Túrabeszámolók


Téli sóút

PopeyeTúra éve: 20122012.02.05 14:10:15



Téli Sóút 33

A három túrázó és a kutya


Ahogy az elõttem szóló megjósolta valóban erõs késztetést érzek tapasztalataim, érzéseim megosztására.

Megvallom sokáig gondolkodtam ezen a hétvégén melyik túrát válasszam. A Sóút is a jelöltek között volt de a Tihanyi belsõ tavat is szívesen körül jártam volna. Miközben a fórumon nézelõdtem látom, hogy valaki kísérõket keres látássérültek mellé az alföldi menetre. Azonnal éreztem eldõlt a kérdés és már írtam is az email-t Krisztának. Néhány levélváltás után kiderült én Sándort fogom segíteni, hogy teljesítse élete elsõ teljesítmény túráját.




Szokásomtól eltérõen a tömegközlekedést választottam a rajt megközelítésére. Reggel 4.10-kor már feszülten ácsorogtam a gárdonyi vasútállomás peronján és izgultam nehogy késsen a vonat mert 6-kor engem a keletiben várnak. Nem késett, még akkor aztán a déliig egy negyedórát csak összeszedtünk. Így kicsit izgisre sikerült a metrózás. A mozgólépcsõn felfelé egy Sánta Kutya húzott el mellettünk/ ja a fiam is elkísért / de ezt nem hagyhattuk így a nyomába szegõdtünk. Ezért 3-asban érkeztünk meg 6.05-kor a Keleti fõbejáratához. Azonnal felismertük a mi kis csoportunkat és azon belül a gyönyörû labradorával magányosan ácsorgó Sanyit. Megszólítottam és bemutatkoztunk egymásnak. Éreztem megkönnyebbült amikor megszorítottuk egymás kezét. Ezután bemutatott Argónak a vakvezetõ kutyájának is, majd megindultunk a vonatunk felé. Én még soha nem kísértem látássérültet így furcsa volt ahogy védencem bele kapaszkodik a karomba és gyakorlatilag rám bízza magát.




Bocsánatot kérek de ahogy írom ezeket a sorokat nehéz tényszerûnek lennem / és nem is célom/ mert annyira sok megható élményem volt a tegnapi nap folyamán, hogy néha még most is bepárásodik a szemem.




A szolnoki vonaton kicsit összeismerkedett a csapat két része látók és nem látók. Szeléhez közeledve már mint régi ismerõsök csacsogtunk. A szelei állomásról kb. egy km-re volt a rajtnak helyet adó mûvelõdési ház. Kicsit aggódtam korábban védencem hogy fogja bírni a sok gyaloglást, de útban a rajthoz már fordult a kocka. Olyan iramot diktáltak Argóval, hogy kezdtem attól félni nekem lesznek gondjaim a tempójuk tartásával. a mûv. házban a fõszervezõ Lipák úr várt minket a szokásos lelkesedésével. Magához ragadta a nevezési procedúra oroszlán részét így viszonylag gyorsan sikerült hozzájutni az itinerekhez. Közben dicsértük az idõjárást „ nem is olyan vészes” és szidtuk a politikusokat „ õk tehetnek mindenrõl”.




Itt jegyezném meg a látássérülteknek és kísérõiknek teljesen ingyen volt a túra, amit ezúttal is nagyon köszönünk. Remek gesztus volt.

Aztán kollektív kávézás után megindultunk, hogy ki verekedjük magunkat Tápiószele utcáiról a végtelen alföldi utakra. Égtájakkal mindig is meglehetõsen messzirõl tiszteltük egymást így maradjunk annyiban, hogy elõször hátulról majd balról / bár mint menet közben kiderült ez a jobb és bal dolog sem megy mindig hiba nélkül és ennek néha Sanyi itta meg a levét/ fújt a szél. Szelérõl kiérve elengedtük Argót aki , önfeledt futkározásba kezdett és kb. másfél óra alatt lenyomta a 33 km-t csak sajna rossz irányba. Az úton nem hosszába hanem jobbra-balra. De legalább így nem kellett nekünk is vágtában haladnunk.




Az utunk elsõ része meglehetõsen tempósan és eseménytelenül telt. Kaptunk narancsot majd sütit. Itt jöttem rá, hogy a termoszos víznek/ ha lett volna nálam/ nagyobb hasznát venném mert a flakonos bizony egy tömbé fagyott. Na se baj a kabátom hajtókáján szexi kis jégkockák keletkeztem majd szopogatom azokat ha megszomjazom. És így is tettem.




Az állandóan balról fújó szél bizony próbára tette a tûrõképességemet, de igazán akkor ijedtem meg amikor már nem fájt az arcom sõt amikor megtapogattam gyakorlatilag teljesen érzéstelenre fagyott. Elsõ gondolatom az volt nem kéne lefagyasztani a bõrt a képemrõl, de aztán elkezdtem fogorvost keresni mert simán megspóroltuk volna az érzéstelenítést ha most tömi be a baloldali lyukas fogamat. De a fiam se járt jobban a csõ sállal, mert ha megfagyott a kilélegzett párától az elõtte lévõ rész, mindig megfordított rajta egyet, ezért kb. utunk 4. órájában már egy csonttá fagyott nyak szorítót cipelt a feje alatt.




Közben az út is kezdett egyre nehezebben járható lenni. A szél néhol 50-60 cm-es torlaszokat emelt nekünk, hogy valóban emlékezetes legyen ez a mai nap. Itt már Sándorunknak is csökkent a lelkesedése és bizony az iránymutatáson túl a mélyebb havas részen kicsit húzni is kellet. De becsületére legyen mondva hihetetlen küzdõképességrõl tett tanúbizonyságot. Mert ezt a részt egészségesen / igaz szerintem a mai napon itt olyan egy sem volt mert aki nem otthon ücsörög a meleg szobába ilyen idõben az bizony… / is nagyon nehéz volt megcsinálni. De közben megpróbáltam csukott szemmel haladni és meg kell mondjam rettenetesen nehéz. Sanyit fiammal felváltva támogattuk és néha úgy néztük ki mint aki túlzásba vitte a forralt bor fogyasztást mert néha õ csúszott meg néha meg mi, sõt volt amikor egyszerre akartunk hátast dobni. De valaki megsegített bennünket odafentrõl mert egyszer sem estünk el.




Szolnok elõtt már Argó sem rohangált és bizony halk nyüszögéssel közölte megunta a dolgot. A felüljárón átérve nem volt kérdés a csigalépcsõt válasszuk-e mert életveszélyessé nyilvánították és két zártszelvény felhegesztésével lezárták. Így kerültünk. Itt már Sanyi fájlalta a bal vagy jobb térdét mert az egy korábbi sérülés miatt nem akart többet menni. De már sokat nem is kellett mert megérkeztünk a Víg Bakter sörözõbe. Itt megkönnyebbülve fogyasztottuk a virslit és a teát. No meg egy kis kávét. Közben Remnyik Laciékkal beszélgettünk.




Mindent összevetve nagyon jól éreztem magam és elmondásukból tudom a túratársaim is hasonló képpen éreznek. Misi szavaival teljesen egyetértek már-már annyira családias a hangulat, hogy az embernek olyan az érzése mint ha haza jött volna. Néha túrázás közben azt gondolom a pontõrködés nehezebb feladat mint a túrázás, na itt ebben biztos voltam. Na és az a sült zsíros kenyér, szerintem még életemben nem ettem olyan finomat.




Hazafelé a vonaton Sanyi és Argó mély álomban merültek. És amikor leszállás elõtt felébresztettük õket megegyeztünk bizony lesz még a történetünknek folytatása.

Köszönöm ezt a szép napot minden rendezõnek, a fiamnak és Sanyinak akitõl megtanultam mennyire szerencsés ember vagyok …..!

A képek:


 


 


https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20120204TeliSout#