtve kell inni (na, ebben nem lett volna hiány, tavaly a Kékesen már jégdarabok úszkáltak az ivóvizemben) és a köszvény házi kezelésére is használják. Remek dolog hát a túrázás akkor is, ha kutatásaink megmaradnak az elméleti ismeretszerzés szintjén. A Finlandia megismerésére "legal drinking age" szükséges, ami a gyártók szokásos irott önvédelme azért, hogy bármely büfébe, minden további nélkül eljuttathassák a termékeiket. Itt azt tanultam meg, hogy az ital tiszta gleccserviz felhasználásával készül, társaságban, szobahõmérsékleten (pont az van kéznél) illik fogyasztani. Egyelõre ennyi elég.
Visszatérek az igazi témához. Tûnõdve állok az imrei asztal mellett. Nézegetek fel és le, de erõlködni nem akarok, mert az ártalmas. Felhivom Jocót, hogy merre jár, mert valamikor szükségem lesz a hullaszállitó autóra. Azt mondja, hogy most vannak a Vörösmarty turistaháznál. Rendben van, akkor majd késõbb tárgyalunk. Mivel nem számitok további bélyegzõre, ezért az országúton indulok Galyatetõ felé. Sohasem mentem gyalog ezen a darabon, ezért nem tudtam mi vár rám. Bosszúság és unalom: ebben tudom összefoglalni a lényeget. Fõleg a kanyarokból felbukkanó autók voltak kellemetlenek. Nem tudtam mikor érek már a Bõgõs-réthez, olyan nagyon hosszúnak tûnt az idõ. Végre azért oda is eljutottam és eszem ágában sem volt tovább a mûúton maradni. Elég volt a civilizációból. Szépen felmásztam a Piszkés-tetõre és onnan át Galyatetõre. A sors a kilátó elõtt egy nyolc kutya által húzott szánnal örvendeztetett meg. Ezek a derék állatok remekül száguldottak, porzott a hó körülöttük. Jack London kutyái nyargalhattak igy téli novelláiban. Közben még két sizõ suhant el mellettem. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tanultam meg sizni, dehát hol pénz nem volt, hol háború volt és igy tovább. Tudnám még sorolni a senkit nem érdeklõ mentségeket, mivel ha valaki meg akar tenni valamit, akkor meg is teszi.
Lomhán közeledtem a Gertrúdhoz, de a szokott helyen nem találtam semmit. Az épületet megkerülve fedeztem fel, hogy azért forralt bor is kapható. Odébb egy házi disznóölés kiteregetett termékeit is megvásárolhatták az autós vendégek, vagyis akinek pénze és szállitó eszköze volt, az szépen bevásárolhatott. A teljesitménytúrázónak, persze, erre ritkán van módja vagy kedve. Akkor sincs, ha a teljesitmény ugrott és mondjuk néhány kiló friss húst Volánbusszal is hazaszállithatunk. Maradt a forralt bor, ami nem volt elsõosztályú, dehát emléknek az is valami. Agysejtjeink meglepõ módon raktározzák el a jót vagy a kevésbé jót. Mellékesen megjegyzem, hogy pár perccel még mindig szintidõn belül maradtam volna, ha nem pazarlom az idõt.
A körülmények azonban nem voltak kedvezõk. A Nap szépen sütött, azonban annyi ereje nem volt, hogy a havat kissé kötöttebbé tegye. A déli oldalon gyakran már olvad vagy olvadozgat a hó, most azonban nagyon tartotta magát. Közel egy kilométeren Sistergõ volt a társam, egy mobilhivás miatt azonban megszabaditottam magamtól. Úgy vettem észre, hogy a kivágott fenyõerdõ pótlása megkezdõdött, de alaposabban nem foglalkoztam vele. A nyirjesi erdészház elõtti kis gonosz kanyarban majdnem hanyattestem, de mivel számitok erre az alattomosságra, sikerült talpon maradni. Nincs érdemi közölni valóm errõl a részrõl. Ezután jelentkezett Jocó és hollétem felõl érdeklõdött. Megállapodtunk, hogy a Vörösmarty-háznál találkozunk és igy is lett. Az útvonal lezárásáig még háromnegyed óra lett volna, de nem kisérleteztem a továbbmenetellel.
Protokolláris szempontból még felkerestük a mátrafüredi iskolát, hogy elköszönjünk Katától és Tamástól. Nem zavarogtunk sokat, hiszen alig éltek a rengeteg ember között. Pár perc múlva már úton voltunk lefelé és a túra hagyományos befejezéseként - mivel autónk is volt - felkerestük a farkasmályi pincesort, hogy ne menjünk üres kézzel haza. Errõl nem mondok többet, mert nem kereskedelmi reklámot készitek. A pincék megvannak, nem hiányzik belõlük a nemes penész, a vendéglátás baráti és kiváló, az árak mérsékeltek. Végezetül, a gyöngyösi nyugati kijáratnál lévõ Tesco büféjében kinai készitésû bambuszos csirkedarabokkal csillapitottuk az éhségünket.
Szép nap volt, friss, tiszta idõ. Jót tett az egészségnek.
Ezúton is köszönöm a rendezõk hibátlan munkáját. |
